Hetek - II. évfolyam, 11. szám, 1998. március 14

Akárhogy is vesszük, a magyar történelem jeles napjai között március 15-e különleges helyet foglal el, és bizony immár másfél száz esztendeje, hogy nem tudunk érzelemmentesen viszonyulni hozzá. Augusztus 20-át - „hivatalossága” mellett - sokan túl távolinak, október 23-át túl közelinek érzik ahhoz, hogy lélekben azonosulhassanak vele, az 1848-as pesti forradalom azonban egyszerre történelem és aktualitás a modern kori magyar társadalom számára. Sok generáció élte már át azt az élményt, hogy felemelő érzésekkel gondolhatott erre a történelmi eseményre, annak ellenére, hogy kötelező volt tanulni róla, és például a XX. században a mindenkori politikai hatalom hivatalosságai is méltatták. Március 15. ellenállt mindenféle kisajátítási törekvésnek, miénk, magyaroké maradt a változó politikai rendszerek ellenére, akkor is, ha hivatalos ünnepet csináltak belőle, s akkor is, amikor munkanappá degradálták, mint például a Kádár-rendszer éveiben.
Ha csupán magát a történelmi eseménysort és annak irányító személyiségeit tekintjük, talán nem is érthető, mi okozza a forradalom és szabadságharc kapcsán (lényegében politikai hitvallástól függetlenül) az általános lelkesedést, miért van az, hogy 1848 megkerülhetetlen viszonyítási ponttá vált hazánk politikaformálói számára, és talán most már mindig az is marad. Hiszen, legyünk őszinték, a magyar reformkor és 1848-49 meghatározó vezetői kivételes képességeik, illetve elszántságuk ellenére is meglehetősen gyakorlatias személyiségek - sőt politikusok - voltak, akiknek megvoltak a maguk gyengéi, egymás közötti nézetkülönbségei, melyek gyakran heves vitákra ragadtatták őket. Az utókor valóban hajlamos kiszínezni a múlt századi valóságot, egybemosni egykor különféle politikai irányzatokat, és saját aktuális eszméit ünnepelni a forradalom évfordulóján. Nekik érdemes kommentár nélkül idézni Petőfi Sándor egyik, 1848 áprilisában kelt feljegyzését: „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyászenét. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk.”
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az 1848. áprilisi törvényekkel kialakított rendszer volt a legnagyobb változás Magyarország állami-társadalmi berendezkedésében Szent István óta. És ez a fordulat úgy ment végbe, hogy azt a legzseniálisabb rendező sem komponálhatta volna meg tökéletesebben: ritkán beszélünk róla, de tény, hogy aznap, amikor Pest utcáin a szakadó esőben a forradalmi radikálisok vezette tömeg a „Nemzeti dal” refrénjét skandálta, a magyar országgyűlés küldöttsége Pozsonyból Bécsbe utazott, hogy sikeresen vegye rá az uralkodót lényegében mindarra, aminél a „Tizenkét pont” sem tartalmazott sokkal többet. Ez az országgyűlés pedig - a reformkor negyedszázadában felhalmozott elképzelései és politikai gyakorlata alapján - bő két hét alatt lerakta egy új, immár polgári Magyarország alapjait, felszámolta a feudális kiváltságok rendszerét (közteherviselés, jobbágyfelszabadítás stb.), egyaránt kijelölte az ország önálló működésének kereteit (független végrehajtó, illetve népképviseleti alapon választott törvényhozó hatalom) ugyanúgy, mint ahogy biztosította az egyéni szabadságjogokat (lelkiismereti és vallásszabadság, sajtószabadság stb.).
Vagyis a történelem eseményei önmagukban is rendkívül érdekesek, ugyanakkor azok legteljesebb tiszteletben tartása mellett el kell ismernünk: 1848-1849 emléke minden év márciusában valósággal kényszerít a véleményformálásra és az „üzenet” keresésére. A számos izgalmas történelmi tanulság közül alábbiakban csak két olyan elemet emelnék ki, amelyek vitathatatlanul a forradalom és szabadságharc eleven hagyatékához tartoznak, mégpedig a szabadság és a hazaszeretet negyvennyolcas értelmezését.
Utóbbit manapság - nyilvánvaló aktuálpolitikai indíttatásból - rendszerint az „európaiság”, az „európai minta követése” jellemzőivel is felruházzák, kétségkívül joggal, hiszen Magyarország nem egy sziget volt akkor sem a kontinensen, és a magyar 1848 ezer szállal kapcsolódott a nyugat-európai liberális, illetve forradalmi mozgalmakhoz. Fontos viszont megállapítani, hogy 1848-ban Magyarország nem egy egységesülő, összbirodalmi allűröket felvevő Európához akart „csatlakozni”, hanem a független nemzetek, polgári államok által tagolt kontinenshez. A negyvennyolcas nemzedék hazaszeretetét külön nem szükséges részletezni, elég arra felhívni a figyelmet, hogy 1848-ban egyedül Magyarország volt képes jól szervezett, professzionális hadsereget létrehozni elnyomóival szemben, amely nem támadó, hanem önvédelmi háborút folytatott, kizárólag abból a célból, hogy a megindult polgári fejlődés kereteit biztosíthassa. 1848-ban ritkán találkozunk azzal, hogy a forradalom és szabadságharc vezetői elvitatták volna mások (akár egy politikai ellenlábasuk) jogát például a magyarságukhoz. Ennek a nemzedéknek máig ható öröksége a szülőföld iránti önzetlen szeretet, melyet egyedül a nemzetiségi kérdés tragédiába torkolló megoldatlansága árnyékolt be. Nagyságukat bizonyítja viszont, hogy még ezt a tragikus tévedést is megpróbálták korrigálni a már későn, csak 1849 nyarán elfogadott nemzetiségi, valamint a zsidóság emancipációjáról alkotott - Európában ekkor leghaladóbb szemléletű - törvényekkel.
A szabadság fogalmának értelmezéséhez idézetek tucatjaiból lehetne válogatni. Elég találóak önmagukban például Kossuth Lajos alábbi, még az 1830-as évek elején kelt és 1848-ban eleven aktualitást kapott szavai: „Meglehet, hogy a szabadságok, melyekkel mi magyarok dicsekszünk, talán éppen ellenkezésben állnak a szabadsággal, mert a szabadság egy és közönséges, ennek nincs többes száma; meglehet, hogy akinek szabadságai vannak, annak szabadsága nincs, meglehet, hogy ahol egy részben praerogatívák [előjogok] és privilégiumok léteznek - minthogy a privilégium kiváltság a törvény alól -, ott a más részen szolgaság és megszorítás találtatik.” Kossuth és eszmetársai kivétel nélkül úgy gondolták, hogy a polgári társadalomban egyik személynek vagy csoportnak sem lehet több szabadsága, mint másnak, nem lehet tovább fenntartani a feudalizmus bevett gyakorlatát, miszerint egyesek végképp ki vannak rekesztve bizonyos jogok gyakorlásából, melyekért mások nem tettek többet annál, hogy azokba beleszülettek, vagy mások által valamely pozícióba emeltettek. Fontos, hogy a „törvény előtti egyenlőség” frappáns megfogalmazása semmiképpen nem a szociális vagy vagyoni egyenlőség iránti igényt jelentette, hanem egyenjogúságot, mely a gyakorlatban elsősorban a jobbágy és a nemes közötti törvényes választóvonalak felszámolásának felelt meg. Gondoljunk bele, hogy egy kilencszáz éve működő társadalmi rendszer gyökeres reformja vette 1848-ban kezdetét, méghozzá gyors sikerrel, hiszen az egyenjogúság elvéből az is következett, hogy az állam többé nem kívánt jogot formálni arra, hogy származása miatt bárkit is kirekesszen mások számára evidens jogok gyakorlásából. Az egyenjogúságból következik, hogy elvben mindenki egyaránt járul hozzá az állam terheinek viseléséhez, és „cserében” egyforma lehetőségei vannak a közéletben való részvételre, az egyén törvényes keretek között szabadon választhatja meg lakóhelyét, foglalkozását, házastársát stb. Közösségi szinten az egyenjogúságból következik például a törvényes vallásfelekezetek egyenlősége, állam és egyház elválasztása stb. Itt érthetjük meg Kossuth nemzedékének nagyszerűségét is, hiszen az egyenjogúság leghangosabb követelői 1848 előtt maguk is privilégiumok (például adómentesség, a politikai életben való részvétel stb.) birtokosai, vagyis nemesek voltak, és máig egyedülálló módon tudták átlépni saját árnyékukat, mert megértették, hogy a nemzet egészének boldogulását érik el, ha felszámolják az őket másoktól elválasztó kiváltságaikat. Fő ellenfeleik így értelemszerűen a kiváltságrendszer elkötelezett hívei közül kerültek ki, és talán nem véletlen, hogy 1848. március 15-én a Pest utcáin hömpölygő tömeg élén (finoman szólva) nem bárói címükkel hencegő arisztokraták vagy főpapi ornátusukban pompázó katolikus püspökök tucatjai meneteltek. Utóbbiak egyébként nem lemondtak kiváltságaikról, hanem úgy kellett őket megfosztani azoktól, s azok viszszaszerzéséről talán még ma sem mondtak le. Nem véletlen, hogy a szabadságpárti, a haladó nemzeti gondolat képviselői többségében hitvalló protestáns, „bibliás” emberek voltak, míg a katolikusok - vallásuk ideológiájából, tradícióiból fakadóan is - a nemzeti haladás, a függetlenség, a szabadság akkori ellenzői, a Habsburgok oldalán álltak, miképp ma is.
Az 1848-as szabadságjogok súlyát tovább növeli, hogy a szabadságharc rövid másfél esztendejét leszámítva (túlzás nélkül) egészen a XX. század végéig nem nyílt arra lehetőség, hogy a magyar társadalomban az egyenjogúság demokratikus elvei a megkezdett úton, korlátozások nélkül érvényesüljenek tovább. Utóbbiak az 1867-et követő dualista rendszerben még csak a rendi struktúrák újjáéledésében, a feudális címkórságban éltek tovább, míg a Horthy-rendszerben a privilégiumok - az „egyiknek több, a másiknak kevesebb szabadság” - rendszere egyéni és közösségi szinten is átszőtték a társadalmat. Negyvennyolc jelentőségét növeli, hogy nem lezárt folyamatokról van szó: mindezen mozgalmak, ideológiák szellemi örökösei ma is jelen vannak a közéletben, jószerivel ők folytatják hatalmi harcukat.
Ha pedig egyetlen gondolatba kellene sűríteni „Ezernyolcszáznegyvennyolcz” (Petőfi) egyik leglelkesítőbb tanulságát, az mindenképpen az, hogy a forradalom és szabadságharc olyan hagyományt jelent, amelyhez joggal nyúlnak vissza az érdekektől mentes hazaszeretet, illetve a polgári szabadságjogok, az egyenjogúság mindenkori hívei. Mégpedig azokkal szemben, akik bármikor is kiváltságokkal akarnak felruházni egy társadalmi csoportot, valamely másikkal szemben, vagy egyik vallásfelekezetnek vödrökkel, a másiknak pedig mokkáskanállal akarják mérni 1848-as örökségünket: a magyar szabadságot.