Vissza a tartalomjegyzékhez

FAZEKAS CSABA
Polgári lesz-e a Fidesz-Magyarország?

Az egyszerű választópolgár még meg sem tanulhatta, hogy pontosan mit jelent a „polgár” kifejezés, máris kezdi unni. Ennek fő oka, hogy a parlamenti ellenzék lényegében a választási propaganda díszletévé alacsonyította le a polgárosodást, a valamennyi posztkommunista ország által annyira óhajtott ideális társadalomképet.
Különösen a Fidesz vezetői kezdik egyre inkább elkoptatni a jobb sorsra érdemes fogalmat. Amióta pártjuk nevét is kiegészítették a „polgári” jelzővel, gyakorlatilag mindent polgárinak minősítenek, amit ők akarnak, és mindent a polgárosodással ellentétesnek, amit a jelenlegi kormány pártok programjában fedeznek fel. A fogalom használatából egyre világosabb, hogy a Fidesz (a mindenkori magyar jobboldali-konzervatív hagyományoknak megfelelően) kirekesztő célzattal keresett frappáns, jól sulykolható jelzőket a választók megnyerése érdekében. Nyilván ezért folyamodott a „polgári” elnevezéshez, gondolván: ez a polgárok előtt kevéssé ismert, mégis pozitív csengésű önmeghatározás. (Az MDF-vezette ciklusban a konzervatívok a „nemzeti” jelzőt akasztották magukra és vitatták el politikai ellenlábasaiktól, az 1994-es választási vereségük után azonban újabb jelszavak után kellett nézniük.) Persze, azt, hogy ki mennyire „polgári” - a Fidesz-vezetők körülhatárolásával szemben -, nem az öndefiníció, hanem a polgárosodás múltban kialakult tartalma határozza meg.
Az 1848-ba torkolló magyar reformkort vitathatatlanul a polgári átalakulás meghatározó korszakának tekinthetjük, hasonlóan a századforduló évtizedeihez, ezért az ekkor megfigyelhető társadalomszerveződést, illetve a korszakot meghatározó politikai szándékot joggal nevezhetjük polgárinak. A polgárosodás programját ekkor csak a liberálisok vállalták fel, a velük szembenálló konzervatív erők inkább nemkívánatos jelenségként kezelték a polgárságot. Kossuth, Deák nemzedéke a polgári átalakulás érdekében munkálkodott, mégpedig az állam mindenhatóságát hangoztató, a társadalmat megosztó, kiváltságokat követelő feudális, tekintélyuralmi rendszerrel szemben. A polgárság alapvető követelése a szabadság, mégpedig az államot alkotó egyén szabadságának, véleményalkotási jogának tiszteletben tartása volt. A Fidesz pedig nyíltan elvitatja az önszerveződés lehetőségét például számos törvénytisztelő vallási közösségtől, s azok pártját fogja, akik sajátosan értelmezett hagyományok alapján akarják meghatározni, kinek legyen és kinek ne legyen szabadsága. Tetszik, nem tetszik, történelmi tény: a polgárosodás egyik legnagyobb ellenfele a katolikus egyház volt, hiszen a polgárság által követelt szeparáció (állam és egyház következetes elválasztása), illetve a felekezeti egyenjogúság elve lehetetlenné teszi az egyén felülről, hatalmi szóval történő ideológiai befolyásolását, az egyház tanításainak állami tekintéllyel és erővel történő érvényesítését. Manapság úgy tűnik, hogy a nem sokat változott katolikus egyháznak - finoman szólva - nem lenne ellenére a Fidesz hatalomra kerülése.
Nehéz felfedezni a polgárság tiszteletét a Fidesz „Polgári Magyarországért” című programtéziseinek gazdasági-pénzügyi fejtegetéseiben is. A polgár ugyanis magántulajdonnal rendelkező, a természetes vagyoni gyarapodást saját talentumaival megvalósító (és arra képes) személyt jelent. A Fidesz nyilván népszerűséget remél attól, hogy a megszorító intézkedésekből felocsúdott társadalom valamennyi csoportjának válogatás (mondhatnánk: gátlások) nélkül ígér mindent, munkanélküliség-csökkentést, fizetésemelést, lakáshoz jutást, tandíjmentességet, általános jólétet, s mindehhez drasztikus adó- és tb-járulékcsökkentést. Nem csak közgazdászok teszik fel a kérdést: a Fidesz-es állam hogyan növeli majd milliárdokkal a kiadásait, ha a jelenleginél is kevesebb bevételre tesz szert? A Fidesz - programja alapján - az állami szerepvállalás további fokozására, az újraelosztó szerep erősítésére készül.
A fideszesek korábban „polgári szövetségnek” keresztelték a parlamenti ellenzék pártjainak hányatott sorsú összefogását, megfeledkezve arról, hogy az MDF és a KDNP osztódásuk előtt és után sem voltak polgári jellegű pártok, nem is beszélve a Torgyán József vezette kisgazdákról. Már csak azért sem, mert a retorika szintjén továbbra is megőrizték a „népi-nemzeti-keresztény” ideológia sallangjait, ami elméletben és gyakorlatban sem illeszthető a polgárosodás jelszavaihoz.