2002/11.

Könyvszemle

Ómagyar helynevek világa

Tóth Valéria, a Debreceni Egyetem fiatal kutatója két könyvvel is jelentkezett, amelyek tartalma szorosan kapcsolódik egymáshoz. Az egyik a Névrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban, a másik pedig egy lexikon jellegű mű, Az Árpád-kori Abaúj és Bars vármegye helyneveinek történeti-etimológiai szótára. Ez utóbbinak szócikkekbe rendezett mikrofilológiai elemzései adják az alapját annak a monográfiának, amely két Árpád-kori megye teljes helynévállományának korszerű, sokoldalú elemzésével ábrázolja a Magyar Királyság korai évszázadainak helynévadási típusait, a nevek nyelvi jellegzetességeit. Szintézisnek és analízisnek ez a fajta összekapcsolódása hasznosnak és szerencsésnek mondható, ugyanakkor feladja a leckét az ezen a nyomon mögötte haladóknak: mennyiben tekintendők mintának a most született művek, például azoknak a leendő névkutatóknak, akik a sorban a sokadikként - mondjuk - a huszonötödik-huszonhatodik megyét teszik meg vizsgálatuk tárgyául. Leszögezhetjük már szemlénk elején: Tóth Valéria színvonalasan oldotta meg a feladatát. Sikerének fő záloga a szép egyéni teljesítmény, nem szabad azonban említés nélkül hagyni azokat a szilárd pilléreket, a közelmúlt néhány kiemelkedő forrásmunkáját és kézikönyvét, amelyek nemcsak nyersanyagul, hanem szellemi iránymutatóul is szolgáltak az új monográfia, illetve szótár megírásához

1. A sorban elsőként Györffy György korszakos jelentőségű Árpád-kori történeti földrajzát kell megemlítenünk, amely részletessége, megbízhatósága és enciklopédikus jellege révén már eddig is sokszor idézett forrása volt a magyar nyelvtörténetnek, kimerítő és rendszerszerű névtani vizsgálatára azonban még nem vállalkoztak

2. A rendszervizsgálat, rendszerszemlélet napjaink névkutatásának, bátran mondhatjuk, egész nyelvtudományának egyik kulcsfogalma és kulcsfeladata. E területen számos kutató munkálkodott és hagyott hátra számottevő eredményeket, de a szerző számára közvetlen előzményül Hoffmann Istvánnak a Helynevek nyelvi elemzése (Debrecen, 1993) c. kiváló összefoglalása szolgált.

3. Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk Kiss Lajos nevezetes művét, a Földrajzi nevek etimológiai szótárát (FNESZ), amely nélkül Tóth Valéria lexikona sem készülhetett volna el. Tóth túlnyomó többségében a FNESZ névfejtéseit követi, de mindig mérlegeli az egyéb véleményeket is, és döntéseit tudományos meggyőződése vezérli. Jól érez rá arra, mely pontokon tudja kamatoztatni szótárának a lexikon irányába mutató műfaji lehetőségeit. Az egyik épp a különböző szakirodalmi álláspontok részletezőbb kifejtése és ütköztetése, a másik a névtani szempontoknak a korábbi műveknél erőteljesebb, következetesebb érvényesítése. Határozottan tapasztalható a szótárral párhuzamosan elkészült névtani tézis megtermékenyítő hatása, az új kategóriák és terminológia produktív alkalmazása. Egyes szócikkek kidolgozottabbak, részletezőbbek (lásd pl. Küsmőd, Lánc, Pocsaj, Vasonca), míg mások megmaradnak a korábbi kézikönyvek legfontosabb adatainak és következtetéseinek korrekt tolmácsolásánál.

Előrelépésként értékelhetjük azt is, hogy a szerző szükség esetén közli a helynevek olvasatát is, azaz a szavak kikövetkeztetett korabeli hangalakját, hangzását. A számos nehézséget és buktatót rejtő feladat elengedhetetlen feltétele azoknak a hang- és alaktörténeti vizsgálatoknak, amelyek teljes kifejtettségükben a Névrendszertani vizsgálatok (...)c. könyvben állnak előttünk, de tömörebb megfogalmazásban, az etimológia kérdéseivel ötvözve a névszótár szócikkeiben is olvashatók. Ha az olvasatok jók és összhangban állnak az etimológia, valamint a magyar hangtörténet eredményeivel, a sok száz és ezer adat feldolgozása nyomán helyesírásunk korai szakaszáról is árnyaltabb megbízhatóbb képet kapunk majd. Ehhez azonban minél több megye adataiból összeállítandó speciális adatbázis szükséges.

A szótár és a monográfia idevágó megállapításait érdemes lenne szakfolyóiratban vagy egyebütt részletes elemzés alá vetni. Az olvasatok túlnyomó része ugyan megalapozott, de egyrészt szaporítani lehetne a kettős (vagy többszörös) olvasatok számát, másrészt kritikai mérlegre kellene tenni a meglevőket. Ennek persze legtöbbször hang- és alaktörténeti vonzatai is lennének, illetőleg épp az ezen a téren jelentkező újabb eredmények szorítják a kutatót új olvasatok irányába. Például ha az 1256: Kyusret adatot (88) `kies'-nek értelmezem és kiüs-nek olvasom, de emellett megengedem a `kis' értelmezést is, ez utóbbihoz etimológiai okokból már aligha rendelhetek ugyanilyen olvasatot. (A szócikkben alternatívaként ez is szerepel.)

A szótár az olvasati formákat szögletes zárójelbe teszi. Ez önmagában nem kifogásolható, de föl kellett volna tüntetni a bevezetés jelmagyarázatában (10), akárcsak az okleveles adatok hibás írásmódjának javítására szolgáló ugyanilyen tipográfiai megoldást. Ezzel együtt azonban a szögletes zárójelezés feladatköre már négyre bővül, ami nem szerencsés. Egyébként mind a szótár, mind a monográfia formai, technikai kivitelezése, filológiai szerelése nagy gondosságról tanúskodik. A könyvek végén nemcsak bőséges szakirodalom-jegyzék olvasható, hanem a szótárban térképek, településnevek jegyzéke, név- és szóalakmutató, valamint címszó- és névelemmutató is van. A latin kontextusban közölt nevek denotációjának meghatározását segíti a latin nyelvű értelmezések jegyzéke. A lista szándékosan egyszerűsített, néhány ponton azonban mégis bővíteném, pl. a lutum `sár' jelentése mellé odakívánkozik a `mocsár, fertő', a provincia `vármegye' mellé a `vidék, körzet' értelmezés.

A Névrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban c. monográfia zárójeles alcímében jelzi, hogy két megye, Abaúj és Bars teljes Árpád-kori névanyagán ismerhetjük meg egy korszak névadását. A kor jellemzése ebből eredően szükségszerűen mozaikszerű, a mintavételen belül azonban kimerítő, teljességre törekvő. A szerző azon szándéka, hogy a feldolgozott részekben tükröztesse az egész korszakot, szerintem sikerrel valósul meg. Mielőtt a szerző rátérne a honfoglalás utáni idők módszeres bemutatására, értekezik a szórványemlékeknek mint névtani forrásoknak a jelentőségéről, valamint a főbb névfajták (településnevek, víznevek, határnevek, tájnevek) kutatástörténetéről. A monográfiának ez az általános része tankönyvbe illő, tankönyvként is használható. A konkrét nyelvi anyag feldolgozása is önmagán túlmutató, de mint a szerző is megjegyzi: "Arra ... aligha vállalkozhat bárki is, hogy a magyar nyelvterület, a történelmi Magyarország egész helynévállományát vizsgálat tárgyává tegye, de a kisebb területek névrendszerének feltérképezése elvezethet majdan egy nagy, összegző szintézis megalkotásához." (7).

Addig is számos új részeredmény várható például a nyelvföldrajzi szempontok alkalmazásától. Első lépésben össze lehet hasonlítani egy-egy megye, később egy-egy nagytáj névrendszereit (az összehasonlítottak lehetnek hasonló vagy különböző természeti, társadalmi, etnikai stb. környezetben). Ezek közül most - az ábécérend okán is - önként kínálkozott két hasonló adottságú felvidéki megye összehasonlítása. Jóllehet a névföldrajzi vizsgálatoknak szép hagyományai vannak nálunk, nagyok még a lehetőségek - különösen diakrón viszonylatban. Abaúj és Bars megye között nincsenek nagy névtani különbségek, Tóth Valériának mégis sikerült ezeket kellő finomsággal kitapintania. A differenciáltabb kép megrajzolását az adatok viszonylag gyér volta akadályozza.

A záró névföldrajzi, valamint a nyitó tudománytörténeti és módszertani fejezetek közé van illesztve a könyv törzsrésze, a nevek rendszertani jellemzése. Egyik fő fejezete: A helynevek mint a magyar nyelv általános történetének forrásai, ebben a korai ómagyar kor hangtani arculatának jellemzését kapjuk diakrón keretben. Mivel a hangváltozások nem névspecifikusak, a névrendszertani vizsgálatok csak a következő lépcsőfokon, a szavak szintjén kezdődhetnek. (Hogy miben is áll a helynevek rendszerszerűsége, arról egy elméleti alapozó részfejezet szól.) A kategorizációban a nyelvleírás klasszikus lexikai, szemantikai, szintaktikai szempontjai érvényesülnek, a szinkrónia és diakrónia sajátos, a névtan igényeihez igazított ötvözésével. A rendszer működőképes, de más kombinációval, további szempontok bevonásával is elképzelhető. Az elméleti névtannak nyilván lesznek még itt újítási kezdeményezései.

Mindent egybevetve: Tóth Valéria könyvei jól szintetizálnak és részkérdésekben is van friss mondanivalójuk. Kíváncsian várjuk a hasonló, de remélhetőleg mindig újat is hozó történeti névmonográfiákat.1 (Tóth Valéria: Az Árpád-kori Abaúj és Bars vármegye helyneveinek történeti-etimológiai szótára. Debrecen, 2001, 304 o.; ugyanő: Névrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban. Debrecen, 2001 [2002], 245 o.)

1 Időközben megjelent a sorozat legújabb kötete: Póczos Rita: Az Árpád-kori Borsod és Bodrog vármegye településneveinek nyelvészeti elemzése (Debrecen, 2001 [2002]).

Juhász Dezső

egy. docens, a nyelvtud. kandidátusa (ELTE)


<-- Vissza az 2002/11. szám tartalomjegyzékére