2002/8.

Könyvszemle

A jó ízlés politikája

Molnár Attila Károly: Edmund Burke

Két legfontosabb műve - Töprengések a francia forradalomról (Atlantisz, Bp., 1990.), illetve Fellebbezés a mai whigektől a régebbiekhez (In: Konzervativizmus, Osiris, Bp., 2000.) - után immár Edmund Burke egész életművét bemutató terjedelmes monográfia is rendelkezésére1 áll annak, aki a XVIII. századi brit politikai élet egyik legjelentékenyebb egyéniségét, a politikai konzervativizmus legtöbbet idézett, klasszikus műveinek szerzőjét szeretné közelebbről megismerni. Molnár Attila Károly könyve pedig ilyen ismerkedésre kiváltképp alkalmas, s elsősorban ekként, a teljes életmű (amennyire csak lehetséges) elfogultság-, előítélet- és interpretációmentes ismertetésére irányuló törekvésként kell értékelni. Elkerülhetetlen persze, hogy az életmű bemutatásába értelmező mozzanatok kerüljenek, ám ez szerencsés esetben nem válik a könyv hátrányára, csupán az adott témában kissé jártasabb olvasók figyelmére is méltóvá teszik az életmű ismertetését.

Molnár Attila Károly esetében az ízlés Burke politikai gondolkodásában játszott szerepének hangsúlyozása jelenti legértékesebb hozzájárulását a - nem túl terjedelmes - magyar nyelvű Burke-irodalomhoz. "Az esztétikai cselekvés példa a [...] politikai cselekvésre, és az esztétikai ízlés példa a politikai-erkölcsi bölcsességre: a jó ízlés ilyen tudás, mivel abszolút szabályok nélkül működik. A megkülönböztetések, mint az éjszakáé és a nappalé, noha nyilvánvalóak, mégsem definiálhatóak." (189) Hogy ez mennyire így van és mennyire nem csak lényegtelen kérdésekkel kapcsolatban állja meg a helyét, elég a Töprengések gyakran idézett helyére utalni: "Az emberi jogok amolyan középúton helyezkednek el: képtelenség definiálni őket, de rájuk ismerni nem lehetetlen." Ezzel Burke emberi jogokkal kapcsolatos, sok vitára okot adó álláspontjának kérdését gyakorlatilag az ízlésítéletek problémájának területére helyezte át. Az ízlésítéletek Burke-i elmélete - az e kötetben olvasható összefoglalás is ezt tanúsítja - nem nélkülöz olyan mozzanatokat, amelyek ilyen értelmezési irány számára egyengetnék az utat. Molnár Attila Károly fejtegetése nyomán nyilvánvalóvá válik például, hogy Burke szerint az ízlés nem mindenki számára eleve adott képesség, amelyet belátása szerint használhat, hanem a közös kultúra több évtized, vagy még inkább több évszázad során kikristályosodott terméke, amelyet egyéni ítélet érvényes módon nem bírálhat felül. Az ízlésnek van mércéje, s ez a mérce a korábbi generációk tapasztalatán és szelektált ítéletén nyugvó hagyományra, a konzervatívok által gyakran és szívesen emlegetett kollektív bölcsességre épül. Az egyén feladata így nem az, hogy új, egyéni ízlést alakítson ki, hanem hogy tanulás és képzés révén megismerje az ízlés igazi, interszubjektív mércéjét. "Arról van szó - írja egy helyütt -, hogy ha valaha is úgy találjuk, nem hajlunk a csodálatra azon írók és művészek, mint például Livius és Vergilius vagy Raffaello és Michelangelo iránt, akiket minden tanult ember csodált, akkor ne saját hóbortjainkat kövessük, hanem tanulmányozzuk őket addig, amíg meg nem tanuljuk, hogyan és mit kell csodálni; és ha képtelenek vagyunk elérni a csodálat és az ismeret ilyen egyesítését, akkor inkább higgyük azt, hogy tompa az eszünk, mint azt, hogy a világ többi részére rátukmálták e nézeteket."

A rossz ízlés problémája Burke számára eszerint elsősorban nem tartalmi kérdés: aki egyéniségére hivatkozva jogot formál arra, hogy az általánosan elfogadott ítéleteket figyelmen kívül hagyva, maga döntsön ízlés dolgában, az döntésének tartalmától függetlenül érvénytelen ízlésítéletet hoz, így ízléssel kapcsolatos ügyekben véleménye nem veendő figyelembe. Ennek nem jelentéktelen politikai-erkölcsi párhuzamai Molnár Attila Károly kötetében említés nélkül nem maradnak ugyan, ám kifejtésükkel, következményeinek végiggondolásával adós marad a szerző. Ha komolyan vesszük Molnár Attila Károly alaptalannak egyáltalán nem tekinthető felvetését, miszerint Burke számára az ízlésítéletek modellként szolgálnak a politika és az erkölcs területén, akkor nem érhetjük be annak megállapításával, hogy "Burke a radikalizmus tanait és az azokkal járó habitust egyaránt bírálta" (319), mert az ízlésről alkotott elképzeléséből az következik, hogy a tartalmi kérdések (tanok) másodrendűek az általánosan elfogadott ítéletekhez való viszony (habitus) mögött.

A másik, szintén már a könyv elején exponált téma: a politics of beauty koncepciója. Ez az a gondolat, amely a legmegbízhatóbb következetességgel tér vissza időről-időre az életmű ismertetése során, s így akkor is Molnár Attila Károly Burke-képe alappillérének kell tekintenünk, ha ezek a visszatérések mindvégig alkalomszerűek maradnak, s megjelenésük mindig a szöveg mozgásától függ. "Esztétikájának és a politikai társadalomról alkotott képének is fontos eleme volt az idő, a megszokás, a gyönyörű kialakulása, amely elviselhetővé teszi és egyben megszelídíti a kezdeti erőszak bármely formáját, az önkényt, társadalmasítja az egyént." (284) A gyönyörű politikája Molnár Attila Károly olvasatában a hatalom megszelídítésének, a társadalom szeretetre méltóvá tételének a politikája: "A politikának is olyannak kell lennie, mint a költészetnek: nem elégséges kritérium egy versnél a tökéletessége, kedvesnek is kell lennie, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a Töprengések szerint országunknak is nemcsak tökéletesnek, hanem szeretetreméltónak is kell lennie." (132) Másutt ehhez hozzáteszi, hogy Burke szerint a hatalom megszelídülésére, azaz a gyönyörű kialakulására nagy biztonsággal számíthatunk: "az emberi gondolkodás az idők során `szent fátylat' von a hatalom eredete elé, s eközben korlátozza magát a hatalmat is, megszelídíti azt." (227) A gyönyörű és a "szent fátyol" közti szoros kapcsolat Molnár Attila Károly szerint nyilvánvaló - "a fátyol a gyönyörű" (226) -, ahogy az is, hogy ez a kapcsolat a lovagiasság, az elegancia, a modor révén valósul meg. A Töprengések erre utaló bekezdése - "a lovagiasság kora a múlté..." (254) - egyébként azt is kétségtelenné teszi, hogy Burke szerint amellett, hogy a gyönyörű megjelenése idővel elméletileg prognosztizálható, a forradalom előtti Franciaországban (s persze Angliában) gyakorlatilag tapasztalható. Ha azonban a gyönyörű jelenlétével, mint elméletileg megalapozott és tapasztalat által igazolt ténnyel számolhatunk, akkor Molnár Attila Károly iménti hasonlata a politics of beauty lényegéről pontosításra szorul. A gyönyörű politikájának elvei nem a versírás elvei - amint azt a fent idézett mondat alapján vélhetnénk -, hanem az olvasói, befogadói habitusé. Ha a vers magától kedvessé válik, sőt már kedvessé is vált, akkor nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy értékeljük vagy megtanuljuk értékelni ezt.

"Egy barát panaszai és egy ellenség szitkai között mindig nagy a különbség. [...] Aki manapság hű, de akár csak méltányos is e rendszer iránt, annak úgy kell viselkednie vele, mint egy gyarlóságokkal terhelt, engesztelhetetlen ellenségektől üldözött baráttal. Úgy hiszem, ebben az esetben kötelességünk, hogy ne tüzeljük fel a közvéleményt a szorongatott személy ellen hibáinak eltúlzásával. Inkább mentegetnünk kell tévedéseit és fogyatékosságait, vagy fátylat kell borítanunk rájuk, s azon iparkodnunk, hogy előtérbe állítsuk esetleges jó tulajdonságait. [...] Ekképpen vélekedem egyes emberekkel kapcsolatban, s úgy gondolom így van ősi tiszteletben álló kormányokkal és emberi rendekkel is." A politics of beauty elvei tehát elsődlegesen nem célokat jelölnek ki, hanem ha bitust határoznak meg: a legfontosabb nem az, hogy a hatalom és a társadalom szeretetreméltóvá vagy kedvessé tételén fáradozzunk, hanem az, hogy ekként fogadjuk el; hogy képesek legyünk felismerni és értékelni azokat a tulajdonságokat, amelyek szeretetre méltóvá (élhetővé, azaz szerethetővé) teszik. Ha nem barátként viszonyulunk hozzá, ha nem tudunk értékként tisztelni ízlést és eleganciát, modort és udvariasságot, vagyis mindazt, "amely a hatalmat szelíddé, az engedelmességet kötetlenné tette és harmonizált az élet különböző árnyalataival, s amely finoman beolvasztotta, bevonta a politikába azokat az érzelmeket, amelyek megszépítik a magánemberek társadalmát" (254), akkor olyanokká válunk, mint akik lehántanak a versről mindent, ami nem közvetlenül az eszme, a gondolat visszaadását szolgálja, hanem széppé és kedvessé tételéhez járul hozzá (ennyiben mindenképpen helyénvaló Molnár Attila Károly versre vonatkozó hasonlata). Az ilyenfajta érzéketlenség a vers szépségei iránt eleve kizár bennünket azok köréből, akik megfontolásra érdemes kritikát gyakorolhatnak fölötte. Ehhez hasonlóan Burke meggyőződése szerint azoknak a véleményét, akik "a köz legdrágább érdekeit feláldozzák ama zavaros elméletek kedvéért, amelyekre egyikük sem bízná szívesen magánérdekeinek legjelentéktelenebb részét sem" (179), azaz azoknak, akiknek a közhöz való viszonyából hiányzik a saját magukhoz (és barátaikhoz) fűző kapcsolatot jellemző, elsősorban erényekre és értékekre tekintő aggódás és óvás, azoknak a véleményét figyelmen kívül kell hagyni, teljes mértékben függetlenül attól, hogy voltaképpen mi is ez a vélemény. Burke a társadalomhoz való viszonyt - s nem a véleményt, a nézetet - tekintette az első számú szempontnak minden politikával foglalkozó értelmiségi megítélésében. Ezért kifejezetten szerencsés kiindulópontnak tekinthető Molnár Attila Károly megjegyzése a kötet legelejéről, miszerint "Burke nem kívülről elemezte a társadalmat, nemcsak szociológiai értelemben volt része annak, hanem érzelmileg is. Szerette saját társadalmát." (33)

Az ízlés szerepe és a gyönyörű politikája azonban nemcsak a kötet eredeti gondolataira és a fontos észrevételeire szolgál példaként, hanem egyúttal - sajnos - arra is, hogy ezek úgy szóródnak szét az olykor bizony nehezen követhető gondolatmenetekben, hogy érdekes és releváns következmények maradnak, végiggondolás nélkül.

Burke szkepticizmusának kapcsán megszokottnak tekinthető Swift, Samuel Johnson, Montaigne és Hume nézeteinek tárgyalása, Molnár Attila Károly azonban kiegészíti ezt a kört George Berkeley-vel is, s ez - véleményem szerint - nem igazán szerencsés novum. Tény, hogy Berkeley tagadta az absztrakt általános eszmék alkotásának lehetőségét és bírálta korának szabadgondolkodó filozófusait, s ez némi rokonságot mutat Burke nézeteivel. A hasonlóságok mellett azonban figyelemreméltó eltérések is mutatkoznak a két filozófus közt. Amellett például, hogy joggal állapíthatjuk meg, hogy mindketten osztották a nézetet, miszerint "a nyelv nemcsak eszmék, gondolatok közlésére szolgál" (147), a nyelvről alkotott elképzelésük összehasonlításakor nem árt figyelemmel lenni Berkeley olyan megnyilatkozásaira is, mint hogy "a filozófusnak [...] tartózkodnia kell a metaforáktól", amelyet a Paine-nel folytatott vita fényében aligha tekinthetünk Burke álláspontjának is. Azzal együtt pedig, hogy Berkeley megvetéssel szól a "divatkövető" szabadgondolkodóról, aki semmit sem tisztel, "aki mindent lekicsinyel, `leránt', amihez csak hozzáér" (170), ifjúkorában a következőképpen jellemzi magát: "Egy dologban, tudom, nem vagyok bűnös. Nem cselekszem előítéletből, sem elfogultságból, nem ragaszkodom semmilyen véleményhez sem azért, mert régi, elfogadott, divatos vagy mert sok időt töltöttem tanulmányozásával és művelésével". Ezzel az önmeghatározással nemcsak Burke rokonszenvére nem számíthatott, de a szkepticizmusuk közti hasonlóság gondolatának jogosultsága is megkérdőjeleződik. A kettejük attitűdjében tapasztalható szöges ellentét alapján - anélkül, hogy Berkeley politikai filozófiájának részletes elemzésébe kellene bocsátkoznunk - annyit feltétlenül leszögezhetünk, hogy a Burke-Berkeley kapcsolat semmiképpen sem áll olyan biztos lábakon, mint a Burke, illetve Swift, Johnson, Hume vagy Montaigne közti viszony, s az előbbi kapcsolatot megkülönböztetés és a viszony legalábbis problematikus voltára utaló megjegyzés nélkül az utóbbiak között említeni, félrevezető és megtévesztő. Ha a szkepticizmusuk közti lényeges különbségek tárgyalását a monográfia keretei nem teszik lehetővé, szerencsésebb lett volna a Berkeley-vonal teljes elhagyása.

A tartalmi hibáknál azonban számosabbak a kötet formai hiányosságai. A monográfia terjedelme és az érintett témák sokfélesége részletes név- és tárgymutatót tett volna indokolttá. Az idézetek helyének meghatározásakor érdemes lett volna mindig megadni az idézett mű címét is, hogy azok az olvasók is könnyebben megtalálhassák az őket érdeklő helyeket, akiknek keze ügyében nem a szerző által használt kiadások vannak. Különösen igaz ez a Further rövidítéssel hivatkozott idézetekre, amelyek ráadásul könnyen azt a téves benyomást kelthetik az életműben kevéssé jártas olvasóban, hogy Burke Further Reflections on the Revolution in France címmel folytatást írt a Töprengésekhez. Nem ártott volna már a kötet legelején, a hivatkozott művek rövidítéseinek felsorolása alkalmával tisztázni, hogy csupán néhány későbbi írásának gyűjteményes kiadásáról van szó.

Ám minden hiányosságával együtt is üdvözlendő esemény az első magyar nyelvű Burke-monográfia megjelenése. Az életmű elemzése alaposságra és teljességre törekvése folytán talán nem annyira izgalmas, mint lehetne, azt gondolom azonban, hogy mint minden Burke-ről szóló kötetről a döntő szót e könyvről is az 1796-os Gentleman's Magazin találó megjegyzésének - "Burke-öt nem lehet elemezni, el kell olvasni" (144) - monográfiaírásra alkalmazott változata mondja ki: Burke-öt nem elemezni, idézni kell. E tekintetben pedig Molnár Attila Károly kitűnő munkát végzett.(Századvég Kiadó, Bp., 2000. 371 o.)

Fülöp Endre

PhD hallgató


<-- Vissza az 2002/8. szám tartalomjegyzékére