Történelmi Szemle 1999. 3-4. szám

Pach Zsigmond Pál

A harmincadvám az Anjou-korban és a 14–15. század fordulóján

 

A harmincadvámot: tricesimát – mint egy korábbi munkámban kifejtettem – II. András király kormánya kezdeményezte, és közvetlen utódai terjesztették ki abból a célból, hogy az eredetileg királyi haszonvételt képező, de időjártával egyházi testületeknek adományozott vásárvámok: tributum fori-k helyett egy másik, pótlólagos bevételi forrást nyissanak meg a kincstár számára az élénkülő áruforgalomból. Ezért az immár a káptalanok által szedett vásárvámok mellé egy új, a király, illetve a királyné részére fizetendő illetéket vetettek ki egyes városokban, és ennek mértékét a korabeli vámszokásokhoz képest viszonylag magasan: a piacra vitt áruk értékének harmincadrészében – a kezdeti, kétszáznegyvened (1/240) vámkulcs nyolcszorosában – szabták meg. Az újfajta vámot először persze az ország belsejének legforgalmasabb piacain vezették be: Esztergomban, Győrött, s minden bizonnyal Budán és Zágrábban létesült harmincad-állomás már a 13. században.1

A következő évszázad folyamán ez a vámolási gyakorlat elterjedt, jellege és funkciója átalakult, szervezete kiépült. Ezeket a fejleményeket vizsgáljuk az alábbiakban.

1.

Kiváltképpen a 14. századi harmincadállomások helyszíneiről kell bizonyságot szereznünk – annál is inkább, mivel a szakirodalom többnyire csak általánosságban foglalkozott a harmincadvám Anjou-kori szerepével, és kevés konkrét állomáshelyet nevezett meg.2 Joggal írta Ember Győző vagy egy évtizede, hogy a tricesimák “régi helyeit” felsoroló 1498:34. cikkelyt megelőző századokból “még azt sem tudjuk, hogy hol voltak harmincadhelyek” Magyarországon.3

Vegyük hát számba az idevágó egykorú forrásadatokat: délnyugatról, Szlavóniából indulva, s innen haladva északnak, majd északkeletnek.

Éppen Károly Róbert első kereskedelempolitikai intézkedésével lehet kezdenünk: azzal a védlevéllel, amelyet 1316. szeptember 16-án adott ki (talán a nemrég kinevezett Nekcsei Demeter tárnokmester javaslatára) valamennyi külföldi kereskedőnek szólóan – de kétségtelenül elsősorban a velenceiek, valamint a Velencében működő német kereskedők számára4 – arról, hogy javaikkal, áruikkal és embereikkel jövet és menet az egész országban bizton közlekedhetnek, ha megfizetik egyrészt azokat a vámokat, amelyekkel az elődeitől jóváhagyott régi szokás szerint tartoznak, másrészt azt a harmincadot, amelyet a Száva révjénél a maga építette vár alatt kell leróniuk (debitis tributis [!] solitis iuxta antiquam approbatam per nostros praedecessores consuetudinem, ac soluto tricesimo [!] sub nostro castro, quod aedificari fecimus in portu Zavae).5 Egy félszázaddal korábbi határjárásból pedig megtudhatjuk, hogy a Száva folyó révjénél, a királyi vár alatti harmincadállomás nem volt más, mint a Zágráb régi káptalani városa mellett kiépülő új, Gréc-hegyi városrészének szélén, az úgynevezett Királyrévnél létesített harmincad.6 Erről tájékoztat egy 1318. évi forrásszöveg is. A zágrábi káptalan ekkor azzal a kéréssel fordult a királyhoz, hogy a Gréc-hegyi vásárvám birtokában – amelynek kétharmad részét emberemlékezet óta bírja, harmadik harmadát pedig III. András adományából kapta – Károly Róbert erősítse meg.7 Az uralkodó eleget tett a kérésnek: 1318. június 28-án kelt oklevelében a káptalant megerősítette a tributum fori montis Grecensis birtoklásában és behajtásában – annak többszöri hangsúlyozásával azonban, hogy ez a vám a királynéi harmincadon kívül (praeter tricesimam dominae consortis nostrae) esik, és a vám eladományozása nem mehet az ott szedett királynéi harmincadnak a rovására.8

Míg a Száva parti vámszedésre vonatkozó előbbeni adatok egy olyan harmincadhely működéséről tanúskodnak, amely minden bizonnyal már a 13. század hatvanas éveiben létesült,9 más a helyzet azzal a harmincadállomással, amelyre – immár a Dunántúl útjaira lépve – először bukkanunk: a sárvári harmincaddal Vas megyében. A Rába folyó és a belé ömlő Gyöngyös patak alkotta “sziget” lakosait (hospites de insula Sar) Károly Róbert nemcsak megyésispánjának és várnagyának joghatósága alól mentette fel 1328-ban, hanem a Zala megyei Tapolcától a Sopron melletti Cenkre vezető utakon a vámok (tributa) fizetésétől is.10 A vámmentesítést pedig csakhamar super facto tricesimarum: a harmincad dolgában nyert kedvezményük követte. Erzsébet királyné 1341. február 17-én a sárvári sziget lakóit, férje egyetértésével, fölmentette a “magán a szigeten” esedékes tricesima fizetése alól azon “áruik után, amelyeket a szigetre behoznak vagy onnan kivisznek”. Utasításában, amelyet az “ugyanott” működő harmincadszedőkhöz intézett, egyben szigorú büntetéssel fenyegette azokat a sárváriakat, akik idegenek portékáit a magukéi közé rejtve, megpróbálják a harmincadolás alól kivonni, és nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az ő felmentvényük is csak a helybeli harmincadra vonatkozik, és nem érinti más harmincadhelyeken fennálló kötelezettségüket.11

Lajos király 1343-ban és 1347-ben megerősítette a sárváriak tributummentességét az említett területen,12 és más rendelkezéseivel is támogatta gyarapodásukat és kereskedelmüket.13 A harmincadról ezekben az oklevelekben nem esett szó, hanem majd csak Mária királynő egy 1383. évi kiadmányában, amely immár a sárvári állomásnak időközben Sopronba történt áttelepítéséről tudósít. A sárvári polgárok ugyanis azzal a panasszal fordultak ekkor a királynőhöz, hogy bár annak idején Károly Róbert és felesége a helyi harmincad fizetésétől fölmentette őket, mostanában “minthogy a harmincadszedés Sárvár szigetéről Sopron városába van áthelyezve” (quia nunc [...] tricesimalis exactio de [...] insula Sarwar ad civitatem [...] Sopron translata extitisset), a soproni harmincadosok folyvást tricesima szolgáltatására kényszerítik őket. Mária helyt adott panaszuknak, és az anyakirályné (Lajos király özvegye) egyetértésével 1383. március 27-én kiváltságlevélbe foglalta, hogy Sárvár polgárai mind Sárváron, mind Sopronban, “vagy ha a harmincadszedés időjártával Sopronból más helyre tevődik át” (vel si etiam successu temporum [...] tricesimalis exactio de civitate Soproniensi ad alia loca transmutaretur), akkor ott is mentesek legyenek a harmincadfizetéstől saját áruik után.14 Néhány nappal később külön rendelkezést is küldött erről a soproni tricesimatoroknak.15

Megjegyzendő, hogy a harmincadállomás Sárvárról Sopronba való áthelyezése már jónéhány évvel korábban megtörtént. Lajos király már 1368. február 18-án olyan intézkedést adott ki a vámosoknak és a királyi harmincadosoknak (exactoribus tricesimarum), hogy az Ausztriából letelepedés céljából Sopronba jövő személyekkel javaik és szekereik után vámot és tricesimát ne fizettessenek; 1370. augusztus 24-én pedig kifejezetten tricesimatoribus de Sopronio küldött utasítást arra, hogy a tűzvész által sújtott soproni polgároktól a saját földjükön termelt gabona és bor kivitele után ne szedjenek harmincadot.16 A hivatal újabb átköltöztetésének gondolata viszont a továbbiakban nem merült fel. A soproni harmincad az ország nyugati irányú külkereskedelmének egyik fontos és stabil átmenőállomása lett és maradt.17

A sárvárihoz sokban hasonló fejleménynek vagyunk tanúi közel egyidejűleg a százados múltú18 győri harmincad esetében. 1365. április 26-án Lajos király – országos harmincadosa (tricesimator regni), Saracenus Jakab mester útján – még Simon győri alharmincadoshoz (vicetricesimator in Iaurino existens) intézett utasítást, hogy kisebb élelmiszerek után ne vegyen harmincadot;19 de ötödfél évvel később, 1369. október 29-én már arról értesülünk tricesimatorának, Henrik mesternek és pozsonyi hivatalnokainak (officialibus in Posonio constitutis) szóló rendelkezéséből, hogy az állomást Győrből “nemrég” Pozsonyba helyezték át. A király ekkor a pozsonyi polgárok kérésére – akik terhesnek érezték, hogy a harmincadszedők immár ott ülnek a nyakukon20 – előírta ugyan, hogy a harmincadot telepítsék vissza “régi és szokásos helyére”, vagyis Győrbe,21 erre azonban nem került sor. Hiszen 1371. szeptember 21-én is pozsonyi alharmincadosoknak (vicetricesimatoribus in Posonio constitutis) küldött utasítást az uralkodó, nevezetesen arról, hogy a polgárok ellátására (pro sustentatione civium Posoniensium) Magyarország, Ausztria és Csehország területéről a városba hozott élelmiszerek után ne szedjenek tricesimát, de az Ausztria és Csehország felé kereskedés céljából kivitt áruktól ne mulasszák el azt a “szokásos módon” behajtani.22 S 1374. január 8-án is Pozsony és tartozékai valamennyi harmincadosának (universis tricesimatoribus de Posonio et suis pertinentiis) címezte azt az oklevelét, amelyben a városbeliek ismételt kérésére és panaszára kimondotta, hogy “mindaddig, amíg a harmincadot itt [= Pozsonyban] tartjuk fenn”, addig a pozsonyi polgárok ne csak élelmiszerek, hanem a városukba hozott és ott lerakott mindennemű árucikk után harmincadmentesek legyenek; az innen kivitt áruk viszont “harmincadoltassanak, ahogy szokás” (tricesimentur, ut est moris).23

A “mindaddig” azután véglegesnek bizonyult – még ha a pozsonyiak később is megpróbáltak szabadulni a helybeli harmincad terhétől. Így 1382 februárjában, amikor Lajos király a fentebb említett Saracenus Jakab öccsét, Jánost és Bernardi Ferencet nevezte ki harmincadispánnak (comes tricesimarum), és támogatásukra szólította fel Pozsony polgárait. Az utóbbiak arra használták fel ezt az alkalmat, hogy a tárnokmester útján ismét az uralkodó elé terjesszék kérésüket: “méltóztassék [a harmincadszedést] Győr városába vagy Semptére [!] áthelyezni, ahogy az régtől fogva szokásos volt, és ahogyan őfelsége kegyelmes levelében megígérte”.24 Kérelmüknek ezúttal sem volt foganatja. (Nem is igen lehetett, mert Lajos király az év szeptemberében meghalt.) Tettek azután még egy kísérletet: 1385 nyarán, amikor Zsigmond, még csak mint brandenburgi őrgróf, csapataival Pozsony mellett táborozott. A trón várományosaként ő meg is ígérte az elébe járuló küldöttségnek, hogy mihelyt kiterjeszti uralmát, a harmincadot elköltözteti Pozsonyból, és áttelepíti Győrbe és (!) Semptére, “hogy ugyanott hajtsák be, ahol azelőtt”.25 Az ígéret azonban papíron maradt. Sőt Pozsony, mint a nyugati irányú külkereskedelem fő harmincadhivatala, egy idő óta fiókállomásokat is ellenőrzött – derül ki már Nagy Lajos 1374. január 8-i okleveléből, amely (mint idéztük) Pozsony és tartozékai valamennyi harmincadosának szólt. Az első “tartozék” bizonyára Oroszvár (Kerphenburg, Karlburg) volt, a Duna túlpartján, Moson megyében. Az itteni harmincad a pozsonyival és sopronival együtt 1402-ben már zálogul is szolgált Zsigmond királynak Albert osztrák herceggel kötött kölcsönügyletében.26

A sárvári harmincadnak Sopronba és a győrinek Pozsonyba való áthelyezése az 1360-as évek második felében – világosan jelzi a harmincadvám funkcióváltozásának irányát az Anjou-korban: az eredetileg az ország belsejének forgalmas piacaira kivetett pótlólagos vásárvám fokozatos átminősítését az ország határán, illetőleg annak közelében szedett külkereskedelmi vámmá. Ugyanakkor a harmincadvám belforgalmi eredetének jelei szembetűnőek maradtak még – mint például a pozsonyi alharmincadosoknak küldött 1371. szeptember 21-i utasításban, amely (mint idéztük) a Magyarország, Ausztria és Csehország területéről a város lakosságának ellátására behozott élelmiszerek harmincadmentességéről szólt.27 A kérdésre még visszatérünk.

2.

Előbb azonban a pozsonyi harmincadtól búcsút véve, a Dunától északra folytatjuk szemlénket az Anjou-kori harmincadhelyekről tudósító forrásszövegek fölött. Elsőként itt is elég meglepő adatra bukkanunk: a legkorábbi ilyen értelmű említés ezen a tájon a Nyitra megyei Galgócra vonatkozik. Károly Róbert 1318. augusztus 26-i okleveléből értesülünk arról, hogy az uralkodó Vörös Ábrahámnak adományozta hű szolgálataiért a Galgóc helységben eddig királyi jogon szedett vámot (tributum), a királynéi harmincadon kívül (praeter tricesimam reginalem).28 Emlékszünk: hasonlóan szólt az alig két hónappal előbb, 1318. június 28-án kelt oklevél, amelyben Károly Róbert a zágrábi káptalant erősítette meg a Gréc-hegyi vásárvám már korábban elnyert adományában, az ugyanott behajtott királynéi harmincadon kívül (praeter tricesimam dominae consortis nostrae).29 Amint Zágrábban, úgy Galgócon sem csak tributumot szedtek tehát ekkoriban, immár az adománybirtokos hasznára, hanem tricesimát is, a királyné asszony javára. Az új illeték bevezetésére az áruforgalom élénkülése késztethetett a “Galgóc felé vivő nagy úton”, amelyet a nyitrai káptalan 1323. évi oklevelében leírt határjárás emleget,30 s amelyről később a zobori konvent 1393. évi kiadmánya azt is tudtunkra adja, hogy a “Galgóc városába vezető utat köznyelven Németútnak nevezték”, tehát bizonyára külföldi kereskedők is megfordultak rajta.31 Zsigmond király egyik 1392. évi oklevele meg éppen a helybéli harmincad emlékét őrizte meg egy személynévben, amikor Dreisker (= Dreissiger, Harmincados) Péter galgóci birtokos hagyatéka felől intézkedett.32

A galgócinál fontosabb és tartósabb kereskedelemtörténeti szerepre volt hivatott a tőle nem messze nyugatra, a Pozsony megyei Nagyszombatban létesített harmincadállomás, amelyről Károly Róbertnek egy gyakran idézett 1336. eleji okleveléből szerzünk először tudomást. A magyar király ebben a nevezetes iratában, amelyet – János cseh és III. Kázmér lengyel királlyal Visegrádon tartott “kongresszusa” után – a cseh uralkodóval egyetértésben adott ki 1336. január 6-án a Cseh- és Morvaország felől hazánkba érkező külföldi kereskedők részére, nemcsak védelmet és biztonságot ígért nekik, hanem pontosan meghatározta magyarországi útvonalukat, kijelölve az útjukba eső vámhelyeket és az ott teljesítendő vámtételeket is. Eszerint a Brünn felől jövő országút (via seu strata publica) Alba Ecclesiánál, magyarul Újvárnál, későbbi nevén Holicsnál, Nyitra megyében, ért magyar földre, ahol a kereskedőknek a határ átlépésekor áruik után nyolcvanadot (octuagesima) kellett leróniuk,33 majd az országút magyarországi – Holicsról Nagyszombatra, innen Budára (a civitate Tyrnaviensi usque Budam) vezető – szakaszán összesen tizenegy helyen rögzített összegű vámot (tributum) kellett fizetniük. Ezek felsorolása után az oklevél szövege így folytatódik: “hoc tamen declarato, quod in locis tributorum [!] supradictis nullas [= sehol] fieri debeat religatio curruum, praeterquam in civitatibus [!], in quibus tricesimam [!] constituerimus exigendam” – kijelentve tehát, hogy a felsorolt vámhelyeken sehol sem kell a kereskedők szekérrakományait kibontani (mert ezeken a vám szekerenként rögzített összegben fizetendő), “kivéve azokban a városokban, ahol harmincadot rendeltünk el szedni” (vagyis ahol a vámot a rakományok értékének arányában kell leróni).34 Az oklevél nem nevezi meg ugyan ezeket a városokat, de azzal, hogy Budához hasonlóan – és más egykorú forrásokkal egybehangzóan35 – Nagyszombatot is civitasként (lakosait pedig civesként) említi, és a leírt útvonalon Holics után egyedül itt nem ír elő rögzített összegű vámot, kétségtelenné teszi, hogy amint Budán, úgy Nagyszombatban is harmincadot szedtek már ebben az időben a kereskedőktől. Jellemző az is, hogy az útvonal vámhelyeire vonatkozóan az oklevél magyar részről éppen a nagyszombati polgárok tanúságtételére hivatkozott (cseh részről pedig a brünniekére).36

Míg a nagyszombati harmincad mozgalmas jövőnek nézett elébe hosszú századokon át,37 addig a holicsi nyolcvanadnak ellenkező sors jutott. Lajos király 1370. február 22-én kelt okleveléből kitűnik, hogy az octogesima (octuagesima) szedését Holicson immár szekerenként kivetett, rögzített összegű tributum váltotta fel.38 Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a külkereskedelmi vámmá átminősülő harmincadvám mellett a nyolcvanad mint határvám szerepét vesztette, hanem az is, hogy a Brünn felől Magyarországra vezető kereskedelmi útvonal fő belépő állomása Holicsból kissé északabbra, az ugyancsak Nyitra megyei Szakolcába tevődött át. Nyilván ezzel is összefüggött, hogy a király két évvel később, 1372. szeptember 29-én a “cseh királysággal való határon fekvő” Szakolcát a fallal körülvett királyi városok rangjára emelte, polgárait a harmincad- és vámfizetés alól (a solutione trigesimae et tributi) saját áruik után az ország egész területén fölmentette, sőt azokat az idegen (Szakolcán kívüli) kereskedőket (forenses mercatores extraneos et comprovinciales) is mentesítette, akik a szerdánként tartott hetivásárra érkeznek a városba. Hangsúlyozta azonban, hogy az utóbbiak harmincad- és vámmentessége csak a vásárra és az onnan való visszatérésre szól; ha viszont a városon keresztül továbbmennek az országba (per civitatem [...] transitum fecerint ulteriorem), akkor nem menekednek harmincadtól és vámtól.39 Az idegen kereskedőknek a szakolcai hetivásárra korlátozott fölmentvénye tehát nem másra, mint a helyi harmincadra (és vámra) vonatkozott; eszerint Szakolca már harmincadhely volt ebben az időben. Következtetésünket megerősíti Mária királynőnek 1383. április 11-én kelt oklevele, amelyet a soproni polgárok harmincadmentes gabona- és borkivitele ügyében harmincadispánjához és – többek között – szakolcai alharmincadosához intézett.40

Hasonló tanulságot vonhatunk le abból a két oklevélből, amelyben Zsigmond király 1390. február 1-jén két országos vásár tartását engedélyezte a “cseh határon fekvő” Szakolca városának (ez a jelző gyakran tért vissza a reá vonatkozó oklevelekben, és közelebbről persze a Morvaországgal való határt jelentette). Az egyik országos vásárt Lajos király korábbi engedélyére hivatkozva, Mindszentek napjára (november 1.) tűzte ki – azzal a kedvezménnyel, hogy az idegen kereskedők ezt megelőzően tizennégy napig vám- és harmincadfizetés nélkül mehessenek Szakolcára, és távozhassanak onnan dolguk végeztével.41 A másikat tavaszra, húsvét és pünkösd közötti időre, amikor is az ideérkező idegen kereskedők csak a vásár két hetében mentesüljenek harmincadtól és vámtól; ha viszont “a városon keresztül továbbmennek” – ismétlődik az 1372. évi oklevél korlátozó rendelkezése –, akkor harmincad- és vámfizetésre legyenek kötelezve.42 A szakolcai tavaszi vásárra jövő kereskedők harmincadmentessége tehát éppúgy a helybeli harmincadra vonatkozott-szorítkozott, mint az itteni hetivásárra érkezőké.43

Szakolcánál korábban, még Lajos király idején szerzett szabadalmat tavaszi országos vásár tartására a tőle északkeletre fekvő Zsolna városa, Trencsén megyében, a Vág folyó partján. Sőt előzőleg Károly Róbert is adott már kereskedelmi kedvezményt a zsolnaiaknak: 1321. július 12-én a tributum fizetésétől mentette fel őket a Vág-völgyi vámhelyek egész sorában – Sztrecsentől Budetinen át le Trencsénig.44 Ehhez járult azután 1357. október 28-án kapott kiváltságlevelük, amelyben országos vásárt engedélyezett nekik a király, évenként nem sokkal pünkösd után kezdődően; azoknak a kereskedőknek pedig, akik szárazon vagy vízen odautaznak, mentességet mindennemű vámtól (ab omni exactione tributi) tizenöt napig, illetőleg addig, “amíg áll a vásár a piactéren”.45 Harmincadról nem esett szó ebben az iratban, hanem csak Lajos király hét évvel későbbi, 1364. október 5-én kelt oklevelében, amely egy olyan “új út” feltörését és megnyitását adta tudtul, amely Felső-Magyarországról “Boroszló és Csehország más részei felé” vezet. Hogy pedig az új úton járó magyarországi kereskedőket, “nevezetesen kassaiakat, szepesieket és másokat” ne terheljék túl sokszoros vámoltatással – hangzott az oklevél szövege –, az uralkodó elrendelte, hogy csak három helyen, jelesen Liptón, Turócon és Zsolnán szedjenek tőlük tributumot, mégpedig nem többet, mint kifelé menet és befelé jövet 4-4 garast egy mázsaszekér vagy lekötözött szekér után46excepta tricesima: a harmincadon kívül, amelyet le kellett róniuk.47 Minthogy az új út kifejezetten a külkereskedelmi forgalom – a Sziléziával és a cseh korona más országaival való kereskedelem – fejlesztését szolgálta, aligha kétséges, hogy az immár külkereskedelmi vámmá átminősülő harmincad szedését az új út megnyitásával egyidejűleg kezdték itt meg. Alkalmas harmincadhelynek kínálkozott a sziléziai határhoz közel eső Zsolna, amelyet az új út a Szepességgel és Kassával, a régi Vág menti országút meg a folyó vízi útja pedig Galgóccal, Semptével és a Morvaország felől jövő strata publica-val kötött össze.48

A zsolnai polgárok – akiknek a kedvezményeit Mária királynő 1384. június 2-i oklevelében megerősítette és kibővítette49 – nem kevésbé érezték terhesnek harmincadosok jelenlétét városukban, mint pozsonyi osztályostársaik.50 A harmincadállomás átköltöztetésére ők nem gondolhattak; annál inkább próbálkoztak fölmentést szerezni a tricesima-fizetés alól, helyben és más harmincadhelyeken. Törekvésük a század végén ideiglenes sikerrel járt: Zsigmond 1397. július 27-én országos harmincadmentességben részesítette őket tíz esztendőre.51 A zsolnai harmincad az ő befizetéseik nélkül is elég jól jövedelmezhetett. Ebből a jövedelemből rendelt a király 1398. május 1-jén a lengyel származású Szandzivoj kapitány részére – aki Zsolna várát, más omladozó Trencsén megyei várakkal együtt, rendbe hozatta – négy esztendeig évi 2000 forintot, azon túl haláláig évi 1000 forintot kifizetni.52

A zsolnai harmincadra (és a Vág mentén később létesülő más harmincadhelyekre) az északnyugati irányú külkereskedelem, főleg a Sziléziával lebonyolódó áruforgalom ellenőrzésében többszázados szerep várt.53

3.

Még 1311 őszén történt – azután, hogy Kassa lakosai egy összecsapásban megölték Felső-Magyarország tartományurát, a nagy hatalmú Aba nembeli Amadét –, hogy Károly Róbert küldöttei megegyezést közvetítettek egyrészt Amadé özvegye és fiai, másrészt Kassa városa között. Az Amadé-fiak az október 3-án kötött egyezményben többek között arra kötelezték magukat, hogy visszabocsátják a király hatalmába Szepest, Gölnicet és Kassát, “cum universis tricesimis [!], tributis, censibus et quibusvis obventionibus”: valamennyi harmincadával, vámjával, adójával és mindennemű jövedelmével.54 Eszerint a felsorolt helyek közül legalább az egyiken ekkoriban már dívott a harmincadszedés.

Ilyen hely volt minden bizonnyal Kassa, amelynek kereskedelmi tevékenysége éppen ez időtől fogva bontakozott ki, az Anjou-uralkodók hathatós támogatásával. Amikor az Amadé-fiak az októberi egyezményt felbontva a trencsén-nyitrai nagyúrral, Csák Mátéval szövetkeztek, a király a kassai polgárok és a szepesi szászok segítségével győzte le őket az 1312. június 15-én vívott nevezetes rozgonyi csatában. Ezt Károly Róbert és Nagy Lajos élethossziglan sem feledte és kiváltságokkal viszonozta.55 A kassaiak “veszélyes kockázatot vállaló hű szolgálataikra való tekintettel”, 1319. április 9-én fölmentést kaptak a vámfizetés alól (a solutione cuiuslibet tributi seu thelonii) Abaújvár és Zemplén megye területén, “egészen a Tisza és a Sajó folyóig és Bereg megyéig”;56 1344. május 13-án védlevelet a “jogtalan” – a lengyel kereskedőkénél súlyosabb – vámszedéssel szemben olyan útjaikon, amikor áruikkal Rutheniát, azaz Halicsot keresték fel;57 1347. július 28-án pedig országos vásártartási jogot a pünkösd utáni vasárnappal kezdődő két hétre, amely idő alatt a vásárra utazók, bárhonnan jönnek is, mentességet élveznek mindennemű út- és vásárvám (tributum) fizetése alól.58 Ugyanezen a napon Lajos király olyan átfogó kiváltságlevelet is adományozott a kassaiaknak, amely “Buda városának mintájára” készült,59 és ahhoz hasonlóan az árumegállító jog elemi formáját is magában foglalta. Kimondta ugyanis, hogy “a lefelé és felfelé menő szekerek álljanak meg náluk áruikkal, és mint eddig, mindennap tartsanak vásárt”, ahol azokat eladásra felkínálják.60

A “lefelé menő”, azaz észak felől Kassára érkező szekerek megállása különösen fontos volt számukra, hiszen lengyelországi és halicsi kereskedelmi kapcsolataik már ezekben az évtizedekben megalapozódtak.61 Árumegállító joguknak ezt a nevezetes irányát 1361. augusztus 9-i szabadalomlevelük írta körül. Ebben Lajos király – ismételten megemlékezve atyjának szorongatott helyzetében tett hajdani derekas szolgálataikról62 – kifejezetten de regnis Russiae, Poloniae et de provinciis eorundem: az Oroszországból – azaz Halicsból –, Lengyelországból és ezek tartományai-ból Magyarországra érkező külföldi kereskedőkre vonatkozóan rendelte el, hogy “szekereikkel és áruikkal Kassa városán túl semmiképpen se mehessenek, hanem ott mindenféle árucikküket rakják s tegyék le, és adják el”.63 (Itt Russián éppúgy, mint a fentebb idézett 1344. évi védlevél Rutheniáján, a halicsi orosz fejedelemség értendő, amely a magyar királyok titulatúrájában Galicia ac Lodomeria néven szerepelt.)64 Az oklevél – ismételten hangsúlyozva, hogy “ezentúl minden árujuk lerakása, letevése és általános adásvétele csakis és teljesen Kassa városában történjék, és a külföldi kereskedőknek ne legyen semmilyen lehetőségük a továbbutazásra” – végül arra intett: “úgy azonban, hogy ha a velük [=a kassaiakkal] gyakorolt kegy [=az árumegállító jog adományozása] miatt a királyi felségnek nem fog kára származni harmincad- és vámjövedelmeiben”.65

Felmerül itt a kérdés: miféle kára származhatott volna a kassai árumegállításból a helybeli királyi harmincadnak? Hiszen az árumegállítás joga – amely a városba érkező kereskedőket arra kötelezte, hogy szekereikkel megállva, áruikat kirakják és bizonyos ideig eladásra kínálják66 – éppenhogy elősegítette a harmincadszedés gyakorlati lebonyolítását: a rakományok felbontását és értékük szerinti vámolását. Az árumegállításnak és a harmincadszedésnek ez a “pozitív” összefüggése már a korábban létesült esztergomi, győri és budai harmincadhelyeknél is megfigyelhető volt,67 és most nyilván Kassa esetében is érvényesült. De a két rendszabálynak volt, illetve lehetett ellentétes hatása is. Ha a külföldi kereskedő, mihelyt megállt a városban, egy helybeli vevőnek nyomban eladta az áruját, akkor ezt esetleg kivonhatta a harmincadra kerülő importcikkek köréből. Másrészt: ha a kereskedő az árumegállítást kijátszva, Kassától “félreeső” útra hajtotta szekerét, akkor az itteni harmincadot is megkerülhette.68 Az utóbbi, elég gyakori eljárásnak69 egyik sajátos esetére vet fényt Zsigmond király 1388. január 24-i oklevele. Jóllehet a Lengyelországból jövő minden kereskedőnek – foglalta össze az oklevélíró a kassai polgárok panaszát – a város szabadsága és régi szokása értelmében Kassán valamennyi áruját le kell raknia és eladásra kitennie, most a gallicusok (azaz itáliai üzletemberek),70 akik a magyarországi harmincadok és vámok jövedelmeit bérbe vették, mégis harmincadfizetés és egyéb szolgáltatások nélkül megpróbálnak a városon át- és továbbutazni.71 A király erre, elég lagymatagon, azzal a felszólítással válaszolt: tartsák épségben a város régi szabadságát és szokásait.72

A kassai harmincadbevételek csorbításának egy másik, az árumegállítástól független módjáról értesülünk Mária királynő négy évvel korábbi okleveléből. Bár ő szigorúan elrendelte – írta Kassa város tanácsának 1384. március 13-án –, hogy a kassai harmincadhelyen az esedékes tricesimát aranyforintban vagy olyan új “koronás” dénárokban kell megfizetni, amelyekből 100 darab ér egy aranyforintot, ennek a rendelkezésének számosan nem tesznek eleget a helybeli és idegen, bel- és külföldi kereskedők közül, akik Kassán “tartózkodnak, gyűlnek össze és mennek keresztül”, és engedetlenségükkel tetemes kárt okoznak a királyi kamarának. (Az oklevél nem mondta el, de nyilvánvaló, hogy az “engedetlenkedők” a harmincadot a közkézen forgó, gyengébb minőségű veretekkel rótták le, amelyekből akkoriban 150–180 darabot számítottak egy aranyforintra.)73 A királynő ezért felszólította a kassaiakat, hogy áruik után a harmincadot az előírt pénzfajtában egyenlítsék ki, és nyújtsanak segítséget is Nambusculi de Florentia harmincadispánnak (comiti tricesimarum) és a kassai harmincadhelyen működő embereinek (hominibus in loco tricesimali in civitate nostra, videlicet in medio vestri constitutis), hogy “az engedetleneket és makacskodókat a harmincad igazságos és jogszerű megfizetésére kényszerítsék”.74

Ám nemcsak itáliai üzletemberek, meg hazai és külhoni kereskedők próbáltak ügyeskedni a harmincadon, hanem magyar országnagyok is, ha üzletelni támadt kedvük. Némi protekciót gyaníthatunk például Kamerer Ulrik kassai harmincados 1394. április 30-án kelt levele mögött, amelyben igyekezett elhárítani Csetneki György királyi asztalnokmester és Miklós nevű rokona szemrehányásait. Ő nemhogy akadályozná rézszállítmányukat – írta Kamerer –, hanem éppenséggel úgy igazítja el azt, mint a sajátját, éspedig nemcsak a kassai harmincadon, hanem minden más helyen is, ahová elér a keze …75

Végül volt, mint ismeretes, jogszerű módja is a harmincadon való előnyszerzésnek: valamilyen kedvezmény kieszközlése az uralkodótól (persze nemritkán ellenszolgáltatás fejében). A kedvezmény különböző mértékű és jellegű lehetett: fölmentés a harmincadfizetés alól bizonyos áruk után (ilyet kaptak a soproniak a saját földjükön termelt gabona és bor kivitele után 1370-ben);76 mentesítés a kötelezettségtől valamelyik harmincadhelyen (ilyet szereztek a sárváriak 1341-ben a helybeli, 1383-ban a soproni harmincadra vonatkozóan);77 fölmentvény valamelyik harmincadhelyen bizonyos alkalomra (amilyen a szakolcai vásárra utazó kereskedőket illette meg a vásár idején az ottani harmincadon 1372 óta);78 országos – az ország valamennyi harmincadhelyére szóló – mentesség bizonyos időre (amilyenben a zsolnaiak részesültek 1397-ben tíz esztendőre);79 stb. Nos, a kassai polgárok is kaptak egyfajta harmincadkedvezményt. Szolgálataik jutalmául és az előző “zavaros időkben” szenvedett káraik pótlásaként Zsigmond király 1404. január 27-én tíz év tartamára fölmentette őket a tricesima felének fizetésétől az összes harmincadhelyeken, másszóval országos félharmincad-mentességet engedélyezett számukra egy évtizedre.80 Egyszersmind meghagyta Nürnbergi Márk harmincadispánnak (comiti tricesimarum), valamint az egyes harmincadhelyeken működő tricesimatoroknak és vicetricesimatoroknak, hogy a kassaiaktól mindennemű árujuk után a harmincadvámnak csak a felét hajtsák be.81

4.

Az 1311. októberi Amadé-egyezségben82 is érintett szepesi szászoknak szintén hasznára vált, hogy Károly Róbert mellé álltak a rozgonyi ütközetben 1312. június 15-én. Comesüket a király már augusztusban megjutalmazta a fegyveres segítségért;83 együttes kiváltságlevelüket pedig, amely még V. Istvántól, 1271-ből származott, és a szabad bíróválasztás jogát biztosította számukra,84 1371 novemberében megújította, elismerésül hűségükért és áldozatkészségükért.85

A kiváltságlevél, amelyet Károly Róbert 1328-ban is átírt, a szászok közösségéhez tartozó települések közül kiemelte Lőcsét, és a megye székhelye, Szepesvára mellett mintegy a szász önkormányzat külön székhelyének, bírósági központjának ismerte el.86 Lajos király pedig, miután két ízben is megerősítette a privilégiumot, 1364. október 5-i oklevelében fontos új elemmel gyarapította Lőcse “kiemelkedő nevezetességét”. A szepesi városok egy részének ama törekvésével szemben, hogy bírósági székhelyük Csütörtökhelyre kerüljön át, nemcsak megerősítette atyjának a sedes iudiciaria Lőcsén maradására vonatkozó rendelkezését, hanem kiegészítette egy másikkal is: az árumegállító joggal – ezt a jogosítványt is atyjától eredeztetve.87

Az 1364. évi oklevélnek Lőcse árumegállító jogáról szóló része lényegét tekintve megegyezett Kassa három évvel korábbi oklevelének előírásával. Az 1361. évi szöveg, mint láttuk, a Lengyelországból és Halicsból jövő kereskedőket kötelezte árulerakásra Kassán. Az 1364-i irat ezt úgy fejezte ki, hogy “az összes külföldi kereskedők, vagyis a más országbeliek és nem hazaiak”, akik Lőcsén át jönnek, mindennemű árujukat rakják le a városban.88 Nos, a “más országbeli és nem hazai” kereskedők túlnyomórészt Lengyelországból érkeztek Lőcsére, illetve a Szepességre, amelynek lengyel kapcsolatai a Poprád és Dunajec folyók völgyében már korán – Kassát megelőzően – létrejöttek. A kereskedők útja Krakkóból Bochnián, Szandecen és Piwnicznán át Lublónak, és innen közvetlen hegyi úton vagy Késmárk felé kerülve, Lőcsére vezetett; Nowy Targ felől Szepesófalun és Késmárkon át ugyanoda. Akik továbbutaztak, azok Lublóról Kisszebenen, Lőcséről pedig Szepesváron (Váralján) keresztül juthattak el Eperjesre, majd Kassára.89

Árumegállítási joggal felruházott városból a kereskedőknek továbbutazniuk, ha egyáltalán, csak akkor lehetett, ha ott áruikat már bizonyos ideig kirakták és eladásra felkínálták. Kassa 1361. évi kiváltságlevele az árumegállítás időtartamát, mint láttuk, nem korlátozta, és a külföldi kereskedőknek az áruikkal való továbbutazást kereken megtiltotta. Jócskán enyhítette ezt a szigort az 1368. február 25-én Budán kötött magyar–lengyel kereskedelmi szerződés, amely a lengyelországi kereskedőket már csak három napig kötelezte kassai kirakodásra, és engedélyezte, hogy azt követően megmaradt áruikat továbbvihessék “az egész országban és azon kívül”.90 A két időpont közé esett, és a szabályozás szigora szerint is középhelyet foglalt el Lőcse 1364. évi oklevele, amely a külországi kereskedőkkel szemben az árulerakás időtartamát tizenöt napban határozta meg; csak ha ez után is maradna még eladatlan portékájuk, akkor kereskedhetnek vele szabadon az ország más részein, vagy vihetik haza.91 Persze a tizenöt napos lőcsei depositio sem volt ínyükre a kassaiaknak, hiszen a lengyel határtól az egyik fontos út, mint említettük, Lőcsén át vezetett Kassára. Viszályba is keveredtek emiatt a lőcseiekkel; de Zsigmond király 1393. január 20-i döntésével megerősítette Lőcsének azt az, úgymond, Károly Róberttől nyert és Lajos által is megújított szabadságát, hogy a városba jövő kereskedők kötelesek ott áruikat tizenöt napig lerakni és eladásra kínálni.92

Különbözött végül a Kassa árumegállító jogát körülíró 1361. évi szabadalomlevéltől az 1364. évi lőcsei oklevél idevágó részlete abban, hogy nem tett utalást a városbeli harmincadra és az ebből származó királyi jövedelemre. De talán nem tévedünk, ha ezt a különbséget a lőcsei oklevél kiadása sajátos körülményeinek tulajdonítjuk.93 Annak az uralkodói döntésnek, amely egyes szepesi városok törekvéseivel szemben Lőcse “kiemelkedő nevezetességét” kívánta megerősíteni, nem volt köze a harmincadügyhöz. Ám az árumegállítás és harmincadszedés fentebb kifejtett “pozitív” összefüggésére gondolva, feltételezhetjük, hogy ez idő tájt vagy nem sokkal később Lőcsén is felállt már a harmincadhivatal. Az árumegállító jog adományozása akár alkalmat is adhatott az uralkodónak, illetve harmincadispánjának arra, hogy a kiváltságolt városba, ha ott még nem volt, tricesimatort rendeljen ki, és közvetlenül is hasznot húzzon a növekvő áruforgalomból.

Feltevésünket erősíti Lajos királynak az az egykorú oklevele, amely ugyan nem Lőcsén, de a Lőcsére vezető egyik kereskedelmi út közbülső állomásán, a határszéli Lublón már ez időben harmincadszedésre enged következtetni. Lubló kiváltságlevelének szövegét a helyi levéltárból Fejér György anno Domini MCCCXLII, in festo apostolorum Philippi Iacobi keltezéssel közölte, megjegyezve, hogy “az évszámban hiba van”.94 A helyes évszám megállapítását a privilégiumot záró hosszú méltóságnévsor teszi lehetővé, amelyből – Engel Pál Archontológiájának köszönhetően – megállapíthatjuk, hogy az oklevél 1365. május 1-jén kelt.95 Mármost ez az oklevél, amely Lubló polgárait, többek között, a szabad bíróválasztás jogával ruházta fel és kivonta a lublói várnagy iurisdictiója alól, engedélyezte nekik azt is, hogy a városba behozott és ott eladásra kitett áruk után ne fizessenek tributumot; de előírta, hogy “az onnan kivitt áruk után a tributumot és tricesimát a szokásos módon fizessék meg”.96 Ezt a rendelkezést – amely a behozott és kivitt áruk eltérő vámkezelése tekintetében egybehangzott Lajos királynak a pozsonyi tricesimatorokhoz intézett 1374. január 8-i utasításával97 – Lubló határszéli fekvését is figyelembe véve, aligha értelmezhetjük másként, mint úgy, hogy Lublón akkoriban már harmincadállomás működött. A lublói harmincadról pedig hamarosan már a lőcseivel összefüggésben fogunk hírt venni.98

Teljes egyértelműséggel szólt azután magának a lőcsei harmincadnak a működéséről az a szabadalomlevél, amelyet Zsigmond adott ki Lőcse számára – több nyugat- és észak-magyarországi városhoz hasonlóan – 1402. január 22-én.99 Ebben a király – figyelembe véve egyrészt a lőcsei polgárok hű szolgálatait, “főleg múlt évi szorongattatásának egész ideje alatt”,100 másrészt a város kedvező fekvését és kereskedelmének ebből adódó országos jelentőségét – mindenekelőtt elrendelte, hogy az összes bel- és külföldi kereskedők, akik Lőcsére érkeznek, valamennyi árujukat, amelyet Magyarországról Lengyelországba vagy Sziléziába kivisznek, vagy pedig ezekből az országokból és máshonnan Magyarországra behoznak, kötelesek legyenek a városban lerakni, felbontani, mérlegen lemérni és végleges eladásra vagy cserére bocsátani.101 Ez a szövegezés jelentős mértékben kibővítette Lőcse árumegállító jogát Lajos király 1364. október 5-i iratához képest. Egyrészt azzal, hogy a behozott árukon kívül a kivitelre is kiterjesztette (ez a harmincadvámolásnak is érzékeny kérdése volt, amire a továbbiakban még visszatérünk); másrészt azzal, hogy a külföldi kereskedőkön kívül a hazaiakra is kötelezőnek nyilvánította.102 Igaz, az utóbbiak körét az oklevél egy későbbi mondata rögtön le is szűkítette: a pozsonyi, soproni, nagyszombati és trencséni polgárokat – akik ugyanaznap kaptak Zsigmondtól nagyjából hasonló tartalmú szabadalomlevelet103 – kivonta a lőcsei árulerakás hatálya alól (aminthogy a kölcsönösség alapján a lőcsei kereskedőket is fölmentette a depositiótól az említett négy városban). Figyelemre méltó még, hogy a Lőcsén áthaladó külkereskedelmi forgalom irányát Zsigmond oklevele Lengyelország mellett Sziléziában jelölte meg; ez egybehangzott Lajos királynak azzal az 1364. október 5-én kelt, fentebb idézett iratával, amely a kassai meg a szepesi kereskedők vámterheit együtt szabályozta a Zsolnán át Sziléziába vezető “új úton” is.104

A lőcsei árumegállítás időtartamáról az 1402. évi rendelkezés nem szólt; így nyilván a Lajos király által 1364-ben megszabott, Zsigmondtól 1393-ban megerősített (és Bebek Detre nádor részéről 1400-ban megismételt) tizenöt napos határ-időhöz kellett a kereskedőknek alkalmazkodniuk; ami pedig ez idő alatt nem kelt el áruikból, azzal békén továbbutazhattak. Erre vall az oklevélnek az a további – s bennünket tárgyunk szempontjából különösen érdeklő – passzusa, amely arra szólította fel a bel- és külföldi kereskedőket egyaránt, hogy ha továbbutaznak Lőcséről, se nostris more solito locorum ostendant tricesimatoribus: jelentkezzenek a királyi harmincadosoknál a harmincadhelyek szokásos módján; nevezzék meg előttük azt a várost, ahová eladatlan áruikkal menni szándékoznak, és vigyenek magukkal pecsétes igazolást tőlük áruik előzetes kirakásáról és jelentkezésükről.105 Íme, a közvetlen bizonyítéka annak, hogy az adott időpontban: 1402 januárjában Lőcsén harmincadhivatal működött (és az árumegállítás végrehajtásának ellenőrzésében is közreműködött). Sőt nyilvánvalóan már ez előtt is, hiszen a kereskedőknek more solito kellett jelentkezniük a helybeli harmincadosoknál.

S Lőcse ez után is harmincadhely maradt, bár árumegállító joga átmenetileg csorbát szenvedett. Zsigmond ugyanis néhány hónappal később, 1402. október 1-jén hatálytalanította nuper – nemrég, ti. január 22-én – kiadott rendelkezéseit, köztük a Lőcsének szólót, és csak az olyan árumegállítási jogosítványokat újította meg, amilyenekkel egyes városok, mint Kassa dudum et ab antiquo – régtől fogva – voltak felruházva, és ezeket is csak a külföldi kereskedőkre vonatkozóan tartotta érvényben.106 A hazaiakat viszont fölmentette az árulerakási kötelezettségtől (kivéve az erdélyi szászokat Kassán),107 csupán a harmincadok és vámok szokott módon történő megfizetését követelvén meg tőlük.108 A nyilvánvalóan Kassa szorgalmazására kiadott újabb oklevél végén külön is hangsúlyozta, hogy a kassai kereskedők még Budán és Lőcsén sem kötelezhetők áruik lerakására, solutis dumtaxat tricesimis et tributis iustis in locis consuetis: ám a jogos harmincadokat és vámokat meg kell fizetniük a szokásos helyeken. A lőcsei hivatal tehát ekkor már éppúgy “szokásos harmincadhelynek” minősült, akárcsak a régi múltú budai.109 Amikor Zsigmond 1410-ben (majd 1412-ben és 1415-ben) a szepesófalui karthauzi kolostor szerzeteseinek rendszeres, évente adventkor vagy nagyböjtkor esedékes posztó- és hering-ellátmányt deputált, ennek költségeit váltakozva, a lőcsei vagy a lublói harmincad jövedelméből rendelte el fedezni.110

Nem csoda, hogy Lőcse hamarosan árumegállító jogát is visszanyerte. Zsigmond 1411. április 17-én már ismét olyan oklevelet adott ki a városnak, amely az 1402. októberi hatálytalanítást figyelmen kívül hagyva, az 1402. január 22-i szabadalomlevél (és az 1400. évi nádori ítéletlevél) szövegével volt összhangban. Utasította mind a hazai, mind a külföldi kereskedőket, hogy a Szepességre érkezve, valamennyi rakományukat “először és mindenekelőtt” Lőcsén, és nem másutt, nyissák meg és bontsák fel, s ott bocsássák eladásra vagy cserére.111

Harmincadhivatal fennállásának bizonyítékára találunk abban az árumegállítási szabadalomlevélben is, amelyet Zsigmond király a Szepességgel szomszédos Sáros megyében Bártfa város polgárainak adományozott ugyancsak 1402. január 22-én. Az uralkodó, amint Lőcse esetében, úgy itt is egyrészt a városnak az elmúlt nehéz esztendőben teljesített szolgálataira, másrészt kedvező fekvése folytán az egész ország javát szolgáló kereskedelmére hivatkozott, amikor elrendelte, hogy az összes hazai és külföldi kereskedők mindazokat az áruikat, amelyeket Bártfára vezető utakon hoznak be az országba, vagy visznek ki onnan, tartoznak a városban lerakni, kibontani, mérlegen lemérni és végleges alkuval eladásra vagy cserére bocsátani.112 A külföldi kereskedők közül pedig külön is megnevezte a Lengyelországból és Oroszországból (Halicsból) jövőket (forenses de Polonia et Russia), akiknek – hogy a bártfaiak olcsóbb áron vásárolhassanak tőlük – elengedte a rájuk kirótt harmincadvám negyedrészét (quemlibet quartum denarium de solvendis tricesimis).113 Kétségtelen tehát, hogy Bártfa is harmincadhely volt már 1402-ben.

A bártfai harmincadról korábbi időpontból nincsen adatunk, de a bártfaiak kereskedelméről van jónéhány, amely rávilágít a harmincadszedés helybéli bevezetésének előzményeire. 1365-ben, majd 1377-ben országos vásár tartására kaptak engedélyt – évenként Szent Egyed napján (szeptember 1.) és az azt követő nyolc napon – Lajos királytól,114 aki “a Tapoly folyó mellett Sáros megyében fekvő, fallal kerített Bártfa városát” már az előző évben, 1376. március 7-én Kassához és Budához hasonló jogokban részesítve, a szabad királyi városok sorába emelte.115 Ezzel egy időben a bártfai kereskedők lengyel földön is megjelentek, ahol fő úticéljuk, akárcsak a kassaiaké, Krakkó nemzetközi forgalmú piaca volt. De ők a szandeci utat lehetőleg elkerülve, inkább a Grebówon (Grybów) és Czchówon át oda vezető utat járták,116 és sikerült is Kázmér királytól 1363. január 28-án védlevelet kieszközölniük a czchówi vámszedők túlkapásaival szemben.117 Meggyűlt viszont a bajuk az ó-szandeci monostor apácáival és az új-szandeci polgárokkal, akik a grebówi kerülőút folytán elmaradt vámjövedelmeik miatt fogták perbe őket. A perben, immár Ulászló lengyel király meghatalmazottjaként, 1388-ban Sandzywogius (Szandzivoj) krakkói kapitány (találkoztunk már vele a zsolnai harmincad későbbi haszonélvezőjeként), majd 1394-ben Spithko kapitány úgy ítélkezett, hogy a bártfaiak, ha saját áruikat viszik magukkal, háborítatlanul használhatják a grebówi utat, és egészen Czchówig nem kötelezhetők vámfizetésre.118 Az ó-szandeci apácák nem nyugodtak bele az ítéletbe, s az ügy még 1424-ben, sőt 1434-ben is vita tárgya volt, de hasonló döntéssel zárult.119

Időközben pedig a bártfai harmincadról a közvetlen híradások is megszaporodtak. Zsigmond király 1404. január 23-án, a kassaiaknál néhány nappal korábban, az elmúlt “zavaros időkben” szerzett érdemeikért a bártfaiaknak is félharmincad-mentességet engedélyezett saját áruik után szerte az országban (tehát nyilván a helybeli harmincadon is), méghozzá nemcsak tíz évre, hanem időbeli korlátozás nélkül.120 1407. június 13-án az uralkodó megbízásából Rozgonyi Simon országbíró küldött a bártfai harmincadszedőknek fontos, a harmincadügyet országosan érintő utasítást (amelyre még visszatérünk).121 1419. augusztus 21-én a király Klos Miklós bártfai bírónak és Miklós tricesimator, bártfai esküdtnek a város nevében előadott kérelmére a félharmincad-mentességet újraadományozta és megerősítette.122 Ez időtől fogva pedig Bártfa város számadáskönyvei sorozatosan tartalmaznak már adatokat a helybeli Dreysigerekről és a harmincadhivatal működéséről.123

5.

Fejtegetéseinknek egy korábbi pontján megállapítottuk, hogy a sárvári harmincadnak Sopronba és a győrinek Pozsonyba való áthelyezése az 1360-as évek második felé-ben – világosan jelezte a harmincadvám funkcióváltozásának irányát az Anjou-korban: az eredetileg az ország belsejének forgalmas piacaira kivetett pótlólagos vásárvám fokozatos átminősítését az ország nyugati határán, illetőleg annak közelében szedett külkereskedelmi vámmá.

Most, Szlavóniából indult s a Dunántúlon és a Felvidéken át Sáros megyéig ívelt szemlénknek végére érve,124 egy további megállapítást tehetünk. Nevezetesen azt, hogy az ország északnyugati és északi részén viszont a 14. században felállított harmincadhivatalok – a nagyszombati, szakolcai, zsolnai, kassai, lőcsei, lublói és bártfai (talán az egyetlen, akkoriban rövid életű, galgóci kivételével) – már nem mentek át ilyen változáson, hanem közvetlenül a harmincadvám új funkciójának ellátására: az élénkülő külkereskedelmi forgalom megvámolására létesültek, az országhatárhoz viszonylag közel eső állomáshelyeiken. A nagyszombati és szakolcai hivatal elsősorban a Morva- és Csehországgal, a zsolnai főként a Sziléziával, a kassai, szepességi és bártfai állomások a Lengyelországgal és Haliccsal lebonyolódó áruforgalmat voltak hivatva ellenőrizni.125

Ezzel együtt megerősíthetjük és kiegészíthetjük azt a korábbi megállapításunkat, hogy a harmincadvám belforgalmi eredetének jelei is szembetűnőek maradtak még az Anjou-korban. Egyrészt olyan esetek vallanak erről, amikor kétségtelenül a belső piac körében mozgó árukat (javakat) is harmincad alá vontak, vagy akartak vonni. Ilyen eljárásra mutat rá Lajos király 1363. január 7-i oklevele, amelyben megtiltotta a földesúri és királyi vámszedőknek (tributariis), továbbá a királyi harmincadosnak és alkalmazottainak (tricesimatori et suis officialibus), hogy a soproni polgárokat, amikor évi ajándékukat a királyi udvarba viszik, és útközben vám- és harmincadhelyekre érkeznek, vám és harmincad fizetésére (ad tributi et tricesimae solutionem) kényszerítsék.126 Hasonlóképpen tiltotta meg 1366. augusztus 29-én Saracenus mesternek, országos harmincadosának (tricesimatori per totum regnum constituto) és zágrábi vicetricesimatorának, hogy a zágrábi (Gréc-hegyi) polgároktól só, bor és gabona után harmincadot szedjenek;127 utóbbi két áruról biztosra vehető, hogy zömében nem származott külországból. 1371. július 12-én a pozsonyiakat, tűzvész okozta káraikra való tekintettel, fölmentette a tributum- és tricesima-fizetés kötelezettsége alól a Dunán Pozsony és Buda között – tehát belföldön – szállított élelmiszereik után.128 A hasonló esetek felidézését folytathatnánk, későbbi időszakra vonatko-zóan is.129

A harmincadvám belforgalmi eredetének jelei másrészt (és főleg) abban mutatkoztak meg, hogy fontos harmincadhelyek továbbra is az ország belsejében maradtak. Az egyik ilyen harmincadhivatal a budai volt, amelynek eredete – ahogyan erre a város IV. Bélától származó kiváltságleveléből és egyéb adatokból következtetnünk lehet – minden bizonnyal az előző századra nyúlik vissza;130 a másik a székesfehér-vári, amelynek fennállását csak a 14. századtól fogva tudjuk adatolni.131 Mindkettőt főleg az erdélyi szász kereskedők távolsági utazásaival kapcsolatban emlegették Lajos király oklevelei. 1359. december 20-án az uralkodó megparancsolta a vámszedőknek “az erdélyi részektől egészen Budáig”, hogy a nagyszebenieket, akik különféle árukkal megrakott mázsaszekereken utaznak Budára (usque civitatem Budensem transeuntes), háborítatlanul engedjék jönni és menni, ha megfizették a jogos vámokat és harmincadokat (iustis tributis et tricesimis persolutis); aligha kétséges, hogy az utóbbin a budai harmincad értendő.132 Közvetlenül és különös nyomatékkal szóltak azután a budai harmincadról Lajosnak azok a rendelkezései, amelyekben – a Velencétől független Levante-kereskedelem vágyától hajtva – a magyarországi kereskedőket, kiváltképpen az erdélyi szászokat a “zárai út” (via Iadrensis) megnyitására, használatba vételére buzdította.133 Így amikor 1370. február 22-i kiváltságlevelében a szebeniek Budán át Bécsbe meg Csehországba való utazását vámterheik korlátozásával támogatta, akkor a “Budáról Zárába vagy Zárából, illetve Dalmácia más részeiről Budára utazókat” egyenesen fölmentette mindennemű királyi és földesúri vám alól – praeter tricesimam, quam solum Budae exigi volumus: a harmincadon kívül, amelyet csak Budán kívánt beszedetni.134 Ez év 1370. szeptember 21-i oklevelében külön is tudtára adta a szlavón és a dalmát-horvát bánnak meg a Buda és Zára közötti királyi és földesúri vámszedőknek, hogy – a Dalmáciába vezető út szabaddá tétele és Magyarország “tengeri árukkal” való bőséges ellátása érdekében – az erdélyi Szeben város polgárai “mindazon áruk után, amelyeket Budáról Zárába vagy Zárából, illetve Dalmácia más részeiből Budára szállítanak eladás vagy csere céljából”, semmiféle vámra sem kötelezhetők – praeter tricesimam Budae solvendam: a Budán fizetendő harmincadon kívül.135 Időközben pedig a brassói kereskedőket is ugyanebben a kedvezményben részesítette, ugyanilyen megszorítással. A zárai úthoz való “hozzászoktatásuk” és az ország tengeri árukban való bőségének biztosítása érdekében 1370. augusztus 2-án úgy intézkedett, hogy “a Brassóból Zárába és Zárából Brassóba vitt áruk után” a kereskedők teljes mértékben mentesüljenek a vámoktól – excepta tamen sola tricesima, quam Budae commisimus solvendam: egyedül annak a harmincadnak a kivételével, amelyet Budán rendelt el fizetni.136

Hogy a budai tricesima alól még a Lajos király dédelgetett dalmáciai tervének megvalósítására hivatott erdélyi szász kereskedők sem nyertek fölmentést, az itteni harmincadhivatal fontosságára vall, s valamelyest arra is rávilágít, hogy a nagy forgalmú Budán a belső harmincad fenntartásához komoly financiális érdek fűződött az Anjou-korban (és később is).137

Míg Zára felé Budán át mentek az erdélyi kereskedők (illetve voltak menendők a dalmáciai kapcsolatukat szorgalmazó Lajos király szándéka szerint), addig Bécs felé (s ilyen utazásukra sokkal többször került sor) a budai úton kívül a fehérvárit is választhatták. A szebeni polgároktól ne szedjenek a vámosok több tributumot, mint a budaiaktól, amikor per viam Budensem vel per viam Albam Regalem Bécsbe utaznak – írta elő a királyi ajtónállómester és győri ispán Gönyűi János 1373. március 15-én.138 Ezekre az útvonalakra utalt maga az uralkodó is vagy fél évvel korábban, 1372. szeptember 3-án kelt oklevelében, amelyben háborítatlan közlekedést ígért a szebenieknek, akár per civitatem Albensem, akár más úton viszik áruikat Bécsbe, majd onnan vissza – solutis tamen iustis tricesimis et tributis: feltéve, hogy megfizetik a jogos harmincadokat és vámokat.139 Ami közös volt: a tricesimát egyik úton sem kerülhették el; ha nem Budán fizették meg, akkor Székesfehérváron: a másik belső harmincadhelyen.140 Ez utóbbi harmincadhivatal fennállását tanúsítja Mária királynő 1383. április 11-i (a korábbiakban idézett) rendelkezése is, amelyet harmincadispánján kívül pozsonyi, szakolcai és fehérvári alharmincadosainak címzett,141 valamint Zsigmond király 1396. január 18-i utasítása, amelyben a pozsonyi kereskedők Budára, Fehérvárra és Pozsonyba vitt árui után a harmincadvámot évente 1000 aranyforint erejéig elengedte.142

És mi történt a legrégibb, biztosan 13. századi eredetű: esztergomi harmincaddal? Esztergommal, amelyet Ladomér érsek 1289. szeptember 15-i oklevele olyan “királynéi harmincadhelynek és káptalani vámhelynek” nevezett, ahol emberemlékezet óta minden kereskedőnek meg kell állni, és áruit kibontva a királynéi harmincadot és a káptalani vámot megfizetni (locus omnibus mercatoribus descendendi et explicatis suis mercibus tricesimam reginalem et tributum Strigoniensis capituli persolvendi).143

Nos, az esztergomi harmincadhely jószerint megbúvik az Anjou-kori forrásokat kémlelő historikus szeme elől – elannyira, hogy középkori kereskedelemtörténetünk egyik jeles kutatója egyenesen kétségbe is vonta a létezését.144 Annál gyakrabban bukkannak elő viszont az esztergomi vámról szóló híradások – főként azzal a sok évtizedes viszállyal kapcsolatban, amely a vámbirtokos esztergomi káptalan és a vámterhek ellen tiltakozó esztergomi polgárok között folyt. Alig telt el pár év a (több, korábban keletkezett részből összeállított és kiegészített) esztergomi vámtarifa 1288. április 18-án történt kibocsátása óta,145 s egy 1292 körüli oklevél már arról tudósít, hogy a város polgárai háromszor is fegyveresen támadtak a vámházra és az egyházi vámszedőkre.146 1319-ben Tamás érsek az esztergomiakat, akik “továbbra is kitartottak erőszakos ellenállásukban”, egyházi interdictumnak vetette alá.147 1324-ben a váci kanonokok tanúsították az esztergomi egyház tiltakozását a városbeliek erőszakos fellépései és az ellen, hogy más kereskedőkkel együtt vonakodtak megfizetni az előírt vámtételeket.148 1347-ben a káptalan és a város pere a tárnoki szék elé került, de annak ítéletébe – amely az 1288-i tarifa szerinti vámkötelezettségüket “örök időkre” megerősítette – Erzsébet anyakirályné pártfogásában bízva, az esztergomi polgárok nem törődtek bele.149 Tíz év múlva a káptalan már Lajos királyhoz folyamodott (együtt a vásárvámból szintén részesedő szenttamási préposttal és esztergomszigeti apácákkal), felpanaszolva, hogy az esztergomiak a vámfizetést tizenhárom év óta megtagadják. De hiszen országos vámmentességet kaptak már IV. Béla királytól – válaszoltak a bepanaszoltak. Igen ám, de az esztergomi egyház vámjogosítványa még régebbi eredetű – hangzott az ellenvetés; az újabb keletű kedvezmények pedig az ország szokása szerint nem csorbíthatják a régebbieket.150 Végül is – a városbeliek amaz “alázatos panaszára”, hogy a vámnak a tarifa szerinti behajtása nem eshetik meg “nagy civakodás, verekedés, sőt emberhalál nélkül” (sine maxima rixa et contentione, immo nec absque hominum interemptione et nece),151 valamint Erzsébet anyakirályné “jóakaratából és hozzájárulásával, sőt sugalmazására” (ex benevolentia et admissione, immo inductione) – a király 1357. augusztus 19-én úgy határozott, hogy az esztergomi polgárok ezentúl “a vásárvám teljes mértékű kiegyenlítéseképpen” húsz budai márka vámátalányt fizessenek évente Szent Mihály napján (szeptember 29-én) a káptalannak; ha pedig ezt elmulasztják, akkor bírságként annak többszörösét.152

Miután az esztergomiak továbbra sem fizettek, nyolc év múlva újból a király ült törvényt felettük. A per lefolyása – amelyről 1365. szeptember 22-i kelettel terjedelmes oklevél tudósít153 – hasonlított az előzőhöz. Azzal a többlettel, hogy az esztergomiak most már bírájukon és esküdtjeiken kívül is “tömegesen jelentek meg az udvarban”,154 és vámmentességük tanúsítására nemcsak IV. Béla 1243. évi, hanem Károly Róbert 1330. és maga Lajos király 1346. évi oklevelét is felmutatták. Ezek az iratok bizonyos hatást kelthettek ugyan, de a fentebb idézett érvelés szerint perdöntő súlyúak nem lehettek; figyelemre méltó viszont, hogy szövegükbe, az esztergomiak országos vámmentességének megállapítása után, betoldották a következő szavakat: exceptis tricesimis regalibus – a királyi harmincadok kivételével. Közel esik az a feltevés, hogy a betoldás főként éppen a helybeli harmincadra utalt, valamint az is, hogy Erzsébet királyné pártfogása az esztergomiak részére a káptalani vám ügyében – ami az 1365. évi perben is megmutatkozott – azzal is összefüggött, hogy az esztergomi harmincadnak viszont (mint 1289-ben) éppen a királyné volt a haszonélvezője. Érdekelt volt tehát abban, hogy a városbeliek súlyos megvámoltatása ne essék harmincadfizető-képességük rovására.

Feltevésünket megerősíti egy pár évvel későbbi okmány. Amikor ugyanis a nyakas esztergomi polgárok nem hajlottak az 1365-i ítéletre sem (amely továbbra is évi húsz márka vámátalányt és az 1358 óta elmaradt összesen 160 márka megfizetését írta elő, de bírságot nem vetett ki), a káptalan a pápához folyamodott. Fölterjesztette az ítéletet, és felpanaszolta, hogy ennek nincsen foganatja a név szerint felsorolt esztergomi lakosok izgatása miatt. A megnevezett személyek – bíróviselt polgárok, kereskedők, diákok – között pedig ott szerepelt, íme, Pálfia János harmincados is. “Tehát a királyné embere” – fűzte hozzá az iratot ismertető historikus, Pór Antal.155 Csakugyan!

A vámviszály további fejleményeit nem kívánjuk részletezni.156 Megállapíthatjuk az eddigiek alapján: a budain és székesfehérvárin kívül volt még egy harmadik harmincadhivatal, amely az ország belsejében működött az Anjou-korban is: a legrégibb alapítású esztergomi.

Hogy meddig állt fenn, nem tudjuk. Valószínűnek tarthatjuk, hogy a Pozsonyban és Budán – nyugati kereskedelmünk fő útvonalának két végpontján – megszilárduló két harmincadhely hovatovább elszívta a forgalmat és a jövedelmet a közbül fekvő esztergomitól, amely elsorvadásra, megszűnésre volt ítélve. A 15. században már nem bukkanunk nyomára. Az 1498. évi dekrétum 34. cikkelye – eltérően a budaitól és székesfehérváritól – már nem tesz említést róla.157

6.

Amint az előadottakból kitűnik, az 1350–1370-es évek kiemelkedő helyet foglalnak el a harmincadügy Anjou-kori történetében. Bizonyság erre a sárvári harmincadnak Sopronba, a győrinek Pozsonyba: végleges állomáshelyükre való költöztetése; a budai és a kassai harmincadhivatal meggyökeresedése; Szakolcán, Zsolnán és Lublón új harmincadhely létesítése (hogy az újabb keletűek közül csak a biztosan ez időre adatolhatókat említsük). A harmincadvámolás jelentőségének növekedését mintegy példaszerűen figyelhetjük meg, ha Károly Róbertnek fentebb többször idézett 1336. január 6-i oklevelét egybevetjük későbbi változataival. Az eredeti oklevél – amely, mint emlékszünk, a Cseh- és Morvaország felől érkező kereskedők számára részletesen előírta a határszéli Holicstól Nagyszombaton át Budára vezető út vámhelyein fizetendő összegeket, de csak általánosságban utalt azokra a városokra, amelyekben harmincadot kell fizetniük – azzal a figyelmeztetéssel zárult, hogy a szóban forgó kereskedőket az említett vámhelyeken semmiképpen sem terheljék meg az előírt mértéken felüli vámszedéssel.158 Hasonló figyelmeztetést hangoztatott Lajos királynak Köln, Huy és más Rajna-vidéki városok kereskedői részére 1344. május 13-án kiadott szabadalomlevele, amely szerint ők sem kötelezhetők a Cseh- és Morvaországból jövőkénél nagyobb vám fizetésére ugyanezeken a vámhelyeken;159 valamint öccsének, István szlavóniai hercegnek az előbbieket (Lajos nápolyi távollétében) megerősítő, 1350. augusztus 10-én kelt rendelkezése arról, hogy a kölni kereskedőket és társaikat senki se merje Magyarországon jártukban magasabb vámkövetelésekkel zaklatni, mint amelyek az előrebocsátott királyi oklevelekben (ti. az 1336. és 1344. éviben) fel vannak sorolva.160 – Ám amikor néhány évvel később kérték a prágai és nürnbergi kereskedők Lajos királytól, hogy apja 1336. évi oklevelét (illetőleg annak frissiben készült brünni átiratát)161 erősítse meg a számukra, akkor az uralkodó 1357. július 29-i kiadmányában immár nemcsak azt a sztereotip figyelmeztetést fűzte a szöveghez, hogy “vámszedés alkalmával az atyánk oklevelében foglalt szabályozáson túlmenően egyetlen vámos se merje terhelni őket”, hanem beiktatta azt az új formulát is: “nem kevésbé óhajtjuk […], hogy az említett prágai és nürnbergi kereskedők a mi igaz és régóta szokásos harmincadainkat éppúgy megfizetni tartozzanak, mint ahogyan országunk más kereskedői megfizetik”.162 Még nagyobb hangsúlyt kapott az újabb követelmény abban a kiváltság-levélben, melyet a király civibus de civitate Wratislavia adott ki 1365. november 30-án. Eszerint a boroszlói kereskedők a harmincad- és vámfizetésben (in solutionibus tricesimarum et tributorum) ugyanolyan elbánásra számíthatnak, mint a prágaiak és nürnbergiek, tehát a jogos és szokásos vámokat és harmincadokat hozzájuk hasonlóan megfizetve (iustis et consuetis tributis et tricesimis more et instar mercatorum Pragensium et Nurembergensium datis et persolutis), bizton és háborítatlanul közlekedhetnek az országban.163

Aligha tekinthetjük véletlen egybeesésnek, hogy amikorra a harmincadfizetési kötelezettség hangsúlyozása szokásos formulává vált a külföldi kereskedőknek biztonságot ígérő királyi védlevelekben, ugyanarra az időre kezdett kiformálódni a harmincadügy hazai szervezete és adminisztrációja. A harmincadhelyek növekvő száma és jövedelme egy országos hatáskörrel bíró hivatal: a harmincadispánság létrehozását tette szükségessé, amely – a pénzügyigazgatás más ágazataiban területileg korlátozott hatáskörrel, néhány vármegyére terjedően szervezett pénzverő- és bányakamara-ispánságokhoz hasonlóan – bérleti kezelésben működött.164 Az erről szóló első tájékoztatást az az 1362. február 20-án kelt oklevél nyújtja, amelyben Lajos király az őt eddig is híven szolgáló Saracenus (Szerecsen) Jakab mesterre, a szerémi és pécsi pénzverő- és bányakamara ispánjára (comes camerarum Syrmiensis et Quinqueecclesiensis) bízta, a folyó évben ismét, az országban lévő összes harmincadok felügyeletét és azok jövedelmének kezelését.165 Eszerint a páduai származású Saracenus mester, akit az uralkodó az oklevél végén “harmincadosunk”-nak (tricesimator noster) titulált, már előzőleg (az előző évben?) is ellátta ezt a hivatalt tisztviselői segítségével (per suos officiales).166 Ugyanígy fogalmazott 1363. január 7-i rendelkezése, amelyben a vámszedőknek, valamint (a név szerint nem említett) “harmincadosunknak és tisztviselőinek” (tricesimatori nostro et suis officialibus) megtiltotta, mint fentebb láttuk, a királyi udvarba évi ajándékukat vivő soproni polgárok vám vagy harmincad alá vonását.167 Ez a hivatali terminológia a harmincadügy országos szervezete kialakulásának kezdeti fokát tükrözte. De hamarosan megjelent a következő stációt jelző cím: az “országos harmincados”. Lajos király 1365. április 24-én Saracenus mesternek immár mint tricesimatori regni sui küldte azt a (korábbiakban is említett) utasítását: ne engedje meg, hogy egyes harmincadhelyeken működő tisztviselői vagy segédei, különösen pedig Simon győri alharmincados (officiales seu famuli vestri in tricesimis constituti, specialiter autem Simon vicetricesimator vester in Iaurino existens) kisebb élelmiszerek után is harmincadot szedjenek.168 Az új központi tisztséget azután részletesebben is körülírta 1366. augusztus 29-én, amikor ugyancsak Saracenusnak mint tricesimatori nostro per totum regnum nostrum constituto – az egész országra kirendelt harmincadosának – és zágrábi vicetricesimatorának címezte rendelkezését, a zágrábi harmincadszedéssel kapcsolatos panaszok orvoslása ügyében.169 Az új harmincadhivatali nómenklatúra azonban még nem szilárdult meg. 1369. január 7-i iratában Lajos király bizonyos Beuldre Mihálynak megint csak mint tricesimatornak, egyben sókamara-ispánnak a jelentésére hivatkozva adott ki utasítást az erdélyi sószállítást veszélyeztető útonállók letartóztatására;170 s 1369. október 29-én Henrik mester budai polgárnak is mint tricesimatori suo (pozsonyi tisztviselőinek pedig mint officialibus in Posonio constitutis) adta tudtul szándékát a pozsonyi harmincad régi helyére való visszatelepítésére (ami – mint láttuk – nem valósult meg).171 1371. szeptember 21-i oklevelében már díszesebb titulussal élt, amikor summo tricesimatori suo: főharmincadosának (és pozsonyi vice-tricesimatorainak) írta elő a városba behozott élelmiszerek harmincadmentességét, egyben az onnan Ausztriába vagy Csehországba kivitt áruk szigorú harmincadkötelezettségét.172

Az utóbbi oklevél nem nevezte meg a főharmincados személyét. Ez aligha lehetett Saracenus mester, akit ez idő tájt már csak kamaraispánként emlegettek.173 A szerémi és pécsi (egyesített) pénzverő- és bányakamara ispánjának titulálta őt Lajos király 1371. július 9-én kelt oklevele is, amelyben a reá bízott országos ügyek gondos és hűséges intézésével szerzett érdemeiért a Dalmáciához tartozó Cherso és Ossero adriai szigetek birtokával adományozta meg.174 Működésének legmaradandóbb nyoma is az adománylevélben feltüntetett hivatalából: a pénzverés irányításából származott. Az 1370-es évek elejétől vezette be azokat a jó minőségű ezüstből készített dénárvereteket, amelyeket az előlapukon ábrázolt szerecsenfejről szerecsendénároknak neveztek,175 és halála (1375) után is sokáig kibocsátásban és forgalomban tartottak.176

Már az előbb idézett 1365. április 24-i oklevél is szót ejtett Jakab mester testvéreiről; egy 1371. február 24-i irat pedig meg is nevezte az (egyik) ifjabb testvért: Saracenus (Szerecsen) János mestert (officiálisának egy hatalmaskodási ügyben való részvétele kapcsán).177 Bátyja halála után a pénzügyigazgatás egyes szálai éppen az ő kezében futottak össze;178 de még jó pár évbe telt, amíg a harmincadok dolgában is illetékességet szerzett – a firenzei származású Francesco Bernardi társaként, aki nagy összegű külföldi pénzátutalások lebonyolításával alapozta meg karrierjét.179 1382. február 5-én kelt Lajos királynak az a rendelkezése, amellyel – tekintetbe véve a reájuk bízott ügyek hűséges és hozzáértő intézésével tett eddigi szolgálataikat – Saracenus János és Bernardi Ferenc mesterekre, budai polgárokra bízta a folyó évben (anno in praesenti) a Magyarországon és Szlavóniában lévő összes harmincadok ispánságát (comitatum tricesimarum) és azok jövedelmének kezelését; egyben felszólította a pozsonyiakat, hogy nevezetteknek mint harmincadispánoknak (tamquam comitibus tricesimarum) és kirendelt tisztviselőiknek, ha körükbe érkeznek, álljanak készségesen a rendelkezésükre.180 Ennek az oklevélnek a szövegében fordul-tak elő tehát először azok az elnevezések – harmincadispánság, harmincadispán –, amelyekkel az immár kialakult harmincadszervezet országos hatáskörű hivatalát és annak betöltőjét a továbbiakban illették. S miután a főharmincados titulusa harmincadispánra váltott, az egyes harmincadhivatalokat kezelő alharmincadosok léptek elő időjártával harmincadosokká, majd pedig az ő beosztottjaikat nevezték utóbb alharmincadosoknak.181

7.

Az ifjabb Saracenust és Bernardit Lajos király egy évre bízta meg harmincadispánsággal 1382. február 5-i oklevelében. Atyja halála után Mária királynő a megbízást (bérletet) nem újította meg, hanem egy másik itáliai (firenzei) származású személyre ruházta – olyasvalakire, akinek korábbi tevékenységét nem ismerjük. Még a nevét is némi homály lengi körül. Házi Jenő egy soproni vonatkozású oklevélben Nanny Kusteli de Florentia-nak olvasta (bár jelezte kétségeit), Fejér György viszont egy kassaiban Rambusculus (Rambusculi) de Florentia-nak nézte. Ezek után olyan vélemény is fölmerült szakirodalmunkban, hogy két különböző személyről van szó. Pedig bízvást elfogadhatjuk a név egyértelmű olvasatának azt, amit Fejér egy harmadik, ti. Pozsonyra vonatkozó oklevél közlésében adott, és őt idézve Király János pozsonyi jogtörténetében is feltüntetett: Nambusculi de Florentia.182 Nos, Nambusculi mester azzal kezdte harmincadispáni működését, hogy nem respektálta egyes városok polgárainak harmincadkedvezményeit, köztük a soproniaknak 1370-ben és 1375-ben Lajos királytól nyert ama szabadalmát, hogy saját termésű borukat és gabonájukat tricesimától mentesen vihetik ki külföldre.183 A soproniak panasszal fordultak emiatt Mária királynőhöz, aki 1383. április 11-én meg is hagyta Nambusculinak és (ekkor még) alharmincadosainak (comiti tricesimarum nostrarum vestrisque vicetricesimatoribus), hogy a szóban forgó áruk kivitele után ne szedjenek harmincadot.184 – A következő évben azután a pozsonyiak emeltek panaszt a királynőnél a harmincadispán ellen, mondván: superflua tricesima-t – többletharmincadot – hajtat be a városba érkező idegen kereskedőktől, akik ezért egyre inkább elmaradoznak a pozsonyi piacról, a város nagy kárára. A királynő erre 1384. március 14-én olyan utasítást küldött Nambusculinak és pozsonyi (ekkor még) alharmincadosának (comiti tricesimarum regni nostri et vicetricesimatori vestro in Posonio constituto), hogy a városba jövő és onnan távozó kereskedőktől infra integram annualem revolutionem – egy éven át – még a régi módon hajtassa be a harmincadot: úgy, ahogy az “három vagy négy évvel ezelőtt [vagyis Lajos király idején] volt szokásban”.185

Miért engedélyezte a királynő ezúttal csak ilyen rövid időre: egyetlen esztendőre a régi gyakorlathoz való visszatérést? Azért, mert a Nambusculi által szorgalmazott és a pozsonyiak részéről sérelmezett “többletharmincadolás” – mint az oklevél szövegéből világosan kitűnik – abban állt, hogy az idegen kereskedőktől nemcsak Pozsonyba behozott áruik (főleg posztóneműek), hanem kivitelük (főleg az ott “cserében” beszerzett bor) után is harmincadot szedetett.186 Márpedig a harmincadvámolás lebonyolítása körül éppen abban a kérdésben folyt meg-megújuló vita a harmincadfizetésre kötelezett kereskedők és a harmincadot haszonélvező király vagy királynő (királyné) között már az 1340-es évektől fogva – a zágrábi harmincaddal kapcsolatos ilyen tárgyú vizsgálat óta187 –, hogy míg a behozataluk után fizetendő tricesimát az érintett kereskedők nem vonták kétségbe, mert az megfelelt a harmincadvám eredeti jellegének: az országon belül forgalmazott áruk után szedett illetéknek, addig a kivitelük után kirótt harmincadot “régi szokásuk és joguk ellenére” való novitasnak: újításnak tekintették – aminthogy ez utóbbi csakugyan nem volt formailag sem levezethető a harmincadvám eredeti, belforgalmi funkciójából.188 Ezzel szemben az uralkodó részéről éppen a kiviteli harmincad szokásos és jogos voltát kívánták hangoztatni, egyes oklevelekben külön nyomatékkal.189

A kevéssé sikeres Nambusculi Zsigmond király trónraléptével letűnt a színről, és Lajos király egykori kinevezettjei: Szerecsen János és Bernardi Ferenc kerültek ismét előtérbe. Nem mintha a közbenső időben tétlenek maradtak volna. Szerecsen 1385-ben kamaraispán volt és officiálisaival a lucrum camerae – a már adóvá lett pénzverési illeték – behajtásáról intézkedett Vas és Sopron megyében.190 Bernardi pedig ugyanez idő tájt, itáliai üzleti összeköttetéseit is felhasználva, a Magyarország és Velence közötti diplomáciai kapcsolat helyreállítása körül szorgoskodott.191 Zsigmond uralomra kerülése azonban kétségtelenül új szakaszt nyitott pályájukon. 1387. április 11-én kiadott oklevelével – első uralkodói ténykedéseinek egyikével – a király máris reájuk bízta a kamarahaszna-ispánságot;192 alig két évvel későbbi, 1389. január 9-én kelt rendelkezéséből pedig kitudódik, hogy újból elnyerték a harmincadispánságot is.193

A Szerecsen–Bernardi páros ugyancsak kísérletet tett a kincstár harmincad-jövedelmeinek növelésére (miközben saját áruikat bizonyára kivonni igyekeztek a harmincadvámolás alól).194 A soproni polgárok megint protestáltak. Felpanaszolták, hogy Szerecsen és Bernardi “bizonyos újonnan kitalált visszaélés révén” (quadam abusione de novo adinventa) a harmincadhelyeken “több és fölösebb harmincadot [plures et superfluviores tricesimas] csikarnak ki tőlük, mint amennyi néhai Lajos király idején szokásban volt és jelenleg is járna”. Zsigmond ekkor még feleségénél is nagyobb engedékenységet tanúsított. 1389. január 9-én olyan utasítást adott ki a harmincadispánoknak és az ország területén bárhol működő (most már!) harmincadosaiknak meg azok embereinek,195 hogy a soproni polgárokat “ne merjék régi szokásuk ellenére többletharmincad fizetésére kényszeríteni, hanem minden újítástól tartózkodva [absque ulla novitate], elégedjenek meg tőlük olyan és akkora harmincadokkal, amilyenekre azok régi szokásuk szerint [ex antiqua ipsorum consuetudine] néhai atyja [= apósa] idejében kötelezve voltak”.196 – Hogy miben állt Szerecsen és Bernardi újítása, többletharmincad-szedése, az oklevél nem részletezi. Ám aligha tévedünk, ha úgy véljük: megint – főleg vagy kizárólag – abban, hogy a behozatal mellett igyekeztek a kivitelt is harmincadvám alá vonni. S hogy ez a törekvésük nemcsak a soproni polgárokat és az ottani harmincadhivatalt érintette, hanem a harmincadügy egészére kihatott, mutatja a nekik küldött királyi oklevél szövege, amely az ország területén bárhol (ubique) működő harmincadosokról és harmincadhelyekről szólt.

De mint látjuk, Szerecsenék sem voltak e tekintetben sikeresebbek Nambusculinál: Zsigmond király, engedve a városi polgárok ellenkezésének, ekkor még kénytelen volt rendre – a régi szokásra – utasítani őket. Jellemző viszont, hogy alig pár nappal az intelmes utasítás után, 1389. január 13-án a király Bernardit birtokadományban részesítette.197

Az 1390-es években Szerecsen János már kivonult a magyarországi harmincadügyből. Cherso és Ossero szigetek bátyja halála után az ő birtokába kerültek;198 bizonyára közrejátszott ez abban, hogy – a szintén páduai Athow Gallicus-szal együtt – dalmáciai vállalkozásba kezdett: az ottani só- és harmincadkamara (camerae salis et tricesimae regni Dalmatiae) bérletével próbálkozott. De – mint 1397. március–májusi keltezésű iratok sorából kiderül – a vállalkozásba belebukott, és az adriai szigeteket is elvesztette.199 Megszerezte viszont a Somogy megyei Mesztegnyő mezővárost (a jelzett iratok már magister Johannes Saracenus de Meztegnew-nek nevezték), és családja utóbb Mesztegnyői Szerecsen néven olvadt be a magyar nemességbe.200

Bernardi Ferenc viszont még jó néhány évig tevékenykedett a magyarországi pénzügyigazgatásban. Zsigmond 1392. december 7-én pénzverőkamara-ispánjaként említette;201 1396. január 18-án pedig mint pénzverő- és harmincadispánjának (comiti monetarum et tricesimarum) írta elő, hogy a pozsonyi polgároknak saját áruik után – akár Pozsonyba hozzák, akár továbbviszik Budára, Székesfehérvárra vagy bárhová az ország más harmincadhelyére – évi 1000 aranyforint értékhatárig engedje el a harmincadot.202 Amikor a következő évben Bernardi is kivált az adminisztrációból, eltérően volt hivataltársától, nem a nemesi életformát választotta, hanem jómódú polgárként élvezte az életet budai házában és nyári lakában.203 Vele egy időre esett egy nem Budára, hanem Pozsonyba települő firenzei család204 leszármazottjának, Ventura (Venturi) Jakabnak hasonló irányú tevékenysége is, aki Zsigmond 1392. október 25-i irata szerint mint pozsonyi tricesimator (persze már nem alharmincados!), 1395. május 8-án pedig mint comes monetarum működött.205 Egy másnap kelt oklevél már volt (pridem) kamaraispánnak nevezte;206 s bár az uralkodóval ezután sem szakadt meg a pénzügyi kapcsolata, a harmincadszervezethez nem volt többé köze.207

8.

Az az oklevél, amelyben Zsigmond 1397. augusztus 2-án a soproni polgároknak a város falainak karbantartására évente 200 forintot engedett át a helybeli harmincad jövedelméből, már sem Bernardi, sem Venturi, sem más személy nevét nem említette, hanem anonim módon “valamennyi jelenlegi és leendő királyi harmincadispánnak és tisztviselőiknek” volt címezve.208 Az interim azonban nem tartott sokáig. 1397. november 1-jén Verebi Péter volt erdélyi alvajda kapott megbízást Zsigmond királytól – az erdélyi sókamarák ispánsága mellett – az ország összes harmincadjövedelmeinek begyűjtésére (harmincadispáni titulus nélkül);209 de már az év végén kezdetét vette az a mintegy tízesztendős időszak, amikor Németországból jött üzletemberek vették át az itáliaiaktól a főszerepet a hazai pénzügyekben, jelesül a harmincadigazgatásban. Először a nürnbergi származású Kamerer Ulrik, aki 1394-ben még csak kassai harmincadosként “igazította el” (mint fentebb láttuk) Csetneki György királyi asztalnokmester rézszállítmányának dolgát;210 1397 végén, 1398 elején pedig már mint bányakamara- és harmincadispán vonta magára a krakkói kereskedők neheztelését réz- és ezüstkiviteli ügyeikben.211 Majd gyorsan elhíresült földije, Nürnbergi Márk következett,212 akit kassai pénzverőkamarai ispánságából (1395) valamikor 1398 folyamán emelt ki Zsigmond király a budai aranypénzverő ház, valamint az országos harmincadszervezet ispánjává, és tett meg legfőbb gazdasági tanácsadójának.213 Ebbéli tevékenységének fontos mozzanatait, egyben a hazai harmincadügy akkori állapotait világítja meg Zsigmondnak a soproni polgárok harmincadfizetésére vonatkozóan 1399. július 29-én kiadott oklevele.

Az uralkodó – tudjuk meg az oklevélből –, látva, hogy egyes városoknak és más országlakosoknak adott számos kedvezménye és szabadalma miatt214 harmincadbevételei szerfölött megcsappantak, előzőleg (pridem), nyilván éppen Márk tanácsára, hozzáfogott a harmincadjövedelmek helyreállításához (ad redintegrationem proventuum tricesimarum) és a kedvezmények visszavonásához. Az általános(nak szánt) revocatio Sopront sem kerülte el, s polgárai is teljes harmincadfizetésre köteleztettek minden árujuk után, többek között saját termésű boruk és gabonájuk kivitele után is. Most azonban Zsigmond a város elöljáróinak kérésére és hűségükre való tekintettel – netán egy olyan újabb rendkívüli taxától megpuhítva, amilyet néhány évvel azelőtt (éppen Venturi Jakab segédletével) hajtott be Sopron városától is 2000 aranyforintban215 – meggondolta magát, s Lajos királynak a soproniak által eredetiben bemutatott mentesítő okiratát “újból szemrevételezve”, úgy határozott, hogy a soproniakat meg kell tartani azokban a szabadságokban, amelyeket “eddig és régtől fogva” élveztek, “nevezetesen abban az időben”, amikor, nos, “amikor Bernardi Ferenc mester és más királyi harmincadispánok töltötték be ezt a tisztséget” (hactenus et ab antiquo, signanter temporibus, quibus magister Franciscus Bernaldi [!] et alii comites tricesimarum regalium eundem comitatum tenuerunt). Ezért szigorúan megparancsolta – most immár – Nürnbergi Márk harmincadispánnak és alárendeltjeinek (Marco de Nuremberga comiti tricesimarum [] suisque vicecomitibus aut officialibus [] earundem tricesimarum), hogy a soproniak saját termésű bora és gabonája után, bárki viszi ki is azt (abinde per quoscunque deferendis), ne szedjenek harmincadot, és őket szabadalmaik és szokásaik ellenére ne merjék meg nem engedett módon gátolni vagy megterhelni.216 S egy másik, ugyanaznap (1399. július 29.) kiadott oklevelében mindenféle más árujuk után is, ha nem is teljes, de félharmincad-mentességben részesítette őket (mediam tricesimam solvere tenerentur). Az uralkodó itt csupán általánosságban hivatkozott a királyi elődeitől engedélyezett ilyen tartalmú kedvezményükre (aminthogy nincs is nyomunk arról, hogy előzőleg kaptak volna ilyet);217 de ismét hangsúlyozta, hogy a soproni polgároktól csak “olyan módon és mértékben szabad harmincadot szedni, ahogyan és amiként Bernardi Ferenc és más korábbi királyi harmincadispánok idejében fizettek” (ad instar et modum, prout et sicuti […] tempore […] magistri Francisci Bernaldi et aliorum priorum comitum tricesimarum solverunt).218

Nos tehát Zsigmond ezúttal is visszakozott, és mint elődeinek, úgy Nürnbergi Márknak is kiosztotta az intelmes utasítást – ezúttal az egy évtizednyi távolból példaképpé nemesült Bernardira hivatkozva – a régi gyakorlathoz való visszatérésre.

Ám ha netán arra gondolnánk, hogy az uralkodó részéről történt ilyetén megrendszabályozásával megtört Nürnberginek magyarországi pénzügyi vagy legalábbis harmincadigazgatási pályája, nagyot tévednénk. Sőt, a források bizonysága szerint, ezután ívelt fel igazán. Kivált 1404 és 1406 között találkozunk vele oklevelek egész sorában, mint a királyi tanácsban ügyek relatorával, vagy határozatok végrehajtásának felelősével, amikor is ritkán hiányzott neve mellől a bányakamara- és harmincadispánnak (comiti urburarum et tricesimarum), vagy rövidítve: “egyebek között harmincadispánnak” (inter cetera comiti tricesimarum) kijáró cím. Így titulálta Zsigmond király 1404. január 27-én, amikor Kassának tíz esztendőre félharmincad-mentességet engedélyezett, és ennek végrehajtásával őt bízta meg.219 Az év áprilisában, amikor tetemes összegű kölcsönt vett fel egy bécsi polgártól a király, kezesei között, az ország bárói mellett, Márk mint comes camerarum regalium szerepelt.220 1405. január 17-én az elzálogosított Eperjes város visszaváltására bánya- és harmincadispáni minőségben kapott felhatalmazást.221 Pár hét múlva, februárban, Nürnberg városa ki mást kért volna fel, mint őt, Zsigmondnál való közbenjárásra polgárai követeléseinek kiegyenlítése érdekében.222 Amikor júniusban a boszniai háború költségeihez Kassától és Eperjestől is hozzájárulást kért a király, a kívánt összegeket Marco de Newremberga comiti urburarum et tricesimarum-nak rendelte folyósítani. 1405 júliusában Kolozsvár, 1406 áprilisában Bártfa ügyeiben is ő referált, vagy ténykedett.223

Így azután aligha lehet kétséges, hogy Zsigmond 1405. április 15-én kiadott nevezetes városi dekrétumának gazdasági-pénzügyi vonatkozású cikkelyeiben, köztük a harmincadról szóló 17. artikulusban jórészt Nürnbergi Márk intenciói érvényesültek.224 Ez a cikkely pedig nagy hangsúllyal mondta ki, hogy “az összes kereskedők, üzletelők és egyéb bármilyen rendű és állapotú emberek, akik országunk határain túlra visznek ki és exportálnak árukat, portékákat és eladó holmikat, azok után éppúgy kötelesek legyenek harmincadrészt fizetni és leróni, mint azon áruk után amelyeket behoznak az országba”.225 Az 1405. évi dekrétum 17. cikkelyével tehát a harmincad elvileg általános, az importra és exportra egyaránt kiterjedő külkereskedelmi vámmá minősült. A harmincadvámolás teljes körű gyakorlatának megvalósítása – amire Nambusculi, majd Szerecsen és Bernardi hasztalanul törekedett – Nürnbergi Márk hivataloskodása idején, a második nekirugaszkodásra, íme sikeresen megtörtént.

Vagy talán mégsem? A sikerember 1405 későbbi hónapjaiban, meg 1406 első felében még többször szerepelt ugyan harmincadispánként;226 de 1407. január 6-án Marcus de Nurnberga ellen (így, minden cím nélkül!) és emberei ellen terjesztette már az uralkodó elé az altárnokmester Tófői Miklós Bártfa polgárainak panaszát a város számára különösen fontos vászonfehérítők elbitorlása miatt.227 A következő hónapok folyamán pedig már magában a harmincadügyben is ellentmondó uralkodói elhatározások születtek. Az egyiket Zsigmond 1407. március 20-i oklevele adta tudtul, amely Márk nevét meg sem említve, “az összes jelenlegi és jövőbeni tricesimatoroknak, kiváltképpen a pozsonyiaknak” szólt. Ebben az uralkodó kijelentette, hogy “hű pozsonyi polgárait és kereskedőit a harmincad behajtásában és fizetésében régi szokásaikban kívánván megőrizni, az új harmincadot nevezetesen azt, amelynek szedését az országból kivitt áruk után nemrég mondta ki, ezennel eltörölte, […] felszólítván a harmincadosokat […], hogy ezentúl a nemrégiben bevezetett új harmincadot semmiképpen sem, hanem csupán a régi idő óta szokásos harmincadot [vagyis a behozatali vámot] hajtsák be a pozsonyiaktól”.228 Habár Zsigmondnak ez újabb elhatározását aligha lehet az előző napon (1407. március 19.) Pozsonyra kivetett 1000 forintnyi nova taxa-tól függetlennek tekinteni,229 szó sincs arról, mintha a városnak valamilyen speciális kedvezményt adott volna. Bizonyítja ezt az oklevél szövegezésén kívül (amely szerint az új harmincadot eltörölte) egy másik okmány, amelyet a király nevében Rozgonyi Simon országbíró pár hónappal később, 1407. június 13-án a szepesi Ófaluból a bártfai harmincadosoknak küldött.230 Ez még nyíltabban beszélt. Eszerint az az új kiviteli harmincadot (novum tricesimum in exeundo), amelyet Nürnbergi Márk újítása szerint (iuxta novas adinventiones, quas Marcus de Nornberk adinvenit et statuerat) vezettek be, többé nem kell szedni (amplius non debet exigi et recipi), és a tricesimát ezután csak a Lajos király idejében dívott módon kell behajtani.231

Minden kezdődött hát ismét elölről? – kérdezhetnénk. Sajátos módon nem! A következő 1408. esztendőben ugyan egy lengyelországi származású üzletember, a pozna¤i Mosticius ült már a bánya- és harmincadispáni székben a Nürnbergi helyén,232 de Márk “újító leleményei” visszavonásuk ellenére – a király részéről persze fölöttébb kelletlen visszavonásuk ellenére – maradandónak bizonyultak. Közrejátszhatott ebben, hogy a tricesimának általános, a kivitelre is kiterjedő külkereskedelmi vámmá minősítéséért a király az 1405. április 15-i dekrétumnak még ugyanabban a 17. cikkelyében – mint kifejezte – “némi könnyítést és kárpótlást” is adott: fölmentette a kereskedőket a tributumfizetés alól az országon belül lévő királyi vámhelyeken.233 Nos, erre az utóbbi passzusra: a királyi vámok alól való fölmentésre – ha mégoly nagy részükben kerültek is azok az idők folyamán, adományként, magánföldesurak meg egyháziak kezére234 – a városi polgárok már szívesen emlékeztek-hivatkoztak. Kassa már másnap, 1405. április 16-án,235 Eperjes 17-én,236 Libetbánya május 1-jén,237 Kőszeg 1407. március 18-án,238 Igló (Nova villa) 1410. április 22-én,239 Debrecen 1411. február 23-án,240 sőt a szepesi Eulenbach (Velbach) városka még későbbi időpontban, 1418. június 29-én241 meg is kapták ezen a jogcímen a királyi vámoktól mentesítő okleveleiket. Ezek pedig nyilván megkönnyítették számukra, hogy lenyeljék a keserű falatot: a kivitelre is kiterjedő harmincadkötelezettséget.

Annyi bizonyos: többé nem hallunk róla, hogy ebben a kérdésben vita kerekedett volna egyfelől a városi polgárok, kereskedők, másfelől a harmincadispánok (illetve a mögöttük álló uralkodói hatalom) között. Újabb kodifikációs aktusra sem volt szükség, mert az imént felsorolt városoknak szóló oklevelek közül az 1407-től fogva keltezettek egyszerűen nem vettek tudomást Nürnbergi Márk újításainak visszavonásáról: az addig használt iuxta formam decreti noviter per nos salubriter ordinati – újonnan elrendelt üdvös dekrétumunk előírása szerint – kifejezésből csupán kihagyták a noviter szót, amikor az 1405. évi rendelkezésnek a kiviteli harmincadért kárpótoló passzusára visszautaltak.242 Maga a reform szellemi atyja, Márk sem tűnt el még hosszú évekig a királyi udvarból: 1408 és 1415 között többször is szerepelt relatorként a tanácsban, s járt el nagy összegű pénzügyekben és diplomáciai küldetésben a király megbízásából.243

Szó, ami szó: vitathatatlan és vitatlan vámolási gyakorlattá vált immáron a harmincadvámnak az exportra is kiterjedő érvénye. Hogy pedig ez milyen fontos rendszabály volt, csak néhány évtizeddel később mutatkozott meg igazán, amikor a bor- és némi gabonakivitel mellett, s ezeket messze meghaladó mértékben bontakozott ki a marhaexport Magyarországról, és az ország külkereskedelmi mérlege (a rézexporttól eltekintve is) jelentős kiviteli többletre lendült.

Így vált Zsigmond király 1405. évi városi dekrétuma középkori vámtörténetünknek is fontos állomásává.

*

Fejtegetéseinknek egy korábbi pontján először is megállapítottuk, hogy a sárvári harmincadnak Sopronba és a győrinek Pozsonyba való áthelyezése világosan jelezte a harmincadvám funkcióváltozásának irányát az Anjou-korban: az eredetileg az ország belsejének forgalmas piacaira kivetett pótlólagos vásárvám fokozatos átminősítését az ország nyugati határán, illetőleg annak közelében szedett külkereskedelmi vámmá. A harmincad belforgalmi eredetének jelei ugyan fennmaradtak; a budai és székesfehérvári (és évtizedeken át az esztergomi) harmincadhivatal továbbra is az ország belsejében működött, de tevékenységük szintén igazodott a tricesima megváltozott, külkereskedelmi funkciójához.

Vizsgálódásainkat folytatva, fentebb ahhoz a második megállapításhoz jutottunk, hogy az ország északnyugati és északi részén a 14. században felállított harmincadhivatalok – a nagyszombati, szakolcai, zsolnai, kassai, lőcsei, lublói és bártfai – már nem mentek át ilyen változáson, hanem közvetlenül a harmincadvám új funkciójának ellátására: az élénkülő külkereskedelmi forgalom megvámolására létesültek, az országhatárhoz viszonylag közel eső állomáshelyeiken.

Most, dolgozatunk végére érve, az előbbieket egy harmadik megállapítással toldhatjuk meg. A harmincadnak a behozatalt terhelő külkereskedelmi vámként való alkalmazása nem ütközött különösebb akadályba a városi polgárok, kereskedők részéről, hiszen a külföldről behozott áruk az országon belül kerültek piacra; harmincad alá vonásuk tehát formailag nem ütött el a tricesima eredeti, belforgalmi rendeltetésétől: az antiqua consuetudo-tól. Nem így a harmincadszedés a kivitelre szánt áruktól, a külföldre menő szállítmányoktól, ami formailag sem volt levezethető a harmincadvám eredeti, belpiaci jellegéből, és nyilvánvalóan novitasnak számított. Innen a városi polgárok fel-fellobbanó ellenkezése az új tehernek tekintett kiviteli harmincaddal szemben; másfelől a királyi hatalom és harmincadispánjai meg-megújuló kísérletei ennek bevezetésére, rendszeresítésére – részleges eredményekkel és ismételt visszakozásokkal.

Míg végre az 1405. évi dekrétum 17. cikkelye félreérthetetlen fogalmazásban deklarálta a harmincadnak mint általános – a behozatalra és a kivitelre egyaránt kiterjedő – külkereskedelmi vámnak a mibenlétét, és ez a minőségi meghatározás (ugyan most sem átmeneti visszakozás nélkül) a magyarországi vámrendszernek immár sarkalatos irányelvévé szilárdult.

ZSIGMOND PÁL PACH

THE THIRTIETH CUSTOMS DUTY IN THE AGE OF THE HUNGARIAN
ANGEVINS AND AT THE TURN OF THE 14TH AND 15TH CENTURIES

As already demonstrated by the author of this article in a previous work, the thirtieth customs duty or tricesima was initiated by the government of King András (Andrew) and extended by his immediate successors. The purpose of the tax was to provide the treasury with a new source of revenue (derived from the increasing turnover in goods) as a replacement for the old market duties or tributum fori, which had originally constituted royal usufruct but over time had been donated to ecclesiastical bodies. The new type of duty, which was fixed at a rate of one-thirtieth of the market value of goods (i.e. eight times the initial rate of 1/240), was naturally first introduced in the busiest markets of the interior of the country: duty stations existed in Esztergom and Győr (and in all probability, in Buda and Zagreb) by the 13th century.

The imposition of the duty became more widespread in the course of the following century, and there were changes in the nature, function, and organization of the duty. The article examines these developments and arrives at the following conclusions:

1. The transfer of the newly established thirtieth duty station in Sárvár to Sopron and the transfer of the old station in Győr to Pozsony, clearly indicate the trend of the functional change in the thirtieth duty in the Anjou era: from being a market duty levied in the busiest markets of the interior of the country, the duty became increasingly a foreign commercial customs duty levied at or close to the western border of the country. Nevertheless, several of the original characteristics of the thirtieth, which indicated that the duty had once been an inland turnover duty, survived: in particular, the thirtieth duty offices in Buda and Székesfehérvár continued to operate (as did–for a period of decades–the office in Esztergom). Still, these inland offices also adjusted to the new foreign commercial function of the tricesima.

2. The thirtieth duty offices, established during the 14th century, in the north-western and northern parts of the country–in Nagyszombat, Szakolca, Zsolna, Kassa, Lőcse, Lubló, and Bártfa–did not undergo such changes. Instead, these offices immediately began operating in accordance with the new function of the thirtieth customs duty. Indeed they were established close to the border of the country in order to impose the customs duty on the expanding foreign trade with areas to the north and west of Hungary.

3. The levying of the thirtieth customs duty on imported goods was not greatly opposed by the burghers and merchants of towns. Goods imported from abroad were offered for sale within the country, and thus the levying of the duty upon them did not clash with the original function of the tricesima in any formal sense. This was not the case when it came to goods destined for export. The imposition of the duty upon such goods could not be inferred from the original inland nature of the thirtieth duty. For this reason, the new burden met with the recurrent opposition of the burghers. The royal authorities and the comites tricesimarum (the overseers of the duty), in turn, made repeated attempts to impose this kind of the thirtieth in a systematic manner. But they were only partially successful and there were a number of reversals.

Article 17 of the edict of 1405 finally declared the thirtieth duty to be a general customs duty on both imports and exports. Despite a number of temporary reversals, this qualitative definition became a fundamental guiding principle of the customs system of Hungary.

 

1

Mindezt részletesen tárgyaltam: “A harmincadvám eredete.” Bp. 1990. – Vö. a korábbi felfogással, amelyet Domanovszky Sándor fejtett ki alapvető értekezésében: A harmincadvám eredete. Bp. 1916. Erről Szentpétery Imre recenziója: Századok 1918. 525–528.

2

Csánki Dezső Pozsonyban, Győrött, Budán és Székesfehérváron talált harmincadhivatalt, megjegyezve, hogy “ezeken kívül más helyeken is állhattak fenn …, de hogy hol, arra nézve csak a későbbi századok nyújtanak biztos tudósítást, a törvényekben”: Hazánk kereskedelmi viszonyai I. Lajos korában. Bp. 1880. 21–22. – Hóman Bálint az Anjou-kori Magyarország (1308–1382) pénzügyigazgatását szemléltető térképén Zágrábnál, Budán, Esztergomban, Győrött és Pozsonyban tüntetett fel harmincadhivatalt: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Bp. 1921. Függelék. 289–290.

3

Ember Győző: Magyarország nyugati külkereskedelme a XVI. század közepén. Bp. 1988. 19.

4

A velencei államkönyvbe bevezetett szöveg (ld. az 5. jegyzetet) után a következő megjegyzés olvasható: “Nota, quod littera authentica huius exempli data fuit Vicedominis Fontici Teuthonicorum”. Német kereskedők ugyanis már 1228 óta szálló- és vásárházat – Fondaco dei Tedeschi – tartottak fenn Velencében, és élénk forgalmat bonyolítottak le a délnémet városok és Bécs felé: Henry Simonsfeld: Der Fondaco dei Tedeschi in Venedig und die deutsch–venetianischen Handelsbeziehungen. Stuttgart, 1887. I. 1–18., II. 3–9.; stb.

5

Wenzel Gusztáv: Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból. (= ADE) I. Bp. 1874. 207. – Regesztáját közölte már Georgius Fejér: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. (= CD) VIII. 6. Budae, 1837. 39. – A semlegesnemű tricesimum szóalakot is használták egy ideig a harmincadvám latin kifejezéseként a nőnemű tricesima szó mellett; pl. CD IX. 4. Budae, 1834. 148–150. (1368).

6

Még 1266-ban történt, hogy IV. Béla a zágrábi új városrész lakóinak bizonyos földterületet adományozott “circa montem Grech”, és a birtokadomány első mezsgyéjét éppen “in portu Zawae, qui Kyralrewy dicitur, iuxta magnam viam” vonta meg. Az új városrész magvát pedig az a vár alkotta, amelyet – a régi káptalani város mellett – ugyanő rendelt el a Gréc-hegyen fölépíteni: Stephanus Ladislaus Endlicher: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. (= Endlicher) Sangalli, 1849. 507–512.; Joannes Bapt. Tkaloia: Monumenta historica liberae regiae civitatis Zagrabiae. [= Tkaloia (Civ.)] I. Zagrabiae, 1889. 40–43. – A királyi vár építését azután Károly Róbert folytatta: Tkaloia (Civ.) I. 148–149.; Tadija Smioiklas: Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae ac Slavoniae. (= Smioiklas) X. Zagrabiae, 1912. 242. (1335).

7

III. András 1292-ben “tertiam partem tributi fori nostri de monte Grecensi [...], cuius etiam duas partes ex collatione regia traditam [!] [...] etiam in antea ipsum capitulum possidebat, integraliter quasi consolidationis iure eidem capitulo dedimus”. Megismételte ezt következő évi (1293) oklevelében: Tkaloia (Civ.) I. 69–70., 72.; Joannes Bapt. Tkaloia: Monumenta historica episcopatus Zagrabiensis. [=Tkaloia (Ep.)] Zagrabiae, 1873. I. 228–229.

8

“Per hoc tamen supradictae tricesimae nullum volumus praeiudicium generari”: Tkaloia (Civ.) I. 93–94.

9

A zágrábi polgárok már 1267-ben azzal a kéréssel fordultak IV. Bélához, hogy mivel “propter diversa tributa et tricesimas” nem tudnak gyarapodni, mentse fel őket ezek alól. A király teljesítette kérésüket, kimondva, hogy ők “infra terminos regni nostri aliquod tributum tam in aquis, quam in terris, nec aliquam tricesimam in nullo loco solvere teneantur”: CD IV. 3. Budae, 1829. 396–397.; Tkaloia (Civ.) I. 44–45.; Smioiklas V. Zagrabiae, 1907. 423–424. – Igen valószínű, hogy a zágrábiak harmincadmentesítési kérelme elsősorban éppen a helyben bevezetett tricesimára vonatkozott. – Vö. alantabb a 20. jegyzettel.

10

CD VIII. 4. Budae, 1832. 651–654. – Sárvár (Sársziget, Szigetváros) fekvéséről Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. Bp. 1894. 719., 728.; Szeibert János: Sárvár monográfiája. Szombathely, 1926. 12., 16., 25., 32., 48., 55.; Sárvár. Szerk. Nógrádi Géza–Pulay Endre. Szombathely, 1961. 41., 91., 96., 99.

11

Az oklevél rendelkező része: “Volumus igitur et vobis universis tricesimariis nostris nunc ibidem [= in insula Sar] constitutis et in futurum constituendis [...] firmiter mandamus, quatenus de rebus et mercimoniis eorundem [= in insula ante castrum Sarwar vocatum commorantium] hospitum in ipsam insulam delatis vel exinde deportandis in eadem insula nullam tricesimam exigere [...] audeatis, [...] hoc non praetermisso, quod iidem hospites in aliis locis tricesimarum nostrarum, ubi transitum fecerint, vigore praesentium a solutione tricesimae nostrae nullatenus valeant se tueri”: CD VIII. 4. 666–667. – A harmincadszedőt latinul eleinte tricesimariusnak is mondták, pl. Béla ifjabb királynak egy 1230-ban kelt, meg III. Andrásnak egy közelebbről nem datálható oklevelében: Wenzel Gusztáv: Árpádkori Új Okmánytár. I. Pest, 1860. 271.; Hazai Okmánytár. (= HO) II. Kiadják Nagy Imre, Paur Iván, Ráth Károly és Véghely Dezső. Győrött, 1865. 25.; vö. Házi Jenő: Sopron szabad királyi város története. Oklevelek. (= Házi) I. 1. Sopron, 1921. 17. – A 14. század második felében vált általánossá a tricesimator kifejezés.

12

CD IX. 1. Budae, 1833. 99., 465–466.

13

A király 1351. évi oklevelében felszólította a birtokosokat, hogy jobbágyok Sárvárra költözését – a szokásos feltételek mellett – engedjék meg: CD IX. 2. Budae, 1833. 76–77. – 1364-ben tilalmazta, hogy a megélhetésüket kereső sárvári lakosokat utazás közben másoknak, kivált a sárvári várnagynak és tisztjeinek kihágásai miatt feltartóztassák: CD IX. 3. Budae, 1834. 425–427. – 1372-ben engedélyezte az ott lakóknak a várhoz tartozó legelők és erdők használatát: CD IX. 4. Budae, 1834. 425–426.

14

CD X. 1. Budae, 1834. 741–745.

15

CD X. 1. 745–746. – Az utasítást férje, Zsigmond 1387. jan. elején megismételte; koronázása után néhány nappal, ápr. elején pedig a sárváriak kiváltságlevelét egészében is átírta: CD X. 1. 351–353. – Fölmentvényüket 1404-ben megújította; ld. Mályusz Elemér: Zsigmondkori Oklevéltár. (= ZsO) II. 1. Bp. 1956. 369.

16

Házi I. 1. 147., 157.

17

A soproni és a pozsonyi harmincad történetével Hunyadi János korában részletesen foglalkoztam Hogyan lett a harmincadvámból huszad? (1436–1457) c. dolgozatomban: Történelmi Szemle (= TSz) 1995. 257–276. – Az 1498. évi dekrétum 34. cikkelye szerint Sopron főharmincadhely (capitalis tricesima) volt, három fiókhellyel: Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár. 1000–1526. évi törvénycikkek. (= CJH I.) Szerk. Márkus Dezső. Bp. 1899. 612–613.

18

Ld. az 1. jegyzetben idézett munkámat: 39–41., 75–76.

19

CD IX. 3. 489–490.; IX. 6. Budae, 1838. 133–134.

20

Harmincadosok ott-tartózkodása főleg azért volt kényelmetlen az illető városnak, mert közvetlenül harmincad alá vethették a helybeli kereskedők áruit, ha ezek nem tettek szert megfelelő exemptióra. (Ám ekkor is ki voltak téve a vámolók túlkapásainak és a hatalmi viszonyok változásainak.) Másrészt viszont a harmincadhivatal helyi jelenléte élénkítette a város kereskedelmi forgalmát, kivált ha árumegállítási jog gyakorlásával kapcsolódott össze. (Ám ez sem zárta ki a harmincad megkerülését, “ál utak” keresését, a csempészetet.)

21

“ ... licet nuper aliis litteris nostris mediantibus tricesimam nostram in Posonio exigere commiserimus, tamen [...] ex nunc volumus [...], quatenus tricesimam nostram [...] obmissa tricesimae exactione Posonii hactenus facta in loco pristino et consueto, ubi scilicet prius exigebatur, exigere debeatis”: CD IX. 4. 177.; IX. 7. Budae, 1842. 284–285.

22

CD IX. 4. 341–342.; IX. 6. 162–163.; IX. 7. 309–310.

23

CD IX. 4. 571–572.; IX. 6. 175–176.

24

“ ... transponere dignetur ad civitatem suam Jaurinensem seu ad Schintawiam, prout antiquitus consuetum fuit, veluti sua Serenitas gratiosis litteris nobisque permisit et ratificavit”. Az irat részleteit közölte Ortvay Tivadar: Pozsony város története. (= Ortvay) II. 3. Pozsony, 1900. 65. és Domanovszky S.: i. m. 41., 54. – A pozsonyiak ekkor azzal indokolták kérésüket, hogy “az eladni és vásárolni akaró kereskedőket a harmincadszedés [Pozsonyban] módfelett megterheli, és ezért vonakodnak és félnek a városba jönni”, amiből a város lakóinak sok kára származik. A “módfeletti” harmincadterhelés mibenlétére ld. alantabb a 186. jegyzetet.

25

“ ... tricesimas, quae hucusque exactae sunt [...] in civitate Posoniensi, perpetue removebimus, immo transferemus ad Jaurinensem civitatem et Sempthe, ut ibidem prout antea exigantur”: CD X. 3. Budae, 1838. 19–20.; X. 8. Budae, 1843. 180–181. – A Nyitra megyei Sempte – Károly Róbertnek 1336. évi, később tárgyalandó okleveléből kitűnően – a morva határnál fekvő Holicsból Nagyszombaton át Budára vezető kereskedelmi út egyik közbenső tributumhelye volt: Magyar Történelmi Tár (= MTT) 1857. 134–135.; ADE I. 343–345. – Arra, hogy a forgalmas mezőváros valamikor harmincadhely is volt, csak az itt és az előző jegyzetben idézett adatot ismerem. Az 1498. évi dekrétum 34. cikkelyében felsorolt fő- és fiókharmincadok között nem szerepelt.

26

Zsigmond az említett harmincadokat “minden jogosítványukkal, haszonvételükkel és jövedelmükkel együtt” Albert osztrák hercegnek engedte át, hogy azokat “a maga harmincadosaival, hivatalnokaival és szolgáival” kezeltethesse – 1402. nov. 1-jétől kezdve mindaddig, amíg be nem hajtja azt a 16 000 aranyforintnyi összeget, amelyet öccsének, Ernő hercegnek Zsigmond nevében kifizetett: CD X. 4. Budae, 1841. 873.; X. 8. 452.; Ortvay II. 3. 65–66.; ZsO II. 1. 241–242. – Utóbb az 1498: 34. cikkely a pozsonyi főharmincad kilenc fiókját sorolta fel, amelyek között Oroszvár volt az első.

27

Ld. fentebb a 22. jegyzetet.

28

Az oklevél rendelkező része ezt így ismétli meg: “… tributum, quod in possessione nostra regali Gulgoch vocata exigi nomine regio ab antiquo consuevit, [...] excepta tricesima reginali” a király Vörös Ábrahámnak adta és megengedte, hogy azt Vörösvár nevű falujához kapcsolja: A Pécz nemzetség Apponyi ágának az apponyi grófok családi levéltárában őrizett oklevelei. I. 1241–1526. Bp. 1906. 52–54. – Vörösvár falu, szintén Nyitra megyében, közel esett Galgóchoz. – Vörös Ábrahámnak Csák Máté részéről szenvedett sérelmeire: uo. 45. (1317).; cseklészi birtokaira Pozsony megyében: uo. 54–57., 64. (1323, 1324).

29

Ld. fentebb a 8. jegyzetet.

30

Anjou-kori Oklevéltár. (= AOkl.) VII. Szerk. Blazovich László és Géczi Lajos. Bp.–Szeged, 1991. 335.

31

“ ... a superiori parte cuiusdam viae ad civitatem [!] Galgoch ducentis vulgo Nemethuth nuncupatae”: ZsO I. Bp. 1951. 297–298.; vö. még a zobori konvent 1406. évi oklevelében: “penes viam magnam de Galgowch ad Banya [valószínűleg Újbánya] ducentem”: ZsO II. 1. 569–570. – A mezővárosok sorába emelkedő Galgócnál futott össze a Zsolna és Trencsén felől jövő Vág menti országút a Garam és a Nyitra folyó völgyéből induló utakkal: Lovcsányi Gyula: A Vág és vidéke. Topographiai leírás. Bp. 1881. 153–155.

32

ZsO I. 258–259. – A galgóci harmincadról egyéb 14. századi adatot nem ismerek. Az 1498: 34. artikulus sem nevezte meg a “régi harmincadhelyek” között, és az 1542. évi nyugat-magyarországi harmincadnaplókban sem szerepelt. Úgy látszik, csak a 16. századi agrárkonjunktúra tetőfokán, az 1550-es évektől fogva létesült ismét harmincadhivatal Galgócon – nyilván azért, mert (a közeli Semptével együtt) a hódoltsági marhahajtók egyik fő útvonalába esett Morvaország felé. Ld. Fraknói Vilmos: Magyar Országgyűlési Emlékek. (= MOE) IV. Bp. 1876. 42–43. – Vö. MOE III. Bp. 1876. 439.; Acsády Ignác: Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd uralkodása alatt 1526–64. Bp. 1888. 144–146.; Takáts Sándor: A magyar tőzsérek és kereskedők pusztulása. In: : Szegény magyarok. Bp. [1927.] 135.

33

A nyolcvanadvám csaknem egyidős volt a harmincadvámmal: első hiteles említésük 1217-ből, ill. 1215-ből való. Csakhogy a nyolcvanad mint határvám jelent meg a Velencével folytatott kereskedelemben; a harmincad pedig mint belső vám, az esztergomi káptalannak adományozott vásárvám pótlására. Ld. erről Domanovszky S.: i. m. 12–15., ill. az 1. jegyzetben idézett munkám: 29–31., 35.

34

MTT 1857. 134–135.; ADE I. 343–345.

35

Pl. “intra et extra civitatem nostram Nogzumboth vocatam”: Nagy Imre et alii: Anjou-kori Okmánytár. (= AOkm.) I. Bp. 1878. 289. (1313); “cives de Tirna”: AOkm. II. Bp. 1881. 44. (1322); “iudex, iurati ac universitas civium de Tyrna”, “in civitate Tirnensi”: AOkm. II. 234. (1325 körül); “iuxta [...] viam publicam, quae ducit versus civitatem Tirnensem”: AOkm. II. 250. (1326); stb. – Nagyszombat már 1238-ban városi kiváltságot kapott: CD IV. 1. Budae, 1829. 132.; vö. Fügedi Erik: Középkori magyar városprivilégiumok. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 1961. 82.

36

“ ... quae omnia loca tributorum tam civibus Brunensibus de regno Bohemiae, quam nostris civibus Tyrnaviensibus referentibus scimus esse [...] legitima et omnino fere iusta”: ADE I. 344.

37

A nagyszombati tricesimatorokról Zsigmond király 1402. jan. 22-i oklevele szerint ld. alább a 99. és 105. jegyzetet. Egyes ténykedéseikről Hunyadi János korában a 17. jegyzetben idézett dolgozatomban írtam: 264–265. – Az 1498:34. cikkely Nagyszombatot a “harmincadok régi helyei” között tüntette fel, mint a trencséni főharmincad egyik fiókját. Az 1530-as években önállósult, és több fiókhivatal tartozott hozzá: Ember Gy.: i. m. 21–22. – Működéséről az 1540–1550-es években: Acsády I.: i. m. 129–131., 134–136., 142–145., 267–270.

38

CD IX. 7. Budae, 1842. 199.; Franz Zimmermann–Carl Werner–Georg Müller: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. (= UBS) II. Hermannstadt, 1897. 338. – Később Holicson (Újváron) időnként fiókharmincad működött; így az 1450-es években (bizonyára átmenetileg, mert az 1498:34. cikkely már nem említi), majd 1539-től fogva, amikor a nagyszombati harmincadhivatalnak alárendelten szervezték újjá: Ortvay II. 3. 77–78.; Acsády I.: i. m. 129.

39

“ ... ipsos a solutione tricesimae ac tributi non custodimus”: CD IX. 4. 421–423. – Az oklevelet Lajos király a szakolcai polgárok kérelmére tíz évvel később privilegiális alakban adta ki: CD IX. 5. Budae, 1834. 574–576.

40

“ … vicetricesimatoribus in civitatibus […] Posoniensis [!] et Zacolcha et de Alba etc. constitutis”: Házi I. 1. 197. – Vö. fentebb a 16. jegyzetben hivatkozott oklevelekkel.

41

CD XI. Budae, 1844. 304–305.

42

CD XI. 305–306. – A két 1390. évi oklevelet Zsigmond 1422-ben átírta: CD XI. 306–307.

43

Egy Zsigmond által 1425-ben elrendelt vizsgálat egyrészt ismételten megállapította, hogy az idegen kereskedők “csak a heti és országos vásárok napjain” mentesülnek Szakolcán a harmincad- és vámfizetéstől; ha azonban “a városon át továbbmennek”, felmentésük érvényét veszti; másrészt meg-erősítette a szakolcai polgárok harmincad- és vámmentességét saját áruik után az ország egész területén: CD XI. 307–311. – Az egész országra szóló harmincadfölmentvényt (és két országos vásár tartására való engedélyt) kapott Zsigmond királytól 1419-ben a Szakolcától délre fekvő Szenice mezőváros is, szintén Nyitra megyében: CD X. 6. Budae, 1844. 214–217. – Lehet, hogy már ekkor létesült itt az a harmincadállomás is, amelyről majd az 1450-es években a szakolcaival együtt történik említés: Ortvay II. 3. 77–78.; Király János: Pozsony város joga a középkorban. Bp. 1894. 222. – Az 1498:34. cikkely Szakolcát a trencséni, Szenicét a pozsonyi főharmincad fiókhelyeként tartotta számon. – 1539-től fogva Szakolca és Szenice egyaránt a nagyszombati harmincadhivatalhoz tartozott: Acsády I.: i. m. 129., 135.; Ember Gy.: i. m. 27.

44

CD XI. 508–509.

45

“ … in ipsa duntaxat nundinalis fori area dum mercatur”: CD XI. 513–515.

46

A középkori magyarországi szekértípusokat Domanovszky Sándor írta le: Mázsaszekér. In: Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik […] évfordulója ünnepére. Bp. 1917. 37–74. – A lekötözött szekér (currus ligatus) mibenlétéről szóltam: A Levante-kereskedelem erdélyi útvonala a 15–16. század fordulóján. Századok 1978. 1032. – Károly Róbert 1342. febr. 2-i és Nagy Lajos 1345. márc. 25-i kamarabérleti szerződése szerint 1 garas = 6 dénár: Franciscus Döry–Georgius Bónis–Vera Bácskai: Decreta Regni Hungariae 1301–1457. (= Decr. I.) Bp. 1976. 108., 120.

47

Idézi Hajnik Imre: Adalékok a magyar kereskedelem történetéhez a vegyes házakbeli királyok alatt. Századok 1868. 151.

48

Vö. fentebb a 25., 31. és 44. jegyzettel.

49

Zsolna kereskedelmi kapcsolataira is jellemző, hogy bíráskodás dolgában a sziléziai Teschen volt fellebbezési hatósága. Ezt Mária királynő a Hont megyei Korponába helyezte át, azzal az indokolással, “quia civitas Tessen est in alio regno constituta et ob hoc indecens exstitit eis [= civibus de Solna] ad illud regnum transcurrere”: CD XI. 531. – Zsolna saját bíráskodási jogkörét Korpona 1407-ben szabta meg: CD XI. 541.

50

Ld. fentebb a 20. jegyzetet.

51

“infra decem annos […] ab omnibus tricesimarum solutionibus intra […] regni ambitum ubilibet habitarum sint exempti”. – Harmincadmentesítésüket Zsigmond 1401. jan. 6-án megerősítette, de továbbra is 1397-től számított tíz évre: CD XI. 534–535.; ZsO I. 540.; ZsO II. 1. 94.

52

ZsO I. 586. – Vö. Fekete Nagy Antal: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. IV. Trencsén vármegye. Bp. 1941. 83., 364.

53

Az 1498:34. cikkely szerint Zsolna és más Vág völgyi harmincadok – Léva (= Illava), Bellus, Vágbeszterce és Vágújhely – a trencséni főharmincadhoz tartozott. A zsolnai harmincad, ill. a Vág völgyi harmincadcsoport működéséről az 1530–1550-es években: Acsády I.: i. m. 135., 138., 268–269.; Ember Gy.: i. m. 22–23.; Pavel Horvath: Príspevok k obchodnym stykom Slovenska so Sliezskom a Moravou v prvej polovici 16. stor. Historické študie (Bratislava) 1966. 168., 187., 189.

54

CD VIII. 1. Budae, 1832. 408.; XI. 425. – Az üggyel kapcsolatos oklevelekről ld. legújabban Zsoldos Attila: Kassa túszai. (Pillanatfelvétel 1311-ből Aba Amadé famíliájáról). TSz 1997. 345.

55

Károly Róbert erről egy élete végén, 1342. jan. 29-én kiadott, Kassát bíráskodási hatáskörrel felruházó oklevelében így emlékezett meg: “eo tempore, quo adhuc funiculi nostrae potentiae nondum sic late fuissent extensi, in conflictu, quem olim contra Matheum filium Petri dictum de Trenchin infidelem nostrum notorium et aemulum regni nostri iuxta fluvium Tarcha vocatum prope ipsam civitatem nostram Cassa habuimus, ubi auxiliante Domino, per adiutorium ipsorum fidelium civium et hospitum nostrorum cum summa diligentia et sedula sollicitudine nobis exhibitum, victoriam obtinuimus laudabilem et triumphum.” – Idézi: Hajnik I.: i. m. 146.; vö. Lajos király hasonló visszatekintésével alantabb a 62. jegyzetben.

56

CD VIII. 2. Budae, 1832. 212–214.

57

CD IX. 1. 209–210. – Ruthenia vagy regnum Ruthenorum (pl. CD VIII. 2. 293. [1321]; IX. 2. 363. [1355]) jelentésére ld. alantabb a 64. jegyzetet.

58

Hajnik I.: i. m. 147. – A második országos vásárra szóló jogosítványt: az Erzsébet-napot (nov. 19.) megelőző és követő hétre, később Zsigmondtól kapták 1392. nov. 30-án: Hajnik I.: i. m. 153.

59

Buda kiváltságlevelére vonatkozólag ld. alább a 130. jegyzetet.

60

Az oklevél bevezetője szerint Lajos király “libertates infrascriptas more […] civitatis Budensis” adta Kassának. Az árumegállításról ennyit mondott: “currus descendentes et ascendentes cum mercimoniis apud eos descendant et forum, sicut prius, habeant quotidianum”: CD IX. 1. 466–470. – Magyar fordításban közölte és egybevetette a budai privilégiummal Salamon Ferenc: Budapest története. III. Bp. 1885. 48–50.

61

Kassa és Krakkó tanácsa (az utóbbi nemcsak a maga, hanem “der gantczen gemein der kron zu Polen” nevében) már 1324-ben szerződést kötött arról, hogy polgáraik háborítatlanul kereskedhetnek egymás városában. Krakkó és Szandec már 1329-ben megállapodott abban, hogy a krakkói polgárok “pergentes cum mercibus suis versus partes Ungariae” csakis Szandecen át fognak utazni, odafelé és visszafelé egyaránt: Franciszek Piekosi¤ski: Codex diplomaticus civitatis Cracoviensis medii aevi. (= CDC) I. Cracoviae, 1879. 17.; Stanisîaw Kutrzeba: Handel Krakowa w wiekach !rednich na tle stosunków handlowych Polski. W Krakowie, 1902. 9., 59.

62

Azokról a szolgálatokról, amelyeket “tempore minus placido, quo scilicet funiculi tentorii potentiae […] patris nostri nondum longe erant distincti, […] adversariis nostri genitoris […] se viriliter opponendo” teljesítettek. Vö. fentebb az 55. jegyzettel.

63

“ … ultra ipsam civitatem Cassensem cum vecturis et mercibus eorum nullam procedendi habeant facultatem, sed omnia sua mercimonia ibidem deponant, reponant atque vendant”.

64

A korabeli Ruthenia, Russia (Ruscia), Russia rubra nevezetekre számos adatot közölt Georgius Fejér: Galiciae ac Lodomeriae cum regno Hungariae nexus. In: CD IX. 4. IV., XVIII., XXVII–XXVIII. – Miután Nagy Lajos Lengyelország trónjára lépett, a magyar és a lengyel kereskedőknek 1372. aug. 6-án ad civitatem Lemburgensem (Lemberg, Lwów) et ad alias partes terrae Rusciae szabad áthaladást engedélyezett: CDC I. 50.; S. Kutrzeba: i. m. 109. – Az 1372 és 1387 között magyar uralom alatt fennállt halicsi “orosz vajdaságra”: CD IX. 4. 541., 550.; IX. 5. 262., 468.; X. 1. 44., 314–315.; stb.

65

“ … ita tamen, quod si regiae maiestati per dictam gratiam ipsis factam damnum in suis tricesimis et tributis non inferetur”. – Az oklevél szövegét (kisebb eltérésekkel és némely hiányokkal) Fejér háromszor közölte, éspedig 1344., 1361. és 1368. évszám alatt: CD IX. 1. 210–212.; IX. 3. 241–243.; IX. 4. 135–136. – Az 1344. évi keltezést fogadta el Csánki D.: Hazánk i. m. 26.; Salamon F.: i. m. III. 51.; Wenzel ADE II. 54., aki az oklevél hosszabb részletét újólag publikálta. – Hajnik viszont a szöveg törzsrészét 1361. dátummal adta közre: i. m. 149.; Farkas Róbert sem talált ilyen tartalmú oklevelet 1344-ből: Kassa árumegállító joga. A város titkos levéltárának adatai alapján. Kassa, 1893. 7–8. – A kérdést eldönti, hogy a Fejér által közölt első és harmadik szövegben éppen a keltezés évszáma hiányzik. Csak a második közlésben (és Hajniknál) teljes a dátum: “in Zolio in vigilia festi beati Laurentii martyris. Anno Domini millesimo trecentesimo sexagesimo primo.” Az oklevél kelte tehát: 1361. aug. 9. – Az 1361. évi szöveget Lajos király 1364. okt. 5-én formális kiváltságlevélben erősítette meg és adta ki újra Kassa számára: CD IX. 3. 402–404. – Az utóbbit 1393. nov. 25-én Zsigmond is átírta a város részére: ZsO I. 357. – Ld. még alább a 69. jegyzetet.

66

“Hogy [az árumegállítás] milyen mértékben történt, az városonként, privilégiumaik szerint nagyon különböző volt”: Domanovszky Sándor: A szepesi városok árumegállító joga. Lőcse és Késmárk küzdelme az árumegállításért 1358–1570. Bp. 1922. 19. – Az 1361. évi oklevél az árumegállítás szigorú (időbeli korlátozás nélküli) mértékével ruházta fel Kassát az észak felől jövő kereskedőkkel szemben. A rendelkezés enyhítéséről ld. alább a 90. jegyzetet.

67

Ld. az 1. jegyzetben idézett munkámat: 40–43.

68

Vö. fentebb a 20. jegyzettel.

69

Zsigmond 1399. jan. 2-án három újabb oklevélben nyilvánította ki Kassa árumegállítási jogát, mégpedig mind a bel-, mind a külföldi kereskedőkkel szemben (mercatoribus tam intra, quam extra regnorum nostrorum ambitum existentibus) – külön is hangsúlyozva az árumegállításnak, az északi mellett, másik fő irányát, nevezetesen az “Erdélyből és Várad felől” érkező nagyszebeni és más erdélyi szász kereskedőket illetően: Hajnik I.: i. m. 153–154.; Farkas R.: i. m. 13–14.; ZsO I. 622–623. – Erre hivatkozva fordultak a királyhoz a kassai polgárok panasszal azok ellen a birtokosok ellen, akik egyes kereskedőket befogadnak birtokukra, és per vias inconsuetas engedik utazni őket, kijátszva a kassai árumegállítást. – A jövőben ne merjék ezt tenni – hangoztatta Zsigmond 1400. dec. 6-án valamennyi főpaphoz, báróhoz, nemeshez, ispánhoz, városi és szabadfalusi elöljáróhoz intézett felszólításában: ZsO II. 1. 79.

70

Lederer Emma: A középkori pénzüzletek története Magyarországon. Bp. 1932. 164., 179.

71

Annak ellenére, hogy “omnes mercatores de Polonia venientes omnia et singula ipsorum mercimonia in […] civitate nostra Cassa deponere et ibidem venditioni exponere deberent […], nunc vero Gallici, qui redditus et proventus tricesimarum et tributorum in regno nostro Hungariae convenerunt, cum eorum mercimoniis salvis tricesimis et aliis dationibus pergere et transire conarentur”.

72

ZsO I. 40.

73

Vö. Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése. Századok 1990. 66–68. – Fejtegetéseit azzal egészíthetjük ki, hogy Zsigmond 1390-ben életbe léptetett pénzreformját eszerint megelőzte Mária királynő 1384. évi pénzkibocsátása: nova moneta nostra koronas dicta, ahogy szóban forgó oklevele kifejezte. – Sőt Máriának tulajdonított egy másik oklevélből azt hihetnénk, hogy a királynő ugyanekkor már monetam argenteam minorem vulgo quarting appellatam is veretett úgy, hogy az egyik oldalán kettős keresztet, másik oldalán pedig coronam seu formam coronae ábrázoljon, és belőle 400 darab tegyen ki egy aranyforintot: CD X. 8. 120–121. – Ez utóbbi szöveget azonban Fejér tévesen tulajdonította a királynőnek; az Zsigmond király 1430. márc. 6-án kiadott rendelkezésének egyik részlete: CD X. 7. Budae, 1843. 196–200.; vö. Decr. I. 251.

74

CD X. 1. 151–153.; Kemény Lajos: Mária királynő 1384. évi rendelete a “koronás” dénárokról. Numizmatikai Közlöny (= NumK) 1918. 86–87. Az utóbbiban a datálás feloldása tévesen máj. 25.; holott secundo die festi Gregorii papae márc. 13-nak felel meg. – Mária királynő rendeletét harmincadispánjának jelentésére hivatkozva adta ki. Ennek nevét Fejér és Kemény Rambusculinak olvasta. Nevéről és más harmincadispáni ténykedéseiről ld. alább a 182–185. jegyzetet.

75

“ … cuprum vestrum […] non tantum nostris in tricesimis, sed indubie alias ubicumque locorum, ubi nostra requisierit facultas, diligenti conatu volumus tamquam nostrum proprium gubernare”: ZsO I. 376. – Csetneki György asztalnokmesterről, későbbi gömöri ispánról Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I. Bp. 1996. 47., 131.

76

Ld. fentebb a 16. jegyzetet.

77

Ld. a 11. és 14. jegyzetet.

78

Ld. a 39. jegyzetet.

79

Ld. az 51. jegyzetet.

80

“de omnibus rebus mercimonialibus […], de quibus tricesima exigi est consueta, […] per regni nostri climata, signanter ad quaevis loca tricesimarum nostrarum et quorumlibet aliorum conducendis et apportandis a data praesentium usque decem annorum revolutionem mediam tricesimam sive medietatem tricesimae dare […] debebunt”. – A quorumlibet aliorum szavak nyilván az esetleges zálogbirtokosra vagy harmincadbérlőre vonatkoznak. Vö. fentebb a 26. jegyzettel.

81

Hajnik I.: i. m. 159.; ZsO II. 1. 346. – Más városok polgárainak félharmincad-mentességéről ld. alább a 120., a kassai harmincadhivatalról a későbbiekben a 123. jegyzetet.

82

Az egyezményben szereplő Szepes helynév vagy Szepesvárra, a megyeszékhelyre, vagy Váraljára, a “huszonnégy szepesi város” egyikére vonatkozott; vö. Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Bp. 1934. 137–138., 163., 335–337.

83

“Stephanus comes Saxonum nostrorum de Scepus […] quamplures homines tam pedestres, quam equites armatos de terra Scepusiensi ad nostrum subsidium adduxit”; jutalmul részesedést kapott az iglói bányajövedelemből: CD VIII. 5. Budae, 1835. 79. – A szász comes ekkoriban Görgey Illés fia István volt: Fekete Nagy A.: A Szepesség i. m. 363.

84

Endlicher 522–525.; CD V. 1. Budae, 1829. 132–135.

85

Ugyanakkor azt sem mulasztotta el az uralkodó, hogy az időközben felfejlődött szepesi községek együttes évi adóját négyszeresére, 300 ezüst márkáról 1200 márkára emelje. – Fejér ennek az oklevélnek egyrészt német fordítását közölte (Carolus Wagner: Analecta Scepusii sacri et profani. Viennae, 1774. I. 196–200. alapján) 1312. évi dátummal: CD VIII. 1. 435–439.; másrészt latin szövegét 1317-i keltezéssel: CD VIII. 2. 57–61. – Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. az 1312. nov. 12-i datálást fogadta el: Oklevéltár. 195–196. De az oklevél végén közölt méltóságsor alapján már Karácsonyi János kimutatta, hogy a valódi keltezés 1317: A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Bp. 1902. 70. – Követte Fekete Nagy A.: A Szepesség i. m. 334–335.

86

“ … comes et castellanus authoritate regia […] constitutus […] una cum comite ipsorum Saxonum provinciali causas ad se attinentes […] iudicabit in Leutschae civitate, nostrae provinciae capitali”: CD VIII. 2. 59.

87

Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. Oklevéltár. 196–198. – Demkó Kálmán szerint Lőcsét már Károly Róbert ruházta fel árumegállító joggal 1321. jún. 11-én: Lőcse története. Lőcse, 1897. 311. (Forrásmegjelölés nélkül.)

88

Lajos király “duxisset annuendum, quod universi mercatores extranei, seu aliorum regnorum et non regni sui, omnes res suas mercimoniales, cuiuscumque generis vel speciei existerent, per ipsam civitatem suam transeuntes de Leuche ibidem deponerent”.

89

Demkó K.: i. m. 309.; Divéky Adorján: Felső-Magyarország kereskedelmi összeköttetése Lengyelországgal, főleg a XVI–XVII. században. Bp. 1905. 22–23.; S. Kutrzeba: i. m. 8–9.; Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. 5., 13–14.

90

“ … dum ad civitatem Cassensem pervenerint et ibidem tribus diebus integris commorantes, si res mercimoniales per ipsos ibidem venditioni exponendas […] nullus mercator seu alii […] homines […] medio tempore comparare noluerint, extunc […] per totum regnum nostrum et extra libere vadant […], merces ipsorum vendentes et alias ementes”: CDC 47.; vö. fentebb a 66. jegyzettel. – Az árumegállítási jog alkalmazásának módja és mértéke, más kereskedelmi kérdésekkel együtt, a következő évtizedekben sokszor volt vita és viszály tárgya magyar–lengyel viszonylatban.

91

“ … a die depositionis rerum suarum mercimonialium usque quindenam eiusdem diei ibi stare et commutationem seu contractum earundem celebrare tenerentur, et […] expleta ipsa quindena depositionis diei […] ad quamlibet regni […] partem recedendi et etiam domum redeundi, rebus salvis et personis, liberam haberent facultatem”: Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. Oklevéltár. 198.

92

ZsO I. 303. – A 14. század végétől fogva Késmárk, amelyen két út haladt át Lőcse felé, szintén az árumegállítási jog megszerzésére törekedett, és Lőcse veszélyes vetélytársává nőtt. A két szepesi város e körül forgó, több mint másfél százados küzdelme a fő tárgya Domanovszky Sándor A szepesi városok … többször idézett művének.

93

Lázadó polgárok a Lajos király által 1347-ben megerősített szász kiváltságlevelet ellopták Lőcséről, átvitték Csütörtökhelyre, ahonnan utóbb Késmárkra került: Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. 9–10. Oklevéltár. 197.

94

CD IX. 1. 50–54. – Fejér a hibát az idézett dátumot kiegészítő regni nostri autem primo alapján ismerte fel – nyilván arra gondolva, hogy festum Philippi et Iacobi apostolorum máj. 1-jének felel meg, 1342. máj. 1-jén pedig még nem Lajos uralkodott. (Károly Róbert 1342. júl. 16-án halt meg, Lajost júl. 21-én koronázták.)

95

Engel P.: Magyarország világi archontológiája i. m. I. 3., 8., 12., 23., 28., 38., 41., 46., 48., 64–68., 70., 73–74., 84–86., 167. – A záradékban felsoroltak méltóságviselésének időhatárait egybevetve, kitudódik, hogy az oklevél csak 1363 és 1365 között íródhatott. Megtudjuk továbbá, hogy az irat keltének idején a knini püspökség üresedésben volt, ami Engel archontológiája I. 85. szerint 1364. aug. 22-től 1365. dec. 27-ig állott fenn. Ezen az időtartamon belül pedig Fülöp és Jakab apostolok napja csak 1365. máj. 1-jét jelentheti. – Már Karácsonyi J.: i. m. 74–75. és nyomában Fekete Nagy A.: A Szepesség i. m. 248. is korrigálta a keltezést, de 1364-re, közelebbi meghatározás nélkül.

96

“ … concedimus etiam ipsis fidelibus civibus nostris, ut de rebus eorum [in] dictam civitatem nostram importantibus [= importandis] et venditioni ibidem exponentibus [= exponendis] nullum tributum persolvant, sed de rebus exportantibus [= exportandis] de eadem tributum et tricesimam solvant more consueto”: CD IX. 1. 52.

97

Ld. fentebb a 23. jegyzetet.

98

Ld. alább a 110. és 123. jegyzetet.

99

Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Lőcse és Bártfa kapott ezen a napon Zsigmondtól árumegállító jogot, mellettük Trencsén is szabadalomlevelet, de árumegállító jog nélkül. Az utóbbira Mályusz Elemér volt szíves felhívni figyelmemet még 1975-ben, egyik Levante-cikkem lektoraként. Az előbbiek közül Sopronra: CD X. 4. Budae, 1841. 108–112.; Házi I. 1. 267.; Pozsonyra: CD X. 4. 112–116., 121–124.; Nagyszombatra: Pleidell Ambrus: A nyugatra irányuló magyar külkereskedelem a középkorban. Bp. 1925. 71.; Lőcsére: ZsO II. 1. 168–169.; Bártfára ZsO II. 1. 167–168.

100

Ismeretes, hogy Zsigmond 1401. ápr. végétől néhány hónapig az “ország” fogságában volt.

101

“… omnes et singuli […] regni nostri […] ac forenses mercatores, qui mercantias aut bona commutabilia, cuiusvis speciei vel maneriei fuerint, extra de regno nostro Poloniam vel Slesiam sive in regnum nostrum de supradictis partibus et alias undecunque portanda […] ad praedictam civitatem nostram per vias et stratas communes […] introduxerint […], illi universas easdem res et bona ibidem deponere sive reponere, nec inde disportare, sed ibidem religare, ponderare et equabria mensurare ac vendere vel commutare finalemque compositionem ibidem facere teneantur”: ZsO II. 1. 168–169.

102

Az ilyen kiterjesztő értelmezést tette lehetővé már Bebek Detre nádor 1400. nov. 8-i ítéletlevele, amely az árumegállítás mellett a nyilvános mérleg tartásának jogát is egyedül Lőcsének ítélte oda az egész szepességi kerületben Késmárk és Igló igényeivel szemben; a lőcsei árulerakás időtartamát pedig továbbra is tizenöt napban szabta meg: Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. Oklevéltár. 199.

103

Ld. fentebb a 99. jegyzetet.

104

Ld. fentebb a 47. jegyzetet. – Megjegyzendő, hogy a kassai és a szepesi kereskedők egyenlő elbánásban részesültek a Vág völgyén leereszkedve, versus Austriam seu Viennam utaztukban is: ZsO I. 66. (1388); 458. (1395).

105

“Statuimus insuper, ut […] mercatores se nostris more solito locorum [tricesimarum] ostendant tricesimatoribus civitatemque, ad quam cum eorum mercibus ire praetendunt, denominent, ab eisdem exhibitionis et ostensionis signum ad cautelam reportando”: ZsO II. 1. 169. – Ez a kitétel a Sopronnak, Pozsonynak és Nagyszombatnak egyidejűleg adott oklevélben is szerepelt. A bártfai oklevélnek a harmincadvámot illető megjegyzésére ld. a 113. jegyzetet.

106

Ezért különös nyomatékot kapott az újabb oklevélben az az egyébként is gyakori tilalom, hogy a hazai kereskedők ne lépjenek társaságba külföldiekkel: “ nullus regnicolarum nostrorum, signanter mercatorum cum alienis seu extraneis […] unionem in mercantiis aut societatem ac commercium sub poena capitali et perditionis rerum ac bonorum habere debeat quovis modo”: Hajnik I.: i. m. 155.; ZsO II. 1. 231.

107

Ld. fentebb a 69. jegyzetet

108

“ … salvis tamen tricesimis et tributis, quas et quae more solito solvere tenentur”.

109

Jellemző még az 1402. okt. 1-jei oklevél utolsó mondata, amely szerint “haec in dicta Cassa necnon Budensi et Lewczensi civitatibus […] palam mandamus proclamari”. – Az oklevél első részét publikálta Hajnik I.: i. m. 154–155.; második részét és az egész regesztáját Mályusz ZsO II. 1. 231.

110

Az Ófalu nevű birtokot Lajos király adta a Szent Antal-völgyi karthauziaknak 1342. dec. 22-én: AOkm. IV. Bp. 1884. 294. – A harmincadosoknak szóló utasítások: ZsO II. 2. 345. (1410. ápr. 22.).; III. Bp. 1993. 451. (1412. márc. 2.).; V. Bp. 1997. 372. (1415. dec. 13. Borbála királynétól.) – Vö. C. Wagner: i. m. I. 424–425.

111

“ … universa mercimonia per quoscunque mercatores […], tam scilicet regnicolas, quam extraneos ad […] terram Scepusiensem importando, […] tantummodo in civitate Lewche et non aliis aliquibus locis seu civitatibus primitus et ante omnia aperiri et disligari, vendi, cambiri et aliter quomodolibet mercificari debeant […] Ibidem etiam et nullibi alias libram generalem […] conservare habeant facultatem”: Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. Oklevéltár. 199–200.

112

“ … omnes et singuli mercatores et commutatores indigenae vel forenses, qui mercantias aut res venales seu bona commutabilia […] intra vel extra regnum nostrum […] portantes […] ad praetactam civitatem nostram [sc. Bartfa] per vias et stratas communes […] ad eandem tendentes importaverint […], illi” – a mondat folytatása szó szerint egyezik a lőcsei oklevélben olvashatóval: 101. jegyzet.

113

Iványi Béla: Bártfa szabad királyi város levéltára. (= Iványi) I. Bp. 1910. 8.; ZsO II. 1. 167–168. – Zsigmond 1402. jan. 22-i keltezésű okleveleit a határ menti Szakolcán adta ki, ahonnan hamarosan Csehországba utazott. Jan. 26-án, már Olmützben, Bártfa városát újólag felhatalmazta a Lengyel- és Oroszországból jövő kereskedők megállítására és áruik lerakatására; márc. 1-jén, Prágában, a bártfai kereskedőket a tributumfizetés alól mentette fel valamennyi országában: Iványi I. 8.; ZsO II. 1. 170., 174.

114

Iványi I. 4. (1365. aug. 2.); I. 6. (1377. szept. 2.). – Valószínűleg már ezt megelőzően, 1352-ben is adott ki Lajos király, ill. öccse, István herceg ilyen tartalmú engedélyt: CD IX. 2. 142–143. Erre hivatkozott később Zsigmond 1427. évi kiváltságlevele, amely az Egyed napin kívül Keresztelő Szent János napjára (jún. 24.) s az azt megelőző és követő napokra is országos vásárt engedélyezett Bártfán: CD X. 6. 892–895.

115

Carolus Wagner: Diplomatarium comitatus Sarosiensis. Posonii et Cassoviae, 1780. 99–100.; CD IX. 5. 83–84.

116

S. Kutrzeba: i. m. 9–10.; vö. fentebb a 61. és 89. jegyzettel.

117

Iványi I. 4.

118

Iványi I. 6–7.; ZsO I. 63., 398. (1388. jún. 30.; 1394. okt. 1.) – Szandzivojra ld. fentebb az 52. jegyzetet.

119

Iványi I. 23., 48–49., 51–53.

120

“Concedimus […], ut nullus eorum [sc. habitatorum civitatis Bartfa] de universis ipsorum rebus mercimonialibus pro tempore per climata regni nostri per ipsos deferendis plus quam rectam medietatem tricesimarum in locis tricesimarum nostrarum solvere debeat”: Iványi I. 10. – Ugyanez év ápr. 8-án kaptak félharmincad-mentességet Zsigmond királytól Kőszeg polgárai öt évre: ZsO II. 1. 365.; 1406. jún. 30-án a soproniak, időbeli meghatározás nélkül: Házi I. 1. 293–295.

121

Iványi I. 13. – Ld. alább a 230. jegyzetet.

122

Iványi I. 17.

123

A bártfai harmincadról 1418-tól 1444-ig: Fejérpataky László: Magyarországi városok régi szám-adáskönyvei. Bp. 1885. 163–599. passim. – A felső-magyarországi (kassai, szepesi és sárosi) harmincadok történetével Hunyadi János korában a 17. jegyzetben idézett dolgozatomban foglalkoztam. Ez időre a Szepességben a lőcsei harmincad fiókja lett Lubló és Ófalu, Sáros megyében Bártfán kívül Eperjesen, Zemplénben pedig Sztropkón és Homonnán is harmincadállomás létesült. Ezekről: Gróf Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. XII. Oklevéltár. Pesten, 1857. 249–250.; ifj. Kemény Lajos: A kassai harmincad története a XVI. század végéig. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle (= MGSz) 1894. 304.; Iványi Béla: Eperjes szabad királyi város levéltára 1245–1526. Szeged, 1931. 133. – Az 1498. évi dekrétum 34. cikkelye szerint Kassához, mint fő-harmincadhoz, immár mint fiókhelyek tartoztak: Lőcse, Bártfa, Késmárk, Lubló, Sztropkó és Homonna.

124

Zemplén megyei harmincadhelyekről (mint az imént jeleztem) csak a 15. század közepétől fogva ismerek említéseket. Az erdélyi harmincadokról – a 14. századra is visszatekintve – A harmincadvám Erdélyben és Havasalföldön a 15. század első felében c. dolgozatomban írtam: TSz 1998. 33–41.

125

Károly Róbertnek a nagyszombati harmincadra utaló 1336. évi oklevele a morvaországi Brünn felől jövő, Nagy Lajosnak a zsolnai harmincadot említő 1364-i oklevele a sziléziai Boroszló felé menő kereskedelmi utat határozta meg, 1361-ből idézett irata a Lengyelországból és Oroszországból (= Halicsból) érkező kereskedőket kötelezte Kassán való megállásra. Zsigmondnak 1402. jan. 22-én egyidejűleg kiadott oklevelei közül a Bártfának szóló szintén a Lengyelországból és Halicsból jövő kereskedőket, a Lőcsének címzett pedig a Lengyelországba vagy Sziléziába kivitt, ill. az onnan behozott árukat említette. Még szélesebb forgalmú sávot fogott át nagyszombati oklevele, a sopronival és a pozsonyival szó szerint megegyezően: “de regno nostro ad Alamanniam, Austriam, Bohemiam vel Moraviam, sive in regnum nostrum de partibus supradictis”. – A forráshelyekre ld. fentebb a 34., 47., 65., 99 és 113. jegyzetet.

126

Házi I. 1. 130.

127

Tkaloia (Civ.) I. 233–234.

128

Kováts Ferenc: Adalékok a dunai hajózás és a dunai vámok történetéhez az Anjouk korában. MGSz 1901. 460–461. – Ezt a rendelkezését 1374. júl. 1-jén csaknem azonos szöveggel megismételte: CD IX. 4. 569–571.

129

Amikor Zsigmond király 1407. márc. 3-án oklevélben biztosította Szakács László leleszi polgárt (Zemplén megye) arról, hogy áruival “élelemszerzés végett” háborítatlanul járhatja az országot, többek között a harmincadosok túlkapásaival szemben is védeni kívánta őt és embereit: ZsO II. 2. 19.; stb. – Jellemző, hogy az 1498. évi dekrétum is visszatért a kérdésre, 29. cikkelyében ismételten kimondván: “Harmincadot csak azoktól a dolgoktól kell fizetni, amelyeket az országból kivisznek; amelyeket azonban a határokon át nem visznek, azoktól harmincadot egyáltalán nem kell szedni”: CJH I. 610–611. – Sőt még az 1553. évi soproni országgyűlés is megismételte egyik artikulusában: nem szabad harmincadot szedni azok után a marhacsordák után, amelyeket “az országon belül hajtanak egyik helyről a másikra”: MOE III. 545.

130

A pesti hospesek 1244. nov. 24-i kiváltságlevele – amelyet a néhány évvel később Budavárba áttelepülők magukkal vittek – egyik pontjában arról szólt, hogy a város lakói minden vámtól (ab omni tributo) mentesek, kivéve a harmincadot (salva tricesima) és az óbudai káptalannak járó sóvámot: CD IV. 1. 326–329. – Az a tény, hogy ugyanez a kiváltságlevél a várost árumegállítási joggal is felruházta (naves et carinae descendentes et ascendentes cum mercibus et currus [vagy: curribus] apud eos descendant), valamint az, hogy a budai vásárvámot (tributum fori) a király (a vámtarifát tartalmazó 1255. júl. 25-i oklevele szerint: CD IV. 2. Budae, 1829. 310–313.) már előzőleg el-adományozta a nyúlszigeti apácáknak – ami a kieső kincstári jövedelem pótlására, új illeték kivetésére ösztönözhetett (csakúgy, mint Esztergomban és Győrött) –, szintén a budai harmincad 13. századi eredetére vall. – Egy 1295. évi perben felmutatott oklevél már a budai polgárokat (cives Budenses) tekintette vámmenteseknek, a harmincadon kívül (praeter tricesimam): CD VI. 1. Budae, 1830. 358–360.

131

Téves az a nézet, hogy “a nagy állatkiviteli korszak előtt” (amely a 15. század közepe táján kezdődött) nem volt Budán és Székesfehérváron harmincadhivatal: Kubinyi András: Buda és Pest szerepe a távolsági kereskedelemben a 15–16. század fordulóján. TSz 1994. 14.

132

CD IX. 3. 47–48.; UBS II. 171. – A mázsaszekérre ld. fentebb a 46. jegyzetet. – A transire szót a középkori latinságban nemcsak átmenni, hanem általában menni, haladni, utazni értelemben is használták.

133

Nagy Lajos Levante-kereskedelmi törekvéseiről írtam: La politica commerciale di Luigi d’Angio e la via di Zara. In: Studi in memoria di Luigi Dal Pane. Ed. Renato Zangheri. Bologna, 1982. 215–227.

134

Ugyanakkor a budai árumegállító jog hatálya alól a szebenieket fölmentette – hangsúlyozva, hogy ez nem érinti más kereskedők árulerakási kötelezettségét: CD IX. 7. 297–301.; UBS II. 337–339. – A budai árumegállítás érvényét már 1367. júl. 29-én felfüggesztette a szebenieket illetően, méghozzá “akár Bécsbe, Prágába, Zárába, Velencébe vagy másüvé” mennek tovább áruikkal: CD IX. 4. 50–51.; UBS II. 297–298.

135

CD IX. 4. 234–235.; UBS II. 361–362.

136

CD IX. 4. 227–229.; UBS II. 354–355.

137

Az 1403 és 1439 között szerkesztett Budai Jogkönyv (Ofner Stadtrecht) és az 1436-ban összeállított budai harmincadtarifa – az utóbbi biztosan, az előbbi valószínűen Johannes Siebenlinder, egykori budai bíró és főharmincados tollából származott – szemléletesen eleveníti meg előttünk a budai piac forgalmát és a harmincadhivatal működését Zsigmond korában: Das Ofner Stadtrecht. Eine deutschsprachige Rechtssammlung des 15. Jahrhunderts. Hg. von Karl Mollay. Bp. 1959. A harmincadra ld. főleg a Jogkönyv 67. és 69. cikkelyét, mely utóbbi szintén megállapítja (mint már az 1244. évi kiváltságlevél) a budai polgárok országos vámmentességét, aus genomen der königlich dreissigst. – A Siebenlinder-féle harmincadtarifa (1436. márc. 4.) szövegét, részben vagy egészben, többször kiadták: CD X. 8. 665–669.; Andreas Michnay–Paul Lichner: Ofner Stadtrecht. Pressburg, 1845. 275–276.; Kováts Ferenc: Nyugat-Magyarország áruforgalma a XV. században a pozsonyi harmincadkönyv alapján. Bp. 1902. 211–213.; Budapest történetének okleveles emlékei. (= BTOE) Összeáll. Kumorovitz L. Bernát. III. Bp. 1987. 270–273.

138

CD IX. 4. 554.; UBS II. 402. – Hasonló értelemben rendelkezett 1375. nov. 12-én: CD IX. 5. 79–80. – Vö. Kanizsai Miklós tárnokmester és Zala, Vas és Sopron megye ispánja 1393. szept. 7-i utasításával sárvári, lékai és kapuvári vámszedőihez, hogy a versus Teutoniam menő, ill. onnan jövő szebeni polgároktól csak a tributum felét hajtsák be: UBS III. Hermannstadt, 1902. 61–62.

139

CD IX. 4. 423–424.; UBS II. 393–394.

140

Amikor “jogos és szokásos” kötelezettségeiket elismerve, a szebeni kereskedők csupán – úgymond – a “méltatlan és jogtalan harmincad- és vámfizetés” ellen tiltakoztak, sérelmeiket Mária királynő 1383. márc. 29-én az összes harmincadosokhoz és vámszedőkhöz signanter in Ovar constitutis intézett parancslevelében kívánta orvosolni: CD X. 8. 116–117.; UBS II. 573. – A Moson megyei Óváron, amely a Bécs felé tartó erdélyi kereskedők útjába eshetett, nem harmincadot, hanem vámot szedtek akkoriban. Az óvári harmincadhivatalt vagy másfél századdal később, 1531-ben, a marhakivitel nagy föllendülése idején állították fel: Acsády I.: i. m. 126.

141

Házi I. 1. 197. – Ld. fentebb a 40. és alább a 184. jegyzetet.

142

CD X. 3. 180–181.; X. 8. 407–408.; vö. Ortvay II. 3. 59. – Az 1498. évi dekrétum 34. cikkelyében felsorolt fő- és fiókharmincadok mind a külkereskedelmi útvonalak határszéli vagy ahhoz közel eső pontjain voltak. A 29. cikkely szerint viszont még mindig maradt az ország belsejében három harmincadhivatal: a budai, a fehérvári és (az eddig nem szereplő) pataji (dunapataji) – azzal a megjegyzéssel, hogy ezeket is meg kell szüntetni, mihelyt jelenlegi zálogbirtokosuktól, Zápolyai István nádortól a király visszaváltja őket: CJH I. 610–613. – Megszüntetésükre azonban nem került sor. 1514-ben a budai harmincad fele részben Ákosházi Sárkány Ambrus országbírónál volt elzálogosítva: HO IV. Győrött, 1867. 445–446. – Ugyanebből az évből származik az az olasz nyelvű forrás, amely szerint a Velencébe irányuló marhakihajtás egyik útvonala a fehérvári harmincadon (Albaregal de trezesima) át vezetett délnyugat felé: T[agányi] K[ároly]: Marhakivitelünk Velencébe 1514-ben. MGSz 1899. 147.

143

Ferdinandus Knauz: Monumenta ecclesiae Srigoniensis (= Knauz) II. Strigonii, 1882. 252–253.

144

“Hogy Esztergom a vámhelyek között van felsorolva – írta Pleidell Ambrus Károly Róbert 1336. jan. 6-i, korábban idézett okleveléről –, azt bizonyítja, hogy Esztergom nem harmincadhely”: i. m. 37. – Ám ez az oklevél, amint láttuk, csupán a morva határ és Buda közötti tributumhelyeket sorolta fel megnevezetten, a civitasokban felállított harmincadokról pedig csak általánosságban szólt. Az utóbbi vonatkozásban egyetlen városra sem utalt név szerint: Nagyszombatra, Budára és Esztergomra sem. Ld. fentebb a 34. és 35. jegyzetet. – A következő évben, 1337. dec. 24-én Telegdi Csanád esztergomi érsek a szóban forgó útvonalnak csupán az esztergomi egyház területére eső szakaszán (az érseki falvakban és Esztergom-Németvárosban) fizetendő vámokat módosította a Csehország felől érkező kereskedőkkel élete tartamára kötött szerződésében; így a királyi (királynéi) harmincadra természetesen nem tért ki. Mindkét oklevelet ismertette Pór Antal: Külkereskedelmünk fellendülése a XIV. században. MGSz 1903. 433–435.

145

CD VII. 2. Budae, 1832. 232–235.; Endlicher 609–612.; Knauz II. 238–241. – Az 1288. évi esztergomi vámtarifa keletkezésének kérdését Domanovszky S.: A harmincadvám i. m. oldotta meg: 33.

146

“ … tribus vicibus successive venerunt cum manu valida et armata”: Knauz II. 474–476.; vö. 354–361. (1294).

147

Knauz II. 759–761.

148

Ludovicus Crescens Dedek: Monumenta ecclesiae Strigoniensis. III. Strigonii, 1924. 48–49.; vö. 58–61. (1325).

149

Pór Antal: Háborúság Esztergam[!] város és az esztergami káptalan közt a vám miatt. MGSz 1904. 189–191.

150

IV. Béla vámmentesítő oklevele 1243-ban kelt: CD X. 8. 640–641. Az esztergomi vásárvámot pedig uralkodói adományok már a 12. század utolsó harmadától fogva, részletekben, de végül is teljes egészében a káptalan kezére adták: Knauz I. 123. (1174 körül); 137. (1188); 157. (1198). Meg-erősítette az adományt II. András is: Knauz I. 310–311. (1235).

151

Ez nem volt üres szóbeszéd. Sor került ilyesmire nemegy helyütt ekkoriban. A Turóc megyei Szucsánban és Szentmártonban megverték a vámszedőt 1359-ben: CD IX. 3. 79–80., 134. Zágrábban megölték a harmincadost 1369-ben: Tkaloia (Civ.) I. 234–236.

152

Mindez azonban nem érinti a városon kívüli kereskedőknek a tarifa szerinti vámkötelezettségét: CD IX. 2. 598–601. – Károly Róbertnek 1335. márc. 26-án Hippolit mesterrel kötött nevezetes kamarabérleti szerződése szerint 4 aranyforint tett ki egy budai finom ezüstmárkát, 3 1/2 aranyforint egy budai közönséges ezüstmárkát (fizető márkát: marca pagamenti): Decr. I. 86.

153

CD IX. 3. 470–488.

154

“quorum maxima turba in curia nostra tunc temporis comparuerat”: 472.

155

Pór A.: Háborúság i. m. 197.

156

Az 1372 tavaszán kihirdetett pápai bulla hatására – amely a várost ismét egyházi tilalom alá vetette – az esztergomiak ígéretet tettek vámkötelezettségük teljesítésére, majd 1389-ben vállalták, hogy az elmaradt bírságok fejében húsz helyett huszonöt budai márkát fognak fizetni évenként vámátalány címén a káptalannak: Pór A.: Háborúság i. m. 197–199. – Ezt a helyzetet rögzítette (bár az átalány összegét nem jelölte meg) az 1397. évi egyházlátogatás jegyzőkönyve, amely szerint “Esztergom város polgárai a káptalannal kötött bizonyos megállapodás szerint vámot fizetnek évenként Szent Mihály ünnepe körül”: Visitatio Capituli Ecclesiae Metropolitanae Strigoniensis anno 1397. Közli: Kollányi Ferenc. Történelmi Tár (= TT). Új folyam 1901. 82. – Később a budai márka árfolyama váltott ki vitát a város és a káptalan között. 1457-ben a budai tanács szakértői véleménye szerint “egy budai márka 4 aranyforintot ért, 1/4 aranyforint híján”: Pór A.: Háborúság i. m. 201–202.

157

A két legrégibb harmincadhellyel bíró város: Esztergom és Győr forgalmának hanyatlásában – aminek harmincadhivataluk megszűnése, ill. áthelyezése is egyik tünete volt – Buda és Pozsony kereskedelmi fölemelkedésén kívül az a körülmény is közrejátszott, hogy érseki, ill. püspöki székhelyként meglazult a kapcsolatuk a királlyal, és csak idő kérdése volt, hogy királyi városrészük is egyházi fennhatóság alá kerüljön. Vö. Salamon F.: i. m. II. 211., 247.; Domanovszky S.: A szepesi városok i. m. 26.; Pleidell A.: i. m. 46–47.; Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Bp. 1984. 150–151.

158

“ … nec ipsos mercatores […] in locis tributorum praedictis ultra praedictum modum exactionis tributi […] angariari faciatis”: ADE I. 343–345.

159

“ … non maius tributum in locis tributorum, nisi tantum, quantum mercatores de Bohemia et de Moravia solvere teneantur”: ADE II. 47.

160

“ … per ampliores exactiones tributarias ab his, quae in praemissis regalibus litteris seriatim exprimuntur, molestare […] nullatenus praesumatis”: ADE II. 390–392.

161

ADE II. 481. (1357. júl. 6.)

162

“Volumus nihilominus […], ut mercatores Pragenses et Nurimbergenses tricesimas nostras veras et ab antiquo consuetas, prout alii mercatores nostri regni persolvunt, sic et ipsi persolvere teneantur”: ADE II. 482–484.

163

Jellemző, hogy a kiváltságlevélben következetesen tributumokról és tricesimákról, tributariusokról és tricesimatorokról, loca tributorum et tricesimarum-ról esik szó: CD IX. 3. 495–498. – Vö. Lajos királynak pár hónappal később, 1366. márc. 22-én kelt, a Bécs és Buda között fizetendő dunai vámokat (exactiones tributorum aquaticorum) szabályozó oklevelével, amelynek végén külön hangsúlyozta, hogy a vámok szabályozása nem érinti a kereskedők harmincadfizetési kötelezettségét (tricesimis tamen salvis manentibus a mercatoribus praenotatis): CD IX. 3. 526–527.

164

Hóman B.: A magyar királyság i. m. 237., 240–243. – Azzal a véleményével azonban nem tudunk egyetérteni, hogy noha “a harmincadigazgatás szervezetére és kezelésére vonatkozó adataink Károly Róbert korából nem maradtak, […] a harmincadigazgatás megszervezését Károly Róbertnek kell tulajdonítanunk”: 240.

165

“ … tricesimas nostras ubique in regno nostro existentes et omnimodam procurationem earundem […] magistro Saracheno anno in praesenti iterato duximus committendas et universos reditus earundem tricesimarum fideliter […] administrandos nostrae maiestati”. Egyben szigorú büntetéssel fenyegette azokat a kereskedőket, akik “új és szokatlan utakat” keresve a harmincadhelyeket megkerülni próbálják: CD IX. 3. 313–315.

166

Szerecsen Jakab mester – főként a felesége hozományával járó Hont megyei Százd falu birtokba vételével kapcsolatban – már egy évtized óta feltűnt egyes oklevelekben mint kamaraispán (comes camerarum regalium), így 1352. nov. 5-én: CD IX. 2. 145–146.; 1353. ápr. 20-án: Horváth Tibor Antal–Huszár Lajos: Kamaragrófok a középkorban. NumK 1955–1956. 25.; 1358. febr. 4-én: AOkm. VII. Bp. 1920. 35–36. – Ebben az időben került a szerecsenfej jegy is a koronás jegyű budai aranyforintokra: Huszár Lajos: A budai pénzverés története a középkorban. Bp. 1958. 53., 142–143.; vö. alább a 175–176. jegyzettel. – Szerecsen Jakabnak a pénzügyigazgatásban játszott kulcsszerepét mutatja, hogy 1362-ben a pécs-szerémi (egyesített) pénzverő- és bányakamara-ispáni és a harmincadosi hivatal mellett az erdélyi sókamarának is ispánja volt (comes camerarum salium Transylvanorum): CD IX. 3. 310–311.; IX. 7. 208–209. (1362. jún. 30. – Az elsőben téves olvasat: magistro Barathono magistro Saracheno helyett.)

167

Házi I. 1. 130. – Hasonlóképpen, személy szerinti megnevezés nélkül, a tricesimator noster vel homo suus kifejezés olvasható a Pozsonyhoz és Sopronhoz 1364. jún. 11-én intézett királyi oklevelekben: CD IX. 3. 389–390.; IX. 6. 127–128.; Házi I. 1. 130–131.

168

Saracenus Jakab mester ez évben is betöltötte az erdélyi sókamaraispánságot is, és mellette testvérei is feltűntek. Az oklevél teljes címzése ugyanis így hangzott: “magistro Saraceno comiti camerarum [salium] partis Transylvanae ac tricesimatori regni sui vel fratribus eiusdem”: CD IX. 3. 489–490.; IX. 6. 133–134.

169

Tkaloia (Civ.) I. 233–234. – Emellett továbbra is ispánja volt az erdélyi sókamarának. Egy 1366. máj. végi oklevél mint comes camerarum et salifodinarum in Deesakna et Deesuara szól róla: UBS II. 247.

170

“Ex insinuatione magistri Michaelis dicti Beuldre tricesimatoris et comitis camerarum nostrarum salium”: A zichi és vásonkeöi gróf Zichy-család idősb ágának Okmánytára. III. Szerk. Nagy Imre, Nagy Iván és Véghely Dezső. Pesten, 1874. 371. – Feltehetőleg rokona volt Beldre Fülöp udvarnokispánnak, akit Szécsi Miklós országbíró 1352. dec. 2-i ítéletlevele említett: AOkm. VI. Bp. 1891. 401., valamint leszármazottja annak a Peuldre Péternek, aki egyike volt a Károly Róbert 1323. jan. 6-i kamarabérleti szerződésében megnevezett pénzverőkamara-ispánoknak (comites camerae): Decr. I. 76.

171

CD IX. 4. 177.; IX. 7. 284–285.

172

CD IX. 4. 341–342.; IX. 6. 162–163.; IX. 7. 309–310.

173

1369. febr. 3-án mint magister Jacobus Sarachenus comes camerae Syrmiensis et Quinqueecclesiensis, castellanus de Owar szerepelt egy királyi oklevélben: Horváth T. A.–Huszár L.: i. m. 26.; 1370. máj. 29-én mint magister Saracenus comes camerae Quinqueecclesiensis, László nyitrai püspökkel együtt, a király küldötteként, a dalmáciai Trauban ítélkezett: Josephus Koller: Historia episcopatus Quinqueecclesiensis. III. Posonii et Pestini, 1806. 107.; CD IX. 4. 254–256.

174

“ … intuitis […] fidelium servitiorum meritis magistri Saracheni comitis camerarum nostrarum Syrmiensis et Quinqueecclesiensis […] in cunctis nostris et regni nostri agendis sibi confisis”: CD IX. 4. 337–339.

175

Huszár L.: A budai i. m. 63–64., 157.

176

Végrendeletét 1375. ápr. 9-én foglalták írásba a Cherso szigeti közjegyző hivatalában: CD IX. 7. 376. – A szerecsendénárok későbbi forgalmára: Zala vármegye története. Oklevéltár. II. Szerk. Nagy Imre, Véghely Dezső és Nagy Gyula. Bp. 1890. 180. (1381. dec. 8.); Sopron vármegye története. Oklevéltár. I. Szerk. Nagy Imre. Sopron, 1889. 485. (1387. júl. 22.); Iványi B.: Eperjes i. m. 55. (1399. márc. 23.); stb.

177

HO V. Győrött, 1873. 156–157.

178

Teke Zsuzsa: Firenzei üzletemberek Magyarországon 1373–1403. TSz 1995. 135.

179

Mályusz E.: Zsigmond i. m. 160.

180

CD IX. 7. 451–452.

181

Lajos király 1366. aug. 29-i oklevele még az országos harmincados zágrábi vicetricesimatoráról, és 1371. szept. 21-i rendelkezése is a főharmincados pozsonyi vicetricesimatorairól beszélt: 169. és 172. jegyzet. Az alább idézendő 1383. ápr. 11-i, meg 1384. márc. 14-i irat is megtartotta még ezt a terminológiát: a harmincadispánnak és az egyes harmincadhelyeken működő alharmincadosainak szólt. – De egy 1389. jan. 9-i oklevél már a harmincadispánoknak és eorum tricesimatoribus volt címezve, hasonlóképpen a továbbiak zöme. Ld. alább a 184–185., ill. 195. és 205. jegyzetet.

182

Király János: Pozsony város joga a középkorban. Bp. 1894. 221. – A szóban forgó oklevelekre ld. alább a 184. és 185. jegyzetet.

183

Az 1370. aug. 24-i oklevél: Házi I. 1. 157.; vö. fentebb a 16. és 76. jegyzettel. – Az 1375. nov. 20-i irat a harmincadmentességet kiterjesztette azokra az idegen kereskedőkre is, akik igazolni tudták, hogy soproni polgároktól vásárolták borukat vagy gabonájukat: 170–171.

184

Házi I. 1. 197–198.

185

Ezt az oklevelet Fejér György két ízben közölte, mindkétszer Nambusculi olvasattal: CD X. 3. 14–15.; X. 8. 131–133. – Éppen egy nappal korábban, 1384. márc. 13-án kelt – mint fentebb láttuk (73–74. jegyzet) – Mária királynőnek az az oklevele, amely a harmincadispánnak (nevét Rambusculusnak olvasva) kassai ténykedésére vonatkozott. Itt a harmincadvámnak az új, “koronás” dénárveretekben való megfizettetését szorgalmazta, amire a királynő parancsot is adott: CD X. 1. 151–153.; Kemény L.: i. m. 86–87.

186

“ … quia de rebus mercimonialibus forensium seu advenarum hominum, […] necnon de vinis super eisdem rebus ipsorum cambialiter comparatis […] tricesima reciperetur”.

187

A zágrábi káptalan által még 1343 nyarán lefolytatott vizsgálat megállapította, hogy “a királyné úrnő [zágrábi] harmincadosai a legutóbbi időben [novissimis temporibus] kezdtek harmincadot szedni az országon kívülre [extra regnum] vitt áruk után és ezzel megterhelni a kereskedőket. Meg-előzőleg csak azon áruk után kívántak és szedtek harmincadot, amelyeket a kereskedők Magyarország határain túlról [de extra finibus terrae regni Hungariae] hoztak Zágrábba. Megállapítást nyert az is, hogy a külföldi kereskedők, miután eladták [behozott] áruikat, és megfizették utánuk a harmincadot, akkor – ha Zágrábban árukat vásároltak kivitel céljából [si quas merces Zagrabiae deferendas extra regnum comparassent] – utánuk harmincadot nem fizettek”: Tkaloia (Civ.) I. 167.; Smioiklas XI. 72–73. (1343. aug. 2.). – A vizsgálatra ld. még Tkaloia (Civ.) 165–166., 168–169.; Smioiklas XI. 66–70., 74–75.

188

Domanovszky S.: A harmincadvám i. m. 15., 20.; valamint az 1. jegyzetben id. munkámban: 59–60.

189

Főként a behozatalt illetően kedvezményt engedélyező oklevelekben tartották ezt kívánatosnak. Pl. a Lublóról kivitt áruk után “tributum et tricesimam solvant more consueto”: CD IX. 1. 152. (1365. máj. 1.); a Pozsonyból kereskedés céljából Ausztriába vagy Csehországba kivitt áruktól “tricesimam more alias consueto recipere et exigere non omittatis”: CD IX. 4. 342. (1371. szept. 21.); a Pozsonyból kivitt áruk “tricesimentur, ut est moris”: CD IX. 6. 176. (1374. jan. 8.). – Vö. fentebb a 22., 23. és 96. jegyzettel.

190

CD X. 1. 208–209. (1385. jan. 6.) – Mint kamaraispánt említette egy három évvel későbbi oklevél is: ZsO I. 66. (1388. júl. 15.)

191

ADE III. Bp. 1876. 548–550.; 568–572. (1384. dec. 20.; 1385. jan. 16., márc. 9.)

192

ZsO I. 1.

193

Házi I. 1. 222.

194

Róluk (is) szólhatott Zsigmond 1388. jan. 24-i oklevelének az a (fentebb már idézett) passzusa, amely szerint a gallicusok, akik a magyarországi harmincadok és vámok jövedelmeit bérlik, Kassán nem állnak meg áruikkal, és harmincadfizetés nélkül próbálnak a városon átutazni: ZsO I. 40.; vö. fentebb a 72. jegyzettel.

195

“ … magistris Johanni, germano magistri Saracheni et Francisco Bernaldi [!] comitibus tricesimarum suarum vel eorum tricesimatoribus et hominibus ipsorum ubique intra ambitum regni sui constitutis”. – S az oklevél záradékában: “futuris etiam comitibus ipsarum tricesimarum nostrarum et eorum tricesimatoribus ac hominibus ipsorum”.

196

Házi I. 1. 222–224.

197

Az uralkodó ezen a napon felszólította a zágrábi káptalant: iktassa be új adomány címén magister Franciscus Bernardi de Florentia budai polgárt a Zágráb megyei Jasztrebarszka királyi birtokba: ZsO I. 87.

198

Erről visszamenőleg a trónkövetelő Nápolyi László Capuában 1393. júl. 11-én kelt okleveléből értesülünk, amely a Szerecsen-család páduai származására is bizonyságul szolgál. Jakabot Sarracenus de Padua-nak, öccsét, Jánost Johannes de Padua-nak nevezte: ADE III. 349.

199

ZsO I. 514–515., 521., 525–526., 528.; CD X. 2. Budae, 1834. 454–455., 488–490. – Vö. még Zsigmond 1398. márc. 24-i és ápr. 10-i oklevelével, amelyben a szigeteket a harmincad- és a sókamara bérletével együtt a néhai Garai Miklós nádor fiaira ruházta: CD. X. 2. 541–544., 645–647.

200

Ld. pl. egregius Petrus Zerechen de Mezteghnew: CD X. 4. 644–646 (1407); HO V. 206. (1460), 305–306. (1470); stb.

201

Ekkor megengedte neki, hogy jasztrebarszkai adománybirtokát bármely egyházi vagy világi személynek elidegeníthesse: ZsO I. 293.

202

CD X. 3. 180–181.; X. 8. 407–408.; Ortvay II. 3. 59. – Vö. fentebb a 142. jegyzettel.

203

Bernardi Ferenc életútjáról (akit más budai latinusokkal együtt történt 1403. évi fogságra vetése sem tett tönkre anyagilag) ld. Mályusz Elemér: Az izmaelita pénzverőjegyek kérdéséhez. In: Budapest Régiségei 1958. 302–307. – Visszavonulása után is pénzügyi szaktekintélyként tartották számon: ZsO VI. Bp. 1999. 252., 350. (1417. aug. 24., dec. 13).; így nem meglepő, hogy élete végén újból kapcsolatba került az országos pénzügyekkel, mint Berzeviczi Péter altárnokmestere: BTOE III. 2. 59. (1421. jún. 21.); Házi I. 2. Sopron, 1923. 211–212. (1422. jan. 28.) – Fia vagy rokona volt az a Bernardi Gáspár, akit mint civis Budensis praesentisque anni tricesimarum nostrarum comes – a német szövegben dreysker und purger ze Ofen – Borbála királyné, 1417. máj. 17-i és jún. 9-i oklevelei szerint, velencei ékszervásárlással bízott meg: Házi I. 2. 124–126.

204

Ventura Gallicus de Florentia már 1358-ban szőlőt vett zálogba a pozsonyi határban: CD IX. 2. 705–707.

205

ZsO I. 288., 435.

206

Házi I. 1. 245–246.

207

A pozsonyi Venturiakról ld. még Ortvay II. 2. Pozsony, 1898. 272., 396., 415.; Lederer E.: i. m. 149.; Teke Zs.: i. m. 141. – Venturi Jakabnak Gáspár nevű fiáról: CD X. 5. Budae, 1842. 89–92. (1410) és 582–583. (1415).

208

“ … universis et singulis comitibus trecesimarum [!] […] regalium nunc constitutis et in futurum constituendis ipsorumque officialibus …”: Házi I. 1. 253–254.

209

“Item assumpsimus eidem universas tricesimas nostras ubique intra climata regni nostri habitas […] similiter ad manus fideles eiusdem magistri Petri [filii Georgii de Vereb] dare et assignare”: Wenzel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története. Bp. 1880. 436–439.

210

ZsO I. 376. (1394. ápr. 30). vö. fentebb a 75. jegyzettel.

211

ZsO I. 565., 569., (1397. dec. 3., 1398. jan. 5.) – Kamerer Ulrik később megint harmincadispán lett, bizonyos Teuler Konráddal együtt, Zsigmond 1411. jan. 26-i oklevelének tanúsága szerint: Házi I. 2. 37.

212

Az utóbbi időben a jeles német gazdaságtörténész, Wolfgang v. Stromer több tanulmányban foglalkozott Nürnbergi Márk szerteágazó tevékenységével, nem tartózkodva némely túlzásoktól sem. (Egyikről pl. ld. dolgozatomban: A levantei kereskedelem erdélyi útvonala I. Lajos és Zsigmond korában. Századok 1975. 23.) Ezekre e helyütt nem térek ki, mert zömükben túlesnek a jelen dolgozat tárgykörén.

213

1398. máj. 11-én Bernardus familiaris Marci de Norinberg a király részéről teljesített kifizetést Krakkóban: BTOE III. 1. 126. – Zsigmond 1399. júl. 29-i (alább részletesen tárgyalt) oklevele Marco de Nuremberga comiti tricesimarum, nov. 2-i rendelkezése pedig Marco de Nuremberga comiti monetarum aureorum in Buda címre szólt: BTOE III. 1. 144.

214

Zsigmond 1387. ápr. 13-án megerősítette Mária királynőnek a sárvári polgárok soproni harmincadmentességéről szóló oklevelét: CD X. 1. Budae, 1834. 351–353.; ZsO I. 1.; 1390. febr. 26-án a Kanizsaiak városának, Kismartonnak a lakosait fölmentette a harmincadfizetés alól, különösen, ha Sopronon keresztül az ország déli részeivel kereskednek: CD X. 1. 605–607., 607–610.; ZsO I. 159.; 1397. júl. 27-én a zsolnaiakat tíz évre mentesítette a harmincadtól: CD XI. 534.; ZsO I. 540.; stb.

215

Házi I. 245–246. – Ld. fentebb a 205. jegyzetet.

216

Házi I. 1. 261–263.

217

Hacsak azt nem tartjuk efféle előzménynek, hogy 1386. ápr. 13-án Zsigmond, akkor még mint a trón várományosa, megígérte a soproni polgároknak, hogy iránta és Mária királynő iránt tanúsított hűségükért, mihelyt koronás magyar király lesz, mindennemű harmincadfizetés alól fölmenti őket: Házi I. 1. 211–212.

218

Házi I. 1. 263–264.

219

ZsO II. 1. 346.; vö. fentebb a 81. jegyzettel. – Nürnbergi Márk volt a relatora annak az 1404. jún. 15-i oklevélnek is, amelyben Zsigmond megerősítette a kassaiak (már Károly Róberttől nyert) tributum-mentességét egészen a Tisza és Sajó folyóig: ZsO II. 1. 386.

220

ZsO II. 1. 362.

221

CD X. 4. Budae, 1841. 283–284. (tévesen 1404-re datálva).

222

Thallóczy Lajos: Középkori gazdaságtörténeti adatok Nürnberg levéltáraiból. MGSz 1900. 77.

223

Jakab Elek: Oklevéltár Kolozsvár története első kötetéhez. I. Budán, 1870. 121., 123., 126., 129.; CD X. 4. 337–338., 507–508.; ZsO II. 1. 483.

224

Tudták ezt a magyarországi viszonyokban jócskán érdekelt lengyel kereskedők is. “Lengyelországban nincsenek ezüstbányák – válaszoltak Krakkó elöljárói a pénzveréssel kapcsolatban hozzájuk intézett kérdésre 1406. márc. 12-én –, hanem ezüstből itt csak annyi van, amennyit a kereskedők hoznak ide […] De manapság Nürnbergi Márk a magyarországi ezüst forgalmát olyannyira megkötötte, hogy nem lehet mástól vásárolni, csak tőle; ő pedig a kereskedőknek annyival drágább árat szab, amennyivel akar”: BTOE III. 1. 450. – Nos, éppen az 1405. évi dekrétum szigorította meg a nemesfémek és a réz kiviteli tilalmát 15. artikulusában: Decr. I. 203.

225

“ … universi mercatores, negotiatores et alii cuiuscunque status et conditionis homines extra regni nostri limites mercimonia seu res mercimonales et venales deferentes et exportantes tricesimam partem, quemadmodum de illis, quae introducuntur in regnum, solvere et amministrare teneantur”: Decr. I. 205–206.

226

Zsigmond 1406. ápr. 21-i oklevele említette utoljára ebben a tisztségben, olyan felszólítással, hogy védje meg Bártfát minden jogtalan követeléssel szemben: Iványi 12.; ZsO II. 1. 573.

227

Iványi 12.; ZsO II. 2. Bp. 1958. 1–2.

228

“ … novam tricesimam, videlicet quam de rebus et bonis extra regnum educendis exigi nuper commisimus, […] decrevimus abolendam, […] mandantes, quatenus a modo deinceps […] novam per nos nuper institutam tricesimam super ipsos cives […] de Posonio nequaquam exigendo, ab eisdem solummodo tricesimam ab antiquo exigi solitam recipere debeatis”: CD X. 4. 606–607.

229

CD X. 4. 607.

230

Zsigmond 1407. jún. 4-én tudatta Kassa tanácsával: megbízta Rozgonyi Simont egyebek közt azzal, hogy Kassa képviselőivel együtt menjen Ófalura, és ott a lengyelországi küldöttekkel beszéljék meg a magyar–lengyel kereskedelem vitás kérdéseit: CD X. 4. 588–589.

231

Iványi 13.; ZsO II. 2. 59.

232

Zsigmond király 1408. márc. 7-én adta tudtára nobili Mosticio, domino Poznensi, tricesimarum et urburarum comiti: az eperjesieket egy évre fölmentette a taxa regalis fizetése alól, hogy a városfal építését befejezhessék: Iványi B.: Eperjes i. m. 64–65. – Musticz Polonus-ról mint surányi (Nyitra megye) várnagyról, 1403-ból van korábbi adatunk: CD X. 4. 253. – Utóbb, Mustichius Pozna-viensis-ként említve, számos okmány szólt két Mustichius-testvér (ZsO II. 2. 128., 350.) Zsigmondnak nyújtott kölcsöneiről és az értük zálogba vett birtokokról: Lederer E.: i. m. 187., 234., 236.; ZsO IV. Bp. 1994. 175., 374.

233

“ … aliqualem alleviationem et etiam recompensam […] concessimus, quod huiusmodi mercatores ac negotiatores […] per quaecunque loca tributorum seu teloniorum nostrorum regalium […] sine aliquali solutione tributaria transire valeant”: Decr. I. 206.

234

Vö. az 1. jegyzetben idézett munkámban: 68–69., ahol a recompensát az indokoltnál kevésbé értékeltem.

235

ZsO. II. 1. 457.

236

 

Iványi B.: Eperjes i. m. 61–62.

237

CD X. 4. 399.

238

CD. X. 4. 587–588.

239

ZsO II. 2. 345.

240

CD X. 5. Budae, 1842. 113–114.

241

CD X. 6. Budae, 1844. 96–98.

242

Ld. a 238–241. jegyzetet.

243

1408. máj. 7.: Iványi 13.; 1408. máj. 6., szept. 5.: Házi I. 2. 7., 12.; 1409. jan. 27., máj. 5.: ZsO II. 2. 203., 237.; 1409. jan. 6.: W. v. Stromer közlése alapján Mályusz E.: Zsigmond i. m. 164., 297.; 1412. ápr. 3.: ZsO III. Bp. 1993. 474.; 1412. ápr. 9.: MTT 1861. 133.; 1415. máj. 13.: ZsO V. Bp. 1997. 204.; 1415. aug. 29.: TT 1884. 246–247. – Krizskó Pál feltételezte, hogy az utóbbi időpontban Nürnbergi Márk körmöci kamaraispán volt: A körmöci régi kamara és grófjai. Bp. 1880. 16–17., 60. Holott csak részt vett egy tanácskozáson (Ozorai Pipóval és másokkal együtt), amely a kamarába beszolgáltatott ezüst átvételi áráról tárgyalt.