Kisebbségkutatás - 11. évf. 2001. 3. szám

Halász Iván – Majtényi Balázs: A magyar és a szomszédos államok „státustörvényei"

A határon túliak helyzetének alkotmányos szabályozása Európában

The „Status Laws" of Hungary and of its Neighbouring Countries

The Hungarian law criticised heavily in official Romanian and Slovakian statements does not really differ from legal regulations accepted earlier in the region of Central-Eastern Europe and from the practice developed by Hungary in the past. The belated acceptance of this Hungarian law can be explained by the complexity and the sensitivity of the question.

Európában már régóta létező gyakorlat, hogy az egyes nemzeti jogrendszerek más külföldiekhez képest előnyben részesítik a határon túl élő nemzettársaikat. A rendszerváltást követően Kelet- és Közép- Európában az alkotmányozás egyik sajátossága lett e népcsoportok sorsa iránti felelősségvállalás alkotmányos szabályozása. Az Oroszországi Föderáció után Magyarország rendelkezik Európában a legnagyobb határon túli közösséggel (kb. 3,5 millió lélek). Érthető, hogy a határon túli magyarokról való gondoskodás nemcsak a kilencvenes évekbeli magyar külpolitika egyik alappillérét képezi, de már az 1989-es alkotmányban is megjelent a sorsuk iránt érzett aggodalom. Az alkotmány 6. cikkelyének 3. bekezdése értelmében a „Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását."

Térségünkben azonban nem Magyarország az egyetlen állam, mely megfogalmazott egy ilyen jellegű „nemzeti felelősségi klauzulát". Az 1991-ben elfogadott román alkotmány 7. cikkelye, mely a „Külföldön élő románok" címet viseli, például így rendelkezik: „Az állam támogatja a kapcsolatok erősítését az ország határain kívül élő románokkal, és az állampolgárságuk szerinti állam törvényhozását betartva cselekvően fellép etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásáért, fejlesztéséért és kifejezéséért." Ez a rendelkezés hosszabb és konkrétabb, mint a magyar „felelősségi klauzula", ugyanakkor megszorítóbb jellegű, hiszen a „határon túli magyarok sorsa" tágabb fogalom, mint az „etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás megőrzése".

De megemlíthető a hasonló klauzulával rendelkező szlovén alkotmány is, melynek 5. cikkelye kimondja: „Az állam saját területén védi az ember jogait és alapvető szabadságjogait, biztosítja az őshonos olasz és magyar nemzeti közösség jogait. Gondoskodik az őshonos szlovén nemzeti kisebbségekről a szomszédos országokban, a kivándorolt szlovénekről és a vendégmunkásokról, valamint elősegíti kapcsolataikat hazájukkal. Gondoskodik a természeti kincsek és a kulturális örökség megőrzéséről, és biztosítja a feltételeket Szlovénia összehangolt civilizációs és kulturális fejlődéséhez. Azok a szlovének, akik nem szlovén állampolgárok, Szlovéniában külön jogokat és kedvezményeket élvezhetnek. E jogok és kedvezmények fajtáit és kereteit törvény állapítja meg." A szlovén alkotmányozó honatyák tehát már az alkotmányban felvetették a későbbi státustörvény megalkotásának a gondolatát. A szlovén alaptörvény még egy tekintetben messzebb ment, mint a már említett alkotmányok, amikor az „anyanemzettel és anyaországgal való kapcsolatok ápolását" az őshonos olasz és magyar nemzeti közösség alkotmányos jogaként deklarálta. [ Errol rendelkezik a szlovén alkotmány 64. cikkelye, amely az oshonos olasz és magyar nemzeti közösség külön jogaival foglalkozik.] A rendelkezés egyetlen szépséghibája, hogy az alkotmány ezt a jogot csak az említett két „őshonos" kisebbség vonatkozásában tartja alkalmazhatónak, pedig rajtuk kívül az ország területén élnek még romák, szerbek, horvátok és más nemzeti kisebbségek is. A szlovák alkotmány 7 (a) cikkelye kimondja, hogy a Szlovák Köztársaság támogatja a külföldön élő szlovákok nemzeti öntudatát és kulturális identitását, továbbá pártolja az e cél elérésére létrehozott intézményeiket és az anyaországgal való kapcsolattartást. Az 1990. évi horvát alkotmány 10. cikkelye szintén rendelkezik a határon túl élő horvátokról. Először kimondja, hogy a Horvát Köztársaság védi a külföldön élő vagy tartózkodó horvát állampolgárok jogait és érdekeit, valamint elősegíti a hazájukkal való kapcsolattartást. (Ez feltehetőleg azzal függ össze, hogy egészen a legutóbbi időkig Horvátország a határon túl élő horvátok esetében széles körben alkalmazta a kettős állampolgárság jogintézményét.) Ezt követően a cikkely már nem az állampolgárokról, hanem a horvát nemzet külföldön élő részeiről rendelkezik mint a Horvát Köztársaság különleges védelmének és gondoskodásának alanyairól. (Talán ez a rendelkezés hasonlít a legjobban a magyar alkotmány felelősségi klauzulájára.)Az említett országokon kívül Lengyelország és Ukrajna alkotmányai is tartalmaznak a határon túl élőkre vonatkozó rendelkezéseket. [ A 1997. évi lengyel alkotmány 6. cikkelyének második bekezdése értelmében „A Lengyel Köztársaság segíti a külföldön élo lengyeleket a nemzeti kulturális örökséggel való kapcsolataik megorzésében." Az 1996. évi ukrán alkotmány 12. cikkelye szerint „Ukrajna gondoskodik az ország határain kívül élo ukránok nemzeti-kulturális és nyelvi szükségleteinek kielégítésérol."] Az azonos nyelvű és kultúrájú személyek iránti kiemelt figyelem azonban nem közép- és kelet-európai sajátosság. Néhány nyugat-európai alkotmány és más jogszabály már jóval ezeket az alkotmányokat megelőzően megfogalmazott olyan rendelkezéseket, melyek előnyben részesítik a külföldön élő nemzettársakat. Talán a legközismertebb ilyen példa a német szabályozás, amely hagyományosan támogatja a határon túl élő németeket, és jelentősen megkönnyíti számukra a német állampolgárság megszerzését. Az 1949-es német alkotmány preambuluma értelmében az alkotmányozó hatalom azoknak a németeknek az érdekében is intézkedett, akiknek a német állam újjászervezésében való részvételét „megtagadták". A preambulum az NSZK határain túl élők közül csak azokra a németekre vonatkozott, akik a szovjet megszállási övezetben éltek. A német újraegyesítést követően ez a rendelkezés kikerült a preambulumból. Jelenleg a határon túl élő német nemzetiségű személyekre és azok házastársaira az alkotmány 116. cikkely 1. bekezdése vonatkozik, amely nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy meghatározza, ki tekinthető németnek. [ Ld. A német alaptörvény 116. cikkét (magyarul in: Nyugat-Európa alkotmányai; Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1988.)] A Volga-vidékről, Erdélyből és más területekről érkező németek erre alapozva támaszthattak igényt a német állampolgárság megszerzésére. De érdekes lehet például az egykori gyarmatbirodalom, Portugália által bevezetett jogi szabályozás is. Az 1976. évi portugál alkotmány 15. cikkelyének 3. bekezdése kimondja, hogy „A portugál nyelvű országok állampolgárait nemzetközi egyezmény útján és a kölcsönösség feltétele mellett fel lehet ruházni azokkal a jogokkal, amelyek a külföldieket nem illeti meg, kivéve annak lehetőségét, hogy vezető posztot töltsenek be a legfelsőbb hatalmi és autonóm területi szervekben, a fegyveres erők szolgálatában és a diplomáciában." Ennek a rendelkezésnek a szellemisége és kiindulópontja kétségtelenül más, mint a közép- és kelet-európai országok szabályozási koncepciója, de az azonos nyelvű és kultúrájú személyeknek a többi külfölditől való pozitív megkülönböztetése itt is kimutatható.Az ismertetett alkotmányos szabályozás alapján a kilencvenes években több országban elfogadták az ún. státustörvényeket, melyek tartalommal töltötték meg az alkotmányba foglalt rendelkezéseket. A Magyarországgal szomszédos államok közül Szlovénia, Szlovákia és Románia már megalkotta saját „státustörvényét". [ Az 1997-es szlovák törvény a Zbierka zákonov 30. számában található, az 1996. június 27-én elfogadott 2280. számú szlovén parlamenti határozat pedig az Uradni list 1996. július 5-i számában jelent meg. (A szlovén jogszabályt ugyan „státustörvényként" emlegetik, a szlovén parlament azonban csak országgyulési határozatként fogadta el.) A román jogszabályt a Monitorul Oficial 1998. július 16-i számában tették közzé.] Eddig azonban egyik törvény sem váltott ki olyan heves vitát, mint a közelmúltban elfogadott magyar szabályozás. A magyar törvény elfogadása körüli feszültségek vélhetően a határon túli magyar kisebbség viszonylag magas lélekszámával és a közép-európai nemzetek történelmének a sajátosságaival függenek össze. A magyar jogszabály elfogadása körüli viták során többször felmerült – főként a román és a szlovák fél részéről – az a vád, hogy a magyar jogszabály diszkriminatív a környező országokban élő nem magyar nemzetiségűekkel szemben. Ezzel kapcsolatosan megemlíthető, hogy az államok által idegenként kezelt személyeket a jog általában nem tekinti egységes entitásnak. A jog eleve megkülönbözteti azokat az idegeneket, akik bevándorlóként, hontalanként vagy menekültként tartózkodnak az állam területén. A külföldiek jogállása így önmagában is differenciált. Az ugyanakkor kérdéses, hogy a nemzetközi jog megengedi-e a külföldiek közötti csupán a nemzetiséghez való tartozás alapján történő megkülönböztetést. De ha el is tekintünk a kérdés részletes tárgyalásától, az megjegyezhető, hogy a már említett nemzeti (német, szlovén, román, szlovák stb.) szabályozások is pozitívan megkülönböztetik a külföldön élő nemzettársaikat. A külföldiek közötti különbségtétel a magyar alkotmány már említett 6. paragrafusának 3. bekezdése értelmében is igazolható, mely kimondja, hogy a magyar állam felelősséget vállal az ország határain kívül élő magyarok sorsáért. Mindenesetre a státustörvény preambulumában a jogalkotó rögzítette, hogy figyelembe kívánja venni a nemzetközi jogi kötelezettségeket, s a közösségi jog előírásait is. (Ezt a klauzulát egyébként a román és a szlovák törvény nem tartalmazza.)

A magyar státustörvény és a környező államok jogi szabályozásának összehasonlítása

Még Duray Miklós írta a státustörvény tervezetéről, hogy „sosem volt törvényünk" lesz. Ez a kijelentés arra utal, hogy a magyar jogtörténet korábban nem ismert hasonló törvényt. [ Ld. Duray Miklós: Sosemvolt törvényünk lesz! In:. Beszélo , 2001. május.] Talán részben ezzel is magyarázható, hogy a törvény elfogadását éles politikai viták és eltúlzott várakozások előzték meg. Sokáig a törvény címe is bizonytalan volt, a státustörvény előbb kedvezménytörvénnyé szelídült, végül „A szomszédos államokban élő magyarokról" szóló törvényről szavaztak a képviselők. [ Ld. 2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élo magyarokról.] Az Országgyűlés 2001. június 19-én fogadta el a törvényt. A jogszabály megalkotásakor meglévő széles társadalmi konszenzust jelzi, hogy azt a törvényhozás 92,4%-os többséggel hagyta jóvá. A hivatalos elnevezés ellenére a törvény mégis státustörvényként vonult be a köztudatba. A törvény elfogadásakor a jogalkotó jelentős mértékben támaszkodott a szomszédos államokban már elfogadott „státustörvényekre", emellett egységes törvényi keretbe foglalta és kiegészítette a határon túl élő magyarokkal kapcsolatos jogi rendelkezéseket. A határon túliak jogi helyzetéről már ezt megelőzően is számos, rendszerint alacsonyabb szintű jogszabály rendelkezett. A következőkben a magyar státustörvénybe és a szomszédos államok hasonló jogszabályaiba foglalt elveket és az egyes konkrét rendelkezéseket hasonlítjuk össze. Azt azonban ki kell hangsúlyozni, hogy az, ha a magyar törvény rendelkezései nem térnek el a szomszédos államok hasonló jogszabályaitól, az önmagában nem jelenti azt, hogy ezek a rendelkezések helyesek, de azt sem, hogy megfelelnek a nemzetközi jog előírásainak.Ha a térségben elfogadott, általában „státustörvényekként" emlegetett jogszabályokat vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a román és a szlovén jogszabály sokkal inkább csak támogatási és kedvezménytörvénynek tekinthető, mint „státustörvénynek". De a magyar jogszabály is inkább kedvezménytörvény, hiszen a lényege alapvetően azokban a kedvezményekben és támogatásokban rejlik, melyeket a hatálya alá tartozó személyeknek biztosít. A szlovák jogszabály ezzel szemben döntően a határon túliak jogállását szabályozza, azaz annak valóban státustörvény jellege van: elsődleges feladatának tekinti a külföldi állampolgárságú szlovákok helyzetének, jogainak és kötelességeinek a szabályozását. (A szlovák törvény egyébként a külföldi szlovákok egyetlen kötelességét nevesíti, mégpedig a szlovákiai jogszabályok követését.)

A környező államok státustörvényeit vizsgálva szembetűnő a szlovén jogi szabályozásnak az a sajátossága, hogy az deklaráltan a kisebbségek nemzetközi védelmének részeként kezeli a határon túliak helyzetének a jogi szabályozását. Ezt a szemléletet tükrözi a szlovén alkotmány már ismertetett cikkelye, s az megjelenik a szlovén „státustörvényben" is, mely kimondja: „Szlovénia mint a nemzetközi közösség tagja arra törekszik, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek védelmének szintjét növelje". [ Ld. 2280. sz. Országgyulési határozat A szomszédos országokban élo szlovén kisebbségek helyzetérol, valamint a Szlovén Köztársaság országos és egyéb tényezoi ezzel kapcsolatos feladatairól I. fejezet III. ] Így nem tekinthető előzmény nélkülinek a magyar státustörvény preambulumának azon rendelkezése sem, mely megállapítja, hogy az országgyűlés a törvény elfogadásakor figyelembe vette a nemzetközi szervezeteknek a kisebbségi jogok védelmével kapcsolatos alapelveit. A szlovén jogszabály másik sajátossága, hogy utalást tesz a kulturális értelemben vett nemzet egységére: „A szomszédos országok azon területei, amelyekben az őshonos szlovén kisebbségek élnek, a Szlovén Köztársasággal közös szlovén kulturális térséget alkotnak." [ Ld. a szlovén jogszabály 1. fejezetének I. bekezdését.] A magyar szabályozás is feltehetőleg a kulturális nemzet koncepciójából indult ki. A MÁÉRT második ülésén 1999-ben elfogadott zárónyilatkozat megállapította, hogy bár a XX. század történelmi viharai több részre szakították a magyar nemzetet, az a szellemi régiókban mindvégig egységes maradt. [ A MÁÉRT második ülésének a Zárónyilatkozata, Budapest, 1999. november 12. Ld. az Interneten www. Hhrf.org/zaro2-m.] Az elfogadott jogszabály preambuluma pedig a jogszabály céljaként említi a határon túli magyarok részére az egységes magyar nemzethez való tartozásának biztosítását. A törvénnyel kapcsolatosan megfogalmazódott olyan román vélemény, amelynek értelmében a magyar tervezet egyesíti a francia nacionalizmust a német föderalizmussal, s így Európát a szellemi határokkal rendelkező egyesült nemzetek szövetségeként képzeli el. E nézet szerint a törvény Magyarországot a magyarság központjává teszi, s egyúttal megfogalmazza a központtal való kommunikálás feltételeit is. [ Ld. ezzel kapcsolatosan Traian Stef: Magyar igazolvány. Provincia 2001. 5. sz.] A törvényalkotó eredeti akarata ugyanakkor inkább az lehetett, hogy amennyiben ez lehetséges, valamelyest kiegyenlítse a többségi és a kisebbségi etnikai identitás felvállalásának az esélyeit. Azaz, hogy az egyik nemzetállam által nyújtott lehetőségeket kiegyenlítse, és ellensúlyozza egy másik állam által biztosított lehetőségekkel. [ Ld. ezzel kapcsolatosan Molnár Gusztáv: A státustörvény és az erdélyi kontextus. Provincia 2001. 5. sz. ] A személyi hatály kérdése

A magyar státustörvény egyik sarkalatos pontja a személyi hatály kérdése, ezzel a kérdéssel szorosan összefügg a törvényben szereplő kedvezmények és támogatások alapjául szolgáló magyar igazolvány problémája. A státustörvény hatálya azokra a Horvátországban, Jugoszláviában, Romániában, Szlovéniában, Szlovákiában vagy Ukrajnában lakóhellyel rendelkező nem magyar állampolgárságú magyar nemzetiségű személyekre terjed ki, akik a magyar állampolgárságukat nem önkéntes lemondással veszítették el, továbbá nem rendelkeznek állandó magyarországi tartózkodásra jogosító engedéllyel, valamint rendelkeznek a státustörvényben meghatározott magyar igazolvánnyal. [ A törvény személyi hatálya alól az utolsó pillanatban kikerültek az Ausztriában élo magyarok, ebben a döntésben az Európai Unió elutasító véleménye is szerepet játszott. Orbán Viktor miniszterelnök egy tévéinterjújában közölte: az Európai Uniónak az a véleménye, hogy uniós állampolgárok között nem lehet különbséget tenni, vagyis az Ausztriában élo magyarok nem élvezhetnek elonyt más európai uniós államok polgáraihoz képest. Ld. ezzel kapcsolatosan Riba István: A végek dicsérete. HVG 2001. június 23. 7. o] A törvény szövegéből ugyanakkor hiányzik, hogy a törvényalkotó akarata szerint a törvény hatálya ezeknek a személyeknek a leszármazottaira is kiterjed. A törvényalkotó eredeti szándéka az volt, hogy a jogszabály csak azokra, illetőleg utódaikra legyen alkalmazható, akiket a Párizsi Békeszerződés alapján fosztottak meg magyar állampolgárságuktól. (De emiatt például aggályosnak tekinthető az is, hogy az elfogadott törvény rendelkezései nem terjednek ki a békeszerződés által érintett Csehországban élő magyarokra és utódaikra.)

A magyar szabályozáshoz hasonlít a szlovén „státustörvény", mely a szomszédos államok azon területein alkalmazható, ahol őshonos szlovén kisebbségek élnek. A szlovén jogszabály konkrétan felsorolja ezeket a területeket: Ausztriában Karinthia és Stájerország tartományok, Olaszországban Friuli-Julia tartomány, Magyarországon a Rábavidék, Horvátországnak a közös határ mentén fekvő területei, de különösen Isztria, Gorski Kotar és a Muraköz területe.

A szlovák törvény hatálya ezzel szemben minden külföldi szlovákra kiterjed. A szlovák törvényre e tekintetben hasonlít a román törvény, mely a „nagyvilág román közösségeinek" nyújt támogatásokat. A román jogszabály általában a külföldön élő románokról, illetve azok közösségeiről beszél. A román törvény szövegéből így az következik, hogy a határon túli román közösségeket a törvény által a részükre biztosított kollektív jogok alanyaiként kezeli. (A többi állam jogszabálya inkább a személyekre mintsem a közösségekre koncentrál.)

A magyar igazolvány kérdése

A magyar státustörvény által létrehozott magyar igazolványhoz hasonló okiratok kiadása nem előzmények nélküli a nemzeti szabályozásokban. Ebből a szempontból érdemes megvizsgálni a magyar státustörvényt majd négy évvel megelőző – még a meciari korszakban elfogadott – szlovák szabályozást. Az 1997-ben elfogadott külföldi szlovákokról szóló törvény igazolvány kiváltásához köti a törvény által biztosított kedvezmények igénybevételét. A különbség a két ország jogi szabályozása között abban rejlik, hogy míg a szlovák jogszabály szerint az igazolvány kiváltása akkor szükséges, ha a kérelmező Szlovákia területén szeretne igénybe venni utazási, oktatási, munkavállalási, tartózkodási és ingatlanvásárlási kedvezményeket és jogokat, addig a magyar jogszabály értelmében az anyaországi és a szülőföldi (főleg személyre szóló) támogatásokhoz egyaránt rendelkezni kell az igazolvánnyal. Ugyanakkor igazolvánnyal nem rendelkező határon túli magyar is részesülhet közvetve az anyaország támogatásából. (Így például a határon túli magyar diák közvetve részesül abból a támogatásból, amit a magyar állam nyújt annak az iskolának, amelyben tanul.) Egyébként mindkét törvény ki nem mondott célja létrehozni az igazolvánnyal rendelkezők nyilvántartását, amely egyfajta nemzeti kataszter előképe lehet. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ebbe a nyilvántartásba csak kérelemre és önként lehet bekerülni.

Az igazolványt mindkét országban az adott ország központi közigazgatási hatóságai adhatják ki. Magyarországon erről a törvény nem rendelkezett, de valószínűsíthető, hogy a belügyminisztérium lesz ez a szerv, Szlovákiában viszont az igazolványokat a külügyminisztérium adja ki. Teljesen más elveket vall abban a kérdésben a két jogszabály, hogy kinek adható ki az igazolvány. A szlovák jogszabály teljesen a külügyminisztériumra bízza, hogy kiadja-e valakinek az igazolványt a törvény által előírt feltételek megléte esetén. A magyar igazolvány kiadásának alapja pedig a határon túli ajánló szervezet igazolása, amely tanúsítja a kérelmező magyar nemzetiségét. A törvényben előírt feltételek fennállása esetén a magyar hatóságnak elvben ki kell adni az igazolványt az ajánlással rendelkező kérelmezőnek. [ A feltételek között szerepel például, hogy a kérelmezo nem magyar állampolgár, az állampolgárságát nem önkéntes lemondással veszítette el, továbbá nem rendelkezik állandó magyarországi tartózkodásra jogosító engedéllyel, nem folyik ellene büntetoeljárás stb.] További különbség, hogy a szlovák jogszabály megpróbálja meghatározni a szlovák származás kritériumait. A kérelmezőnek eszerint szlovák nemzetiségűnek kell lennie vagy szlovák nyelvi-kulturális öntudatról kell tanúbizonyságot tennie. [ A törvény a szlovák nyelvi-kulturális öntudaton a szlovák nyelv legalább passzív ismeretét, illetve a szlovák kulturális reáliákról való alapfokú tájékozottságot érti, de mindez pótolható azzal, ha a kérelmezo tevékenyen is részt vesz a szlovák etnikai közösség életében.] Mindezt a kérelmezőnek okiratokkal, vagy a szülőföldjén működő szervezetének ajánlásával vagy két külföldi szlovák származású honfitársa tanúbizonyságával kell igazolnia ahhoz, hogy megszerezze a külhoni szlovák igazolványt. A törvény azt tekinti szlovák etnikai származásúnak, akinek a közvetlen ősei közül (a harmadik ízig) valamelyik szlovák származású volt. Ezek ugyanakkor meglehetősen szubjektív kritériumok, melyek növelik a szlovák hatóságok diszkrecionális hatáskörét. A magyar jogszabály nem tartalmaz a magyarság megállapítására vonatkozó kritériumokat. A törvényalkotó ennek a kérdésnek az eldöntését a határon túli magyar közösségeket képviselő ajánló szervezetekre bízza, ezek a szervezetek egyetlen szempontot, a kérelmező magyar nemzetiségét vizsgálhatják. [ Ezeknek a társadalmi szervezeteknek, amelyeknek természetesen az adott ország törvényei szerint kell muködniük, egyrészt valóban reprezentatívnak kell lenniük, másrészt technikailag és személyzetileg képesnek kell lenniük a kérelmek fogadására és elbírálására. Felépítésüket viszont a magyar törvény nem szabályozhatja, hiszen ezek külföldi szervezetek.] A magyar jogszabály kimondja, hogy a „magyar igazolvány" kiadásához szükséges a kérelmezőnek a magyar nemzetiség felvállalásáról tett nyilatkozata. A magyar törvény így az identitásválasztás szabadságából indul ki, de úgy tartja, hogy az csak megszorításokkal alkalmazható. A jogalkotót itt feltehetőleg a magyar kisebbségi törvény negatív tapasztalatai és az „etnobiznisz" néven elhíresült jelenség befolyásolhatta. Ugyanakkor az identitásválasztás szabadságának az elvét is sérti a törvénynek azon rendelkezése, hogy pl. a szándékos bűncselekmény elkövetője nem kaphatja meg az igazolványt. A nemzetiséghez tartozás és a bűncselekmény elkövetése ugyanis egymástól független kategóriák, például egy szlovéniai maffiózó is lehet magyar nemzetiségű. A szlovák törvény a szándékos bűncselekmény elkövetőjétől szintén megtagadja a külhoni igazolványt. Ezenkívül megemlíthető a szlovák törvénynek az a nyíltan diszkriminatív előírása, hogy a törvényben előírt feltételek megléte esetén sem adható ki külföldi szlovák igazolvány egyes fertőző betegségben szenvedőknek. A magyar és a szlovák törvény ezen rendelkezései alapvetően abból erednek, hogy a státustörvényekben keverednek egy sui generis jogszabály és az idegenrendészeti szabályok elemei. A következő különbség a szlovák és magyar igazolvány között az, hogy míg a szlovák hatóság határozatlan időre állítja ki az igazolványt (s ezzel tulajdonképpen örök időkre jelzi tulajdonosa szlovák mivoltát), addig a magyar általában határozott időre (5 évre) adja meg. A magyar és a szlovák jogszabály is ismeri azonban az igazolvány visszavonásának lehetőségét, például akkor, ha a tulajdonosa az ország területén szándékos bűncselekményt követ el, amely miatt kiutasítják az országból. A magyar jogszabály szerint az igazolványt abban az esetben is visszavonják, ha a birtokosa ellen a szándékos bűncselekmény elkövetése miatt büntetőeljárás van folyamatban. Ugyanakkor ez a rendelkezés sérti az ártatlanság vélelmét.Fontos különbség a két ország szabályozása között az is, hogy Magyarország a család egységének elvéből kiindulva nemcsak a magyar nemzetiségű személyeknek állítja ki a magyar igazolványt, hanem a nem magyar nemzetiségű házastársaik és gyermekeik számára is. Az utóbbi igazolvány („magyar hozzátartozói igazolvány") lényegében ugyanazokat a jogokat, kedvezményeket és támogatásokat biztosítja, mint a „magyar igazolvány". A környező államokban ezzel kapcsolatosan már megjelentek olyan vélekedések, hogy a törvény elindíthat-e egy „magyar visszaasszimilálódási" folyamatot. Az álláspont értelmében a törvény következménye a magyar „születési arányszámnak" a „törvényszülte magyarokkal" történő megnövekedése lesz, és az magyarosítási veszélyt fog jelenteni. [ Ld. ezzel kapcsolatosan Al Cistelan: Magyar törvény román bonyodalmakkal. Provincia 2001. 5. sz. ] De létezik olyan vélekedés is, amely a törvényt az adott országon belül „legelőnyösebb helyzetbe hozott kisebbség törvényének" nevezi. [ Ld. ezzel kapcsolatosan Traian Stef: Magyar igazolvány. Provincia 2001. 5. sz. 4.] Kedvezmények és támogatások

A magyar státustörvény lényegét a határon túl élő és magyar igazolvánnyal rendelkező magyar nemzetiségű személyeknek és családtagjaiknak nyújtott kedvezmények és támogatások jelentik. A kedvezmények és a támogatások közötti megkülönböztetés azon alapszik, hogy míg a kedvezmények alanyi jogon igénybe vehetők, addig a támogatásokat kérelmezni kell. (Ezek anyagi hátterét az erre a célra létrehozott, a magyar költségvetésből támogatott közhasznú szervezeteknek kell megteremteniük.) A státustörvény kimondja, hogy az egyes kedvezményekre és támogatásokra vonatkozó rendelkezéseket a nemzetközi szerződésekben foglaltakkal összhangban kell alkalmazni. (Ezzel a rendelkezéssel a jogalkotó talán a környező országok egyes aggódó politikusait kívánta megnyugtatni.)

A magyar törvény által biztosított támogatások egy része nemcsak Magyarországon, hanem a szülőföldön is igénybe vehető; ezt ma még a szomszédos államok gyakran bírálják mint az állami szuverenitásuk megsértését. Ezek a bírálatok azonban alaptalanok, mert a határon túl élő személyek számára fenntartott iskola- és művelődési rendszer anyaországi támogatása az utóbbi évtizedben nemcsak a térségünkben, de Nyugat-Európában is szokásossá vált. (Németország és Dánia például sok határon túli német, illetőleg dán intézményt támogat.)

A szomszédos államok jogszabályai közül a szlovák törvény csak a Szlovákia területén nyújtandó kedvezményekről rendelkezik, [ Ez nem jelenti azt, hogy Szlovákia ne támogatná a határon túli szlovákokat a szüloföldjükön is.] de a román és a szlovén jogszabály közös vonása, hogy a határon túliaknak a szülőföldjükön is biztosít támogatást. Bár a szűkszavú román törvényben ez kevésbé nyilvánvaló, az 1. cikkely 1. bekezdése mégis egyértelművé teszi a helyzetet, amikor kimondja, hogy „A más államok területén élő román közösségek támogatását célzó akciók finanszírozásának a biztosítása céljából létrejön a miniszterelnök rendelkezésére álló alap." [ Ld. Törvény támogatás nyújtásáról a nagyvilág román közösségeinek 1. szakasz. In : Románia Hivatalos Közlönye 1998. augusztus 3. ] Így a törvény értelmében a román költségvetési forrásokból finanszírozott alapból egyebek mellett támogathatók például a határon túli román iskolák és a különböző kulturális és művészeti akciók. A román jogszabály abban is hasonlít a magyarra, hogy támogatni kívánja a határon túli személyek anyaországi egészségügyi kezelését. (A román törvény emellett viszonylag nagy figyelmet szentel a határon túlról érkező román fiatalok felsőfokú oktatásának.) A román törvény ellenben viszonylag részletesen ír a támogatások intézményi hátteréről, s ebben eltér a magyar jogszabálytól, amely keret jellegű jogszabályként inkább a különböző kedvezmények és támogatások leírásával és bemutatásával foglalkozik. A Magyarország által eddig követett, többnyire az iskolákra és intézményekre koncentráló alapítványi és közalapítványi támogatási gyakorlattól a most elfogadott jogszabály csupán annyiban jelent lényegesebb eltérést, hogy a jövőben a pályázat útján történő támogatást nemcsak az intézmények vehetik majd igénybe, hanem a gyerekeiket magyar iskolákban taníttató családok is. Az ún. státustörvényben említett nevelési-oktatási támogatás viszont nem jár alanyi jogon, azt kérelmezni kell az erre a célra létrehozott közhasznú szervezetnél. Változást jelentenek a Magyarországon korábban kialakult gyakorlathoz képest a munkavállalás területén bevezetett rendelkezések is. A státustörvény a magyar igazolvány birtokosai számára lehetővé teszi, hogy évente három hónapon át Magyarország területén dolgozzanak. Külön jogszabály azonban hosszabb időtartamra szóló engedély kiadását is lehetővé teheti. A státustörvénynek a munkavállalásra vonatkozó rendelkezései sem szüntetik meg a munkavállalási engedély fogalmát a határon túli magyarok esetében, hiszen a magyar igazolvány birtokosai továbbiakban is csak az engedély alapján foglalkoztathatók az ország területén. Egyébként a magyarhoz hasonlóan a szlovák és a szlovén jogszabály is rendelkezik a határon túli személyek foglalkoztatásáról. A szlovén jogszabály külön támogatásban is részesíti az őshonos szlovén kisebbséghez tartozók foglalkoztatását a szlovén gazdasági vállalkozásokban. Sőt, kimondja, hogy amíg Szlovénia nem csatlakozik az Európai Unióhoz, ez arra az esetre is vonatkozik, amikor kisebbségi vállalatok szolgáltatásokat végeznek a Szlovén Köztársaságban. A magyar törvénytervezet eredetileg még tartalmazta, hogy a Magyar Köztársaság támogatja a szomszédos államokban élő magyar nemzeti közösségek céljait elősegítő – a szomszédos államokban működő – nyereségérdekelt gazdálkodó szervezet létrehozását és működését. Az EU véleménye szerint viszont ez a rendelkezés sértette volna a versenysemlegesség elvét, így a határon túli közösségek gazdasági megerősítését szolgáló rendelkezést az elfogadott jogszabály már nem tartalmazza. Ugyanakkor a szlovén jogszabály II. fejezete „Az őshonos kisebbségek gazdasági erejének erősítéséről" rendelkezik, s kimondja: „a Szlovén Köztársaság tartós és stratégiai érdeke az őshonos kisebbségek és az azokhoz tartozók gazdasági helyzetének az erősítése, különösen azok őshonos lakóterületén." A fejezet tartalmazza továbbá azt is, hogy Szlovénia a szlovén őshonos kisebbségekkel való gazdasági együttműködés elősegítése érdekében külön alapot hoz létre.

A bevándorlás kérdéséhez is eltérően viszonyulnak a különböző jogszabályok. A szlovák törvény majdnem minden tekintetben igyekszik megkönnyíteni a külföldi igazolvány birtokosainak szlovákiai tartózkodását akkor is, ha hosszú távú tartózkodásról van szó. A szlovák igazolvány így előnyt jelent például az állampolgársági kérelem elbírálásánál. A magyar törvény viszont a szülőföldön való boldogulást kívánja elősegíteni, így a legtöbb ide vonatkozó intézkedése nem bátorítja a törvény kedvezményezetteit a hosszabb időtartamú magyarországi tartózkodására. A szlovén jogszabály szintén a szülőföldön való megmaradást kívánja erősíteni, a román törvény pedig nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, de megemlíthető, hogy Románia megkönnyíti az állampolgárság megszerzését a Moldáviából érkezők számára.

***

Végezetül elmondható, hogy a sokat bírált magyar törvény nem igen tér el a régióban már elfogadott jogi szabályozásoktól és a Magyarország által már korábban kialakított gyakorlattól. A magyar státustörvény viszonylag késői elfogadását pedig a kérdéskör összetettsége és érzékenysége magyarázhatja. A magyar jogszabály mindössze egy kerettörvény, így az abban megfogalmazott elveket majd később meghozandó végrehajtási rendeleteknek kell jogi tartalommal megtölteniük és a gyakorlatba átültetniük.

Vissza