Egyed Péter: Látlelet

Számomra a Látleletről írni azért is érdekes, mert ezt elkerülhetetlenül egy olyan személy perspektívájából teszem, aki (szerencsére!) nagyon keveset élt meg „a földre költözött pokolból”, hogy a szerző kifejezését használjam, és amennyit átéltem, azt is gyerekkoromban, így az nem idegződött be annyira tudatomba és reflexeimbe. Mindeddig a ’89 utáni politikai elemzők kommunizmusról írott művei kapcsán úgy gondoltam, hogy nem sokat old meg a jövőre nézve, ha folyton csak vitázunk a múltról. A Látlelet azonban felhívta a figyelmemet egyrészt arra, hogy a tények alapos ismerete nélkül lehetetlen a tisztánlátás, másrészt pedig arra, hogy ez a diktatúra olyan személyes és társadalompszichológiai következményekkel járt, melyektől szabadulni szinte lehetetlen azok számára, akik megélték. Egyed Péter tanulmányai arra szólítanak fel, hogy elsősorban a köztudatot kellene módosítani, el kellene fogadtatni vele a megmaradt „traumák” jelenlétét, mert nem lehet kiépíteni egy valóban demokratikus államformát anélkül, hogy tisztában lennénk a tényekkel, és vállalnánk azt, akik vagyunk.

A kötet tanulmányai, bár nagyon is a mai Románia helyzetéhez, időhöz és helyhez kötött politikai elemzések, elsősorban mégis filozófiai értekezések, politikafilozófiai elméleti szövegek. Így mindenkinek ajánlhatók, de főként a politikusoknak, mert – és erre a szerző maga hívja fel a figyelmet – ők sokszor gyakorlatba akarnak átültetni liberális vagy demokratikus elképzeléseket anélkül, hogy ismernék a liberális irodalmat, vagy egyáltalán valamelyes demokratikus hajlamuk lenne. Olyan bölcseleti alapfogalmak kerülnek itt megvitatásra, mint a szabadság, az igazságosság, az (esély)egyenlőség és az individuum vagy éppen az emberi jogok, illetőleg a romániai társadalomban máig uralkodó egzisztenciális félelem, a hazugság, dezinformáció és hiány, hiányérzet. A kötet nagy témája emellett a kisebbségek helyzete és ezzel összefüggésben a nacionalizmus: a pluralizmus versus monisztikus gondolkodás. Ezekről a fogalmakról beszélni igencsak nehéz és kényes dolog – erre világít rá a kötet jó néhány tanulmánya, rámutatva egyben a tematizálásuk nehézségének okaira is, amelyek egyrészt Kelet-Közép-Európa sajátos történelmi keretei, másrészt a nacionalizmusra hajló köztudat, mely véleményem szerint az emberek személyes identitásvesztése miatt alakult ki. A szerző e téren is a személyes felelősség és egyfajta nyitottság szerepét hangsúlyozza, mert a tolerancia de facto nem jelent mást, mint a Másik iránti felelősségteljes cselekvészóna kiépítését. Ugyanakkor a Látleletből az is kiolvasható, hogy mi, kisebbségi erdélyi magyarok nem várhatunk el toleranciát és liberális hozzáállást a többség részéről, amíg mi magunk nem építjük be ezeket a demokratikus értékeket személyes és kollektív cselekvéseinkbe.

Arra is felhívnám a figyelmet, hogy a kisebbségek helyzetének problematizálása a szerző szerint új elméletalkotásra kell hogy késztesse a társadalomtudományok szakértőit. Erre vonatkozóan a kötetben Egyed Péternek számos érve van. Először is azért van szükség ilyen új elméletekre, mert a dogmatikus, tisztán liberális doktrínák összeférhetetleneknek látszanak egyrészt a jogállamnak, másrészt pedig magának a demokráciának a fogalmával, és ezen inkompatibilitás vesztesei elsősorban a kisebbségek. (Liberalizmus és demokrácia abból a szempontból kerülnek konfliktusba, hogy az egyik a teljes szabadság elvét képviseli, miközben a másik közösségelvű. A szabadságelméletek neves modern teoretikusa, Isaiah Berlin ezt a helyzetet úgy foglalta össze, hogy aki liberális, az ne kacsingasson a demokrácia felé. Vagy ha mégis kacsingat, akkor a két elméletet ötvöznie kell valamiképpen.) Másodsorban a múlt században kidolgozott teóriák ma már csak mintaként szolgálhatnak az újabb elméleti kutatások számára, hiszen a kisebbségek helyzetének elemzése és a megoldások par excellence egy politikai szituáció függvényei, egyfajta politikai időhöz kötöttek, azaz determináltak – és mindebből kifolyólag csupán specifikusságukban válnak átláthatókká. Ily módon egy univerzális érvényességre igényt tartó elmélet se nem lehetséges, se nem jelenthetne megoldást. Kelet-Közép-Európának, az itteni társadalmi, gazdasági és etnikai konjunktúrának, igényeknek megfelelően kell kidolgozni elméleteket, regionális programokat. Fontosnak látom ennek kapcsán azt is kiemelni, hogy a kisebbségi érdekeket képviselni hivatott intézmények elsődleges feladatának a szerző nem a hatalomban való részvételt, hanem a tényleges érdekekért folytatott állandó dialógust tartja. Igazából, mondja, napjaink Romániájában a demokrácia hiányát leginkább a dialógus hiánya bizonyítja – és ez mind individuumra szabott, mind pedig közösségi erkölcsi feladat: megtanulni meghallgatni a másikat.

A könyv másik súlypontja a romániai tömegmédia analízise, ezen belül pedig a ’89 után tovább működő dezinformáció és nacionalista jelleg kritikája. Egyed Péter úgy látja, hogy önmagában a többségi etnikum folytonos és szinte kizárólagos szerepeltetése a sajtóban nacionalizmushoz vezet, mert a többség nem vesz tudomást a másik nemzet létezéséről. A szerző hangsúlyozza, hogy a megoldás minden téren elsősorban a közösségi mentalitás formálása, fejlesztése, átértékelődése – és ebben az egyik legkézenfekvőbb, sőt talán a leggyümölcsözőbb útnak a kritika és az önkritika, az irónia és az önirónia látszik: „Azzal kezdődne a dolog, hogy az ember jókat nevet magán. Aztán, amint John Stuart Mill mondotta, tapasztalás és belátás segítségével leküzdi a tévedéseit.” (A posztmodern korról írott egyik elméleti értekezésében Michel Foucault azt mondja: a cél manapság nem az, hogy tudjuk, kik vagyunk, hanem hogy elutasítsuk azt, akik vagyunk. Azt hiszem, Foucault gondolata összhangban van a Látlelet végkicsengésével.)

Habár a Látlelet elsősorban politikafilozófiai esszéket gyűjt egybe, ezeknek alapja nem csak a személyes vélekedés vagy az egyéni tapasztalat, mert a megírásuk hátterében egy filozófiai és történelmi irodalom alapos ismerete, alkalmazhatóságának vizsgálata áll. Ennek következménye lehet a fajsúlyosabb értelmezés vagy akár a nagyobb hitelesség is. Elméletről volna szó tehát, amely azonban soha nem magáért való, hanem igazából csak a gyakorlatba való átültetés móduszai, lehetőségei által van relevanciája. Ami a szövegek stílusát illeti, filozófiai esszékről lévén szó, megtalál-
juk bennük a megfelelő szakterminológiát, a diszkurzív logika feltételeinek betartását és a problémakezelésben használt analitikus módszert. De nem csak ezt, hiszen a kötetben helyenként felbukkannak a regényíróra jellemző szójátékok, humoros, ironikus fordulatok, metaforák és hasonlatok, amelyek néhol egy jó értelemben véve rafinált népies humorra emlékeztetnek.

*Tanulmányok, esszék Románia tizenöt évéről. Kalota Könyvkiadó, Kvár, 2005.