December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Vallasek Júlia

Fricska

J. M. Coetzee: Elizabeth Costello

 

J. M. Coetzee 2003-ban kapott irodalmi Nobel-díjat, ugyanebben az évben jelent meg Elizabeth Costello című könyve. A nagy elismerések, díjak után megjelenő munkákat többnyire a reflektálatlan elragadtatás vagy némi fanyalgással vegyes elemezgetés szokta fogadni, nehéz, ha nem lehetetlen kibújni a siker árnyékából. Coetzee poszt-Nobel munkája, mintha előre számolna ezzel a helyzettel, kis fricska a kritikának, hiszen hőse egy (a szerzőéhez hasonló vonásokkal is rendelkező) idősödő ausztrál írónő, aki különböző meghívásoknak eleget téve, a világ különböző pontjain tart „előadásokat”.

Costellót „egykönyves” szerzőként tartja számon a szakma, holott „írt kilenc regényt, két kötet verset, egy könyvet a madárvilágról meg egy rakás újságcikket”, de bármit is írt korábban, illetve később, negyedik regényéhez kötik a nevét. Az Eccles Street-i ház az angol irodalom egyik alapművének, James Joyce Ulyssesének parafrázisa, továbbírása a mellőzött, háziasszony-feleség, Molly Bloom szempontjából. (Az átírás Coetzeera is jellemző, gondoljunk Robinson Crusoe-átiratára, a Foe-ra, vagy legismertebb, A barbárokra várva című regényének erős Kavafisz-utalására.)

Az Elizabeth Costello tulajdonképpen nem a szó szoros értelmében vett regény, hanem „előadásnak” nevezett történetek, bölcseleti eszmefuttatások gyűjteménye. A szerző az írónő életének azon epizódjait követi nyomon, amelyek ezekhez a felolvasási alkalmakhoz kötődnek, és az adott előadások szövege mellett a könyv olvasásában előrehaladva egyre nagyobb teret kapnak Costello saját gondolatai, reflexiói, belső vívódásai. Coetzee úgy jellemzi regényalakját, hogy közben szinte semmit nem tudunk meg Elizabeth Costello tárgyi környezetéről, barátairól, még életéről is csak néhány alkalmilag felidézett epizódot. Családjához, elsősorban fiához, illetve testvéréhez fűződő ellentmondásos, hűvös viszonyáról is csupán néhány utalásból értesülünk. Elizabeth Costello így csupán szavakban, szavak közt létezik, tulajdon, többnyire önmaga számára sem jelentős előadásainak gondolatmenete, az azok kiváltotta reflexiók hívatottak megteremteni egy öregedő, írói erejéből, mondanivalóiból fokozatosan kifogyó, végső soron marginális figura portréját.

A tárgyalt témák többsége nem, vagy már nem érdekli az „akadémiai vándorként” a föld különböző pontjain felbukkanó előadót, többnyire udvariasságból, „jobb híján”, egy kitüntetést viszonzandó vesz részt rajtuk. Először az Egyesült Államokban tűnik fel egy irodalmi díj átadásán, ahol a realizmusról beszél, majd egy hajóúton vesz részt, ahol az utasok szórakoztatására a regény jövőjéről tart előadást (nem hisz benne), misszionárius nővére tiszteletbeli doktorrá avatásán a bölcsésztudományok szerepéről ezúttal ő hallgat egy eszmefuttatást Johannesburgban, Amszterdamban pedig a gonosz problémájáról kell beszélnie. Ezek az előadások világos, jól felépített szövegek, csap éppen a szenvedély hiányzik belőlük. Elizabeth Costello „nem biztos benne, hogy még mindig hisz abban, amit elmond. Ezek a gondolatok bizonyára magával ragadták, amikor jó pár évvel ezelőtt papírra vetette őket, de ennyi ismétlés után már megfáradtak, s nem hangzanak meggyőzően. Másrészt már nem nagyon hisz a hitben. Ma úgy véli, a dolgok akkor is igazak lehetnek, ha az ember nem hisz bennük, és megfordítva.”

A szövegszerűen elkülönülő előadások témaköre Elizabeth Costello, vagy az őt kísérő, vele kapcsolatba kerülő személyek (akár előadás közben) elkalandozó gondolatainak, az előadásokat megelőző, vagy az azt követő vacsorák, interjúk során fellángoló és hamar kihunyó vitáknak köszönhetően többnyire kiegészül egy-egy, a főtémánál akár nagyobb jelentőséggel bíró mellékszállal. Ezek a kis viták, gondolatfűzések, vagy akár példázatok nem körüljárnak, csupán megvilágítanak egy-egy, a kulturális térben közismert, többnyire kiterjedt szakirodalommal rendelkező és eldöntetlen kérdéseket hordozó témát. Az irodalmi realizmusról szóló előadást követően az írónő fia például a feminista szempontú irodalomértelmezés problematikus pontjairól beszélget az amúgy feminista meggyőződésű irodalomtörténész-riporterrel. „… az anyám már volt férfi – erősködik John. – Meg kutya is. Bele tudja magát képzelni más emberek, más lények életébe. Olvastam, tudom. Képes rá. És hát nem az a legfontosabb a szépirodalomban, hogy kiragad bennünket önmagunkból, és más életekbe helyez bele?” A hajóút során Elizabeth Costello találkozik régi ismerősével, Emmanuel Egudu nigériai íróval, akivel az afrikai irodalom és az egzotikum csábításairól folytat civilizált, fehér asztal mellé való (a Közép-Kelet Európai regionális kisirodalmakon edzett olvasónak sajátos asszociációkat keltő) pengeváltást. „Az angol regényt angolok írják angoloknak. Ettől angol az a regény. Az orosz regényt oroszok írják oroszoknak. Az afrikai regényre már nem igaz, hogy afrikaiak írják afrikaiaknak. Írhat az afrikai regényíró saját földrészéről, afrikai élményekről, nekem mégis úgy tűnik, hogy írás közben állandóan a külföldiekre kacsint, a leendő olvasókra. Akár tetszik nekik a szerep, akár nem, elfogadják, hogy tolmácsok lesznek: Afrika szavát tolmácsolják az olvasóik számára. De hogyan sikerülhetne teljes mélységében feltárni azt a világot, amelyet egyidejűleg meg kell magyarázni a kívülállóknak? Mintha egy tudós a teljes alkotói figyelmét a kutatásaira akarná fordítani, de közben egy csapat tudatlan diáknak is próbálná elmagyarázni, hogy miről van szó. Ez a feladat meghaladja egyetlen ember erejét, képtelenség a lehető legmélyebbre hatolva megoldani. Úgy látom, itt a probléma gyökere. Miközben ír, saját afrikaiságát is elő kell adnia.”

Ezek az előadások voltaképpen mind „kifinomultan igényes vendégek”-nek szólnak, „akik a kikapcsolódást is komolyan veszik”, ahogy a luxushajót üzemeltető társaság tájékoztatójában áll. Voltaképpen mind a hallgatóság, mind pedig az előadó szerepet játszik, az érdeklődő, civilizált, elmélyült gondolkodó ember szerepét, miközben többnyire nem értik, vagy nem veszik komolyan az elhangzottakat, triviális, mindennapi kérdéseken tűnődnek, és alig várják, hogy megkezdődjön minden konferencia fénypontja, a kávészünet.

Az egyetlen téma, amely valóban mélyen érinti Costellót, az állatvilág kizsákmányolása, szervezett ipari pusztítása, amit merészen és némi szélsőséges lendülettel a Holocausthoz hasonlít, és amiről A filozófusok és az állatok illetve A költők és az állatok címen két előadást is tart. Ehhez kapcsolódik egy újabb előadása a gonosz problémájáról, amely voltaképpen azt a kérdést járja körül, hogy mit és mennyit mutathat meg az író az emberi gonoszságból, a szavakkal ki nem fejezhető borzalomból. Ezen a ponton a szövegek már nem önmagukért szólnak, az írónő szavait egyre jobban átfűti a szenvedély, egyre inkább hatni szeretne a közönségére. Már nem régi, ezerszer megrágott és megunt gondolatokat ismétel jólfésült mondatokba formálva a mikrofon előtt, hanem önmaga számára keres valamilyen igazságot, valamire magyarázatot. Az amszterdami előadást megelőző éjszakán többször is megpróbálja átírni, megváltoztatni a szöveget, hogy végül megmaradjon az eredeti változatnál, amelynek lényege, hogy bizonyos borzalmakat az írónak semmiféle igazság nevében nem szabad megjelenítenie, mert azáltal, hogy könyve lapján életre kelti őket (mint a Costello által elemzett angol regény a Hitler-ellenes, Stauffenberg-összeesküvés résztvevőinek kivégzését), voltaképpen újjáteremti a borzalmat, a gonoszt.

Az állatvilág pusztítása, és a halál intimitásához való jog emlegetése jelzi, hogy az a kérdés, amely a regénybeli írónőt igazán foglalkoztatja, a halál. Az elmúlás témája a könyv első fejezeteiben is fel-felbukkan, Elizabeth Costello a realista megközelítésmód, majd a regény mint műfaj végéről beszél, nővére pedig a bölcsészettudományok „agonizálásáról” tart előadást. Bridget nővér haldokló AIDS-es gyerekeket ápol Zuluföldön, a két nővér emberségről, hitről, és humánumról folytatott vitájában Elizabeth azzal érvel, hogy a haldoklónak kikiáltott humántudományok szerepe az, hogy „visszaadják nekünk a szépséget, saját emberi szépségünket”. Mindezt nemcsak kultúrtörténeti példákkal, hanem saját tapasztalataival is igazolni próbálja, elmesél egy történetet arról, hogy a caritas illetve a görög eredetű humanizmus szellemében, mintegy ajándékként hogyan tárta fel testét egy aggmenházban haldokló öregembernek. (A misszionárius nővérnek megírt, és gondolatban újraélt epizód persze nem fedi egymást, az előbbi finomított, érveléshez példaanyagnak előállított jelenet, az utóbbi a maga nyers testiségében, és megmagyarázhatatlanságában őszintén feltárt pillanat.)

A halál kérdésköre mégis az állatokkal való bánásmód kapcsán válik uralkodó tétellé, ettől kezdve az Elizabeth Costello Tolsztoj kisregényére, az Ivan Iljics halálára utalna vissza. A halál, saját halálunk lehetséges voltának felismerése, elfogadása Tolsztojnál a megváltás kezdete, mikor a regény hősnője az állatok szenvedése és halála felett elmélkedik végső soron az emberi elmúlás természetét próbálja megérteni, elfogadni.

És ezen a ponton válik érthetővé az előadás közönsége (és nyilván a könyv nem egy olvasója) által erőltetettnek érzett párhuzam az állatvilág ipari méretű kizsákmányolása és gyilkolása és a Holocaust között. Amikor fia a sok kínos, megalázó jelenet után arra kérdez rá, „miért foglalkoztatja ennyire intenzíven az állatok ügye”, az írónő igazi rémálomba illő képekkel, Holocaustra utaló metaforákon keresztül végső soron a halálra készülő ember elidegenedéséről, a halállal való szembenézés szorongásairól beszél: „Mintha vendégségbe mennénk a barátainkhoz, és valami udvarias megjegyzést tennénk az állólámpára a nappaliban, mire ők azt mondanák: „Gusztusos darab, ugye? Lengyel zsidó bőrből készült, szerintünk az a legfinomabb, a lengyel zsidó szüzek bőre.” Aztán irány a fürdőszoba, és a szappan csomagolópapírján ezt olvasom: „Treblinka, 100%-os emberi sztearin”. Álmodnék? – kérdezem magamtól. Miféle helyre jöttünk? És mégsem álmodom. Belenézek a szemedbe (…) és csak kedvességet látok, emberi kedvességet…”

A regény végén, egy Kafka-novellát (A törvény kapujában) idéző fejezetben, végső soron Costello saját halálának metaforikus megjelenítésével van dolgunk, amikor a kafkai díszletben (Osztrák-Magyar Monarchia-beli kisváros) várakozó írónőnek, ahhoz, hogy átjuthasson a kapun, előbb számot kell adnia hitéről, s ezért újabb és újabb nyilatkozatokat ír, és fogalmaz újra, újabb és újabb meghallgatásokon vesz részt. Mikor alkalmi ismerőse arra biztatja, hogy ne törődjön azzal, hogy miben hisz, az engedélyosztóknak elég a hit látszata, a szenvedély, Costello visszautasítja a színjátszást, mégpedig Ivan Karamazov egy közismert mondatára tett gondolati (mert szóban ki nem mondott) utalással. „Nem az Istent nem fogadom én el, Aljosa, csak a belépőjegyet adom vissza neki teljes tisztelettel”-jelenti ki testvérével vitatkozva Ivan. Costellónak is hasonló gondolatok járnak a fejében, de visszariad az idézés színpadiasnak érzett gesztusától: „Éppen mondani akart volna valamit a belépőjegyéről, hogy visszaadja. De ez túl fellengzős, túl irodalmias lett volna egy ilyen piszlicsáré ügyben”. Dosztojevszkij, illetve a Kara-mazov-testvérek hatása egyébként magában a regény szerkezetében is érzékelhető, a bölcseleti eszmecserék itt is gyakran idézik Dosztojevszkij polifonikus módszerét, az egyes tézisek, érvek nem egymás ellenében, hanem egymás mellett hatnak. Úgy tűnik, a regénybeli írónő osztja a két Karamazov-fivér (Aljosa és Dimitrij) véleményét, hogy a tettek fontosabbak, mint az érvek, de az Ivánét is, aki az érveléssel szemben a példázatok erejében hisz.

Amúgy Coetzee könyvét át- meg átszövik a nyilvánvaló és rejtett világirodalmi utalások, meglepő vagy sarkított műelemzések, Swift, Joyce, Kaffka, Hofmannsthal, antik görög kultúra stb. Mintha ínyenc értelmezői közösségek belső vitáiba nyernénk belátást. Mindez eltávolító, elefántcsonttoronyba zárt összhatást keltene, ha nem kapnának ilyen jelentős szerepet a példák és a gesztusok.

Mintha a könyv egésze arra szeretne rámutatni, hogy a szenvedés, és a halál nem elvont eszmeként, hanem csakis a maga nyers valójában tud felvillantani valamilyen, a kívülálló szemében eszmeinek vélt igazságot. Ehhez az igazsághoz pedig csakis maga a szenvedés vezet, illetve az az együttérzés (ti. a szenvedésben való részvétel), amit a szemlélőben/olvasóban kivált.