December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Sümegi György bevezetőjével

„Az idő őrlésének kitéve”

 

Nagy Éva (1925–2003) festőművész nevét hiába keressük képzőművészeti lexikonokban, adattárakban Magyarországon és Erdélyben. Elfelejtették, elfelejtettük őt, aki 1938–39-ben Szopos Sándor és Tóth István kolozsvári rajziskolájában (Unitárius Kollégium) alapozta meg rajztudását, majd felsőfokon képezték a budapesti és bécsi képzőművészeti akadémiákon. Sorsát, hányódó, megkapaszkodni alig tudó életét a bécsi nemzeti könyvtárban megtalált önéletrajzából (Österreischise Nationalbibliothek, Kováts Aladár, 47.) ismerhettem meg 1995-ben.

Többéves levelezés után 2003. február 22-én meglátogathattam őt bécsi, szűkös josephstadti műterem-, képraktár-lakásában. Az akkor készített interjú közlésével (Korunk, 2004/12.) párhuzamosan az 1956-os magyar forradalomhoz, ausztriai láger-életéhez kapcsolódó műveiből kiállítást rendezett a Korunk Galéria. Kiállított munkáin – ahogy egész életművében – az expresszív, gyakorta a végletekig csupaszított-egyszerűsített, a motívumok torzításában, belső deformálásában is autonóm képi világot teremtő művész magányos, segítséget kérő – s élete végéig talán bizakodó – reménykedése lebeg, ahogy önéletrajza megrázó életfordulataiban is. Ennek a nehéz sorsnak a dokumentuma az  író–irodalomtörténész Kováts Aladárnak írt levél s a hozzá csatolt önéletrajz.

Sümegi György

Kedves Kováts Aladár!

 

A nagyon elesett ember talán még érzékenyebb, mint más s a legkisebb dolgoknak nagyon tud örülni. És legnagyobb öröm az életben, ha valaki iránt figyelmesek, úgymond jók vagyunk.

Ezért szorongó szívvel adtam postára az újévi üdvözletemet, mert nem voltam biztos benne, hogy emlékszik-e még rám, és fog-e örvendeni neki. Természetesen ezzel én nem jó voltam, dehogy, inkább önző, mert azt akartam, hogy emlékezzen rám. Tudomására akarom hozni, hogy amit ígértem, mikor egyszer autóval mentünk a belvárosba, hogy dolgozni fogok és el fog jönni az idő, amikor meg fogom mutatni és minden hátrányos körülményeim dacára előre vittem célom.

Mellékelve küldök egy hosszú önéletrajzot, melyet panaszképpen írtam, bőgve, ordítva segítségért. Idegeim már nem bírják tovább, és lelkivilágom kezdi egyensúlyát veszteni. Ön bizonyára megérti ezeket a sivár lelkiállapotokat. Kérelmem annyi, hogy egyszer adjon alkalmat egy levelezőlapon, hogy mikor, hol találkozhatunk. Szeretném, ha képeimet és grafikáimat is láthatná, de nagy méretűek, nem tudom magammal vinni.

Szívesen látnám, ha meglátogatna, ha nem esik nehezére, legalább körülményeim is látná, ahol tovább már nem tudok létezni, s talán az ön segítségével ki tudnánk harcolni, hogy bár nem lágerben lakom, mégis adjanak nekem is lakást, kivételesen a nyomoromra és betegségeimre való tekintettel.

Sok szeretettel üdvözli:

                                                   Nagy Éva

Bécs, 1960. I. 7.

 

 

Önéletrajz
Nagy Éva festőművész vagyok.
Édesapám a „Hangya” kereskedelmi vállalat erdélyi központjának igazgatója volt, édesanyám tanítónő. Egyszerű, de kultúra és lelki igényekkel élő szülők gyermeke vagyok. Születtem Nagyenyeden, 1921. nov. 14-én, Erdélyben. A kisebbségi elnyomatásban végeztem iskoláimat, ahol az első naptól meg kellett tanulnom, mi az alázat, az uralkodó réteg előtt volt meghajlás. Hálásan gondolok arra a kis román gimnáziumra, ahol megköpdöstek, mert magyar voltam és kisebbségi, tehát ellenség. Hálás vagyok, mert kitartást, hitet az életre és a legnyomorúságosabb helyzetbe való magamra találást tanultam meg már 10–12 éves koromban. (Sokszor lázongott a lelkem.) Sokszor lázongtam emiatt, bár lelkem tele volt gyöngéd szeretettel embertársaimmal szemben, s minden garasomat megosztottam volna arra rászorulókkal. Ilyen iskolával kezdtem az életet 20–25 évvel ezelőtt. Aztán jött a bécsi döntés, sokan nem emlékeznek rá, de politikával foglalkozó emberek emlékeznek. Igen, mintha mindig a politika középpontjába álltam volna, minden döntés életemet mind rosszabb irányba vitte. 1940-ben volt a bécsi döntés, a határ Kolozsvár alatt húzódott, Nagyenyedet román kézen hagyva. Ekkor menyasszonya voltam egy középiskolai tanárnak a Bethlen Kollégiumból, aki a bécsi döntés alapján Kolozsvárra ment a szüleihez és ott helyezkedett el mint Kereskedelmi [Iskolai] Gimnáziumi tanár, és én Dél-Erdélyben maradtam, az én szüleimnél, román részen. Három évig voltam úgy menyasszony, hogy egy határ választott el vőlegényemtől. Idegeim már ez alatt a 3 év alatt is sokat gyengültek. 3 évig voltam az idő őrlésének kitéve, állandó eredménytelenséggel. Szüleimnél voltam. 1943-ban Bánffyhunyadnál, illetve Jákó-telken sikerült a határt átlépnem, hogy dűlőre jusson három évi veszteglésem s végre megtarthassuk az esküvőt. Ebből a házasságból született Szabolcs nevű fiam, ki jelenleg a Floridsdorfi Studenka-heimben van és tanul. Fiam születésekor már Bánffyhunyadot ürítették, az állomást robbantották, orvos nem volt a közelben, egy öregasszony segített rajtam, míg a férjem mint századparancsnok az irodát el nem hagyhatta. 1–2 nap múlva bivalyszekerekre raktak még ott maradottakat és elindítottak azon az országúton, ahol oly hosszú sorban mentek az emberek, katonák, lovasok, szerekesek, autósok, egymást érve, mint egy igazi népvándorlás. Megviselt az az út, a géppisztoly sortüzek, az árkokba való húzódás a sortüzek elől, bombázógépektől való félelem egy újszülött gyerekkel, szeptemberben férj nélkül, mert akkor már őt elfogták az oroszok, hogy aztán 8 évvel később találkozzunk. Szüleimtől kapott stafírungom és bútoraim mind elvesztettem. Majd nyitott vagonban folytattuk utunkat, és arra vitt a szerelvény, amerre vihetett. Október végéig voltunk nyitott vagonban, hogy pólyás gyerekemet esernyő alatt tartottam, s alattunk nedves volt a szobám, mert a deszkák között, amit a jó emberek fejünk fölé eszkábáltak, becsurgott a víz. Szlovákiába, Lengyelországba vittek, Stethinbe akartak vinni, de a többség akkor már haza akart menni Magyarországra, én nem tudom hogyan, hisz majdnem gyerekfejjel voltam köztük, visszahoztak Bécsbe. Nekem csak egy gondom lehetett, gyermekemet megmarasztani az életre. Magam se tudom hogyan, egy éjszaka Magyarországon találtam magam, illetve Muraszombatban, Jugoszláviában. Csak hányt-vetett a sors. Muraszombatból kitelepítettek a jugoszlávok, gyalog, vállamon a kis gyerekkel. És akkor megkezdődött a haza, Erdély felé a vergődés 1945-ben. Vasút nem volt, gyalog, nehezen, vonat tetején, tehervonatban hasra feküdve, hogy ne vegyenek észre pár hónapos fiammal, halálos fáradságok között tettük meg az utat Budapestig. Ott törvényes útlevelet kértem, hogy hazamenjek szüleimhez Erdélybe, de az akkori viszonyok között nem adtak. Budapesttől a magyar–román határig állomástól állomásig vergődtünk, és csonttá fogyva 20 évesen, hasamon egy gyerekkel. Egy magyar százados átsegített a határon, ahonnan Romániába tettem tovább az utat, míg édesapám házába nem értem. Egy frontot megjárt katona nem szenvedhetett volna többet, mint én fiatalon, hogy a hátam majd kettérepedt a fáradságtól és felelősségtől, amit a gyermek iránt éreztem. Aztán 8 esztendőt töltöttünk a szüleimnél, kik 2 életet mentettek meg, az enyémet és fiamét, hogy aztán testben, lélekben ismét egészségesen útnak engedjenek: Ha jól emlékszem, férjem ’47-ben jött haza a fogságból, és Magyarországra tért, nem jött haza Erdélybe. Ez volt első elidegenedése, de nem tett semmit, a család mégis össze akart kerülni. Románia és Magyarország azonban 3 évig akadályozta, a két demokrácia között le volt zárva a határ, míg végén Pauker Annához fordultam a volt fogházigazgatója révén, aki átsegített a határon. Így kerültem 1950-ben vagy ’49-ben, már nem tudom, Magyar-országra vissza. Férjemmel bármilyen megrázó is volt a találkozás, el kellett váljunk. Én kifosztva éreztem életemet, a sok évi várakozást hiábavalónak és elveszett ifjúságnak kellett tekintsem. Volt egy reményem, még gyermekkoromban megnyilatkozó és 10 évig elhanyagolt rajztehetségemet felújítani. 30 éves koromban beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskolára Budapesten, kevés ösztöndíjamból, mert értelmiséginek számítottam, nehezen tudtam magammal hozott gyermekemet és magamat fenntartani. 1949–50-ben volt a fordulat éve, Önök kell tudják, mennyi megszorítással járt ez az év, mely minden művészi csapongásomat, melyek élnek emberi lelkekben, csírájába kioltotta. Ha figyelik, kérem, amit írok, észrevehetik, hogy 30 éves koromban, míg elvégeztem a főiskolai éveimet én örökös elnyomatásban voltam, még nem tudtam, mi az, boldognak lenni se mint nő, se mint felszabadult lélek. Napjaimat, éveimet csak húztam, vonszoltam örökös elfoglaltságban, könnyelműségre soha nem gondolhattam, hiszen egy gyerekkel voltam. Ezt az őrlőmalmot végigcsináltam, kitűnő diplomával rendelkeztem, amit 1953-ban nyertem a budapesti [Képzőművészeti] Főiskolán. Miután a helyzetünket teljesen lehetetlennek találtam, férjhez mentem másodszor, úgymond egy fiatal erőhöz, aki majd segítséget fog nyújtani csődbe jutott életemhez. Nem sikerült. Bár állítom, hogy ilyen múlt után, ami nekem volt, sokkal keményebbé tett, semmint erkölcsileg ne lettem volna több mint az emberiség nagy rétege. Ettől a férjemtől, aki Svájcba menekült, nemrég váltam el törvényesen. 10 évvel volt fiatalabb, mint én. Nem akarom a forradalmat említeni, hiszen Önök már nagyon ismerik, csak annyit mondok, hogy el kellett jöjjünk, lehetetlenné vált az életünk, megfulladtak művészi törekvéseim, el volt véve a szabadságom. Fűtetlen szobánkat 1957. január 20-án hagytuk ott, miután minden reményünk elveszett. Átjöttünk, hogy a Vöröskereszt az első segélyben részesítsen. 2 évig laktam lágerekben, míg a munkám előrehaladása érdekében kis 150 Sch.-es albérleti szobát vettem ki. Azóta becsülettel végzem munkám a Képzőművészeti Főiskolán, Schiller Platz 3. sz. alatt, amit a mellékelt bizonyítékok is igazolnak. Ajánlólevél Güterslok professzortól, az ezüstérem, az elismerő diplomáim és újságcikkeim. Körülményeim azonban nem javultak. Idegeim aláásta a sok eredménytelenség, s szívbajom elhatalmasodott. XXIII. ker.-ben lakom, szobám olyan kicsiny, hogy a falhoz támasztott képeim keskeny járást engednek csak az ágy és fal között. Szekrényem teteje zsúfolásig telve grafikákkal, szekrényem alja majdnem 1 méterre a földtől berakva a legszebb könyvekkel, miket rendre vásároltam. Az ágyam vége a ruhásszekrényem, hova a tiszta fehérneműt teszem egy bugyorba, s mivel kicsi vagyok, ágyam 1/3-ad részét fölösleges holmimmal halmozom fel, amit éjszakára sincs hova tegyek s így alszom. Egy héten 1-szer-kétszer a fiam is nálam alszik, kivel együtt kuporgunk az egyetlen rövidre szabott ágyon. Helyzetem rosszabb, mint a lágerben, de kellett ez a kis szoba, mert dolgoznom kellett.

Egy olyan házban lakom, ami állandó rendőri felügyelet alatt áll a leány lakói botrányos viselkedése miatt, az atzgersdorfi rendőrségen utánam lehet érdeklődni. Inzersdorf Hungeresh 24/b. Én úgy kerültem ide, hogy a háziak kis gyerekét öltöztettem és iskolába kísértem, mivel szülei korán reggel dolgozni mentek. Szobám mellett egy lépcső van, amelynek a nyikorgását az éjszakai járkálásoktól kell hogy hallgassam, és ezt már idegeimmel és súlyos szívbajommal nem tudom elviselni.

Mondhatom és állítom, hogy én az életemmel nagyon meg kellett küszködjek. Reményemet azonban nem adtam fel, bár sokszor azt mondom, „nincs tovább”, meg kell halni, el kell pusztulni, de mégis ma már érzem, hogy missziót teljesítek, amiért nem jár fizetség az életben. Mégis-mégis, hogy az életet még bírjam és tudjak kifejlődni pályámon és alkotni, kérem, juttassanak hozzá egy lakáshoz, hiszen csak annyit kérem, mint a többiek.

 

Tisztelettel

                           Somogyiné Nagy Éva