December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Burján–Gál Emil

Egy lírikus ’56-ban

 

Hagyományok

Hagyományt átvenni valószínűleg nem lehet, csupán saját találékonysággal újjáteremteni „eljöhető leleményként”. Persze klasszikustól klasszikusig haladva ennek is más és más a módja. Sokan hivatkoztak-hivatkoznak József Attilára, aki, ha nővérével azonos kegyben részesíti a szerencse, köztünk lett-lehetett volna századik születésnapján. Nevét a messzi múltból idézik, életműve hagyományként három-négy vonulattal is kényeztethet, amire sajnos nem figyeltek a centenáriumi rendezvényeken emlékét megidézők. Pedig nem kellett volna saját érzékenységükre hagyatkozniuk, az átvehető hagyomány értékelésének is van hagyománya. Közel negyven éves:

„Van a József Attila-i víziónak valami olyan tulajdonsága, amit a kórlélektan skizofrén képességnek tart: megfeszülés a végletek között (»... nagy-nagy szeretetre / minden napok Egy-Nappá égnek össze«); karnyújtásnyi közelítés valóságos és szellemi között, de úgy, hogy az absztrakció is testet ölt (»egy tiszta érzés arra bandukol«) és a testi is szerkezeti vázára bomlik (»a semmi ágán ül szivem«); keringés külső és belső örvényeiben, de úgy, hogy hol a külsőt fogadja belsejébe (»sebed a világ, ég, hevül«), hol ő maga tör a külsőbe (»világizzása hőmérsékletem«); szédítő csapódás magasságoktól mélységekig (»... életem csúcsai közt, a távol / közelében zengem, sikoltom, / verődve földön és égbolton«), s ebben a zuhanás-emelkedésben a mélység is csúcs (»hörpintek valódi világot / habzó éggel a tetején«), s a magasság is akna (»a zúgó egek fenekén / lapulok«). Nála társítás és metafora nem külön tagok, ellenkezőleg – és ez is skizoid vonás –, a legtermészetesebb képi társítások (sötétség–némaság, némaság–hideg, hideg–űr, űr–hold) a legbizarrabb fogalmi társításokkal (sötétség – ezüst, csont – hang, csönd – koccanás, koccanás – molekulák) olyan szervesen egyesülnek metaforikus kapcsolatba, mintha ösztön vonzaná őket egymáshoz. (»Ezüst sötétség némasága / holdat lakatol a világra. // A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák.«) A sötétség a társítások nyomán világtalansággá vakult, a csönd halálos némaságba fulladt, a hideg lesüllyedt az abszolút fagypontra, amitől a téli éjszaka túltágult önmagán, amikor pedig a társuló képzetek metaforává hatványozódnak, ez a téli éjszaka egyszeriben magával az űrrel azonos.”

Földes László (Elvek és viták. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1983. 201–202.) fenti elemzései–példái a József Attila-i hagyománynak azt a vonulatát vázolják, amelyet a költői gondolat egyetemességének nevezhetünk, azzal összefüggésben, hogy: „A műalkotás tehát mindig a szemlélet határán jár” (JAÖM. III 95.), vagy „a mű világának minden pontja arkhimédeszi pont”.

Igaz, hogy „arkhimédeszi pont”, de kevés az olyan műve, amelyik csupán vagy kizárólag ilyen látomásos költői képek sorozatából állna, a „közvetlen egyetemesség” vagy más megközelítésben: a művészi autonómia, más szavakkal: a belső horizont jegyében. Ez volna az egyik és a legfontosabb hagyományvonulat, tisztán autonóm szervezettségű művekkel. 1937-ből kettőre illik ez a fajta, szigorú autonómia, ezek a Már régesrég és a Sas címűek, bennük a legkevesebb a beengedett heteronómia a csak-saját lelemény előnyére.

A következő vonulat az lehetne, amelyben fel-felbukkannak az érvelő–szenvedélyes, máskor epikus jellegű sorokban a fenti telitalálatok. Ilyenekről mondja Arisztotelész, hogy megédesített nyelvezet, bennük a heteronómia, a külső horizont az uralkodóbb. Más (lazább, társítgató) szervességből áll össze „bontatlan egész”-szé a „művészi önérték”.

Harmadikként ugyancsak értékes vonulat az elméleti fejtegetéseiből kiollózható tételek sora. Ezekből például megszívlelendő az, amit, szintén a „közvetlen egyetemességet” érintve, az ihletről tanít. „Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élvén tondiját, s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos. De minthogy a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét indítja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, »glóriával általlépnie«. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint, teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem így bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalán beletörődnék abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mígnem fölfedezte az arisztoteleszi »végtelen regresszus lehetetlenségé-nek« elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető műegészet alkot. Műalkotáson kívül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.” (JAÖM. III. 48.) (Az utolsó előtti mondat megfordításával az esztétikai birtokbavételt is meghatározhatjuk: szellemünk az ihlet minősítő erejével a világot birtokba veszi. – Ennek legtökéletesebb megvalósulása a belső horizont, a külső pedig még félúton áll.)

Végül a negyedik vonulat az esetlegesnek számító, a legkülönbözőbb szempontú (ennek megfelelően aztán tetszőlegesen heteronóm) tematikus csoportosításoké, ez talán nem is vonulat, csak a tematikák kedvelőinek rögtönzése, műelemzés hallmarki szinten.

Hadd olvassuk az említett két, belső horizontú költeményt:

„Már régesrég rájöttem én, / kétéltű vagyok, mint a béka. / A zúgó egek fenekén / lapulok most, e költemény / szorongó lelkem buboréka. // Gonosz gazdáim nincsenek, / nem les a parancsomra féreg. / Mint a halak s az istenek, / tengerben és egekben élek. // Tengerem ölelő karok / meleg homályu, lágy világa. / Egem az ésszel fölfogott / emberiség világossága.” (Már régesrég)

„Micsoda óriás sas / száll le a zengő mennybolt / szikláira! E szárnyas / a semmiből jött, nem volt. // A mindenséget falja / csilló azúri csőre. / Vaskarma tépi, marja / a meleg húst belőle. // S a fogoly világ hullat / könnyes üvegszemekkel / vércseppes pihetollat. / Ez a pirosló reggel. // E madár könnyű röpte / a létet elragadta. / Nincs magasság fölötte / és nincs mélység alatta. // Az egyik szárnya lelkem, / a másik szárnya Flóra. / Én őt váltom és engem / ő vált igy uj valóra.” (Sas)

Ez a József Attila-i hagyomány, amelynek fő vonulatáról így vélekedik Földes László: „József Attila érzékeinek a szó szoros értelmében nincsenek korlátai; ami másnál még ingerküszöb alatti hullámrezgés, nála már eleven hang, ami másnál már merő absztrakció, nála még mindig szín, forma, kép. Azt hiszem, ha akarná, a benzolgyűrű vegyképletét is hasonlatba tudná írni.” (199.) Milyen költői lelemény viszi ezt a belső horizontú „szemlélhető műegészt”, „közvetlen egyetemességet” vagy „határolt végtelenséget” tovább?

Egy lírikus ’56-ban

1955-ben Ereszalja címmel jelent meg Váci Mihály első kötete. Ugyanaz a költői lelemény születik újjá benne, ami látszatra csak a költőelődé. Viszont a harmincnyolc költemény nagyobb felében a korlátlanul érzékelő képesség zendül meg szakaszról szakaszra belső horizonttal (a többi inkább a megédesített nyelvezet, a külső horizont mintaképe). Nem enged meg magának üresjáratot, szinte dúskál az eleven élményekre való rezonálásokban. Nem egyedi benyomások közvetlenségére való (heteronóm) rámutatásként, hanem azoknak egy megszemélyesülő alapélményre hangolt, egymásba zsúfolt-zsongatott és egymástól felragyogtatott (autonóm) kimondásaként.

A címadó vers első szakaszában gesztussá éledő benyomások sokasága hajlik át lelki reflexszé:

„Ereszalja! – mint fecskeraj, száll / alólad sok csapongó emlék. / Alád, – ó, életem! ha hagynál, – / még be szívesen visszamennék.”

Miközben a dinamikus szakaszban észrevétlenül tágul csapongó emlékekké, majd megélt életté a felkiáltójellel nyomatékosított ereszalj. A második szakasz első sora szelíd zenei hangélmény, a második első szava helyszín, amivel rögtön szemben áll a távlat, a harmadik sor szemlélt mozgásélmény, a negyedik az arra adott válaszreakció:

„Hányszor hallgattuk halk dalod / a tornácon, a mezőt nézve, / mikor dús eső suhogott, / s hajlott alatta a rozs érve.”

A harmadik szakaszba egyetlen helyzetváltó ellentét visz elevenséget néhány tárgyi kellékkel, de úgy, hogy előbb birtokos az ereszalj, majd cselekvő alany:

„Nádadba szúrták be a sarlót / a hazatérők s a kaszát. / Te rejtetted el, hogyha baj volt, / a zaha-rint és a dohányt.”

Viszont a negyedikben az emlékektől terhes, majd megélt életté tágult ereszalj estékkel és nyárral megszemélyesítve a változás (sötétedés) és a mozgás (messzire szállás) szinesztéziás ötvözetet alkot:

„Rajtad tollászkodtak az esték, / hullt szárnyukról sötét pehely. / Alattad fészkeltek a fecskék. / Rólad szállt a nyár messze, el!” Mindez aztán (szintén szinesztéziás átsugárzással) benépesül, távlattá, múltbéli szembenállásá, aztán jövővárássá egészül ki váltakozó lelkiállapotokkal kísérve a következő hat szakaszban:

„Alólad messze néztek mindég / emberek, fecskék, ablakok. / Összevont zord szemöldök! – így még / távolt senki nem kutatott. // Szemeztél a szűz messzeséggel. / Szúrós, sötét tekinteted / kastélyok villogó szemével / nézett kemény farkasszemet. // Megenyhülten most is figyelnek / az összevont szemöldökök, / szelíd fényekkel elmerengnek, / lesik az érkező jövőt, // mint fecskerajt, mely fenn kerengve / csapong, cikáz, fészket keres, / de le-leszáll már közelebbre, / s meg-megérinti az ereszt. // Ereszaljak! én azt kívánom: / – jövőnk, a vidám fecskeraj, / szálljon alátok könnyű szárnyon, / s rakjon már fészkeket hamar.” (Ereszalja, 26.)

(Észrevétlenül általánosít az utolsó szakaszt indító többes számmal, amit óhajjal zár, mintegy kibeszél a versből, ezért a belső-külső horizont szakaszonkénti aránya 8+1.) Azt hiszem, a tulajdonságok nélküli jövőt is van annyira nehéz (méghozzá ennyire mozgalmas és bravúros módon) élményközelbe csalogatni, mint a benzolgyűrű vegyképletét hasonlatba írni. Össze lehet hasonlítani a Sas második-harmadik szakaszát az Ereszalja negyedik szakaszával, ez utóbbi mennyivel több érzékszervi benyomást mozgósít képi sugallattá, annak köszönhetően, hogy nem csupán a végletek közötti megfeszülés sűrűsödik képi látomássá, de az átmeneteik gazdagsága is élettel zsúfolja a valóság sugallta egyéni víziót.

Ha a költőelőd teljesítményére a gondolat egyetemessége a jellemző („Egem az ésszel fölfogott / emberiség világossága.”), Váci Mihályéban az érzékelés egyetemessége, lelki mélysége („Békíthetetlen messzi pólusok / közt vibrál érzékeny szívem. / Keresik útjaik a csillagok / érzékeny műszereimen.” (A csontjaimra feszítetten, 72.)

József Attila szerint a műalkotás mindig a szemlélet határán jár, így a gondolat egyetemessége: határolt végtelenség, nála az anyagi világ a külső véglet, arra irányul, azt közelíti az exteroceptív (külvilágra irányuló) érzékeléshez, az absztrakció úgy ölt testet, hogy azt a költő a szemlélet határán belülre csalja. Váci Mihály a szemlélet belső határait aknázza ki, nála a belső végletből bomlik ki a szemlélet határai felé az érzékelés, elnyerve az érzékelés a költői egyetemességet, és otthonosan csapong az érzékelt valóságelemek között, ő a proprioceptív (saját magára irányuló) érzékelésből indul ki képalkotáskor. Pontosabban fogalmazva: képalkotás közben a költőelőd az exteroceptív érzékelésre bízza az esztétikai birtokbavevés mozzanatát (a világ ihletett asszimilálását), az utód pedig a proprioceptív érzékelésre. Így aztán a verskedvelőket is más-más érzékenység vezeti az esztétikai birtokbavevés (recepció) közben. Ebben áll – részben – a hagyomány újjáteremtése.

Váci a Bodzafa című versében szinte pancsol a változatok gazdagságában, még akkor is, ha a perifériára szorult szegénység és a bodzafa restelkedő egymásrautaltságát, párhuzamát aknázza ki fáradhatatlan leleményességgel, negyvennyolc sorban:

„Felénk nem volt a láthatár / festői, mint hol fenyő rajzolt / fenséges csipkéket: – a táj / peremén csak pár törött gally volt. / Minálunk csak a bodza ága / borult szégyenlősen virágba, / s tárta szét könnyű tenyerét, / hogy eltakarja szégyenét. // Bod-zafa! Szegények növénye! / Álmodott kertjük bús virága! / Gyümölcsösük gyümölcsös ága! / Szomjúságuk szőlőtőkéje! / Sétájuk hajló lugasa! / Szüretjük venyigesora! / Annak, aki bort sose szűrt, / bogyódból volt keserű fürt! // Cselédkertek labdarózsája! / Alvégek tamariszkusza! / Árendás-porták orgonája! / Te szegénysorok ciprusa! / Szalmatetős kunyhók, borházak / lakóinak leándere / és maszatos, rongyos pulyáknak / fanyar, vad málna-erdeje. // Kiknek szoknyáját nem súrolta / kiskertekben a virág ringva: / – szúrós illatú bokrod volt a / béresasszonyok rozmaringja. / Ujjuk közt leveled morzsolták / templomban, ünnepnapokon. / Ó te megszentelt, megcsúfolt ág, / szemetmaró bazsalikom! // Jaj! szegények hársfa-teája: / bodzavirág! Ittam belőle! / Annak, ki nem ment patikába, / főzött leved volt gyógyfürdője. / Kis szolgálók, napszámoslányok, / ha szerelmes levelet írtak, / bogyóid leve volt tintájuk, / s könnyük, amit még hozzá sírtak. // A birtokot akácsorok / s dölyfös jegenyék keretezték: / – a nincstelenek ott keresték / otthonuk, hol te lombosodsz! / Bodzafa! – két világ határán / lombjaid sora volt a mezsgye. / Lobogj, hogy aki messze jár már, / hona határát ne tévessze!” (54.)

Külön figyelmet érdemel, hogy egyetlen motivációra fűzött sorozatai mennyire bensőségesen líraiak, és mellékesen vérbő epikus mesélőkedvről árulkodnak. Itt a legnagyobb természetességgel szervesül a hagyomány két vonulata, pontosabban a belső horizont teljesen magába szippantotta a külsőt. Akárcsak Az engesztelő táj (24.), az Utcánk (20.), a Kitárt szegénység (18.), valamint a Hazatérés (16.) minden szakasza.

Ez utóbbin jól kielemezhető egyrészt az átmenetek fontos szerepe (az első két szakasz), másrészt az, hogy a lelki töltettel áthangolt megszemélyesítéseket („tornácán nagy sugaras szív dobog” = a horizontközeli, alacsonyan lenyugvó nap) mindig valamilyen tárgy, személy közelsége határolja (tornác). Ezektől válik azonos hangulatot sugalló első tíz szakasza az autonóm komponálás remekművévé, a még utánuk következő, más szótagszámú két szakasz már ismét kiszól a versből, külső horizontú, szintén általánosít, és óhajjal zár:

„A roppant égbolt elfáradt ragyogni, / szelíd kékje már álmodozni kezd: / elalvó hunyorgással rácsukódik / kelet felől a lágypillájú est. // Hívás, szelíd várakozás az este, / tornácán nagy sugaras szív dobog, / eperfa hajlik a fészkes ereszre, / benn lángos pirul, meleg tej csobog. // A határ félni kezd, kiáltni nem mer / a hazatérő emberek után: / bokrai mélyén sok szív ijedten ver, / minden levelén reszket a magány. // Mert a tájat senki nem hívogatja. / Lombjai közt felsír a félelem, / s egy kislány után, ki libáit hajtja, / megindul ő is, lopva, csendesen. // Előbb a dűlőút megyen, ballagva / szénásszekér után: nagy fáival / rátámaszkodik a kerti kazlakra, / pár gallya leng még s elalszik hamar. // Kis utak eltévedve botorkálnak, / elvesztették az aratók nyomát, / találkozva, tanakodva, megállnak, / s keresgélnek a tarlókon tovább. // Piciny füvek tolonganak, tipegnek: / – mint félő gyermek sír, hazaszalad, / úgy ők is széles rendekben sietnek, / pázsitba gyűlnek friss kazlak alatt. // Az eperfa a házhoz közelebb megy, / a virágok ablakra hajlanak: / az utakon halk lombok közelednek, elalvó udvarokba tartanak. // Már csak az árkok maradtak: ők árvák, / őket mindenki messze kergeti; / csak bodza hajtja rájuk durva ágát, / de mélyük melegséggel van teli. // Közelebb jönnek szégyenkezve, lopva, / leselkednek a sötét kert alatt, / sompolyog velük csalán és a bodza, / s a meleg ólak körül alszanak. // Az este így a tájat, / mint szétszéledő nyájat / terelgeti haza: / tolonganak az árnyak, kitárt kapuid tágak / tornácos éjszaka. // A porfelhő után a / kitaposott csapásra / kezd vágyam hajlani: / szeretnék éjszakára / eljutni egy tornácra, / s küszöbre botlani.” (Hazatérés, 16.)

Első kötete első versének zárósorában Juhász Gyulát szólítja meg. Záróversének utolsó sora a cenzornak odadobott politikai fricska, miszerint a „jövőbe villant képzelet” és a „táj ragyogó-szép fantáziája: / – a kommunizmust látja már.” Itt a remélhetőleg letűnt ideológia által József Attila költészetének meglovagolt–kisajátított tematikája–motívuma bukkan fel. Ennek a látszólagos elkötelezettségnek (amelyben nincs kitapintható kapcsolat a szép és a fantázia, a fantázia és a látóképesség, valamint a kommunizmus elvontságai között) semmi köze a lírai közlés emberi–társadalmi hiteléhez. Ahogyan az „Egy! Kettő!” – „Egy! Kettő” című, élménybeszámolónak szánt és vívmánybeszámolónak félresikerült, ténykonstatáló versének sincs.

 

Második, Bodza című kötete 1959-ben jelent meg, az elsővel zárják közre az ötvenhatos események megrázkódtatásait. A kötet második, még 1956-os keltezésű verse A ledöntött jegenye címet viseli, nagy-nagy veszteség körüljárása egy jegenye ürügyén, de ebben a sors megérintette ihletben valami új is jelentkezik: a vergődés, a dilemma:

„Az ég alján semmi nem hív / maradni, sem tovább menni. / Nem mutat semmi az égre, / nem bíztat emelkedésre. / Nem csal semmi: vándorolni, / sem e földhöz hű maradni.” „Nagyapáim jegenyéje / ledöntve az árokszélre! / Fűrész foga rágta tőből, / rönkje sikolt, sír a földből; / gallya szárnya letarolva / sudara feldarabolva. / Ágait, a csillagfészkest, / lábbal tördelte sok részeg; / lombja – a nagy ezüst-dallam – / sárba hullott – elnémultan; / levelei fénybemosott / arcára hullott a mocsok. / Teknővájók faragcsálták / holdringató koronáját; / – s csak bámultak rám röhögve, / mikor lehulltam a tönkre, / s tördelt arcomat zokogva / szorítottam a facsonkra.” (A ledöntött jegenye, 62.)

Ugyanez a Cigányosan (64.) címűben: „Reménykedni: tán így eltévedve / magamra bukkanok majd talán.” Vagy az Üzenet messzirőlben: „Kit nem vágynak, az már nem is él. / Kire nincs szükség – meghalt szegény.” (65.), a Sarkcsillagom! végén: „Vágyik, vergődik, sóhajt az ember, / lázadozik – s mégis hű marad. // Hulló csillag hív, csal vadlúd-ének; / van, ki már rakétán menekül. / Leborulok. Szívem melegíti / a Földet, mely lassan, egyre hűl.” (67.)

Idézni kell a Hová lettek? mind a hét (belső horizontú) szakaszát (az első két sor szinte áprilys):

„Északra, délre húz a ludak éke? / Csak hallom; tűnő szárnyak szállanak. / Nem is tudom, mikor néztem az égre, / s mikor sírtam el szívből magamat? // Ó, hol van már homlokom szép parázsa, / mely, azt hittem, ég, ha a hazai / szél szítja; s a felhők esti varázsa, / s a hit, hogy az ég engem hazahív. // A szülőföld vallásos imádása, / s az édes korlátoltság; vak süket / gyermek, akinek nincsen még hazája, / s a világból csak egy dülőt szeret. // Mikor még azt hittük, ha fáj egy emlék: / vad szívünknek mindenki rokona; / és mert egy utcában emlegettek még, / hittük: mögöttünk a nép tábora. // Hová lettek az áldott tévelygések, / melyek nélkül nem lelni utakat; / az egyetlen igazság; – a hitt tévedések, / melyeknél nincs erősebb, igazabb. // Hová lettek a drága vereségek, / amelyek nélkül győzni nem lehet! / S minden – amit adhatott ez az élet, / s amit, gazdagon el is veszthetett! // Hová lettek!? – Ó, nem is vettük észre / – amíg tolongtunk rajta – az utat! / De jó lenne már felnézni az égre, / – s elsírni egyszer szívből magamat!” (65.)

Váci Mihályt a dilemmatikus élethelyzetek késztetik a végletek közötti egyensúly keresésére: „Békíthetetlen messzi pólusok / közt vibrál érzékeny szívem. / Keresik útjaik a csillagok / végzetes műszereimen.” (A csontjaimra feszítetten, 72.) Teljességében ilyen „vibrálás” a Mégis vágyunk e sorsra (70.) és A jövő irgalmáért (72.) című verse, valamint a Repeszdarabok ciklus negyvenhárom darabja, sokszólamú hangszereléssel. Harmadik, Mindenütt otthon című, 1961-ben megjelent kötetében bukkan fel egy 1957. márciusi keltezésű vers, a Derengő este, amely ugyanolyan fogantatású: „Az ég lomhán köröz fölöttem: / ereszkedő madár; / toronytetőn becsukja szárnyait, / huhog az este már. // A dombok lassú hullámokban / hömpölyögnek: az út- / töltésen átcsapva ringatják / a füsthabú falut. // A jegenyék álmodva várják / az ihlető szelet; / ágaikon a csillagok / rügyekből feslenek. // A házak a földhöz lapulnak, / lehúzódnak az ereszek, / most nehezebbek a gerendák / a homlokok felett. // Az ablakokat befalazza / a széntömb hallgatás, / aki fáradtan hazaroskad, / lakatként lezárja magát. // Az éjszaka nem az, amit / kohol a képzelet, – /alszik mindenki, nem zavarnak / álmok, kísértetek. // Az emberek csak élnek itt is, / mint máshol, mindenütt, / és nem törődnek semmivel, csak azzal, / hogy ne törődjenek velük. / Megyek tovább, fáj, toporzékol, / topog szívem, még nem ereszt; / de úgy maradhatok velük csak, / ha közülük messze megyek. // Fölöttem a hold hívja nyáját, / zeng az arany tülök, / s millió gyémánt-pata zúg el / szikrázva a falu fölött.” (157.)

Az utánuk következő zsoltáros hangvételű versek emelkedettsége a kiúttalanságon és tragédiákon való túllépésnek is elkönyvelhető, közöttük van három, látszatra csak szerelmes vers, a Ne félj! a Derengő és a Végül, amelyek ciklusba ágyazottan áthallásosak, inkább a közösségi és korproblémákra reagálnak, mint a társkapcsolat megpróbáltatásaira. (Belső horizontjuk mindkét értelmezésre feljogosít.)

„Hogy szereted az embereket! És mert / nehéz szeretni őket – sírsz, zokogsz, / és félsz, hiába vigasztallak, rettegsz, / hogy végül mindet gyűlölni fogod.” (Ne félj!, 90.) „Jaj! meg ne kérdezd, hogy mit akarok, / mert sírásomat nem csitítja térded.” (Derengő, 93.)

Van, ahol a dilemmaszülő helyzetről árulkodnak (igeidőket nem véletlenül váltó) sorai: „Mintha egy új népvándorlás támadna: / százezrek hada árad, kóborol / hívogató égaljakat kutatva, / s ki tudja, hol fognak megállni – hol!?” ... „Idegenek néznek a szemetekbe, / mikor az könnyel csordultig teli, / és arról kérdezgettek incselkedve, / miről az ember magát nem meri.” „És mindnyájan, ti küszöbök és ajtók / előtt zúgó, otthontalan sereg, / kivert nomádok! akiket kavargó / korunk a vadság pusztáira vet: // vas-tornyok erdeje bár égig nőjön, / alatta neveteket mormolom! / Amíg nem leltek otthonra e földön, / nekem sem lehet itt boldog honom! // És nem merem már tovább elhallgatni, / mit megölt nagyapám vélem kiált: / – Akik még egy házat sem tudtak adni, / hogy adhattak volna azok hazát!” (Emlékeztető, 721., az 1957-ben megjelent Nincsen számodra hely! c. kötetből.)

Régebbi hangjára a De szerettem is őket – istenem! ciklusban talál vissza. A túlsó part felé című utolsó ciklus záróverse, a Még nem elég! agitatív hangnemmel mondja-ismétli a közösségivé táguló dilemmák forrásának, súlyának, tanulságának a dialektikáját. Valamikor a rádió újévi üzeneteként szavalták, a hangnem a cenzort ejthette át, a szenvedély pedig a műsorszerkesztő és a szavaló rejtett üzenetét tolmácsolta.

Segédfogalomként használtam a belső és a külső horizont kifejezéseket, értékmegjelölőként, meghatározásuk nélkül. Bretter György egy példát elemezve hozzásegít a belső és a külső horizontot jellemző alkati különbségek felismeréséhez. Első két mondata az utolsó hárommal a belső horizont sajátosságait sorolja, a dőlt betűkkel általam kiemelt, köztük lévő körmondat pedig a külső horizontét: „a szó többé nem valamiféle külső tárgyra való rámutatás eszköze, hanem a nyelvi szituáció kifejezője, és értelme is annyiban van, amennyiben kifejezi azt. Az író csak a nyelvi szituációt választja meg, fantáziájának azon túl nincs dolga. A klasszikus prózában, amelyben az írónak állandóan új helyzeteket kell teremtenie, hogy a hősök ismét és újra kipróbálják saját jellemüket, és a spontán cselekvés ártatlanságából eljussanak az öntudatos én önálló, tehát helyzetteremtő állapotába, a szó sohasem mondott valamit önmagáért, hanem kifejezte a helyzetet, leírta azokat az érzéki alakzatokat, amelyek között a jellem mint külső és cselekvő én megnyilvánulhatott, a szó törvénye háttérben maradt, és az író világlátásának szolgálójaként a rámutatás eszköze volt. Most Bodor Ádámnál is látjuk, a szó a nyelvi szituáció logikájából származó szükségszerűség. [...] A szavak egymás mellett élnek, mert nem választja el őket a leírás kényszere: minden olyan egyszerű, hogy döbbenten fedezzük fel a szavak határtalan és megoldhatatlan sejtelmeit. Pedig nem történik semmi: a szavak történnek.” (Bretter György: Itt és mást. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1979. 379.)