December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Dobos László

Emberek, emberek...

 

Az élet a megélt sors, a megélt történelem. A magam nemzedékének nem volt választási lehetősége. Beleszülettünk egy élethelyzetbe. A 20. század eleji paraszti világba. Gyermek- és ifjúkorunkat behatárolta mindaz, ami a parasztvilágot éltette. A föld, a kaszáló, a szőlő, az aratás, a napkelte, az este, a holdvilág, minden karnyújtásnyira közel: kutya, bárány, tehén, kisborjú. Az éhes disznó visongása és a galambok a háztetőn.

És a vasárnapi templomjárás, kezdetben nagyanyámmal, nagyapámmal, aki kétszer járta meg Amerikát. Hazafelé a templomból mindig csak arról beszélt, Amerikáról, csak azt nem tudta, hogy Bodrogközből nézve merre van Amerika.

1936-ban az elemit a reformátusok iskolájában kezdtem. Akkorra már volt szlovák iskola is. Anyám majd minden reggel azzal engedett útra, hogy ne a cseh iskola felé menj.

1938 – mozgósítás. Másodikos elemista voltam. Apámat egyik napról a másikra beparancsolták a csehszlovák hadseregbe. Hová, merre kellett mennie, nem tudtunk semmit. Ez volt a közelgő háború első dobverése... Sokat beszéltek a bécsi döntésről, a gyermekértelem nem tudta, nem értette... November elején magyar katonák vonultak be a Felső-Bodrogközbe, s elfoglalták a központját, Királyhel-mecet. Nagyon sokan örültek, táncoltak, énekeltek, itták, öntötték a bort, Magyarország lettünk. Apám valami cseh kaszárnyából tántorgott haza, karácsony előtt.

Már negyedikes voltam, amikor Erdélyről kezdtek beszélni, s valaki éneket is hozott valahonnan... Édes Erdély, itt vagyunk! Még csak elemisták voltunk, de már terjedt Erdély híre.

Apám a kassai gyorshadtesttől magyar behívót kapott (1940), s nemsokára Erdélyből, Csíkszeredáról küldte tábori lapon az üzeneteket. Kaptunk fényképet is, amelyen a magyar bakák körtáncot jártak székely népviseletben... Megmutattam a tanítónknak, azt mondta, „ilyen lesz Magyarország”...

Az aratás idejére hazajött apánk, aludt néhányat, aztán indulhattunk aratni... 1941-ben ismét behívó, Bácska felé indult a magyar hadsereg... Templom tornyából lőttek bennünket, mesélte apám. Egy tanító házaspár volt, a falhoz állították őket, az ember az első sortűztől ledőlt, a feleség azt kiáltotta, kérek még egyet... Ahogy hazakerült apám a Délvidékről, mintha kevesebbet beszélt volna.

1941 szeptemberében ismét behívó. Király-helmec felső végén már napok óta özönlöttek a magyar hadsereg alakulatai, a temetőfal körül kanyarodva a vereckei hágó felé... Csapatszállító terepjárók, trénesek, kerékpáros csapatok, lánctalpas ágyúvontatók.

Dermedt, fejkendőbe kötött arcok nézték a félelmetes vonulást, nem tudták, miért van ez. Öregasszony-tekintetek keresték a háborúba parancsolt hozzátartozóikat... A por, a lánctalpak zaja mindent elfedett... Ott ácsorogtam én is, nem tudtam apám arcát megtalálni, hiába integettem, nem jelzett vissza senki.

Az esték, az éjszakák voltak a nehezek. Az est sötétjében megtorpan a képzelet is. A katonafeleségekről keveset szóltak. A hősiesség kellett. Az volt a mérték; a vitézkedés, fegyveres hazafiság – vasárnaponként így prédikált mindkét templom papja, s a valahol Oroszországban elesett magyar katonákért imádkoztunk. „Én istenem, jó istenem – anyánk így kezdte az altatóimát –, becsukódik már a szemem, gondoljatok apátokra”. Kis ideig álmos szempár figyelte az éjszakai utat.

Piacolni kellett anyámnak, hogy létezhessünk. Hiába járta hetenként a községi hivatalt, alázatosan, hadisegélyt kérve vitéz Tomcsányi főjegyző úrtól – hiába.

A rózsaszín tábori lapok mindig úgy kezdődtek: Drága feleségem!... Reggelenként anyám álmában apával beszélget. Mondtuk bátortalanul. A református káplán kéthetenként írta  kérő levelét, kérve apánk leszerelését a hadseregből.

Másnap szégyenkezve mondtuk anyánknak, hogy éjszaka álmában apával beszélget. Ezután sokáig nem jött semmi hír. Hiába álltam órák hosszat a kapuban várva a postást... Nagy sokára kaptunk valami üzenetet apánkról. Aztán átparancsolták a Kárpátok hegyei közé – Árpád-vonalat építeni Huszt és Ökörmező vonalán. Terepjáróval hordták a cementet és a kavicsot. Eljutott hozzánk valami kis gyűrött levélke... Itt vagyunk a ruszinok között, csendes emberek, jólelkűek, mintha nem haragudnának a magyarokra – írta apám. Egy eltávozási papírral jött haza apám, ez volt egyetlen igazoló írása, majd négy év háborúzása után... Hullámokban nyomult az orosz hadsereg délkelet felől, valamint a vereckei hágó irányából... A halálból halálba üldözött magyar hadsereg már menekült. Statáriumot hirdettek, tábori csendőrökkel próbálták visszatartani és megállítani a frontvonalat. Apánkat arra próbáltuk rábeszélni, hogy valami pincébe bújjon el, de ő inkább a földbe ásta el magát.

Ahogy elhallgattak a fegyverek, továbbnyomult a szovjet hadsereg, halkult a front zaja, s előjött a csend. Kis időre a csendbe szorulva kezdtük egymást keresni. Kezünk ujjain kezdtük számolni az elesetteket, azokat, akikről nem volt semmi hír.

Gyámoltalan, esetlen szavakkal biztattuk a sápadt feleségeket, merev arcú öregeket.

Csend lett. Csupán néhány hátrahagyott orosz katona jelezte a törvényt. Szinte nem volt ház, ahol az asztalon ne lett volna pohár. Az orosz katonák mihamar iskolát adtak pálinkafőzésből... Hazatántorgó katonák számára az volt az orvosság, a szédítő fájdalomcsillapító, sebkötöző... A megmaradás, a tehetetlenség leföldelője. Még nem tudtuk, hogy ez a tápászkodás valami erőltetett mosoly.

Aztán lecsapott a villám, megalakult a kommunista párt. Ezzel együtt a fegyveres milícia. Itt és ezzel kezdődött a felvidéki magyarságra zuhanó bosszúállás.

Kidobolták, hogy a férfiak háromnapos közmunkára kötelesek Csapnál, a Tisza-híd helyreállítására... Kijelölték a hajnali gyülekezőhelyet is. Az első alkalommal csak néhányan lézengtek a piactéren. Aztán megjelent a fegyveres milícia, elsőként azokat a házakat vették sorra, ahova a frontkatonák hazatértek.

Apámat görcsös félelem fogta el. Elment otthonról, csak később tudtuk meg, hova, merre bujdosott. A milícia minden nap bevágta a konyhaajtót, s benéztek mindenüvé. Anyám csak dadogott félelmében. Csak annyit tudott mondani, hisz meg sem melegedett... Ez parancs – mondta a milicista. – Segíteni kell a szovjet elvtársaknak. Parancs, ha nem megy szépen, itt a puska. Ezt tették a Kárpátalja s a kelet-szlovákiai magyarok lakta területtel... Egy hajnalban elindult a megfélemlített menet a Kárpátok felé. Azon az úton, ahol évekkel korábban a magyar hadsereg vonult a Szovjetuniót legyőzni... Hideg volt, s a nyomukat is belepte a hó.

Sokára, hónapok múltán tudtuk csak meg, hogy Szolyván, a Kárpátokban, közel a vereckei hágóhoz hatalmas gyűjtőtábor volt, ami nyelte, elnyelte a sok tízezer bűnösnek pecsételt szerencsétlen magyart... Sokára s nehezen tudhattuk meg azt is, innen Samborba szállították a gyűjtőtábor áldozatait, onnan pedig szétszórták őket a szovjet birodalom kényszermunkahelyeire.

A szolyvai gyűjtőtábor helyén ma autóbusz-állomás van. A kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség hosszú, kínos, keserves harc után emlékművet állíthatott a sok tízezer ártatlan magyar halálának emlékére. Néhány kilométerrel feljebb van a Vereckei-hágó. A Magyarok Világszövetsége a kilencvenes évek második felében a Honfoglalás útjának megörökítésére emlékművet kívánt állítani...

Trianonnal és Trianon után a Kárpát-medence térségében a nemzetállam fogalma vált politikai programmá, Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában egyaránt. A nemzetállam kinövései, a többségi fölény, a többségi nacionalizmus, az asszimiláció, a kisebbségek beolvasztása. A kisebbségek elűzése volt a legfontosabb, az állampolitika szintjére emelték a kitelepítést.

1945 után az utódállamok mindegyikében sor került a magyar nemzetiségű kisebbség meghurcolására. A legbrutálisabban Csehszlovákia büntette a magyar kisebbségét. A londoni emigráns kormány (Benešsel az élen) 1944. március 12-én fogadta el a németek és a magyarok elűzéséről szóló programot. Moszkvában a Csehszlovák Kommunista Párt nevében Gottwald írta alá a Kassai Kormányprogramot. Fejünk fölött döntöttek a sorsunkról. A Kassai Kormányprogram kimondta a magyar kisebbség „kollektív bűnösségét”. Ez alól csak az aktív antifasiszták kaphattak kivételt. Ezzel 650 ezer magyar és három és fél millió német vált jogfosztottá a saját szülőföldjén. 1945–48-ban a bosszúállás, a megveretés, a kollektív bűnösség elvét érvényesítették.

A magyarokat egy szinten minősítették a németekkel. 1945 áprilisától elkezdődött Pozsony magyar lakosainak internálása. Ezenkívül Szlovákia más területén is létesítettek internálótáborokat. A történtek és a véres megtorlások kivizsgálására mindmáig nem került sor. A müncheni és a bécsi döntésért – ami 1938-ban Csehszlovákia felbomlását okozta – Beneš a magyar kisebbséget okolta... Beneš 1943-as moszkvai tárgyalásán megkapta Sztálin és Molotov hozzájárulását a magyarok kitelepítéséhez. 1945 után a magyar községekben komisszárok irányították a közigazgatást... (A Szlovák Nemzeti Tanács 1944. szeptember 6-i rendelete szerint valamennyi „kategóriájú és szintű” magyar iskolát meg kellett szüntetni.)

Az 1945/33. számú dekrétum – az antifasiszták kivételével – minden német és magyar lakost megfosztott állampolgárságától. 1945 első felében óriási méreteket öltött a magyarok lakásainak kisajátítása.

1945. november 19-től 1947 februárjáig 44 129 személyt hurcoltak el Csehországba, erőszakkal. Katonai alakulatok bevonásával – családokat, öregeket, gyermekeket a zimankós télben, hideg vagonokban napokig nyomorgatták.

Gátlástalan erőszak a védtelenekkel szemben – újkori rabszolgák. Aztán a kierőszakolt lakosságcsere Magyarország és Csehszlovákia között.

Leállították a Csehországba való deportálást. Ezután került sor a lakosságcserére. Csehszlovákia részéről 150–200 ezer magyart kívántak Magyarországra telepíteni. Magyarország kezdettől fogva antidemokratikusnak minősítette a lakosságcserét.

Csehszlovákiából erőszakkal kényszerítették Magyarországra telepedni a paraszti gazdaságok tulajdonosait. Erőszak volt ez is a javából. A csehszlovák hatalom ezzel is gyengíteni kívánta a honi magyarságot. A szlovákok – Magyarországról – önkéntes jelentkezés alapján települhettek át.

1946-ban 18 ezer nincstelen magyarországi szlovák áttelepülésére került sor. Ezenkívül még 59 774 szlovák települt át Csehszlovákiába. Összesen 73 273 személy. Csehszlovákiában 105 047 személyt jelöltek ki, erőszakkal, az áttelepülésre. 68 407 magyar nemzetiségű személy települt át, mintegy hatezren pedig önként távoztak. A Magyarországról áttelepültek 31 308 katasztrális holdat hagytak otthon, míg a Csehszlovákiából kitelepítettek összesen 109 295 holdat hagytak maguk után. Mennyi emberi érték, mennyi anyagi károsodás. Minden mozdulatban a magyarok megsemmisítésének szándékát erőltette a csehszlovák hatalom.

És a sokszorosan megalázó kínálat, szlovák részről: ha meg akarsz maradni, tagadd meg magyarságodat, változtass nemzetiséget, légy szlovák.

A reszlovakizáció 1946. június 17-én kezdődött, és július 1-jén ért véget. A megfélemlített lelkek tízezreire, a megnyomorított, megalázott lelkek sokaságára jellemző, hogy két hét alatt Csehszlovákia magyarságának négyötöde (120 636 családfő, 435 264 személy nevében) írta alá a reszlovakizációs kérvényt, a magyarból a szlovák nemzetiségre váltást. Minthogy az igénylők közül 89 179 személy már az 1930-as népszámláláskor szlovák nemzetiségűnek mondta magát, kérvényüket eleve elfogadták.

A reszlovakizáló bizottság 1948. január 1-ig további 193 415 személy kérvényét fogadta el. Összesen 282 594 volt a reszlovakizáltak száma, a magyarság csaknem kétharmada tagadta meg – kényszerből – a magyarságát. Nehéz évektől meggyötört, meghunyászkodó tízezrek így védték életüket s jövőjüket, meg „rangrejtve” a magyarságukat is.

Az 1945–48-as években Csehszlovákia magyarsága az elnemzetlenítés, a kipusztítás, a deportálás, a lakosságcsere, a jogtalanság, a tulajdontól való megfosztás tragikus éveit élte. Ez volt a csehszlovák nemzetpolitika.

Mindez Moszkva egyértelmű támogatásával.

Sztálin, Beneš, Gottwald – és mellettük nagy listán sorolhatnám, akik a határon belül s a határon kívül a magyarság temetésén fáradoztak... A magyarok anyagi tulajdonát kaparták, rabolták el. A kisebbségi magyarságot megfélemlítették, alázkodó engedelmességre kényszerítették.

1945-ben a magyarüldözéssel párhuzamosan visszaköltözött a csehszlovák hatalom, csendőrség, hivatalok, bíróság. A szlovák nyelv körös-körül mindenütt túlerő... Magunk részéről maradt a félelem, bujkálás és a menekülés.

A szlovákiai magyarság nagy árat fizetett a nagyhatalmaknak, főleg a Szovjetunió bűnös politikájáért. Különösen Eduard Beneš Csehszlovákiájának s magának Benešnek, a magyarpusztítás fő ideológusának, akinek Prágában a közelmúltban szobrot állítottak. A cseh és a szlovák politika ma is szentként tiszteli. A mai magyar–szlovák tény- és tárgyszerű politikai magatartás elveti Benešt, tiltakozunk, háborgunk – hiába. A rendszerváltás óta (1989) a szlovák kormány mindmáig nemzeti ereklyeként, hősként tiszteli Benešt.

Ha visszagondolok a történtekre, a végeredmény: ezernyi bántás, döbbenet. Igen, az 1945–48 közötti pusztítás ellen nem volt szervezett tiltakozás. Igen, a félelem volt az úr! Egyetlen ember, Fábry Zoltán állt fel a sokszázezres tömegből. Fábry Zoltán kritikus, esztéta ordította el magát A vádlott megszólal (1946) című manifesztumában. Fábry Zoltán bűnnek minősítette a csehszlovákiai magyarok pusztítását és üldözését. Írását lefordították, szétküldte azt a cseh és a szlovák irodalom akkori nagyjainak; „Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok”. Néma csend, válasz nem jött sehonnan.

Túlzás nélkül mondhatom, hogy a második világháború után bontakozó irodalmunk első könyve A vádlott megszólal!

1948 februárjában Prágában rendszerváltás zajlott. A kommunista párt vette át a hatalmat. Más vágányra tolatott a politika mozdonya. Így volt minden országban, melyet a szovjet hadsereg szállt meg.

Innen kezdődően más irányt vett a nemzetiségi politika; 1950-től nyílni kezdtek a magyar iskolák, megalakult a Csemadok, a magyarság kulturális szervezete. Itt kezdődött elmozdulásunk... Ugyanakkor más birodalom, más ideológia állt elénk... Öt pusztító év esett ki a csehszlovákiai magyarok életéből.

A Szovjetunió által bekebelezett országokban a kommunizmus szovjet mintája indult útnak. Első nagy lépés a mezőgazdaság kollektivizálása. Azaz a magántulajdon „közös tulajdonná” alakult. Ismét az erőszak. A szlovákiai magyarság ereje nagyrészt a falvakban, községekben élt. S a föld volt minden érték ereje. Sok százados biztonságot húztak ki a parasztság lába alól. A kollektív tulajdon századok írott és íratlan törvényeit törte szét. A szövetkezetek az erőszak falvai lettek. S aki ellenállt, ellenség lett. A nagyobb gazdaságok tulajdonosait ellenséggé tették, kulákok lettek. Voltak táborok, ahova a „hetvenkedő” kulákokat vitték. Igen, ismét a csinált ellenség az „osztályellenség”.

A szegény, a kisparaszt, a munkás lett a káder... Megéltem, „hót” szegény parasztcsaládból kapaszkodtam fölfelé a gödörből. Volt bennem holmi plebejusi düh. S a hozzám hasonlókkal valamiféle elégtételt kívántunk. Összehúzott szemöldökkel néztük a kisiparosok, kishivatalnokok gyerekeit, ők voltak a kispolgárok. Abból az irányból akartunk valamiféle elégtételt... Visszagondolok, jaj, hol is volt akkor az igazság? Anyám elkeserítő leveleket írt: „Mióta beléptünk a közösbe, alig van betevő falatunk, ilyen rossz még nem volt... Fiam, ott vagy a magasban, csinálj valamit értünk.” Igen, állandóan valami plebejusi dühöt hordtam, hordoztam magamban.

Mindezek tudatában lehet csak megérteni, felfogni a felvidéki magyarság magatartását 1950 és 1956 között, illetve a 68-as évben.

Az 1945–50 közötti idő, a felvidéki magyarságot tervszerűen pusztító programok fél évtizedes lemaradást jelentettek. Minden tekintetben, különösen az iskolában négy, illetve öt évfolyam nem tanult sem magyarul, sem szlovákul írni-olvasni. A több mint 600 ezer magyar Magyarország kerítésén kívülről az életet féltve várta az életben maradását.

Magyarország vesztese volt a második világháborúnak. Szomszédai a győztes fölényével kezelték... Hadisarcot kellett fizetni a Szovjetuniónak...

A magyar–csehszlovák határ le volt zárva, el voltunk különítve. Magyarország a maga nyomorával volt elfoglalva, a szegénység, a nincstelenség uralta az országot és persze a bizonytalanság. Magyarországot minden oldalról vesztesnek tekintették.

Sok választanivalónk nem volt otthon. Vállaltam a veszélyt (15 évesen), dohánycsempészekkel nekimentünk a határnak. Öt évig szökdöstem a csehszlovák–magyar határon, hogy elvégezhessem Sárospatakon a tanítóképzőt... Keserves, de gyönyörű öt esztendő volt. Felvidékről Patakon kívül más városokba is kerültek diákok: Csurgó, Budapest, Pápa, Miskolc. 1948-ban az érintett iskolák kaptak állami támogatást a felvidéki diákok eltartására. Azonban a két ország közötti minisztériumi döntés alapján 1950-ben minden felvidéki diákot hazazsuppoltak. A háború után összesen ennyi volt közvetlen érintkezésünk Magyarországgal.

1949–1950-től egy nagy lobbanás. Megnyíltak a magyar iskolák, szinte futótűzként alakultak a kórusok, a tánccsoportok, színjátszó csoportok, irodalmi körök, kialakult a sajtórendszer, megerősödött a magyar könyvkiadás, regények, verseskötetek jelentek meg. Az elnémítottság, megalázottság esztendői után országos fórumot jelentett az 1949-ben megalakult Csemadok. Falujáró színtársulat, később kőszínház Komáromban, önálló könyvkiadó, hivatásos népművészeti együttes, a Szlovák Írószövetségben magyar tagozat alakult...

Lelkesedtünk, építkeztünk, alig volt ünnep, összejövetel, hogy ne hangzott volna el vers vagy népdal. Erő, erők jelentek meg. Erők szabadultak fel.

Aztán elkezdődtek a perek. Ahogy Magyarországon megölték Rajkot, itt Prágában Slánskýt és csoportját érte ez a sors. Nem sokkal ezután perbe fogták a szlovák „burzsoá nacionalistákat”, nagyrészt azokat az elvtársakat, akik részesei s részben vezetői voltak a Szlovák Nemzeti Felkelésnek... De ez már érintette a magyar kisebbségünket is. Félig-meddig a Csemadokot is. Feltámadt a bűnkereső gyanú a magyar intézmények irányában is. Mintha egy nagy hálót löktek volna a fejünkre. Egyszerre csak a megbízható, párthű elvtársak elkezdték keresni a magyar burzsoá nacionalistákat is... Mindjárt lejjebb húztuk a kanócot... Aztán megnyirbálták a Népest, megfosztották önállóságától a könyvkiadót. És megjelent a mindenütt jelenlevő állambiztonság, s a rendszerváltásig tartott a „gyanúsak” és másként gondolkodók állandó ellenőrzése. Első nagy magyar bálunkat rendeztük Pozsonyban, tombolt a jókedv, s szinte egész éjszaka azt énekeltük: „Kalász, kalász árva magyar kalász, miért sír a nép a búzaszemeken”. Másnap az állambiztonság már szedte a népet, arra voltak kíváncsiak, ki kezdte a nótát.

Tanítani kezdtem a királyhelmeci alapiskolában. Megalakítottam az úttörő-csoportot. Nem voltak pedagógusok, tanítók, hirtelen gyorstalpaló iskolázásokat nyitottak, hogy legyen elég tanító. Ebben az időben indult el Pozsonyban a Pedagógiai Főiskola magyar tagozata. Jelentkeztem, s felvettek. Ezzel egyidőben az Ifjúsági Szövetség megbízásából szervezni kezdtem a magyar iskolák úttörő-csapatait.

A Rákosi-rendszer s később a Kádár-kormány is a határon kívüli magyar nemzetiségek ügyét az illető ország belügyének tekintette.

Az 1956-os forradalom idején tudtuk meg azt is, hogy a csehszlovák hadsereg a szovjeteket támogatta. Hisz a csehszlovák tankhadsereg nagy része a csehszlovák–magyar határon várakozott. Idősebb, megbízható elvtársak jártak át a határon magyar földre, ideológiai támogatást adni. Sajnos a magyar forradalmat már magának érző nemzedék még viszonylag fiatal és tapasztalatlan volt ahhoz, hogy a szovjetek ellen harcba lépjen.

Érdekes és megható jelenség, hogy a szlovákiai magyarság térfelén futótűzként terjedt: az 1956-os magyar forradalom a mi forradalmunk is. Lélegzetvisszafojtva figyeltük a magyarországi eseményeket, mert győzelmétől a mi sorsunk jobbra  fordulását is reméltük. A bukás, 1956 novemberében, hihetetlen volt számunkra. A forradalom leverését, akárcsak Magyarországon vagy a határon túli más régiókban, mi is fájdalommal, keserűséggel és kiábrándulással éltük meg.

A példa azonban „örökségként” velünk maradt. Az 1968-as Prágai Tavasz idején – a magyar október örököseiként! – vállaltuk mi is a kisebbségi magyarság érdekeinek védelmét Csehszlovákiában. A szovjet rendszer reflexei azonban nálunk is hasonlóak voltak, mint 1956-ban Magyarországon. A Prágai Tavaszt, az „emberarcú szocializmus” reményét itt is tankokkal, a baráti hadseregek támogatásával tiporták el.

Az elnémítás esztendei után az emberhez méltó élet, az élni akarás és a megmaradás igéit a rendszerváltás nyitotta meg számunkra is. A kezdet, a történelmi „kapunyitó” azonban a Magyar Október volt 1956-ban! És világító példa marad, míg e nemzet él a földön, és míg a szabadságvágy ott lakozik az emberi szívekben.