December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kinda István–Peti Lehel

Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban

 

A moldvai csángók ügyét felvállaló kultúrpolitikai törekvések tetőzésének idején újra megjelentetett csángó monográfia olyan kérdések sorát veti fel, amelyek arra késztetnek, hogy az immár 21. századot is megért csángó kultúrát és az 1990 után újból fellendült csángókutatásokat a Lükő-kötet fényében – legalább nagy vonalakban – újabb vizsgálatnak vessük alá. A problémafelvetés többirányú, a jelenlegi, erőteljesen változó csángó kultúra és a könyv, valamint az általa bemutatott archaikus kultúra összevetése során óhatatlanul felmerülő kérdések a következők lennének: megfeleltethető-e a kötet valamilyen mértékben az élő, jelenlegi csángó kultúrának? A Lükő Gábor által hasznosított, korában előremutató elméleti-metodikai paradigmák függvényében méltán tisztázandó probléma, hogy miben rejlik a mintegy hetven évvel ezelőtti eredmények aktualitása? A megváltozott szemléletű-módszerű recens néprajzi és nyelvészeti kutatásokban Lükő Gábor eredményei felhasználhatóak-e, és ha igen, milyen megszorításokkal és milyen kutatási (rész)területeken?

Lükő Gábor A moldvai csángók. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal című kötete1 a Táton Kiadó által tervbe vett életműsorozat második köteteként látott napvilágot Budapesten 2002-ben. A nagy munka 1936-os kétszeri megjelenését követően2 a néprajz- és nyelvtudomány legnagyobb képviselői siettek üdvözölni az úttörőnek számító kutatási szintézist. Ennek megfelelően a magyar méltatók közül – hogy csak a legnagyobbakat említsük – Gunda Béla, Mikecs László, Szabó T. Attila, Elekes Lajos, Karácsony Sándor már megjelenése pillanatában felismertek Lükő Moldvában végzett terepkutatásainak magas tudományos szintű, tisztázó jellegű néprajzi, nyelvészeti, szövegfolklorisztikai eredményeit, ugyanakkor a Dimitrie Gusti-féle bukaresti román faluszociológiai iskola jeles tanítványa, Anton Golopenţia is elismerőleg nyilatkozott róla.

A könyv szerkezete

A szerkesztői előszóban Pozsgai Péter és Heilig Balázs Lükő Gábor kutatását a moldvai csángókutatások kontextusába helyezik, kiemelik annak jelentőségét, és a kommunizmus évtizedeiben az eredmények mostoha sorsát vázolják. Reményeik szerint az életműkiadás jelen kötete (is) hozzájárul ahhoz, hogy „e kivételes munkásság tudományos értékelése” megtörténjen, és az életmű „végre méltó helyre kerüljön a magyar oktatásban, művelődés- és kultúrtörténetben”. (8.) Ezt követően a szerzőnek az első, 1936-os kiadáshoz írt előszavát olvashatjuk, amelyben megjelöli a vizsgált kérdéskört, indokokat sorol fel munkája szükségessége tekintetében,3 és beszámol a terepmunka folyamatáról.

A következő egység, A szerző előszava a második kiadáshoz (15–24.) már bevezető tanulmány jellegű, amelyben a magyarság moldvai betelepedéséről értekezik. A korábbi tudományos felfogással ellentétben Lükő ésszerű érvekkel és nyelvészeti, valamint helynévi adatokkal igyekszik álláspontját alátámasztani. Kutatásának tudományos újszerűsége már itt megnyilvánul: a moldvai csángók ősei nem azonosak az addig feltételezett, Etelközben maradt Árpád-leszármazottakkal, az egységében megvizsgált csángó kultúra ugyanis szerves összefüggéseket mutat az erdélyi magyarságéval. Lükő véleménye az, hogy a hozzájuk legközelebb eső moldvai vidékeket az erdélyi magyarok (székelyek és Szamos-völgyi magyarok) szállták meg a román lakosságot megelőzve, s elsőbbségüknek tulajdonítható az a tény is, hogy a legfontosabb stratégiai pontokat – folyótorkolatokat, a legjobban termő síkságokat, az utak elágazásait – szállták meg és lakják mind a mai napig (elrománosodott utódaik).

A könyv lényegében az I. Bevezetés című fejezettel kezdődik. A csángó népnév definíciójában ugyan már nem térhet el Lükő az addigi (szak)irodalmi kánontól, tehát Moldva és Bukovina összes, addig csángóként számon tartott magyar lakóját csángónak nevezi, de a földrajzi, történeti és néprajzi szempontú tüzetes vizsgálat során felfedezi a különböző csoportok, egymástól távolabb eső falvak lakói közti kulturális különbségeket. Ennek megfelelően árnyalja a táji-etnikai behatárolást, az egyes népcsoportok általi saját megnevezést, figyelembe véve új etnonimeket – moldvai-székely és moldvai-magyar – vezet be, és következetesen alkalmazza is azokat munkája során. Az egész moldvai csángóságot jelentő, már a kötet elején operacionalizált kifejezése a moldvai magyar, a nem székely eredetű lakosságra pedig az összetett szóként kezelt moldvai-magyar (kötőjellel!) megnevezést használja. A nemzetiség, nyelv, vallás mint identitásszervező tényezők rövid vázolása után néhány szó esik a viseletről, gazdálkodásról, házassági szokásokról. Egy bekezdés erejéig az identitásszervezés jelentkező veszélyeiről is tudósít: a români catolici (román katolikusok) és a romano-catolici (római katolikusok) ejtésbeli homonímiája és a moldvai magyarok általi különbségtétel lehetetlensége a felerősödő egyházi-hatalmi propaganda érdekeit szolgálja.

Lükő a terepmunkája során és a későbbi feldolgozás alatt is nagy hangsúlyt fektetett a csángók földrajzi helyzetének meghatározására. Érdeklődése abból az igényből fakadt, hogy a székely és a magyar csoportokat kultúrtörténeti szempontból el lehessen különíteni, a korábbi utazók és papok feljegyzései ugyanis nem vagy csak nagyon esetlegesen és következetlenül tettek származásbeli, nyelvi, kulturális különbséget Moldva magyar lakosságának egyes csoportjai között. A moldvai-székely és a moldvai-magyar telepek (és más, meghatározhatatlan eredetű, már elrománosodott magyar falvak) területi behatárolásával ezért önálló fejezetben foglalkozik. A fejezet végén megfogalmazott – földrajzi és történeti tényekből származó – következtetések a magyar és székely betelepüléseket időbeliségükben láttatják. Az itt felvezetett toponímiai vizsgálatok azt igazolják, hogy a moldvai-magyar csoportok a Szamos- és a Tisza-völgyi magyarsággal is kapcsolatban voltak egészen a 16. századig, amikor a Moldva és a Beszterce folyók menti magyar települések lakói elrománosodtak.

A harmadik fejezetben Lükő a moldvai magyarság kultúrájának kettősségét és erdélyi kapcsolatait szem előtt tartva arra keresi a választ, hogy a moldvai nem székely magyarságnak a székely és a Szamos-völgyi magyarsággal milyen viszonya létezett egykor. Gh. I. Năstasénak a Bandinus-kódex alapján végzett történeti jellegű megállapításait – amelyek szerint a moldvai-magyar elem régebbi lenne Moldvában, mint a székely-magyar, vagy a Tatros-völgyi magyarság a székely bevándorlások alkalmával jött volna létre – Lükő tudományos érvekkel és a terepkutató empirizmusából származó fölénnyel, konkrét adatokkal cáfolja meg visszavonhatatlanul.

A moldvai csángók etnikai elemeinek szétválasztását a fizikai antropológia módszerei közé tartozó megfigyeléssel is megpróbálta elvégezni, vagyis a csángók testfelépítése, külső fizikai vonásaik összehasonlító vizsgálatával, megállapításait viszont maga sem tartja tudományos szintűeknek. Éppen ezért úgy véli, a kulturális sajátosságok alkalmasabbak a különböző etnikai csoportok megkülönböztetésére, mint a rasszantropológiai jegyek leírása.

Dialektológiai megállapításait igen alapos hangtani és szókészlettani elemzésekre építi, folytonosan referenciát teremtve a moldvai és az erdélyi nyelvjárások között. A folklór terén végzett vizsgálatainak tárgyaként az archaikus motívumokat tartalmazó szövegek – mondák, balladák – nem mutatnak erdélyi kapcsolatokat, egy részük ugyanis helyi keletkezésű, más részük pedig román eredetű. Ezt követően a zenefolklór, a népi díszítőművészet, a viselet jellegzetességei kapnak hangot a kötetben, majd a moldvai-magyarok építkezésének bemutatásánál az épületszerkezet, a berendezés (tűzhely, bútorzat) sajátosságaira – és természetesen erdélyi párhuzamaira – helyezi a hangsúlyt. A tárgyi kultúrára vonatkozó kutatásai esetenként utolsó dokumentumaivá váltak egy-egy funkcióvesztett, alacsony hatékonyságú eszköznek.

A Gazdálkodás című fejezetben a földmegmunkáló eszközök (eke, szőlőültető bot) funkcionális és strukturális bemutatását nyújtja. Ezt egy sajátos közép-moldvai településszerkezetnek, a láncudvarnak az aprólékos feltérképezése követi. Külön érdeme Lükőnek ennek az ismeretlen gazdasági berendezkedéstípusnak a felfedezése és tudományos leírása.

A befejező tanulmányban a szerző újra megerősíti a moldvai magyar kultúra kettősségét, az eredettel kapcsolatban két kibocsátó kultúrkört jelöl meg: a Szamos- és a Maros-völgyi kultúrákat. Egy konklúzió erejéig lebontja azt a klasszikus kultúrtörténeti tételt, mely szerint a „nyugati kultúra legkeletibb határai a középkor végén és az újkor elején a Kárpátok voltak” (134.), mert meglátásai szerint a nyugati kultúra legerősebb alapja Moldvában a földművelő magyarság volt, amely egyben a nyugati vallásnak is keretet biztosított működési feltételeihez és az urbánus kultúra kialakulását is elősegítette.

A szerző interdiszciplináris jellegű kutatási módszertanát azért fontos megemlítenünk, mert ennek segítségével sikerült fontos kulturális összefüggéseket kimutatnia. Összehasonlító etnográfiai módszerei mellett végeredményben leíró etnográfiát művelt.

Lükő hivatkozásait végjegyzet formában csatolták a szerkesztők a főszöveghez, ami azért teszi nehézkessé az olvasást, mert nem ritka a 8–10 hivatkozás sem egy-egy oldalon, ezzel a megoldással viszont felszabadították az oldalak terheltségét. A mintegy százoldalas Adattár használatához útmutatót írtak a szerkesztők. A moldvai magyarság etnikai, felekezeti, nyelvi térképéhez összeállított adattár 488 jelenlegi vagy egykor létezett településről közöl adatokat (a magyar lakosságot említő feljegyzések, a lakosság száma, felekezete, nyelve stb.). Az adatbázist név-, földrajzi, tárgy-, etnikai és néprajzi csoportok mutatói teszik könnyebben használhatóvá. Az itt felhalmozott, részletekbe menő információgazdagság kivételes értékűvé teszi a munkát.

Az irodalomjegyzéket követően a kötetet román és angol nyelvű kivonatok zárják. A borító egy Lükő Gábor által készített fénykép és kézzel rajzolt Moldva-térképének felhasználásával készült.

A könyv helye egy megváltozott
tudományszemléleti kontextusban

1999-ben a kilencvenéves Lükő Gábor tiszteletére megjelent kötet4 rehabilitálni szándékozott a sokáig a tudományos élet perifériájára szorított kutatót. A könyvnek az életművet értékelő és tisztelgő írásaiból egy olyan kanonizálódó pozíció kitermelődését olvashatjuk ki, amely lényegében a Lükő-művek korabeli recepciójának retorikáját ismétli meg és erősíti fel. Az itt szereplő olyanszerű kijelentések, mint „az 1936-ban kiadott monográfiája mind a mai napig a Moldva-kutatás alapműve”,5 a jelenlegi csángókutatásokba bekapcsolódottak számára érezhetően felülvizsgálatra és korrekcióra szorul.

Lükő Gábor A moldvai csángók című könyve a csángókutatás adott történeti korszakában, mint láttuk, valóban egyfelől forradalmasította, másfelől megcáfolta a csángók eredetéről, társadalmi-kulturális homogenitásáról szóló tudományos elképzeléseket. Ezért számunkra a kérdés sokkal inkább úgy tevődik fel, hogy a jelenlegi kutatásokban mennyire alapmű. És itt rögtön pontosítanunk kell, hogy melyik „jelenlegi” és kinek a kutatásaiban.

Tánczos Vilmos a Korunk 2003. novemberi számában a csángó reneszánsz kifejezést használja, amely jól érzékelteti azt a jelenséget, amely az utóbbi évek tudományos, kulturális és politikai érdeklődésének intenzitását fejezi ki a csángó kultúra iránt.6 A közélet „csángósodására” utaló metafora nem túlzás. A kulturális élet csángó vákuumeffektusát bizonyítja az a temérdek kisebb-nagyobb publikáció, amely a csángók életvilágának bemutatásához kapcsolódik, és amelyet a hamarosan elkészülő Csángó bibliográfia7 véleményünk szerint jól fog reprezentálni. Hogy a csángó „probléma” mennyiben kezd hasonlítani egy százmillió forintos nagy nemzeti műsorhoz (a magyar kormány évek óta ennyit különít el a csángókkal kapcsolatos programokra), azt a múltkoriban egy informatikus ismerősünk nemes egyszerűséggel úgy fogalmazta meg, hogy „a csángók mostanában nagyon felkapottak”. Ezt tudatosítva joggal tevődik fel a kérdés, hogy a csángókutatás nem kerül(t)-e a csángó szimbólumfogyasztás hatása alá. E probléma azért lehet érdekes, mivel az elmúlt években éppen a csángókról megjelent elemzések sokfélesége miatt egymástól igen eltérően jelenítették meg a csángó kultúrát. Nem érdektelen az sem, hogy ki hogyan használta fel Lükő Gábor könyvét ezekben. Mivel ezen írások jelentős számban egyfajta értékmentő intenciótól vezérelve nem lépték túl az éppen hivatalos politikai retorika ideologikus dimenzióját, Lükő könyvét egy olyan csángó-magyar kultúrának a bizonyítására használták fel, amely olyan formában, ahogy Lükő Gábor 1936-ban leírta, ma már nem létezik.

Clifford Geertz szerint a fogalomalkotás nem más, mint kulturális termék – az osztályokhoz és a hatalomhoz hasonlóan olyan valami, amit úgy tudunk jellemezni, hogy kifejezési formáit az őt fenntartó tevékenységek fényében értelmezzük.8 Lükő a csángóság történeti, nyelvi-néprajzi különbségeinek hangsúlyozására a moldvai magyarság és a moldvai székelység megnevezéseket ajánlja könyvében. A tudományosan indokolt fogalomalkotás a Lükő-könyv hatásának köszönhetően olyan jelentésátértékelődésen ment keresztül, amely az utána következő munkák nagy többségében annak az ideológiai konstrukciónak a kifejezőjévé vált, hogy a „Kárpátokon túl élő testvérekről való lemondás önmagunk9 elveszejtésének is szimbóluma”.10 A kutatásoknak ez a része a múltra irányult, mivel a csángó kultúra korábbi rétegeiben sokkal tisztább formában voltak megtalálhatók a „magyaros elemek”; arra a kultúrára, amelynek legkorábbi és legrészletesebb leírását Lükő Gábor végezte el. A csángó kultúrának ez a fajta megközelítése jórészt figyelmen kívül hagyta e kultúra állandó és jelentős szerkezeti módosulásait, vagy ha beszélt róla, akkor azt a román kulturális gyarmatosítás és nacionalista törekvések kontextusában helyezte el. Ezek az írások nem a csángó kultúra legjellemzőbb aspektusait emelték ki és jellemezték, még csak nem is az adott helyzetben módosuló, organikus kultúra működését elemezték ki, hanem ideologikus pozíciókból mutatták olyannak a kultúra egyes szeleteit, amilyennek lennie kellett volna.

Lükő Gábor néprajzi-történeti vonatkozású tudományos eredményeit közvetve egy teljesen más irányultságú szféra, a politikai elit hasznosíthatta a kilencvenes évektől kezdve leginkább. A szűkebb tudományosságban a csángó telepek földrajzi elhelyezkedését és a kultúra táji-etnikai tagolódását vizsgáló fejezetei, nyelvi megállapításai a gyakrabban idézettek a magyar szerzők által. A csángó etnonim jelentésmezejét és a csángó kultúra kettős szubsztrátumát felfedő megállapításait témától függően a jelenleg íródó tanulmányok és a legújabb csángó monográfiák is hasznosítják. Annak függvényében, hogy Lükő következtetései a román nemzeti ideológiát megtörik, és vitathatatlan érvekkel támasztják alá a csángó kultúra magyar eredetét, a román részről kitermelődő írások egyáltalán nem használják a könyvet, esetleg a tájékozottság benyomását keltik azzal, hogy a felhasznált irodalmi tételek közt tüntetik fel, miközben sehol nem utalnak rá.11 Az 1990 után írt tanulmányok és kötetek irodalomjegyzékét átlapozva arra a következtetésre jutottunk, hogy Lükőt nemcsak a 20. század derekán mellőzték, de a tágabban értelmezett jelenlegi kutatásokban is periferikus helyzetűek a lükői eredmények.

A kötet hasznosítási foka véleményünk szerint a kutatások módszertani sajátosságainak is függvénye. A moldvai csángó falvak társadalmi helyzetét, közösségi életét, az archaikus mikrotársadalmak belső szerveződését a két világháború közötti évtizedben megkezdődött tudományos igényű kutatások óta sokan sokféle módszerrel és sokféleképpen vitatták. A folklórjelenségek feltárása, a népi eszköztár leírása mellett néhány jellegzetes megállapításban a társadalomszerveződést, a szociális jelenségeket is felvillantó első kutatók12 eredményei megjelenésük idején helytállónak, a csángó kultúrára vonatkoztatva kikezdhetetlennek bizonyultak, időszerűségük viszont a nagyfokú változásoknak tulajdoníthatóan azóta nagy vonalaiban megszűnt. Ez az elévülés nemcsak a kutatott kultúra aspektusainak változásában ragadható meg, hanem annak a tudománytörténeti folyamatnak is tulajdonítható, amely az európai etnológiában a pozitivista-evolucionista tudományos szemlélettől a strukturalista-funkcionalista perspektíván keresztül a szociálantropológiai és kulturális antropológiai kutatási paradigmáig mutat.13 Lükő anyagi kultúra terén véghezvitt munkásságát kétségkívül a jelenlegi, a részproblematikák tudományos szakaszának idején sem szárnyalhatják túl tudományos alaposságában a Moldva-kutatók, akik nem annyira a tárgyi kultúra állapotát, mint az archaikus szellemi kultúrproduktumok 21. századi továbbélését, valamint lokális társadalmi összefüggéseket és mikroközösségi szituációkat vizsgálnak.

Ennek megfelelően a csángókutatások egy iránya arra a tudományosan rendkívül izgató folyamatra koncentrál, ahogy egy mind ez idáig zárt kultúra falai hirtelen leomlanak, és egy egész etnikai csoport kultúrájában néhány év alatt olyan változások történnek, amelyek más közösségek, népek esetében esetleg több száz éves folyamatra nyúlnak vissza. Azonban ez a fajta kutatói megközelítés sem független a kultúra vákuumától, ugyancsak ennek erőterében jön létre. Talán ezzel magyarázható, hogy a modernitást, amely a 21. század elején nem hagyott érintetlenül egyetlen etnikai csoportot sem, ez a fajta tudományos diskurzus már-már a román államhatalmi és egyházi jelenlét szinonimájaként használja. Ezeknek az írásoknak a legnagyobb része szociális érzékenységű; úgynevezett antropológiai helyzeteket elemez ki.

A modernizáció hatásainak kitett 20. század végi–21. század eleji csángó kultúra és társadalom tehát feltétlen felülvizsgálásra szorul. Jelenleg a legkutatottabb témáknak az időközben felerősödött társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatok, a gazdasági-társadalmi integráció problémáinak (pl. akkulturáció, asszimiláció, mobilitás) feltárása és értelmezése bizonyul. A korábbi eredmények felülírása, a tudományos szempontú aktualizálás – az 1989-es változások után felélénkült, a csángó társadalmat megcélzó kutatások – során a csángókról kialakult sematikus, idealizált képet14 egy objektív módszerű valóságbemutatás váltotta fel, amely nem reprezentatív adatokat, tárgyakat, helyzeteket emel ki a környezetükből, hanem hétköznapi trivialitásában ragadja meg az egyes csángó falvak, családok vagy éppen személyek életvitelét.

A témaválasztás minőségi változásán túl az összehasonlító-leíró, kvantitatív jellegű tudományos módszert újabban egy megértésközpontú, interpretatív (kvalitatív) jellegű, a kulturális antropológia módszereit hasznosító irányzat váltja fel, amelynek legfőbb törekvése nem a csángók magyar eredetének szükségtelen újabb és újabb bizonygatása, hanem az ideológia- és politikamentes, kizárólagosan tudományos szempontú kultúrafeltárás és értelmezés.

A kötet tudományos és dokumentációs értékéből mit sem veszít, ha mindent összevetve elmondjuk, hogy az újonnan kiadott Lükő-könyv a jelenlegi kutatásokban való alacsony hasznosíthatósága egyrészt a csángó kultúra időközben megtörtént transzformációjának tudható be – ennek eredményeként az erre alapozó elemzések elkerülhetetlenül egy nemzeti ideologikus dimenzió felerősítését szolgálták –, másrészt annak a tudományszemléleti váltásnak, amely a Lükő által e kötetben művelt leíró etnográfiát egy túlnyomórészt szociálantropológiai érin-tettségű társadalomelemzéssel váltotta fel.

JEGYZETEK

1. Lükő Gábor: A moldvai csángók. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal. In: Pozsgai Péter (szerk.): Lükő Gábor művei. 2. Táton Kiadó, Bp., 2002.

2. Lükő Gábor: A moldvai csángók. I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal. Bp., 1936., valamint Lükő Gábor: A moldvai csángók. In: Györffy István (szerk.): Néprajzi Füzetek III. Bp., 1936.

3. „Tanulmánysorozatom első kötetében a moldvai csángóság etnikumának problémáit igyekszem tisztázni. Történeti irodalmunk eddig a régi s nagyobbrészt téves vagy hamis irodalmi hagyományok (pl. a Csíki Székely Krónika) alapján feltételezte a külön etnikumot, és a népi kultúrában csak ennek a nyomait kereste.” (11.)

4. Pozsgai Péter (szerk.): Tűzcsiholó. Tanulmányok a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Táton Kiadó, Bp., 1999.

5. Pozsgai Péter: i. m. 20.

6. Lásd Tánczos Vilmos: Csángó reneszánsz? Korunk. 2003. 9. 61–73.

7. A bibliográfia megjelenés alatt áll a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság szerkesztésében.

8. Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma. Osiris Kiadó, Bp., 2001. 330.

9. Értsd: a magyarság.

10. Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2000. 161.

11. Lásd Anton Coşa: Cleja. Monografie etnografică. Editura SemnE, h. n. 2001.

12. Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. M. Ciuc–Csíksomlyó, 1931; Lükő Gábor: A moldvai csángók. I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal. Bp.; Mikecs László: Csángók. Bolyai Akadémia. Bp., 1941.

13. Vö. Sárkány Mihály: Elméletek és korszerűség a magyar etnológiában. In: Magyar néphagyomány – európai néphagyomány. Bp.–Debrecen, 1991; Niedermüller Péter: Új törekvések a magyar néprajzban (1988). In: Mohay Tamás (szerk.): Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Ethnica Kiadó, Debrecen, 1992.

14. Pozsony Ferenc: Etnokulturális folyamatok a moldvai csángó falvakban. In: Katona Judit–Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 173–179. 173.; Năstase. Gh. I.: Ungurii din Moldova la 1646 după „Codex Bandinus”. Moldvai magyarok 1646-ban a Bandinus-kódex nyomán. (Kétnyelvű kiadás) Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2003.