December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Kántor Lajos

Közel és távol: 1956

Halottakról, élőkről – könyvekről

„...a múltba senki sem tud visszamenni” – olvasom egy ’56-os regényben (az Ötvenhatos regényben). Karátson Gábor ebben a múltat-jelent, esemény-rekonstrukciót és egyfajta mai politikai akaratot szétszálazhatatlanul összebogozó, majdnem hétszáz oldalas életkönyvében egyebeket is állít, például azt, hogy nem szabad rövid műveket írni. „Regényt kell írni, regényt! és nem memoárokat. Ki kell fejteni mindent hosszasan, zavarosan. Ahogyan a természet dolgozik. Mindent felejt, és mindenre emlékezik.” Hogy mi az a „hosszan, zavarosan”, és hogy a természet miképpen dolgozik, azon persze éppen úgy el lehet vitatkozni, mint azon, hogy tudunk-e vagy sem visszamenni a múltba. Mert ugye számtalanul tesznek kísérletet erre, sőt ezt (is) teszi Karátson Gábor, ezt kíséreljük folyamatosan – például most, az 1956-os magyar forradalom félszázados évfordulóján. Vers, regény, színpadra szánt szöveg mellett visszaemlékezésekben és a pillanatot történelmi folyamatokba beillesztő elemzésekben. Nem utolsósorban naplók kiadásával; ami nyilvánvalóan nem „visszamenetel” a naplóíró részéről, minket, az olvasót viszont visszavisz a már eléggé távoli múltba. Azokat is – az én nemzedékemet –, akik a történések helyszínén, azokhoz közel vagy a rádióra tapasztott füllel követtük, számosan fegyverrel vagy szóval tettek is érte, hogy győzzön, hogy győzni tudjon a forradalom. Akkor még nem volt tévé (elhiszi ezt egy mai fiatal?), következésképpen „tévés forradalom” sem, mint Romániában, 1989 decemberében.

Ifjúságunkról, tizen-huszonéves korunkról van szó, tehát meg sem tehetnénk, hogy most hatvan-hetvenes éveinkben járva ne próbáljunk visszamenni a múltba. Nyilvánvalóan az évforduló indokolja a már-már megszámlálhatatlan új ’56-os könyv megírását-megjelenését, de az életkor is megköveteli a visszapillantást, annak a számbavételét, hogy hol voltunk akkor. A Műegyetemen, a Bem-szobornál, netán a Tűzoltó utcában vagy a kolozsvári Házsongárdban, író-sírokat takarítani, majd világítani halottak napján. És függetlenül – persze nagyon is függően – attól, hogy e jelenléteknek mi lett a következménye, a meghatározó élmény 1956 maradt. Charles Gati – Gáti Károly –, az Amerikában sikeres politológus kitűnő könyvének, a Vesztett illúzióknak az epilógusát ezzel a mondattal kezdi: „Az 1956-os év életem meghatározó időszaka volt, az emlékezetemben máig élénken élő tapasztalat.” András Sándor (Sándor András), aki az októberi napokban a forradalom gyújtópontjának tekinthető diákmozgalom részese volt, s az írószövetségi eseményeknek is szem- és fültanúja, az ötvenedik évfordulóra született írások egyik legjobbikában (amely büszkeségünkre a Korunk idei októberi számában, majd a Történelmünk a Kárpát-medencében című Komp-Press-kötetben olvasható) két dologból indul ki: „Egyfelől abból, hogy életem meghatározó eseménye volt és maradt [az ötvenhatos forradalom], másfelől abból, hogy nem igazán tudom, ezért most faggatnom kellene magamat, hogyan is viszonyulok hozzá tapasztalataim jelenlegi összefüggésében.” Az akkor még csak hároméves Szőcs Géza pedig a Liberté 1956, e vegyes műfajú, ám izgalmas kötet utolsó mondatában így vall: „Az én időbeli hazám 1956 októberétől 1989 karácsonyáig tart, én annak az országnak vagyok az állampolgára.”

Budapest, Szeged, Debrecen, Kolozsvár 1956-tól 2006-ig sokszor és sokféleképpen találkozik. Az íróasztalomra halmozott új könyvekben a legkorábbról felbukkanó adat „a BBC elmondásában” található eseménytörténetbe ágyazódik: Czigány (akkor még: Salacz) Magda mondja el a riporternek szegedi egyetemisták – későbbi MEFESZ-alapítók – kezdeményezését: „...pont a mi évfolyamunk, akkor másodéves magyar–történész hallgatók, elhatároztuk, hogy felvesszük a kapcsolatot a kolozsvári egyetemmel. Írtunk is magánleveleket, és próbáltuk megszervezni, hogy kölcsönösségi alapon meglátogathassuk egymást. A válasz hamar megérkezett. Nyilvánvaló, hogy valami kiszűrődhetett erről, és az egyetem vezetősége megtudta.” (A szegedi–kolozsvári diáklevelezésből nőtt ki Széles Klára és Lászlóffy Aladár barátsága, amiről a legtöbbet Sz. K. nemrég megjelent könyve, a Lelkünkre így ül ez a kor közöl az olvasóval.) Nos, a levelekkel megcélzott bolyais évfolyam: mi voltunk. (Barátságom Rózsa Andrással is diák-indíttatású, 1956-os debreceni volt.) Én azonban – a magam teljesebb ötvenhatja szempontjából – ma hangsúlyosabbnak tudom más nemzedéktársaimnak az 1960-as évektől történő itteni megjelenését, lévén hogy ők aktív, ismert budapesti ötvenhatosok voltak. Pomogáts Bélára, az 1956 szellemét hűségesen őrző irodalomtörténészre utalok nyilván elsősorban (ő egyebek közt az Ötvenhat csillaga című kötet diákkori emlékezéseivel és tanulmányaival, az Irodalmunk szabadságharca – 1956 című, még 1989-es, kötetnyi összefoglalást is tartalmazó könyvvel, a Szembenézni a történelemmel címet kapottal, valamint antológiákkal van jelen az évfordulós kiadványok sorában) és a Cambridge-ből nemrég Londonba átköltözött, Budapesten gyakran, néha Kolozsvárt is megforduló Gömöri Györgyre; bár meg kell vallanom, Gömöri számottevő szerepe a budapesti diáktüntetésben, forradalmi lapszerkesztésben most tudatosodott bennem igazán, A forradalom sodrában még 1966-ból származó, valóban magával sodró jelenítését újraolvasva. A 2006-os újragondolások, (újra)olvasások – éppen halottak napján – más személyes találkozások emlékét is föleleveníti. Déry Tibor, Vásárhelyi Miklós (Nagy Imre egykori sajtófőnöke), az újságíró-irodalomtörténész Fekete Sándor, Tánczos Gábor (a Petőfi Kör titkára) az egyik oldalon, a forradalom oldalán – Rajnai Sándor (a snagovi „kirándulás” lebonyolítója, majd bukaresti nagykövet), Marosán György a másikon, a legsötétebb-legszomorúbb időkben a kádári oldalon. A szerepek és helyzetek változtak, ám az ’56–’57-es eseménysor alaposabb megismerése szükségszerűen elgondolkoztat, hogy hol és mikor mit vállaltunk, vagy mibe kényszerültünk.

Az én kolozsvári 1956-om mindenekelőtt a Kossuthot, a Szabad Európát, majd – pár napig – a Szabad Kossuth Rádiót, a lelkesülten, aztán egyre aggódóbban-ijedtebben követett tudósításokat jelentette. Most itt a híradások, egykori kommentárok ellenőrzésének, valódi kontextusba helyezésének az ideje. Pallai Péter és Sárközi Mátyás rendkívül hasznos, tanulságos vállalkozása, A szabadság hullámhosszán méltó a BBC hírnevéhez. Ahhoz a BBC-n belül működtetett magyar adáshoz, amelyet sajnos sokkal kevesebbet hallgattam, mint a Szabad Európa Rádiót (noha itt, a BBC-ben egyszer-kétszer, Londonban jártamban, meg 1989 decembere után idehaza is, megszólaltam). Igaz, 1956-ban még nagyon keveset tudtam Cs. Szabó Lászlóról, Siklós István pedig még otthon volt, Budapesten – a Széna téren Szabó bácsi csapatában tarthatták számon. (Ezt Siklós válogatott műveinek Czigány Lóránt írta kísérő tanulmányában találom.) Apropó, Siklós Pista: talán az ő csendes, szerény, visszahúzódó lényében keressem a magyarázatot, hogy Pallaiék kötetében nem találkozom a nevével, emlékező szövegével? Igaz, több napot, sőt hetet átölelő találkozásaink, beszélgetéseink során sem hozta szóba, egyszer sem, ötvenhatos élményeit. Beszéltek viszont, Cs. Szabó faggatására, az 1956 decemberében már londoni mikrofon elé kapott, menekült fiatal írók, Gömöri György, Sándor András (András Sándor), Márton László (aki majd Párizsban telepedett le); az archívum számára készült, most agnoszkált (egyediesített) hanganyag a magyar BBC-kötet egyik legközvetlenebb, leghasználhatóbb forrása. Általuk is, mint ahogy Méray Tibor, Kopácsi Sándor, Király Béla, Hegedüs András (Rákosi Mátyás ’56-beli miniszterelnöke), a budapesti brit követ Leslie Fry és sokan mások, névtelenül szereplő menekültek szavaiból áll össze a (mából visszaszóló) 1956-os eseménytörténet – valóságos, hiteles történelemkönyv. A másik rádióról, a Münchenből sugárzóról és Amerikából irányítottról jó néhányan elmondták már: a forradalom idején csak objektivitásra törekvéssel nem lehetett megvádolni Magyarországra – és hozzánk – sugárzott adásaikat. Ennek okát Charles Gati könyve bőven és gondolom, elfogultság nélkül magyarázza, összefüggésben az amerikai külpolitika korabeli Magyarország-felfogásával, tervével (tervhiányával). Mi, erdélyiek, azt gondolom, többségben, hittünk viszont a Szabad Európának; bármennyire recsegett is, sokszor kiszűrhetetlen volt a hangja, ezeken az esti-éjszakai adásokon csüggtünk. A szabaddá vált Kossuthban hallhattuk még Nagy Imre függetlenség-bejelentését, a kétségbeesett felhívást emlékezetem szerint Háy Gyula hangján – aztán újra maradt a Szabad Európa.

A remény és a kétségbeesés napjaiban leírt szövegek, most kinyomtatott naplók segítenek, hogy a rádiós hírek után összeálljon bennünk annak a tizenhárom napnak s a közvetlenül következőknek a históriája. Ide sorolandók az összegyűjtött fényképek – így az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által kiadott, Sümegi György és Müller Rolf bevezetőjével megjelent kötet. (A szerkesztők örömünkre feltüntetik, hogy e fotókból először a Kolozsvár Galériában rendeztek kiállítást, 2006 tavaszán.) A képeket, hatásukat a mai nézőre persze nem lehet leírni, a 72. lapról mégis idézek egy feliratot; kilőtt szovjet páncélozott csapatszállító jármű oldalán olvasható: „Az élenjáró szovjet ipar terméke – Generál javításra az USA-ba küldendő”. A naplókban természetesen szintén szó van a kilőtt tankokról, feldöntött villamoskocsikról, romos épületekről, betört kirakatokról, de arról is, hogy „a kirakatokban az áru érintetlen”. Ezt az őszi hetekben Budapesten tartózkodott Kós Károlytól idéztem – az ő (Csapody Miklós által megtalált) naplóját Sümegi György adta közre, előbb a Korunkban, majd egy gazdag dokumentumkötetben. (A főként képzőművészeket idéző Naplók, interjúk ’56-ról Kós Károly feljegyzéseivel kezdődik – ugyanúgy, ahogy a mi Viharok című ötvenhatos emlékező-irodalmi antológiánk; ez utóbbiban szerepel Tardos Tibor, Vásárhelyi Miklós, Méray Tibor, András Sándor négy Nagy Imre-versével, Páll Lajos és persze Dávid Gyula is.)

Az ötvenedik évforduló kiadói szenzációja azonban alighanem az a két – egymással egyébként korrespondeáló – gyermeknapló, amelyeket a pesti Kieselbach Galéria, illetve az 1956-os Intézet jelentetett meg, fakszimilében. A Csics Gyula megjelölt szerzőségével készült intézeti kiadvány szabályos, jól szerkesztett könyv (a forradalom körüli évek egyik legjobb tudójának, Rainer M. Jánosnak köszönhetően), a „névtelen” Kovács Jancsié viszont az eredeti képzetét keltő napló, azaz szenzációs nyomdai teljesítmény. (A Mester Nyomda megtisztelte nevét – és az 1956 októberében 14 éves fiú spontán remekét.) Ez a véletlenül, az Ecseri piacról előkerült nagyalakú vonalas-kockás füzet (leltárkönyv?) – amelyet csak kinyomtatás után azonosítottak a sikernek már örülni nem tudó Kovács János írásával – a szó akkori jelentésében sajnos már nem létező „össznépi” hangulat, akarat korhű kifejezője. Mutatóban néhány mondat e gyermeki, ám politikától áthatott érzékelés hitelességének jelzéseként: „1956. X. 23. Kedd. KITÖRT A FORRADALOM Június 14-én Lengyel-országban diáktüntetés volt. Bevették a pártba a rehabilitált W Gomulkát. Poznanban azonban véres összeütközésekre került sor.” Majd a 23-i iskolás nap következik, rágógumi vásárlás kísérletével a Dohány utcai trafikban, „de nem lehetett kapni”. Aztán, a mértan óra után: „Az orosz orán ötösre feleltem. A harmadik óra első felében a tanárnő nem volt ott. Ezalatt a Mór tanár érdekes történetet mesélt el. Akkor még senki sem gondolta, hogy másnap csaknem ugyanaz meg fog történni. De íme, már kezdődik is. Bejött az egészségtan tanárnő, s azt mondta, hogy azért késett, mert a Corvin előtt áll egy autó, s röpcédulákat szór. Ő fölvett egyet, és a szövegét legépelte. Olvasni kezdte: Csatlakozunk a szegedi egyetemistákhoz, s megalakítjuk az új Mefesz szervezetet. [...] Óra végén kinéztünk az ablakon, s láttuk, hogy a Szabad Nép székházától, csaknem a mi házunkig az egész utca szélességét elfoglalva áll a tömeg. Az utolsó két óra, már nem telt el rendesen. Mindenki erről beszélt, s nem nagyon figyelt a tanításra. Szünetben az Alkotmánytan könyveinkből kitéptük a címereket, a táblára óriási Kossuth-címert rajzoltunk.” Kovács Jancsi leírja az órák utáni röpcédulára vadászás történetét, ami végül is sikerrel járt. „Egyszer azonban egy 16 év körüli fiúnak láttam, hogy három röpcédulája van, és láttam, hogy az egyiket valakinek odaadja. Kértem, hogy a másikat adja nekem. Nekem is adta. Örömmel futottam haza, és olvastam. (a röpcédula a túloldalon.)” És valóban itt, a kinyomtatott naplóban, beragasztva a röpirat, a Szabad Ifjúság kiadása, fő helyen a „Miénk az utca” című cikkel. Vele szemben, mármint a naplóban, K. J. színes rajza, a tüntetőkkel, a közbülső emelvényen álló kezében a háromszínű (még nem lyukas) zászló. Kovács Jancsi naplóbeli feljegyzéseinek utolsója, felnőttesebb betűkkel, 1957. V. 13-i dátumot visel: „megszűnt a Kossuth-címer, és helyette új csillagos, piros szalaggal átfont címer lett.”

Nagy Imre, a forradalom által hatalomra juttatott magyar miniszterelnök ekkor már hivatalosan letartóztatásban van. Vagyis véget ért az 1956 novemberétől 1957 áprilisáig „élvezett menedékjog” Romániában, a snagovi tartózkodás. Ennek az időszaknak – és persze az előzményeknek – szomorú, Nagy Imre által tartott tükre a Snagovi jegyzetek, benne a Gondolatok, emlékezések címet kapott politikai vitairat, amit kiegészítenek Nagy Imre szintén innen írt, külföldi és magyar pártvezetőkhöz címzett levelei, valamint a román „felvigyázók” által készített lehallgatási jegyzőkönyvek magyar fordítása. A szomorú jelzőt nem csupán a miniszterelnök akasztófához vezető útja indokolja, hanem a vitázó emlékezés hangvétele, a kommunista mozgalomban eltöltött évtizedekből magával hozott illúziók továbbélése. Nagy ugyan mindvégig visszautasítja a forradalom ellenforradalommá minősítését, élesen elítéli Kádár János politikáját, a magyar néppel szemben a „proletár nemzetköziségre” való támaszkodást, ám változatlanul a szocializmus lehetséges felépítése a viszonyítási pont számára. (Visszacseng az emlékezetben az 1956 után meghurcolt Szabédi László 1959. áprilisi, öngyilkosságát közvetlenül megelőző búcsúlevelének utolsó sora – a megyei párttitkárnak írt levél elején még az áll, hogy „Bármely órában elfoghatnak” –; a zaklatottan elmondott panaszok, önigazolás után következik a felkiáltójeles mondat: „Éljen a szocialista tábor fényes jövője!” Mai olvasatban ez már paródia, szatíra.) Igaz, Nagy Imre szembesíti a néppel szembeszegülve építeni akart szocializmust az „igazival”. Mert „az egyetlen megoldás a saját nép, a magyar nép nemzeti, hazafias törekvéseinek a proletár nemzetköziség valódi és hatalmi vagy presztízs szempontokból nem eltorzított szellemben való összeegyeztetése. Enélkül Kádár maga és politikája mögé állíthatja az egész szocialista tábort, annak pártjait és kormányait, de maga, kormánya és a párt ellen hívja ki az egész nép haragját és megvetését.” A Gondolatok, emlékezések legvégén azt olvassuk, hogy a szerző elégedetlen írásával, főképp mert „személyes megbántottság, sértődöttség, harag is nem kis szerephez jutott” benne; a leírt tények, események rögzítése miatt megkegyelmez a már leírtaknak – hozzátéve: „Majd nyugodtabb körülmények között, józanabb fejjel valamikor hozzáfogok az októberi események hű és pártos marxista feldolgozásához.” Erre már nem adódott alkalom, a másfél börtönév viszont s a halálos ítélet kimondása után elhangzott szavai, bármiféle megalkuvás elutasítása a történelembe emelték Nagy Imre mártíriumát.

Az októberi forradalom és szabadságharc történetének 2006-ban olvasható, összegező elemzései a Nagy Imre-képnek ezt a kettősségét mutatják ki, magyarázzák. Charles Gati számos új, főként amerikai, de emellett orosz (szovjet) és magyar forrásokat beépítő – egyidejűleg angolul, németül, franciául, oroszul és magyarul kiadott – alapos könyvében Nagy Imre személyiségének megkülönböztetett figyelmet szentel. Gati szerint „Nagy Imre olykor makacs, de mindenképpen megnyerő személyiség, romantikus lelkű magyar ember volt – azonkívül pedig a kommunista ideológia kreatúrája; mindkét személyiségtípus a és a rossz, a helyes és a helytelen szigorú és szögletes kategóriáiban gondolkodik. [...] A rettenthetetlen hősöket és az önfeláldozó mártírokat többre becsülte, mint a higgadt, bölcs és alkukész államférfiakat. Jobban tisztelte Petőfi Sándort, az 1848-as forradalom költőjét és a hozzá hasonló személyiségeket, akiknek csak szabadság és szolgaság között adatott választaniuk, mint az 1867-es kiegyezés Deák Ferencét, akinek kompromisszumkészsége nem hozta ugyan el Magyarországnak a teljes függetlenséget, de megindított egy gazdasági felvirágzást és egy káprázatos építészeti újjászületést, amely máig hatóan formálta át Budapest arculatát.” Charles Gati ezt a (valóban fontos) személyi motívumot beépíti a maga hipotézisébe, hogy ti. a forradalomnak nem kellett volna szükségszerűen elbuknia, talán lehetséges lett volna egy titóista ország kialakítása 1956-ban Magyarországon. Ezt az ahistorikus (?) feltételezést Gati könyvének több kritikusa kétségbe vonta, például Kosáry Domokos (egy rádióbeszélgetésben). A bírálatokban nem olvastam azonban annak kimondását, hogy egy ilyen kompromisszum esetleges létrejötte után aligha lehetne beszélni a magyar forradalom világtörténelmi jelentőségéről, arról, hogy először és alapjaiban ingatta meg a kommunizmus rendszerét, legalábbis a kommunizmust mint győzelmes világideológiát.

Charles Gati Vesztett illúziókja ettől függetlenül kitűnő elemző munka, nélkülözhetetlen a fél évszázaddal ezelőtti világpolitikai folyamatok, mozgások érdemi megismeréséhez. Két példa. Sztálin halála után az Egyesült Államoknak a szembenálló rendszer, illetve a kelet-európai államok felé mutató politikáját – és ezzel (részben) összhangban a Szabad Európa Rádióban érvényesülő hangot – Gati három szóval jelöli: konfrontáció, versengés, együttműködés (enyhülés). „Amennyiben Kelet-Európáról volt szó, e háromelemű megközelítés egyes vonulatai külön-külön szemlélve jelképezték a régió felszabadulását, vagy nemzeti kommunista vagy titóista kormányok hatalomra jutását, vagy reformokat, illetve a szovjet tömbön belüli, hosszú távú fejlődési folyamatokat támogató erőfeszítéseket.” Ami pedig a Szabad Európát illeti: miközben Amerika „a Szovjetunióval való konfrontáció, a versengés és az együttműködés zavaros vizein evezgetett, a Szabad Európa Rádió vezetése nyilvánvalóan hallotta a Washingtonból érkező jelzéseket, de meghallani már csak azokat volt hajlandó, amelyeket meg is akart hallani – nevezetesen: a konfrontáció jelszavait.” És minthogy az Egyesült Államoknak nem volt Magyarországgal kapcsolatos érdeke, elképzelése (még hírszerzői sem voltak ebben az időben!), a SZER akarata szabadon érvényesülhetett. Nem kevésbé fontos, amit Charles Gati a másik oldal jellemzéseként ad a magyar kérdésben, a XX. Kongresszust követő időből, a Molotovétól eltérő hruscsovi magatartásról. „A változásnak köze volt Hruscsov politikai opportunizmusához is. Amikor Malenkov elmozdításához és a saját előrelépéséhez szüksége volt Molotov, Kaganovics, Vorosilov és mások segítségére, kegyeibe fogadta Rákosit; amikor azonban már nem volt életfontosságú a régi sztálinista gárda támogatása, Rákosi és a budapesti sztálinisták sem számítottak már olyan sokat. A dolgot nem hirtelenkedte el; az 1956-os év folyamán fokozatosan vált egyértelművé: a Kreml készen áll arra, hogy egy megfelelő magyar – vagyis nem zsidó – figurával váltsa fel Rákosit. Az esélyesek között volt Hegedüs András és talán Kádár János – Nagy Imre neve eleinte szóba sem került.”

Bőven idézhetők volnának Charles Gatitól egyéb fontos megállapítások is, érdekes részletek. Így amit a zsidók szerepéről ír a magyar forradalom egyik vagy másik oldalán. Személyekre vonatkozó megjegyzései, ítéletei sem érdektelenek. Nyilván a kompromisszumos magatartás előnyben részesítése határozza meg a két egykori barát, Vásárhelyi Miklós és Szilágyi József ötvenes évekbeli történetének megítélését. Érdekes volna ismerni Gátinak a Rajnai Sándor vezérőrnaggyal, a Politikai Nyomozó Főosztály egykori parancsnok-helyettesével készített (1991-es) negyvenórás interjúját, amire itt csak utalások történnek, de így is lényeges mozzanatok tárulnak fel Rajnai szerepéből Nagy Imre és társainak sorsát illetően.

Ha a Vesztett illúziók a mából visszatekintő, az amerikai külpolitikát erőteljesen megvilágító, összegező ’56-os könyvként ajánlható minden érdeklődő figyelmébe, Fejtő Ferenc műve, A magyar tragédia 1956 az egyszerre magyar és párizsi nézőpont érvényesítésével győz meg újólag a szerző rendkívüli történelmi érzékéről – annál is inkább, mert ez a magyar nyelven most kiadott könyv az 1956-os (!!!) francia eredeti alapján készült, némi kiegészítéssel. Ma sem érdektelen, hogy mit írt akkor Sartre a magyar ’56-ról (csak Camus-t szoktuk emlegetni), és hogy mi volt akkor neves francia kommunisták, Aragon, Garaudy, mások – értetlen vagy éppen elmarasztaló – véleménye, esetleg hallgatása. Az igazi szenzáció azonban Fejtő leírása, értékelése 1956-ról – 1956-ban. No meg a korábbi évekről; persze, a népi demokráciák szakértőjétől ez korántsem meglepő. Viszont a vigyázó szemét Budapestre vető párizsi magyar tájékozottsága folyamatosan tiszteletre készteti akár a kolozsvári olvasót. Utaljunk csak az írók, az Írószövetség ’56-os szerepéről szóló részekre (Déry Tibor) vagy Nagy Imre jellemzésére, az ortodoxia és a lázadás végleteire. Idézzük Fejtő Nagy Imre-portréjából (egy 1989. novemberi kommentárjából): „Valószínűleg az a remény tartotta szolgálatában a Szovjetunióban, majd Magyarországon, a kudarcok és gazságok láttán, hogy eljöhet az az idő, amikor a szocializmus, amelynek elkötelezte magát, a Rettenetes Ivánok kezéből civilizált, felvilágosult uralkodók kezébe kerül majd. Alighanem az volt az ő becsvágya is, hogy ilyen uralkodó legyen. Nem Macbeth-arcú, hanem emberarcú. Ha nem így lett volna, nem hinném, hogy a döntés pillanatában az a Nagy Imre lehetett volna belőle, akinek emléke előtt tisztelettel meghajlunk. Ha nem így lett volna, akkor Kádár lett volna belőle, a hazát a pártért eláruló vezető.”

Az amerikai, angol, francia, lengyel (utóbbi Gömöri György kötetében nyomon követhető) visszhang mellett természetesen nem hagyható figyelmen kívül az erdélyi reagálás, az itteni párhuzamos történetek számbavétele. Noha csupán kezdet, fontos alapvetés az irodalomtörténész Dávid Gyula s az őt segítő munkatársak életrajzi adattára a Romániában börtönre vagy halálra ítéltekről. Az 1956 Erdélyben, Dávid tanulmányával (1956 Erdélyben és ami utána következett), új kutatások kiindulópontja, lexikon értékű adattár a maga félelmetes 415 lapjával. Hogy az adatok mögött mi rejlik, arra Páskándi Géza kilencsoros versével utalhatunk (egy Pomogáts szerkesztette, váradi kiadású antológiából idézve):

„Hiszekegy” helyett, „Hiszek mind többet”

mond a szám.

Mióta ez a kínzató többlet

a hazám,

mióta a lélek túlzengett

zátonyán, mint barlang – szent tüzet melenget

emberiségnek füstöt lenget

áldozóként a

koponyám.

És végül, messze kanyarodva a filológusi igénnyel végzett kutatástól, térjünk vissza az irodalomhoz, illetve (Páskándit hallgatva) maradjunk az íróknál. Bár Szőcs Géza Liberté 1956-ja a könyv kétharmadát kitevő jegyzet- és függelék-részével kutatómunkának is fölfogható (különösen a Szovjet katonák a magyarok oldalán 1956-ban fejezet révén), elsősorban mint színpadi – és filmes – megjelenítésre tett eredeti kísérlet érdemli figyelmünket az 1956-os könyvek 2006-os áradatában. Szőcs hatalmas történelmi és képzeletbeli anyagot kínál fel a rendezőknek, így-úgy összegyúrja, ám inkább ötleteket, lehetőségeket ajánl fel, és néhány kitűnő, brechtes songot alkot, betétként. Esztétikai értékelésre valószínűleg ezek igazán alkalmasak. Mutatóban az egyikből (Istenkép, avagy a jelen mint a múlt és jövő közti szerződés tárgya):

 

Megsokszorozza arcát az Úr:

Képmásom, beszélj magyarul!

 

S a felhők és az ég alól

Isten magyar népmása szól.

 

Tiéd az ország, mond az Úr

és azt gondolja szótlanul:

 

Mindez övék és mindez ők.

A polgárháborúk s a nők

s a szentmisék s a szemfedők,

 

ők az Isten új ismerőse,

ők a Holnap

                   s a Holnap hőse;

 

mindez övé, a nemzeté,

mindez övé és mindez ő,

 

egy rendező; s a rendező-

pályaudvarra érkező

mozdony s a mozdony-

                               vezető

 

és folytatandó sorsa ő

minden lányában és fiában

és a 6:3 Angliában –

 

rikkancs rikolt a Délinél,

Magyar Nemzet és Daily Mail;

 

egymást váltják az ezredek,

lyukas zászlókat fúj a szél;

 

És csak utalásszerűen – mert ide tartozik, ám feltétlenül külön méltatást-elemzést igényelne – egy kortárs világirodalmi alkotásról, az orosz Viktor Jerofejev A jó Sztálin című regényéről. Ez az a mű, ahol a közelmúlt (a távoli múlt?) valóban irodalmi alkotásba épül, ahol szinte észrevétlenül lépünk vissza a 20. század közepi történelembe – Moszkvába és Párizsba s nem jelentéktelenül a magyar történelembe. A diplomatagyerek természetes alkalma, hogy Molotovot és a Gulag-veszélyt egyaránt felidézze, Yves Montand moszkvai hangversenyére utaljon és a „jó” Sztálin járványszerűen terjedt hírét-népszerűségét megjelenítse. („Sztálint az orosz játék mintájára el lehetne nevezni Keljfel-Sztálinnak. Sztálin a mágikus totalitarizmus létrehozója. Az oroszok szeretik a rejtvényeket. Sztálin feladott nekik egy rejtvényt. Sztálin teljességgel hermetikus, leszögecselt, mint egy tengeralattjáró. Ez a mi sárga tengeralattjárónk. Sztálin sohasem mondta ki, valójában mit is akar. Mindenkit kinevetett, és meghalt anélkül, hogy kiismerték volna.”) Amit Jerofejev a magyar ’56-ról ír, azt teljes terjedelmében kellene idemásolni az ötvenedik évfordulón; de csak pár mondatra van hely. Tehát Jerofejev vallomásából, múltidézéséből: „A magyar forradalom sorsdöntő pillanat volt számomra. Ráébredtem a felnőtt életre. Végre tudni akartam róla valamit. Nem gyermeki kérdéseket kezdtem föltenni a szüleimnek. A világ hirtelen kitágult.”

És még három idézet, záradékul – de már nem csupán a múltról. Az egyik a regényíró Karátson Gábortól: „Mert országnak én nemcsak a határai (a hajdan természetes, ma már csak a győztes nagyhatalmak által megrajzolt, önkényesen körülnyírt határok) közé zárt földterületet nevezem (»a rajta élőkkel együtt«), hanem azt az eseményt is, lobogjon bár egyetlen éjszakán vagy három hónapon át vagy tündököljön ezer évig, amelyben nép és tájék (hegység vagy puszta, szurdok és patak, egy utca hossza vagy egy villamos szitává lőtt oldala) egyetlen óriási fény- és hangjelenségben egyesülnek, vagy már meglevő, valamikor az ősidőkben létrejött egységüket mint egy csak érzelmeink számára látható földi Nap folyamatosan kinyilatkoztatják.” András Sándor a mában élő írót és gondolkodót képviseli, amikor kertelés nélkül kimondja: „1956-ot akkor ünnepelnénk meg méltóan, ha ki-ki hozzákezdene a kialakult hipokrízisek – álszentségek és szenteskedések – feltárásába, szóbahozásába, megvitatásába. Amíg erre nem történik kiben-kiben – és kikben-kikben – kísérlet, addig a forradalom inkognitóban jár közöttünk, mint Kierkegaard szerint Krisztus, csak kevesen és szinte közölhetetlenül ismerik fel. Amíg és amennyire az ország népe és, igen, a nemzet is, önáltatásban és, ami még nagyobb baj, az önismeretre törekvés, ezért az egymással együtt élés megjavításának igénye nélkül fogyasztja napjait, éveit, lassan már évtizedeit, addig és annyira hipokrita – hol szenteskedő, hol álszent – az 1956-os forradalom ünneplése.” A sikeres amerikai politológus-politikus Charles Gati, Gáti Károly köznapibban, pragmatikusabban fogalmaz: „Amire 1956-ban szükség volt, s amire a világnak ma is szüksége van, az azon képesség, hogy okosan és nyugodtan hajózzunk a kívánatos és a lehetséges között – hogy idealisták legyünk, de ne építsünk légvárakat.”

 

A továbbolvasásra vállalkozók érdekében következzék az említett 2006-os (és 2005-ös) könyvek pontosabb megjelölése:

A szabadságról és a zsarnokságról. Az ötvenhatos forradalom és a magyar irodalom. Pro Universitate Partium Alapítvány, Nagyvárad, 2006.

Csics Gyula: Magyar forradalom 1956. Napló. 1956-os Intézet, Bp., 2006.

1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. Erdélyi Múzeum-Egyesület – Polis Könyvkiadó, Kv., 2006.

Fejtő Ferenc: A magyar tragédia 1956. Kossuth Kiadó, Bp., 2006.

Fényképek 1956 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Bp., 2006.

Charles Gati: Vesztett illúziók. Osiris Kiadó, Bp., 2006.

Gömöri György: Az én forradalmam. Pont Kiadó, Bp., 2006.

Viktor Jerofejev: A jó Sztálin. Európa Könyvkiadó, Bp., 2005.

Karátson Gábor: Ötvenhatos regény. Helikon Kiadó, Bp., 2006.

[Kovács János]: A magyar forradalom 1956. Napló. Kieselbach Galéria, Bp., 2006.

Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolatok, emlékezések 1956–1957. Gondolat Kiadó – Nagy Imre Alapítvány, Bp., 2006.

Naplók, interjúk ’56-ról. Enciklopédia Kiadó, Bp., 2006.

Pallai Péter–Sárközi Mátyás: A szabadság hullámhosszán. Helikon Kiadó, Bp., 2006.

Pomogáts Béla: Ötvenhat csillaga. Széphalom Könyvműhely, Bp., 2006.

Pomogáts Béla: Szembenézni a történelemmel. Hungarovox Kiadó, Bp., 2006.

Szőcs Géza: Liberté 1956. Irodalmi Jelen Könyvek, [Arad, 2006.]

Történelmünk a Kárpát-medencében (1926–1956–2006). Komp-Press Kiadó, Kv., 2006.

Viharok: 1956-os irodalom a Korunkban. Komp-Press Kiadó, Kv., 2006.