December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Koczka György

Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?

Alábbi sorok főleg azokhoz szólnak, akiknek nem volt szerencsétlenségük megélni a „dolgozók államának”, a proletárdiktatúrának a korát. Azok számára, akik megélték, nem sok újat mondhatok, már tudniillik azok számára, akik minden „vonatkozásában” megélték. Ennyi év távlatából arról, ami 1964-ig történt, amikor a „Nyugat felé nyitás” áraként hivatalosan, papiroson megszüntették a politikai fogoly státust, akár olyan címen is lehetne írni az itt következőkben, hogy „van, amin nevetni lehetne”.

A kor embertelen ostobaságáról, cinikus humoráról lesz szó, a némileg megenyhült emlékezés, a soha nem enyhülő indulat hangján.

Tizennyolc éves voltam, a kolozsvári, akkor még csakcsupán Bolyai Tudományegyetem filológia karának magyar nyelv és irodalom szakán másodéves egyetemi hallgató, amikor egy vasárnap reggel, pontosan 1956. november 18-án, mintegy két héttel azután, hogy a szovjet tankok vérbe fojtották az ‘56-os magyar forradalmat és szabadságharcot, két civil azzal rázott ki az akkor Augusztus 23. utcában, azelőtti Király utcában, ma nem tudom milyen utcában levő diákotthonban az ágyamból, hogy előző éjszaka, névnapi mulatságról hazatérőben, hangoskodtunk az utcán, csendháborítottunk, valaki feljelentett, ezért most a rendőrségre kell menni, hogy ott „tisztázzuk” a dolgot. A tisztázás folyamata életem öt esztendejébe került, anélkül hogy bármi is tisztázódott volna mind a mai napig. Persze gyanús volt, hogy a két civilt, akiről látszott, hogy nem ajánlatos karambolozni az öklükkel, felengedték a szobánkba, ami annak idején szigorúan tilos volt, még a család sem mehetett fel a hálókba. Gyanús volt, hogy az ismeretlen feljelentő tudta, névnapról voltunk hazatérőben. A leggyanúsabb azonban az volt, hogy árgus szemekkel figyelték minden mozdulatunkat, ügyelve, nehogy meglépjünk. De hát egy oly korban nőttünk fel, ameddig felnőttünk tizennyolc éves korunkra, amelyben sok minden gyanús volt, és keretlegény-kinézésű civilekkel nem volt ajánlatos kenyértörésre vinni a dolgot (a kenyeret jegyre adták annak idején, sohasem eleget egy egészséges gyomrú fiatal számára). Úgyhogy éltem a gyanúperrel, itt valami baj következik, de hogy akkora baj következik, arra nem számítottam. Mert nem ismertem eléggé azt a szép új világot, és rengeteg illúzió élt bennem, ámbár Hruscsov elvtárs a XX. kongresszusán a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának már leleplezte a rendszert, a sztálini terrort, de mi épp a Hruscsov leleplezésében láttuk a rendszer megjavíthatóságának a lehetőségét, és nem mértük fel eléggé ’56 novemberének tanulságát, amikor láthattuk volna, hogy továbbra is a kancsuka törvénye uralkodik, és csak a nagy Sztálin kancsukájáról lehetett rosszat mondani.

A rendőrségre vittek, amely nem volt messze a bentlakásunktól, ezt most valóságosan, nem képletesen értve. Eredeti gyanúm ott csak megerősödött. Ugyanis két ajtó volt abban a szobában, amelyben személyileg azonosítottak bennünket, engem és a társamat, Kelemen Kálmánt (akkor másodéves magyar szakos, majd aztán mérnök, ma a keresztényszocialista platform vagy mozgalom vagy micsoda első vagy második embere) például nem azon az ajtón engedték ki, mint a többieket, és amelyen át engem is egy kisautóhoz vezettek, és elvittek az egykori Árpád utcába (se akkor, se ma nem tudom, milyen más neve volt-van az utcának), ahol a szekuritáté székhelye volt.

Ott aztán közölték velünk, hogy a nép ellenségei vagyunk, ellenforradalmárok, nacionalisták és sovének. Mindezt egy szuszra. Más szuszra – amikor szólni próbálván, a kor szigorú szabálya szerint elvtársnak szólítottuk a most már egyenruhában levő tiszteket – megtiltották, hogy a szekuritáté tisztjét elvtársnak szólítsuk, pedig még a tanárainkat is elvtársaknak kellett szólítanunk, de hála istennek nem mindegyikük volt elvtárs. Akkor már tudtam, nagy a baj, orosz filmekből tudtam, hogy akiket például a nagy Csapajev halomra lövöldözött, azok nem továrisok, hanem grázsdányinok voltak, és ezeket irtani kellett. Mi uraknak kellett hogy szólítsuk a szekusainkat, akik ezzel is bizonyították, hogy fogalmuk sincs arról, milyennek kell lennie egy úrnak. Egyikük se származott úri környezetből, ami, egyenruhában lévén valamennyien, nem látszott meg azonnal. Írni se tudtak rendesen, pedig a román helyesírás nem olyan komplikált, mint a magyar, ebből következtetni lehetett arra, hány osztályt nem végeztek, amint arról a vizsgálati jegyzőkönyvek tanúskodnak. Hogy a Várhegyit Varhedyinek írta Pop Virgil, a vallatótisztem, az hagyján – nem egyszeri elírásként, hanem következetesen, minden egyes alkalommal –, de a román „vagy” kötőszót így írta: „s-au”: „Nagy Benedek s-au Varhedyi Ştefan” – ezt a hibát is következetesen, a vizsgálat egész folyamán. Pedig egy laza pillanatában Pop Virgil elbüszkélkedett azzal, hogy egyetemista, levelező szakon tanulja a jogot, de úgy látszik, a tanárai jogra tanították Pop Virgilt, ám helyesírásra nem. Vagy nem merték kikezdeni a helyesírását, ujjat húzni vele, amint a kor egyik hírhedt magyar katonai ügyészéről, a később Temesváron a hadbíróság elnökévé avanzsált Gajdó Tiborról mondja a fáma, hogy bizony amikor a nagyobb hatás kedvéért egyenruhában jelent meg a vizsgán – az akkor még létező magyar nyelvű jogi karon –, Balogh Edgár, aki ott tanára volt, valami olyat mondott, hogy: „Tiszt úr, maga itt nem tiszt, hanem egyetemi hallgató. Menjen szépen haza, és jöjjön vissza civilnek öltözve.”

Én ama november 18. óta, amikor a kolozsvári szekuritáté dolgozói parancsba adták, hogy urazzam őket, mindvégig csak uraztam őket, pedig bizonyisten egyetlen úr nem volt közöttük. Sok évvel később, amikor az volt a módi, hogy a szekuritáté tisztjei ott járjanak közöttünk – akkor a temesvári magyar színház dramaturgja voltam –, megszólt Ungureanu elvtárs, akit csak civilben láttam, de ő egy percig sem állította, hogy civil lenne, mondom, megszólt, hogy miért nem szólítom úgy, amint illik ebben az országban, elvtársnak.

„Nézze, Ungureanu úr – mondtam neki –, 1956-ban egyik kollégája megtiltotta nekem, hogy elvtársnak szólítsak szekuritátés tisztet. Azóta egyik kollégája sem vonta vissza ezt az interdikciót.”

Nem kell azt hinni, hogy nagy bátorságomban mertem ilyet mondani. Nem voltam én bátor. Csak már nagyon régóta nem féltem. Nem féltem, mert tudtam, hogy igazságnak, tényeknek, valóságnak a szekuritátéhoz semmi köze. Tudtam, ha szerzetesi életet élnék is, de valami megmagyarázhatatlan, sötét érdek azt kívánná, hogy újból bezárjanak, találnának ők okot arra. Majd ők megmagyarázzák, bebizonyítják, miért vagyok ellenség, akinek rácsok mögött a helye.

Hogy igazságnak, tényeknek, valóságnak semmi köze a szekus vádakhoz, azt már 1956-ban, a vizsgálati fogságban, a vallatások ideje alatt megtanultam.

Az egyik vádpont, amelynek alapján elítéltek, az volt, hogy „kispolgári, nacionalista” verseket szavaltam. Például Gábor Andor Az én hazám című versét. Igaz volt. Szavaltam. 1956 novemberében, miután a szovjet tankok és a magyar árulók vérbe fojtották az ’56-os forradalmat. Első szakasza így hangzott a versnek (emlékezetből idézem): „Az én hazám fekete föld, / Melyben pompás a búza, / Melyben kövér mag dús kalász / Nemes fejét lehúzza. / Az én hazám fekete föld, / Melyben pompás az asztag, / Az én hazám fekete föld, / Akasztat és akasztat.” Ezt a verset Gábor Andor a magyar tanácsköztársaság leverése utáni fehérterror ellen írta. De nagyon jól passzolt, öszecsengett az 1956 utáni terrorral. Gábor Andor tudvalevően elmenekült a fehérterror elől. 1956-ban a Ludas Matyi főszerkesztője volt. Hithű kommunista. Megpróbáltam ezzel védekezni. Nem számított. Se a vallatótisztemet, se a bíróságot nem lehetett meggyőzni. Az ítélet indokolásában ott szerepelt az, hogy „Gábor Andor kispolgári nacionalista költő versét” szavaltam. Az ügyvédem szánalmas kis próbálkozása, hogy legalább ezt a tévedést helyesbítsék, hogy egyetemi tanárt idézzenek be a perünkre tanúsítani, ki is az a Gábor Andor, nem ért egy pipa bagót se, a szekuritáté Gábor Andort kispolgári nacionalista költőként megbélyegezte, és ezen a Jóisten se tudott volna segíteni. A Jóisten se, akinek akkor nyilvánvalóan jobb dolga is volt annál, semhogy igazságot szolgáltasson. Ma sem tudom, csakugyan olyan ostobák voltak-e a szekusok, hogy nem tudták, kicsoda Gábor Andor, vagy nem is érdekelte őket, ki is ő valójában. Valószínűleg mindkét dolog igaz. A nagy iskolázottság nem vetette fel a szekusokat.

Hogy Pop Virgil hadnagy hadilábon állt a helyesírással, azon én nem csodálkoztam. Ő is biztos olyan jó elvtárs volt, aki ún. „munkásegyetemen” végzett. Munkásegyetemre a nagyon jó és reménykeltő fiatal elvtársakat küldték, mindegy, hány osztályt végeztek el, és kétévi munkásegyetemi oktatás után érettségi diplomát kaptak, majd aztán felvételi vizsga nélkül jelentkezhettek olyan egyetemi szakra, amilyenre csak akartak. Nekünk is volt több ilyen kollégánk az évfolyamon, ezek egyike, Balló elvtárs  túl volt a harmincon, és innen a legelemibb műveltségen, ráadásul még végtelenül ostoba is volt. Egy jelenkori magyar nyelv órán áldott emlékezetű Gálffy Mózes kihívta a táblához nyelvtani elemzésre, és feldiktált neki a Fa leszek... c. Petőfi-versből egy részletet. „Írja, Balló eltvárs – mondta neki, és diktálta: »Ha, leányka, te vagy a pokol: – zárójel – (hogy / Egyesüljünk) – zárójel bezárva –, én elkárhozom.«” Amikor Gálffy professzor a táblára nézett, nagy csodálkozva konstatálta azt, ami oda volt írva, éspedig: „Ha, leányka, te vagy a pokol, én elkárhozom.” „Balló elvtárs – nézett ki a szemüvege fölött –, miért nem írta le mindazt, amit diktáltam, az miért nincs ott, „hogy egyesüljünk”? Balló elvtársnak villant a szeme, hogy nem lehet őt ilyen fiskálisi csapdákkal tőrbe ejteni, és nagy büszkén kivágta: „Hát nem azt mondta, tanár elvtárs, hogy az zárójelben van?”

Ilyen munkásegyetemista értelmiségi-palánta sok volt annak idején, Pop Virgil hadnagy is ilyen lehetett. Balló elvtárs egyébként, amint elvégezte az egyetemet, tanügyi inspektor lett a Székelyföldön. Ez a párt kevés bölcs intézkedéseinek egyike volt. Tanárként ugyanis többet árthatott volna.

Visszatérve arra, hogy számítani csak a szekus olvasat számított: a Kossuth-nótát is nacionalista nótának bélyegezték, és nekem felrótták, hogy ezt a nótát énekelgettem imitt-amott, amit töredelmesen bevallottam, nem tudván, ezzel mekkora bűnt követtem el. Hiába mondtam, hogy a baráti és szomszédos Magyarország Kossuth Rádiójának a szünetjele a Kossuth-nóta első taktusa. Ez a magyarázatom egyébként egyike volt kevéske magyarázataimnak, amit a vizsgálati fogságom alatt elkövetni merészeltem, mert nem szívesen vették, ha magyaráztam, én csak mondjam, majd ők magyaráznak, mondták. Így történhetett meg aztán, hogy amikor a vizsgálat végeztével ideadták újraolvasni kétkötetnyi vallomásaimat, amelyeknek mindegyik oldalát alá kellett írnom, hitelesítenem még a jegyzőkönyvek felvételekor, nem ismertem rá sok mindenre, hogy csak egy példát említsek, letartóztatásom előtti éjjel egyik kolléganőnknek a névnapi buliján voltunk, a vallomásomban meg azt kellett látnom, hogy ott tulajdonképpen a magyar „ellenforradalmat” ünnepeltük. Amelyet egyébként november 18-án már réges-rég eltapostak az orosz tankok. De az ilyen apróságok nem zavarták őket. Sokáig azt hittem, azért, mert egyszerűen nem érdekelte őket. De lassan-lassan rájöttem, azért, mert végtelenül ostobák voltak, észre sem vették, mekkora hülyeséget préseltek ki belőlem.

Egyébként egy, a Kossuth-nótával kapcsolatos poénnak az atyaságát is magamnak vindikálhatnám. A poén a következő: nem kell izgulni, Kossuth Lajos nem most üzente, amit üzent, meg különben is a szöveg szerint csak akkor kell elmenni, ha még egyszer azt üzeni. Én akkor azt mondtam, hogy a Kossuth-nóta egy nagyon régi nóta, száz év óta éneklik, de hát a baj az volt, hogy mi ‘56-ban is énekeltük. Ezen is el lehetne szórakozni.

Mai szemmel nagyon sok eset nevetségesnek tűnhetne, ha ezért nem osztogattak volna megszámlálatlanul sok évet.

Még vizsgálati fogságban voltam, amikor egy nap új cellatársat kaptam az Árpád utcai ideiglenes tartózkodási helyemen. Hatvan év körüli, de talán fiatalabb bácsinak nyitottak ajtót – nekem bácsi volt –, azért nem lehetett pontosan felmérni, milyen idős, mert megviseltnek látszott, nemcsak az évek, de az olcsó tömények meg a savanyú borokból kevert fröccsök, az olcsó cigaretták is okozhatták, hogy mély ráncok barázdálták az arcát, és rekedtessé vált a hangja. Amint később megtudtam, alkalmi munkákból tengette az életét, amolyan napszámos volt, aki hol rakodni segített a fuvarosoknak, hol házikertet ásott tavasszal, hol fát vágott télen. Messziről látszott rajta, hogy a politika nem kenyere. A cellából napokig nem vittek vallatóra, így „puhították” az embert, a napok folyamán feloldódott az egymás iránti bizalmatlanság, és akkor elmondta, miért hozták be. Hihetetlen volt a története. Egy este, kapatosan, mint rendszerint, hazafelé tartott, amikor kikívánkozott belőle az aznapi sör-bor-pálinka. A kényszerűség valami falnak vagy kerítésnek a tövében jött rá, ő meg azon nyomban igyekezett megoldani a kényszert is, a nadrágját is, ott, ahol volt, a sötétben, a járatlan utcán. Az épület falára valami akkor gyakori jelszó volt felmázolva, a pártot éltette vagy annak imádott vezetőjét, aki akkor épp Gheorghiu-Dej elvtárs volt. Az arra járó rendőr bekísérte, de nem szemérem ellen elkövetett vétségért, hanem a jelszó, a párt és annak vezére meggyalázásáért. Hiába mondta, hogy olvasni is alig tud, mert mindössze két osztályt végzett, azt is nagyon rég, hogy nem látta, de ha látja, se olvassa el, mi van felmázolva a falra. Hiába hogy messziről látszott rajta, a politika oly messze van tőle, mint Makó Jeruzsálemtől, hogy miért gyalázná ő a dolgozók országát, amikor nála dolgozóbb dolgozó nincs az egész országban, hogy a nép egyszerű fia, nála egyszerűbb népfi már nincs is a világon. Nem volt kegyelem. Később összefutottam az öreggel a börtönben. Három évet sóztak rá. Ami ritkaságnak számított, mármint az, hogy csak három évet kapott, azt jelzi, hogy a bíróság mégiscsak figyelembe vette, enyhítő körülménynek tartotta szerény társadalmi státusát. De azért attól kezdve ő is a népi demokrácia megátalkodott ellenségének számított, akire méltán sújtott le a népharag.

A három év, amint azt egy későbbi ügyészi látogatás alkalmával volt szerencsém megtudni, semmiségnek számított a népi demokrácia igazságszolgáltatásában. A börtönben időnként meglátogatott egy-egy ügyész ellenőrizni, miként tartják be a szocialista igazságszolgáltatás szigorú, ám szerintük mélységesen igazságos normáit. Életemben kevés ilyen álszent, cinikus élményben volt részem, mint eme ügyészi látogatás. A cella lakóinak fel kellett sorakozniuk, az ügyész pedig elsétált előttük, miután felszólította őket, hogy akinek valamilyen panasza van, az most adja elő. Minthogy senki sem mert semmilyen panasszal előállni, nehogy dolgavégezetlenül kelljen hazamennie, no meg a hallgatás mégiscsak amolyan néma anyázásnak tűnhetett neki, az ügyész rá-rámutatott egy-egy rabra, és megkérdezte, hány évre ítélték el és miért. Így pécézett ki egy oltyán parasztot, aki azt válaszolta, hogy négy évre ítélték, arra a kérdésre pedig, hogy miért, azt mondta: semmiért, ügyész úr, semmiért, nem csináltam én semmit. Mire az ügyész kellő szigorral így válaszolt neki: „Ne hazudozzék még itt, a börtönben is, hogy nem csinált semmit. Ha nem csinál semmit, kap maga is két-három évet, de nem négyet.” Nem volt az ügyész cinikus. Komolyan beszélt. Őszinte volt. Talán maga se vette észre, mit mondott. Mert annak idején az volt a gyakorlat, hogy aki egyszer a szekuritáté karmai közé került, nem szabadulhatott. Ha bűnös volt, ha nem, el kellett ítélni, be kellett zárni, el kellett szigetelni a becsületes dolgozók világától. A szekuritáté nem tévedhetett. Egyetlen olyan eset sem ismeretes, amelyben a szekuritáté, bocsánatkérések kíséretében avagy anélkül, kiengedett volna az előzetes letartóztatásból valakit. Ilyen tökéletesen működött.

Lehet szegény oltyán paraszt esetén nevetni, vagy nem lehet?

Az ember azt hihetné, hogy az előbbi bornírtságot nem lehet überolni. De bizony lehet. Ha jól emlékszem, dési volt az a foglalkozását tekintve fuvaros, akiről a következőkben szó lesz. Rajta is már első ránézésre látszott, hogy nem az az igazi politikus alkat. Olyan gyomorbajos, hideg koszton tengődő, család nélküli lumpen volt, aki naphosszat várt az állomáson a többi fuvarossal együtt valami fuvarra a stráfkocsija bakján vagy a szomszédos köpködőben, ahol fröccsözni lehetett vagy rumot inni. Egy alkalommal, amikor elnyúlt a poharazgatás, arra került szó, hogy miként folyik az élet. Fuvarosokra akkoriban nem jártak jó idők. Ezeknek ha más nem, volt két lovacskájuk és egy stráfszekerük, amikor a legjobb az volt, ha az embernek nincs semmije, és mindene csak a párt. A fuvarosok magánvállalkozóknak számítottak, akik tulajdonnal rendelkeztek, tehát ellenségei a népi demokráciának, amelyben tulajdonnal csak a nép rendelkezhetett. A nép általában. Iszogattak, beszélgettek a kiskocsmában, hogyan élnek imitt-amott az emberek, és valaki feldobta Tito nevét. Az igen – mondta a mi fuvarosunk –, Tito az egy rendes alak, nem bántja a fuvarosokat, és hagyja az embereket, hogy külföldre járjanak dolgozni. Talány, hogy ezt is honnan tudta Titóról, rádiója nem volt, újságot nem olvasott. Hallhatta valahol. Tito akkoriban az angol–amerikai imperializmus láncos kutyája volt, a „jugoszláv nép hóhéra”, tele voltak a városok karikatúrákkal róla, az egyiken például ott térdelt, oldalán véres bárddal, Uncle Sam előtt, a talpát nyalta, miközben Uncle Sam dollárokat csurgatott a markába. Minthogy nem volt akkoriban kocsma szolgálatos szemek és fülek nélkül, a mi fuvarosunk a szekuritátén találta magát, majd aztán jó néhány évet kapott titóizmusért. Nem ülte le mind a kapott éveket, mert időközben a béketábor kibékült az imperializmus háborús uszítójával, és a „titóisták” amnesztiában részesültek. Megy haza a mi emberünk, száll le a vonatról, ott állnak a kollégák, ki a stráfkocsi bakján, ki a kocsmában. Megörültek a fuvarostársak, mert jó ideje nem látták, és semmit se tudtak róla, invitálják nagy garral egy fröccsre, ő meg kötélnek áll, rég nem ivott egy pofa bort, sietnie haza meg nem volt hova. Nekiálltak faggatni, merre járt, mi történt vele, de ő megtanulta a leckét: egy szót se senkinek semmiről. Néhány fröccs után aztán elzsibbadt az életösztöne, és kezdte mondani, hogy: „ugye emlékeztek, amikor én itt Titót ajnároztam, nem tudom, mi üthetett belém, semmi közöm hozzá, tőlem a fene ott egye meg, ahol van.” Most is volt a kocsmában szolgálatos fül, vissza is került a kocsmából a szekuritátéra, szekuritátéról a katonai törvényszékre, katonai törvényszékről a börtönbe, ahonnan nemrég szabadult, jó néhány évvel a nyakában, de ezeket most már le is ülte, mert nem kaptak össze megint Titóval, és micsoda dolog a „jugoszláv nép” (!?) hőn szeretett fiát és vezérét, a román nép és az egész béketábor nagy barátját szidalmazni?

A dési fuvaros is „egyszerű ember” volt. Ő sem tudott vajmi sokat a világ menetéről. Tele volt a börtön ilyenekkel. De a műveltebbje is a legtöbbször semmiségekért került Szamosújvárra, Nagyenyedre, Văcăreşti-be, ki hova. Amúgy ártatlanul. Mégis azt kell mondanom, jó orruk volt a szekusoknak. Mert lett légyen félanalfabéta vagy egyetemi tanár az a mai szemmel ártatlan, aki legfeljebb azt a bűnt követte el, hogy nem a napiparancs szellemében szólt, ha szólt, de nem is ellene, egyetlen olyannal nem találkoztam három év alatt, aki igaz híve lett volna a szép, új világnak. Amely új világnak a terror alaptörvénye volt, és tudjuk, a síron túl sem bocsátott meg soha senkinek.

Egy szép napon új lakóval gyarapodott a cellánk. Be kellett támogatni, jóval túl volt a nyolcvanadik esztendején, már csak hálni járt beléje a lélek. Akár hiszed, kedves olvasó, akár nem, úgy hívták, hogy Napoleon Partebună. Életfogytiglani börtönre volt ítélve, és ezt élete fogytáig le is töltötte, mert nem sokáig járt hálni beléje a lélek. Ott halt meg, végelgyengülésben, Szamosújvár jobb oldali szárnyának tornaterem nagyságú cellájában. Azért ítélték életfogytiglani börtönre, mert 1907-ben csendőr volt vagy sorkatona, és részt vett az 1907-es parasztlázadás leverésében. Fél évszázad elteltével ez valahogy kiderült, és a nép igazságszolgáltatása lesújtott rá. Fél évszázaddal azután, hogy katonaként, parancsszóra, meghúzta a ravaszt.

Találkoztam Szamosújváron – a találkozást úgy kell érteni, hogy összekerültünk egyazon cellába – egy szatmári fiúval, Nagy Jóskával. Ő Vietnamból, a francia idegenlégióból került a román katonai törvényszék elé. A francia idegenlégióba pedig úgy került, hogy a háború vége Németországban érte. Épp kitanulta az autószerelést. De a háború utáni Németországban ez nem volt egy keresett szakma. Romeltakarításból sem lehetett megélni. Vietnam akkor még francia gyarmat volt, és a helyzet kezdett puskaporossá válni. A szatmári fiúhoz hasonlóan sok munkanélküli volt a romokban heverő Németországban, a franciáknak katonákra volt szükségük, és erőteljes toborzásba kezdtek az idegenlégió ügynökei. Ott voltak az egykori SS-ek, a magyar csendőrök, nyilasok, román vasgárdisták. A légió nem kérdezte, ki mit csinált a nagy háborúban. Így került a szatmári fiú Vietnamba, majd az egyik első bevetése alkalmával vietnami fogságba. Túlélte. Másokkal együtt, ámbár nem voltak már sokan, amikor azzal a csellel, hogy akik valamely akkor már népi demokratikus országból – Magyarországból, a Német Demokratikus Köztársaságból, Csehszlovákiából, Romániából – származnak, azok hazamehetnek, összegyűjtötték a szovjet által megszállt és vörösre festett európai országokból a néhány túlélőt, és hazaküldték. Itthon valamennyiüket – nem voltak túl sokan – elítélték. Hazaárulásért vagy valami ilyesmiért. Ha jól emlékszem, húsz évet kapott Nagy Jóska. Sárgalázzal jött haza, amely teljesen felőrölte az idegrendszerét, gyakran voltak az epilepsziára hasonlító rohamai. De kegyelem, a gyógyíthatatlan betegség mint enyhítő körülmény nem létezett.

1956-ban sok ember esett áldozatául egy olyan megtorlásnak, amelynek nem volt mit megtorolnia, a börtönök zsúfolásig megteltek, és az ott alkalmazott módszereket nyíltan „kiirtó módszernek” nevezték (regim de exterminare). Amikor egyszer valaki felpanaszolta az egyik őrnek, aki időnként „barátságosan elbeszélgetett” velünk, hogy kevés az étel, a minőségéről nem is szólva, felhőtlen derűvel azt válaszolta a zsebrák, hogy a kalóriaértéket tudományosan állapították meg. A világ legelőrehaladottabb tudománya – a szovjet tudomány – normái szerint, amelyhez hozzájöttek még a hazai tudománytalanság abnormái.

Sokan kérdezgetik, amikor szó esik az akkori börtönökről, hogy vertek-e a börtönökben. 1956 után ez is a „szocialista törvényesség” szellemében folyt. Általában. Ez azt jelentette, hogy ha az őr valamilyen szabálysértést észlelt – valaki nem szállt le idejében az ágyáról (napközben nem volt szabad az ágyon tartózkodni), elkapták, hogy morzézott a falon, túl közel állt az ablakhoz vagy akármi más –, feljegyezte az elkövető nevét, „raportot” írt róla, amelyben 15–20–25 botütésre javasolta, ezt a jelentést a börtön orvosa láttamozta, anélkül persze, hogy a delikvenst látta volna, ezt a börtön igazgatója engedélyezte, és csak azután került sor a büntetés végrehajtására, bizonyos napokon, amikor a felgyülemlett raportok végrehajtásra kerültek. Mégis volt egy tiszt a szamosújvári börtönben, aki vasárnaponként, mindig vasárnaponként délelőtt, azzal szórakozott, hogy végigjárta a cellákat, kapóra kiszemelt magának néhány delikvenst, és azokat végigpofozta. A tenyere élével ütötte előszeretettel az ember tarkóját, ha elérte, mert nyápic, alacsony kis alak volt, csak az egyenruha tartotta össze, de azért az ütéseibe mindent beleadott. A tarkóját ütötte az embernek, aki megtapasztalhatta, mit érezhet az ökölvívó, amikor ütésenként fokozatosan száll el belőle a lélek. Istrate hadnagy (şef cu regim şi pază) pont szemben lakott a börtönnel és a börtönt az országúttól elválasztó temetővel, és láthattuk, amint vasárnap, mint aki jól végezte dolgát, komótosan megy haza elfogyasztani a jól megszolgált ünnepnapi ebédet. A felesége és a kislánya mindig a kapuban állva várta, a gyerek elébe futott, a nyakába ugrott, anyu puszira nyújtotta az arcát, és talán sajnálta is egy kicsit aput, amiért vasárnap is dolgoznia kellett.

Istrate hadnagy nyugodtan éli nyugdíjas napjait, gyönyörű ezredesi nyugdíjjal (úgy 30 millió körül), a haja szála se görbült.

Az iskolában a kommunista párt illegalistáiról azt tanultuk, hogy azok számára a börtön iskola volt. A kommunista börtönök nem váltak „iskolákká”, ott nem volt se papír, se ceruza, se olvasnivaló, és ha meglátták, hogy valaki mesél a cellatársainak, az bizton számíthatott arra, hogy magánzárkába kerül, ahol ingre-gatyára vetkőztetve héttől huszonegy napig terjedően (21 nap volt a maximum) háromnaponként csak egyszer kapott reggeli-ebéd-vacsorát, a közbeeső két napon csak langyos vizet és 40 deka málékenyeret.

Nem válhattak iskolává a börtönök, mert túl vegyes társaság gyűlt össze ott, a legtöbben minden „ideológiának” a híján voltak, nagyon sok volt az „egyszerű ember”, értelmiségiek csak elszórtan akadtak közöttünk, az egykori történelmi pártok tagjai pedig egymást marták ott is, már amikor nem arról álmodoztak, hogy ha majd megjönnek az amerikaiak, ki milyen magas beosztást fog kapni. A napok szürke egyhangúságát csak a háromszori koszt törte meg, nem volt engedélyezve a családtagok látogatása, sem a levélírás, sem a csomag. A család évekig nem tudta, él-e vagy meghalt az elítélt családtag.

Senkit azok közül, akik ezt a kegyetlen rendet szolgálták, nem állítottak bíróság elé, pedig bőven kimerítették az emberiség ellen elkövetett bűnök vétségét. Ez a ki nem mondott felmentése azon kor pribékjeinek Temesváron kezdődött 1989 decemberében, amikor elhangzott az első „fără violenţă” kiáltás. Pedig nem bosszút kellett volna állni, hanem igazságot szolgáltatni. A román forradalom felemásságát először az mutatja, hogy abban nem azoknak a vére hullott, akik ellen beindult a forradalom, hanem kizárólag a lázadóknak a vére, az is úgy találomra, megfélemlítésből, vagy azért, hogy utána egy forradalommal lehessen büszkélkedni. 1989 decemberének egyik nagy tanulsága az, ami 1956-nak is tanulsága lehet: az igazi túlélők a hóhérok.

Nem bosszúvágy mondatja velem mindezt. Az élet úgy hozta, hogy időnként békésen elbeszélgetek a temesvári hadbíróság egykori, hírhedt elnökével, akinek elnöklése alatt a temesvári hadbíróság az egyik legrettegettebb bírósága volt Romániának. Magyar ember. Ő mondta egyik ilyen beszélgetésünk alkalmával: „Mit berzenkedik maga annyit – pedig nem is szokásom berzenkedni, csak elejtek néha-néha egy keserű megjegyzést –, milyen keresztény ember maga, nem tud megbocsátani azoknak, akik csak a dolgukat végezték, szigorúan a törvény betűjéhez igazodva?” Szóban forgó egykori katonai ügyész és hadbíró nagyon jól tudja, milyen a keresztény megbocsátás, gyerekkorában hittant is tanult, halálra is ítélte egykori hitoktatóját a Szoboszlay-perben. Úgyhogy elmondtam neki, amit amúgy is tudott, hogy milyen feltételek mellett hajlandó a Jóisten megbocsátani, hogy a megbocsátáshoz az kell, hogy a bűnös először is bűnösnek vallja magát, bűnbánatot tartson, és fogadalmat tegyen arra, hogy a bűnre vezető alkalmat a jövőben elkerüli. Mert, kérdeztem tőle, csak nem gondolja, hogy a Jóisten megbocsátana azoknak az ördögfiókáknak, akik azzal védekeznek, hogy ők csak a Belzebub parancsait hajtották végre?

Van az 1956 utáni esztendőkben folytatott politikai üldözésnek egy olyan vetülete, amely nagyon is érint bennünket, magyarokat, de amiről mélységesen hallgatunk mi magyarok. Ugyanis az 1956-ot követő megtorlásokban (de annak előtte is) előkelő helyet foglaltak el a magyar hóhérok. Minden kolozsvári, de temesvári magyar perben magyar bírók vagy magyar ügyészek ítélkeztek. Azt a bírót, aki az első, de a második, harmadik Bolyai-perben mondott ítéletet, Macskássy Pálnak hívták. Így, két ss ipszilonnal.

A romániai ’56 magyar hóhérai között előkelő helye van annak a Fazekas Jánosnak, akit a párt központi bizottsága azzal bízott meg, hogy verje le a magyar nacionalistákat – mert magyar, ha lázadt, az csak nacionalista, netán irredenta lehetett – az akkori Magyar Autonóm Tartományban és az akkor még meglevő Bolyai Tudományegyetemen. Sokan csupa szép emléket őriznek róla, elsősorban azok, akik Trabantokra meg Wartburgokra kaptak kiutalást tőle, vagy akiknek mint első miniszterelnök-helyettes és belkereskedelmi miniszter elintézte, hogy útlevelet kapjanak. Sokan azért hálásak neki, mert azt hiszik, neki köszönhető, hogy a Ceauşescu-féle megyésítéskor megmaradtak a székely megyék. Úgy, ahogy megmaradtak. Sokan a sok hála és köszönet közben teljesen figyelmen kívül hagyják az 1956-ban játszott szerepét. Minthogy nem az ő leleplezése a tárgya e soroknak, hadd idézzek egyetlen dolgot egy néhány évvel ezelőtt megjelent kötetből (Explozia), amely egykori dokumentumokat publikál ’56-tal kapcsolatban. Többek között azt a jelentést, amelyet Fazekas János írt a központi bizottságnak éppenséggel az engem is érintő Bolyai-perrel kapcsolatban. Ebben a jelentésben kemény szavakkal megbírálja a kolozsvári szekuritátét, amiért az egyszerűen csak letartóztatott minket négyünket, ahelyett hogy előbb kizárattak volna az Ifjúmunkás Szövetségből, kiebrudaltak volna az egyetemről, és csak azután zártak volna be a börtönbe. Ez a Fazekas János igazi pofája, amelyet nem szégyellt 1989 után meghordozni a bukaresti magyar nagykövetség minden fogadásán, köztük az október 23-i fogadásokon is. Sokak szemében hősként vonult nyugalomba, majd Magyarországra, csak azért, mert bukott ember lett, magyar létére már nem volt szükség rá az idegengyűlölő Ceauşescu-érában, és mert a nagyságos asszonynak más elképzelései voltak a férfiúi szépségideálról.

Jobb, ha nem kesergünk azon, hogy Romániában nem volt igazi rendszerváltás, hogy ma is az egykoriak vagy azok ivadékai uralkodnak politikusokként vagy üzletemberekként. Valahányszor Arad felé tartok kifelé Temesvárról, elhaladok két épület között. Baloldalt az Asirom biztosítótársaság, amelynek élén az a Radu Tinu áll, aki az antiirredentista csoportot vezette, többek között Tőkés László meghurcoltatását is ő irányította. Baloldalt pedig a Julius Meinl hatalmas épülete tornyosul, amelynek a vezérigazgatója a temesvári szeku utolsó parancsnokhelyettese.

1956 nem zárul le se itt, se Magyarországon mindaddig, amíg az akkori szemetet el nem takarítják. Itt Romániában nekünk különösen a saját szemeteinket kellene eltakarítanunk. Nehogy akkor, ha netalántán mégis egyszer, valamikor előveszik őket, azzal védekezhessenek, hogy azért támadják őket, mert magyarok.