December 2006
Vallás – bölcselet


  Bevezető
  

  Kézemelés Istenre?
  Rigán Lóránd

  Emberi méltóság – filozófiai gondolkodás
  Gáspár Csaba László

  „Ki a bölcs közületek?”
  Bakos T. Gergely

  Az egyháztörténet a teológia és a történetírás metszéspontjában
  Jakab Attila

  Ricardo Reis Tahitin (vers)
  Bogdán László

  A prototeológiától a vallásbölcseletig
  Mezei Balázs

  (1.) Talált vers az utazásról; Harmincöt
  Lászlóffy Csaba

  Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete
  Farmati Anna

  Az ökumenikus állapot és párbeszéd Európában
  Nagypál Szabolcs

  Vallás, antropológia, politika
  Losonczi Péter


1956–2006
  Kiket is üldözött a „dolgozók állama”?
  Koczka György

  Közel és távol: 1956
  Kántor Lajos


Tájoló
  Lükő Gábor alapműve és aktualitása a jelenlegi csángókutatásokban
  Kinda István–Peti Lehel


História
  A kisebbségi kérdés megoldásának egy pozitív példája: Dél-Tirol esete (I.)
  Gulyás László


Világablak
  A magyar kultúra irányvételének kérdései európai és finanszírozási összefüggésekben
  Egyed Péter

  Emberek, emberek...
  Dobos László


Mű és világa
  Az örök élet keresztény hite
  Boros István

  Egy lírikus ’56-ban
  Burján–Gál Emil


Levelestár
  „Az idő őrlésének kitéve”
  Sümegi György bevezetőjével


Téka
  Fricska
  Vallasek Júlia

  Kortörténeti diagnózis
  Soós Amália

  Egy pad, két szereplő
  Bálint Enikő

  Olvasószolgálat
  

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Blogoszféra
  Ferencz Enikő

  Rajzfilm ’56-ról
  S. L.

  Trágár szavak szótára
  R. L.



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Farmati Anna

Devóció, hitvallás, poézis – karácsonyi énekeink értékszerkezete

Egyházi énekeink leggazdagabb tematikus egysége, a karácsonyi énekek gyűjteménye  a katolikus egyházban a 16–17. században bontakozott ki teljes szépségében. Az 1674-es Cantus catholiciban kilencvenöt karácsonyi éneket találunk. Kájoni százhármat gyűjtött össze Cantionaléjának lapjain, de közeli rokonságban állnak ezekkel a szövegekkel az említett  kántorkönyvek újesztendőre és vízkereszt napjára címszavak alá sorolt darabjai is, amelyek tovább gyarapítják ezt az impozáns statisztikai adatot. 

A katolikus gyűjtemények különböző korok szövegeit helyezték egymás mellé: tartalmazzák az ókeresztény karácsonyi himnuszok fordításait, a középkori eredetű, csengő-bongó dallamú és verselésű kanciókat, a veretesebb vagy éppen kegyesebb-népiesebb stílusú – egyáltalán nem biztos, hogy legalább százéves régiségű kettő közülük – pius dictameneket egyaránt. Mindhárom szövegtípusnak megvan a maga varázsa – minthogy mindenikük egy-egy kor lelkének hordozója: a himnuszok fegyelmezett és szűkszavú ambroziánus strófái az ünnep teológiai mélységeit villantják fel, hitigazságokat énekelnek meg visszafogottan, kevésbé érzékletes, sokkal inkább elvont képekben. A késő gótika korában vagy a későbbi, de a gótikus stílus hatására keletkezett  kanciók germán-gallikán vonásokkal egészítik ki azokat az alapvető krisztológiai és mariológiai motívumokat, amelyek minden hivatalos egyházi ének meghatározói. A style flamboyant hatása vagy akár közvetlen jelenléte a felvillantott hitigazságokat már-már elfedi ezekben az énekekben, teret engedve az affektív tartalmakat kifejező képeknek, nyelvi fordulatoknak. Dallamuk hangulatos, gyakran bravúros előadásmóddal társul. A kegyességi énekek, pásztorénekek, altatódalok népies hangvétele, narratív-felhívó jellege éppen egyszerűségével ér el hasonló művészi hatást – bár ezek az énekek indítottak el, később (a 18–19. században) egyféle, gyakran a giccsnek is teret adó elsekélyesedési folyamatot.

A három énektípus közül talán mégis a latin és magyar variánsokban egyaránt közkedvelt  kanciók szövegei a legszebbek. Bennük egyensúlyra talál a hitigazságok kérlelhetetlen kimondása, az affektív megnyilvánulás és a művészi kifejezésmód. A teljes összhang azonban nem feltétlenül egyetlen szövegen, hanem magán az énekcsoporton belül valósul meg: a romanika korából származók szikárabbak, a késő gótika termései díszesebbek, melegebb hangvételűek; verselése, dallama viszont mindkét altípusnak ékes-játékos, elüt a liturgia veretességétől és a népéneklés egyszerűbb változatától.

A jellegzetes hatást a szövegek toposzrendszere, valamint ritmus- és dallamvilága adja. A középkori ars poeticákban a toposz egy konszolidálódott teológiai gondolatrendszer elkerülhetetlen közös helyeit jelentette. Előregyártott elemek ezek tehát, amelyek mégsem az elvárás esztétikájának törvénye szerint hatnak. Ennek oka a toposzok trópusjellegében keresendő. Az értelmi-érzelmi ineffabile képszerű, immutációs megfogalmazása mindig rejt valami új tartalmat a használó számára. Dogmatikai és spirituális toposzokra egyaránt érvényes ez a megállapítás.

Az első keresztény századoknak a középkorban, sőt a kora újkorban is továbbgyűrűző krisztológiai eretnekségei hozták létre azokat a tartalmi-formai közhelyeket, amelyek nemcsak az első himnuszok, hanem a kanciók egy részének szövegvilágát is meghatározzák. Istenség és emberség egy személyben való találkozása, szűzi szülés és születés, a teremtő kicsinnyé levése, megváltás – az értelem számára teljes mélységükben megragadhatatlan hitigazságok: misztériumok. A liturgikus és devóciós éneknek nem feladata igazolni ezeket. A teológiai traktátusok, vitairatok, prédikációk – ugyanazokkal a közös helyekkel élve – megtették ezt, és teszik folyamatosan. Az ének „csak” felidézi és megénekli a hitt igazságot. Felmutatja, megcsillogtatja, megőrzi az éneklő emlékezetében, felidézi a hozzá kapcsolódó mögöttes tartalmakat, legyenek ezek kollektív vagy személyes vonatkozásúak. Az éneklőt ugyanakkor cselekedteti: ismereteit mozgósítva hitvallásra bírja.

Magyarországon már Telegdi Miklós Postillás könyvéből (1577) ismert az Európa-szerte protestáns gyűjteményekben is népszerű Dies est laetitiae kezdetű kanció, Kájoni innen vette át, és ennek megfelelően a Régi ének címmel illette. A mindössze hétszakaszos énekvers tartalmazza a karácsony misztériumára vonatkozó teljes tanítást, az evangéliumi történet kivonatát, ugyanakkor mégis megmarad imádságnak: az utolsó szakasz nem a himnuszok és gyakran a népénekek szokásos doxológiája, hanem a megváltásért emberré lett Krisztushoz (és nem a kis Jézushoz!) intézett könyörgés.

Az ének egyedi módon szól a hitigazságokról: nem a himnuszok felvillantó-felsoroló, evidenciákat megcsillogtató, egyértelmű közléstechnikájával, hanem képszerűen, hasonlatokra, ellentétekre, paradoxonokra építkezve. A misztérium előtti őszinte csodálat és az emberi elme határait érzékenyen tiszteletben tartó nyelvi magatartás jellemzi: Csudálatos a’ gyermek, / és nagy gyönyörüséges, / ö Emberségében; / De meg-gondolhatatlan, / és ki-jelenthetetlen, / ö Istenségében.

Az szűzi születést az európai kegyességi-misztikus irodalomból jól ismert rózsa-liliom hasonlat érzékelteti: Isten Fia támada, / tiszta Nemes Szűztől; / Mint rósa liliomtól, / természet elámul. A misztérium olyannyira ámulatba ejti az emberi természetet, hogy erről újabb szakaszban, újabb képpel érzékeltetve, az anyaságnak ezt a rendkívüli, a történelemben egyszeri megvalósulási formáját variációkban is megénekelve tesz hitvallást az ének szerzője és éneklője: Mint üveg meg nem szegik / Nap-fény által-hatva, / Ugy a’ Szüz szülésében / sértetlen marada. Csak a harmadik szakasz szól visszafogottan magáról az evangéliumi történetről. A 4–5. szakasz az isteni személy távolságának és közelségének egyidejűségét a teremtő Isten teremtménytől való megszületésének csodájával kapcsolja össze. Impliciten a Szentháromság-tan lényeges elemeit is tartalmazza: Éj-félkorban születik, / Napnak fényessége: / Jászolba helyeztetik, / földnek idvessége. / Az a kéz póláztatik, Ki által Csillag fénlik, / s’ ki Eget teremtett; / sirással szeme telik, / ki meny-dörög, villámlik, / Meny-kövel-is rettegtet.

Az utolsó szakasz összegzi az első hatban sorjázó képeket és a hozzájuk kapcsolódó tanítást a liturgikus könyörgések objektív hangján. Nincs ebben az énekben sem kioktatás, sem moralizálás – igaz, személyességre sem ad túl sok lehetőséget. De az a nyelvi-gondolati rend, ami az egész éneket meghatározza, a művészi szépség, ami benne megnyilvánul, a szöveget mégis „használhatóvá” tette – és tehetné ma is.

A kanciók és kantilénák gótikus rétege ezzel szemben az affektív elemet helyezi előtérbe. A barokk lelkiséghez is közel álló ún. édes stílus ezt messzemenően lehetővé teszi. A középkori eredetű Kisjézus-tisztelet már a kódexirodalomban létrehozott egy olyan misztikus ihletettségű nyelvezetet, amelyet nem volt nehéz feleleveníteni az európai vagy magyar eredetű latin nyelvű kanciók fordításakor. Az ugyancsak középkori jegyes-misztika és az ehhez tartozó sajátos motívumkészlet továbbélése is tetten érhető ezekben az énekekben. Az ismeretlen szerzőjű, csak magyar változatban élő, esetenként folklorizálódott énekek többnyire ebbe a csoportba tartoznak. Ez az énektípus ihlette szerzőségre leginkább a kor katolikus írástudóit. Sok ilyen latin ének fordítás nélkül marad használatban: maga a stílus volt megtermékenyítő. A latin szöveg hangzása, egyszerű szóhasználata ugyanis hangulatán és nem szavainak értelmén keresztül hordozta a lényeges jelentéseket. Érdemes ezért kicsit beleolvasni a latin szövegekbe is: O Mi dulcis Jesule / Sponsule decore / Ubi es? Ah! Ubi es? / Langveo amore. Az emóciók kifejezésének jellegzetes eszközeit – indulatszók, „édes” jelzők, kicsinyítés, virágkultusz (Coelo rores pluunt flores, / Et terris inebriant / Dulce melos implet Coelos, /Angeli conjubilant) – meglepő könnyedséggel ültetik át a szerzők a magyar énekekbe. A változatos ritmusokkal nehezebben boldogulnak ugyan, sok esetben csak későbbi gyűjteményekben csiszolódnak megfelelően hajlékonnyá a sorok, találnak egymásra a rímelő szavak.

Az Oh Jésus, szüzen született szep rózsa szál kezdetű ének két szakasza ma is ott van énekeskönyveinkben. Először a kassai Cantus catholici (1674) énekei között bukkan fel. Eredeti változata nyolcszakaszos. A refrénes szerkezetű válaszos típusba tartozik. A szép rózsaszál, drága kedvesem, drága királyom, édes Királyocskám, szép Virágocskám jellegzetes kifejezések kellőképpen árulkodnak a gótikus stílus hatásáról. Az egyes szám első személyben való megnyilatkozás a kollektív lírai én megszólalásával váltakozik a szakaszok első felében, a refrén viszont egyértelműen a személyességet domborítja ki. (Oh Jesusom, Szent jegyesem, / légy jelen én szívemben drága kedvesem.) A metaforák, a jelzők sem a megtestesülés misztériumának megvilágítását, az abban való elmélyülést, hanem a személyes affektív önkifejezést szolgálják. A szakaszok nem követnek egy meghatározott logikai rendet, még a szakaszkezdő megszólítás után sem sorjáznak szabályosan a hasonló felépítésű középkori Mária-énekekből ismerős metaforaszerkezetek: a szöveget az érzelmek spontán, egyféle belső logika szerinti megnyilatkozása viszi előre és élteti.

Hasonlóan maradandónak bizonyult a katolikus templomi éneklésben – de a pásztorjátékok gyakorlatában is – a Kájoni-variáns nyomán tovább élő ének, a Szép violácska, / kedves rózsácska, / szerelmes Jézusom kezdetű. Verselése, kifejezésbeli könnyedsége, a hitigazságok személyes vonatkozásainak előtérbe helyezése tette népszerűvé.

A kegyességi jelleg felerősödésének következménye az angyali szózatot halló pásztorok, az istálló, a jászol, a pólya köré szerveződő motívumok elterjedése. Későbbi keletkezésű énekeink nagy része ezekre épül. Szűkszavú evangéliumi narrációkban tűnnek fel  allegorikus-spirituális értelmezés szerint a betlehemi életképet felépítő panelek. Már-már a helyzetdalok hangulati töltetének szintjét ütik meg a ma is közismert pásztorénekek (Csordapásztorok), altatódalok (Midőn a Szűz magzatját), amelyek egészen emberközelivé teszik az istenit. Minden karácsonyi ének kötelező és explicit motívuma az öröm. Ezekben az énekekben viszont az öröm mellett, olykor az öröm fölött ott van a gyengédség, a személyesség is. Ez az oka annak, hogy az idők folyamán egyre népszerűbbekké váltak, és tartalmi szempontból meghatározták a később keletkező énekeket.

A hitigazságok objektív megvallásának és a karácsonyi történet affektív tartalmainak szintézise valósul meg a csak magyar forrásokból ismert Infinite bonitas kezdetű kantilénában. A Dies est laetitiae motívumai tűnnek föl benne kicsit más sorrendben, de mivel ez már nem „régi ének” (nem 16. századi), nyelvezetében-képvilágában feltűnnek a gótika jellegzetességei: az emberré lett kis Jézusnak Két szép szemei, / egek gyöngyei, / most folydogálnak, sürün hullanak / szeretettől, ki le-húzta menyböl. A betlehemi helyzetképnek az egyházi irodalom egyéb (prózai) műfajaiban allegorikusan kiemelt részletei (posztó, jászol, szalma, ökör, szamár) helyet kapnak a kozmikus méretű esemény előtti csodálat megfogalmazásában. A beszédmódok váltakoznak, a kegyességi vonások, a személyes megnyilatkozások fokozatosan eluralkodnak a szövegben: Oh aczél-szivü Emberek, / Embertelen kemény szivek, / Sziv nélkül élü kegyetlenek! / Ide nézzetek, / szelidüllyetek, / Nem szégyenlitek, hogy idvességtek, / Lévén köztetek; meg nem ismeritek.

Figyelemre méltó, hogy mennyi nyelvi-poétikai lelemény teszi érzékletessé a kimondhatatlant a karácsonyi énekekben. A mai olvasó-éneklő (bár eredeti formájukban csak régizene-együttesek éneklik) számára ehhez társulhat a régi nyelv patinája – de a még kialakulatlan teológiai-spirituális „szaknyelv” bája, az itt-ott sántító verselés is. Ha az énekek összességét nézzük, sok-sok egyenetlenség mutatkozik a szövegekben. A korabeli magyar költői nyelv alkalomszerű hajlékonyságának ritka szép példája a következő latin szójáték fordítása: Salve Virgo, salve, Virga, que de Jesse floruit. Magyarul: Szép vesszö-szál, ki származál Jesseböl, Szüz Áldassál. A magyar szavak nem alaki, hanem jelentésbeli összefüggésben hasonló hatást eredményeznek. A vers egészéről ugyanakkor ez a bravúrosság nem állítható.  A Dies est laetitiae már idézett második szakasza csak nehezen talál rá a latin eredeti rímszerkezetére. Ez ellenben tudatos ügyetlenségnek is tűnhet, a rímtelen ambroziánus himnuszokra utal vissza az első négy sor, és ezzel a kanció könnyedsége a himnusz veretességével ötvöződik. Ugyanebben a szakaszban derül fény arra, hogy a latin mennyire biztos kézzel, allúzió szintjén él a liturgia és a teológia nyelvével. A Virgo post et ante, hosszas traktátusok tárgya, a magyar szövegben szintetikusan jelenik meg. A natum ante saecula hasonlóan eredeti megfogalmazást nyer, és talán éppen szokatlansága által hoz új színt a megszokott latin fordulatok mellett. A juvencula (kis fiatal leányka) eredeti jelentését sem sikerül visszaadni, de ez nem feltétlenül ártalmas szövegünk számára: a magyar nép lelkületét tükrözi a komolyabb hangzású „szüz Leány”, „tiszta Nemes Szüz”.

Érdekes egyébként, hogy a karácsonyi énekek csoportjában figyelhető meg a latin és a magyar nyelvű énekek legkiegyensúlyozottabb koegzisztenciája. Olyannyira, hogy, amint láttuk, egyik-másik éneket le se fordították, ugyanakkor mertek új énekeket írni –  de merték ötvözni is a latin és a magyar szövegeket. Az In dulci jubilo zengjen víg énekszó kezdetű ének mai gyűjteményekben is megtalálható. Megtévesztő lehet ezért az amúgy teljesen jogos anyanyelvű éneklés igényét latin nyelvűvel élesen szembeállítani – különösen a 17. században.

Korunk kommersz  szellemtől meghatározott karácsony- és ünnepszemlélete érthető módon nehezen talál vissza ezeknek az énekeknek az értékeihez. A megtestesülés bibliai eseményeiről való éneklésben is – akár hisz benne, akár nem – valami lágyat, kellemesen érzelmeset, valami meghitten vigasztalót, valami rögtön használhatót és eldobhatót keres… Régi karácsonyi énekeinkben viszont ennél sokkal többről van szó: emberi érzék és ész számára megragadhatatlan misztériumról: a tisztán szellemi megtestesüléséről, az ebbe vetett hit megvallásáról, az ebből származó lelki békéről. Későbbi énekeink egyikével-másikával csak az a baj, ami magával az ünneppel is: esetenként alig-alig többek hangulatos helyzetdaloknál, elvesztették a művészi tartásukat, miközben pragmatikus jelentőségük is átalakult.

A mai erdélyi katolikus énekhasználat – legalábbis az énekeskönyvek szövegválogatása szintjén – törekszik a 17. századi gyűjtemények néhány énekének, valamint a népi gyűjtésű darabok adaptált szövegű változatainak (újra)honosítására az értékmentés, identitásőrzés reményében.

*Írásunk a Cantus catholici 1651-es, 0674-es, 1675-ös, valamint Kájoni János Cantionale catholicumának (1676) szövegkiadásai alapján készült. Oláh Miklós püspök az 1560-as esztergomi zsinaton rendelte el, hogy az eretnekségek továbbterjedésének kizárása végett a katolikus énekgyűjteményekbe csak százévesnél régebbi éneket vegyenek fel. Ez a szerkesztési év sokáig szó szerint, a század második felének gyűjteményei esetén viszont csak szimbolikusan működött.