November 2005
Pályázó ifjúság megélhetési pályázások

Balázs Imre József

Újraolvasónapló

2005. szeptember 2.

Szántai János: Sziszüphosz továbblép

 

Szántai Jánosnak nincs egyetlen írói arca. Legalábbis a Sziszüphosz továbblép című kötetben. Gördülnek, görgetődnek a rövidtörténetek és novellák, aztán Sziszüphosz eltöpreng, hogy miért is görgeti őket. Otthagyja őket, elmegy, belefog valami másba. Tényleg, ki az, aki megszabja, hogy éppen azt a követ, és hogy mindörökre? Ezt látszik kérdezni a címadó rövidtörténet főhőse, mikor úgy dönt, hogy megszegi annak a játéknak a szabályait, amelyet addig játszott. Ahogy Szántai János megszegi a Szántai János-építő játék szabályait a könyvben. Nem egy játék van, hanem sok, nem egy Szántai-hang, hanem több.

A megjelenített világnak azért vannak valamelyest állandó elemei: az irracionalitás, a paradoxon, az abszurd. Visszájáról mutatni valamit, amit mások nem. Megereszteni a csodák csapját s hagyni, hogy bokáig érjenek, aztán megállni. Szántainál ugyanis a csodák nem tesznek lehetővé mindent: nem teljesen változnak meg a játékszabályok, csak egyetlen ponton. Minden más marad a régiben. (Ebben Szántai írásai többek között Molnár Vilmos kisprózáira emlékeztetnek.) Jagodek Kázmér tűzszerész például egy használati utasítás megfejtésére tékozol életéből éveket. Ez önmagában nem biztos, hogy csoda, az viszont inkább, hogy környezete ezt elfogadja, és ingyenes ellátásban részesíti. Matekovics Bélának megáll a szíve, de azért jól érzi magát, és jön-megy a városban. (Ez a motívum is ismerős lehet több prózaíró munkájából, a Szántaiéhoz hasonló regiszterben például Nagy Dániel Cirkusz című regényéből.) A falu című írás, a falun kívüli világ „tagadása” (amely lényegében a Noé bárkája című történetet is meghatározza) szintén ismerős „valahonnan”. Italo Calvinótól vagy Szakács István Pétertől talán? Stb. Szóval Sziszüphosz újra meg újra továbblép.

A kialakuló Szántai-arcok közül a legemlékezetesebbek talán a Levél a távolból (a szkatológia, a végtermelés tudományának megalapozása), A gnú és Az őz (két jól egyensúlyozó „állattörténet”) vagy a Három mese (szemléletükben az állattörténetek rokonai) alapján körvonalazhatók. A levél formájú (Nobel-díj bizottsághoz írt) kötetkezdő írás kivételével ezek mozaikos szerkezetűek, a mondatok szintjén viszont nincsenek továbbaprózva, ahogy némelyik más Szántai-írás. Ezekben rémlik fel leginkább a „tartósság”, a „mélyítés” lehetősége. Hogy befelé irányuljon ez a próza, és ne kifelé, újabb és újabb területek meghódítására, aztán feladására. (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2005.)

 

2005. szeptember 3.

Hajdú Farkas-Zoltán: Mallory háta

 

Hajdú kötetének hátán egy hegycsúcs látható. Lehet, hogy a Csomolungma, de inkább mégis A Hegy. Azt, hogy a Csomolungma, onnan lehet gondolni, hogy van a kötetnek egy rejtett háta is, amelyet védőborító fed (mint megfagyott hegymászók hátát a hó), és amelynek szövege George Mallory történetét meséli el (aki többszöri nekifutás után sem mászta meg a Csomolungmát, de lehet, hogy mégis). Azt, hogy A Hegy, onnan lehet gondolni, hogy a kötet utolsó írása az Erdély címet viseli, és a következő mondattal indít: „Ha rá gondolok, újabban mindig Mallory háta jut eszembe.” És még Áprily Tetőn című versével is egybejátszatja Mallory kísérletét: „Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan. / Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.”

A könyv írásai a tárcaműfajhoz közelítenek. Rövidek, és általában van valamilyen konkrét eseménymagjuk, amely aztán metaforikus kapcsolásokon keresztül elmélkedésbe vagy egy másik történetbe úszik át. Ezen belül aztán sokfélék a szövegek: vannak egyértelműen önéletrajzi jellegű, egyes szám első személyű történetek és elmélkedések, vannak távolítottan önéletrajziak (egyes szám harmadik személyben, főhősük H. úr), vannak női neveket és női sorsokat középpontba állító mininovellák, amelyekben nincs szükség H. úrra. Vagy olvasmányok, párbeszédek, közéleti események (például egy RMDSZ-kongresszus) átlényegítései.

Hogy mi kapcsolja össze ezeket a különböző jellegű szövegeket? Talán az, amit az első írás próbál körvonalazni: az utazás. Ami egyaránt jelent térbeli, időbeli és belső (olvasmányok közti?) utazást. „Mégiscsak jó utazni – sóhajtott fel. (Gyűlölte az utazást. Már a csomagolás gondolatától is fojtogató depresszió kínozta.) Hisz az utazás a jó irodalom legigazibb barátja: úton-útfélen feltűnnek kedvenc regényhőseid, akár ebben a bajor restiben.” Ugyanitt fejtegeti a könyv létezésének, létrejöttének esélyét is: „a Könyvvel mint műfajjal történt valami. Mintha már nem is gondolatból, idegből, emlékből, álmodozásból, hanem ersatz-anyagból készülne a könyv – visszhangzott a vonatfülkéjéből Márai.” Hajdú könyve gondolatból, idegből, emlékből, álmodozásból építkezik, írásonként, külön-külön. (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004.)

 

2005. szeptember 4.

Böszörményi Zoltán: Aranyvillamos.

Harmadik szakasz

 

A Böszörményi-verseskötetek címe egy ideje nem változik: 1999 óta Aranyvillamos címmel jelennek meg, 2004/2005-ben már a „harmadik szakasz”-nál tart a versfolyam. A cím tehát nem változik, az, ami a kötetborítók közt olvasható, annál inkább. Az 1999-es Aranyvillamos még a rövid sorokat és formákat (formátlan formákat) kedvelte. Írásjelek nem voltak a versekben. Merengő, metaforizált versbeszéd, pillanatnyiság jellemezte őket. Az akkori címadó vers Nagy László Ki viszi át a Szerelmet? című versének alapmondatát idézte, azzal a különbséggel, hogy Böszörményinél nem annyira az átvinnivaló tűnt testetlennek, irreálisnak, hanem az, ahová át kellene vinni a villamos aranyát: „ha egyszer / elindul az aranyvillamos / ha az aranyvillamos egyszer elindul / ha elindul egyszer / a villamos aranya / a tengernyi aranyat / majd átmentem / egy másik megállóba”.

A „harmadik szakasz” formailag radikálisan más költői világot mutat. A kötet mottója Faludy Györgytől való, és a régiek bölcsességéről szól. Nem irreleváns a jelzés. Böszörményi Zoltán új könyvében szabályosabbak, klasszikusabbak a versformák, s témáit tekintve is Faludy nyomdokain jár: távoli tájak, utazások és távoli kultúrák, halott mesterek idéződnek meg a szövegekben. Csupán az a leheletnyi fintor és nonkonformista hangoltság hiányzik a versekből, amely a Faludy-szövegekre jellemző. Böszörményi szonettjei és hosszúversei mindvégig emelkedettek, ennyiben archaikusak. Elemelkednek a konkrétumoktól.

Az Aranyvillamos (ezúttal is van ilyen című vers) ebben a kötetben rejtegeti magát, „köd ölében pihen”. Itt az válik kérdésessé, eléri-e vagy elszalasztja a beszélő a villamost: „Sietek, rohanok feléje, le ne késsem, / a soha vissza nem térő pillanatot el / ne szalasszam, aranyát magamhoz ragadjam, / mert ki tudja, lesz-e még másik alkalom, / visszatér-e még egyszer az Aranyvillamos?” Mintha az lenne itt a kérdés, a beteljesülés vagy a vágy az értékesebb – melyik tartja inkább életben a dolgokat. A Böszörményi-költészet válasza a kérdésre az, hogy (tovább) keresi az aranyvillamost, nem a megtalált, „holtvágányra döcögött” villamosok érdeklik. Versnyelve alakulásban van, az aranyvillamost pedig a kötet végén, akárcsak a kötet elején, szürke köd takarja. (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2005. Harmadik kiadás)

 

2005. szeptember 30.

György Attila: Harcosok könyve

 

György Attila könyve harcosoknak szól: azoknak, akik szeretnének harcosok lenni. Kevesen vannak, akik nem szeretnének. És sokan vannak, akik mégsem azok. Az ilyesfajta, profetikus könyvek ezen a ponton győznek – ahol általában a hittérítők is. A vágy ereje által, amely a kevesek közé tartozással kecsegtet.

A fordított, György Attila által elutasított logika is hatásos lehetne természetesen, de az általában nem a prófécia műfaját ölti magára. A „győztes többség” mondatai nem aktivizálnak, legfeljebb reklámoznak: fogyasztásra szólítanak fel. Csatlakozásra hív a győztes többség is, akárcsak a próféta, de célja nem a változtatás, hanem csak a már létező hatalom kiterjesztése, megerősítése. A globalizáció logikája ez, amely retorikájában lehet, hogy őrzi még valahol az egykori sikerorientáltság nyomait, de valójában már kudarckerülő: növekednie kell, bármi áron, miközben tudja, hogy a tér, az idő és az erőforrások földi léptékben végesek. Ha leáll a növekedés, az már önmagában is kudarc.

György Attila könyve a győzelmet absztraktnak mutatja: a harcos tulajdonképpen „eleve” győztes, önmagában harcossága által. Nincs szüksége konkrét csatákra sem, hiszen a könyv egyik-másik kis írásából kiderül: a csata nagyon gyakran várat magára – lehet, hogy csak egyetlenegyszer adatik meg az életben. A szerep, amit kínál, voltaképpen egyszerű: a magabiztosság, az önbizalom jellemzi, és a kétely teljes hiánya. Aki harcos, az nem kérdez, csak kinyilatkoztat.

A profetikus könyvek nyelve, éppen a kinyilatkoztató jelleg miatt, számos következetlenséget is megbír. Nem kell az egyes szövegeknek fogaskerekekként egymásba kapcsolódniuk, sokkal inkább lendületük, sodró retorikájuk a fontos. Lehet, hogy az egyik szövegből az derül ki, az igazi harcos mindig magányos, a másikból pedig az, hogy sohasem magányos – legfőbb erénye ugyanis a lojalitás urához, elveihez, bajtársaihoz. A csatára való mozgósítás nem a logikára hat, hanem a zsigerekre: más- és másféle érvekre van szükség különböző helyzetekben. György Attila könyvében a jelen számít. Azt értékeli, amikor valaki iszik, nem azt, amikor prédikál. (Miközben maga a könyv nem tekinthet el attól, természetesen, hogy prédikáljon. Ez a műfaja.) A tettek gördülékenységét a mérlegeléshez képest. És bár a szöveg érzékenyen ellenpontoz (külön fejezetet nyit például a türelemről, a csatavégi pihenésről vagy a félig kivont kardról), alapvető üzenete mégis ez: nem kell sokat gondolkodni, hanem menni kell az úton, amely amúgy is ki van jelölve számunkra.

Egyetlen olyan pontja van a György Attila könyvének, ahol a ködösítés, az elkenés minden bizonnyal szándékosnak (mert céltudatosnak) mondható, és ugyanakkor központi jelentőségű. Arról az összefüggésről van szó, amelyik a harcos és az uralkodó között áll fenn. Jellemző, hogy a könyv, a Harcosok könyve egy végső függeléket is tartalmaz, az uralkodókról. A könyv logikája ugyanis akkor működhet, ha a győztes perspektíváját kínálhatja a harcosnak a gyengékkel szemben. (Minden harcos egy uralkodó, kicsiben.) De az engedelmességről is beszélnie kell. A „vezess vagy kövess” opciójából a harcosnak nyilván vonzóbb lenne a „vezess”. De a szövegnek el kell fogadtatnia, hogy mégsem ilyen egyszerű ez: a vagy mellett beszélnie kell az ésről. „Vezess és kövess.” (Minden kicsi uralkodó engedelmeskedik egy nagyobbnak.) Ez az, amit csak akkor lehetne igazán megalapozni, ha tisztázzuk: ki az, aki beszél a könyvben? Egy harcos a többi közül? Egy költő/próféta, aki prédikál, de nem iszik? Vagy maga az uralkodó?

Ez az, ami nincs eldöntve György Attila könyvében. Vagy ha el van döntve, akkor nincs kimondva. (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2005.)