Július 2005
Irodalom és/vagy siker

Láng Gusztáv

Wass Albert, a regényíró

1

A napokban drótposta-levelet kaptam, melyben felkértek, hogy „A nagy könyv” címen zajló versengésben szavazzak Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című regényére, annak érdekében, hogy a mű bekerüljön a legjobbnak tartott tizenkét magyar könyv közé. A levél feladója a Wass Albert Olvasókör. Létezik tehát egy ilyen egyesület (ahogy Egerben létezik és működik bejegyzett szervezetként a Dsida Jenő Baráti Társaság), ami azt jelenti, hogy a magyar olvasóközönség körében Wass Albertnek valóságos kultusza kezdődött. S ez természetesen kihat az egész magyar könyvkultúrára. Erdélyi és magyarországi kiadók versengve és sorozatosan adják ki Wass Albert műveit, s ezek évek óta sikerkönyvnek számítanak. Ugyanakkor munkássága még „keresi helyét” a modern magyar próza rangsorában. S erre a helykeresésre egyelőre nehéz kielégítő választ találni.

E válasz ugyanis nem tekinthet el az erdélyi magyar irodalom egészének a kánonbeli státusától, amely mai napig tisztázatlan, ha történtek is részkísérletek e kérdés megoldására. A közvélemény – melyhez hozzászámíthatom az irodalmi kánonképzésben mérvadó „értelmező közösségek” vélekedéseit is – az erdélyi irodalmat a kisebbségi irodalmak közé számítja, melyek funkciója elválaszthatatlan a határainkon kívül élő magyar közösségek kisebbségi mivoltától. (Persze e kettőnek, irodalomnak és kisebbségi létnek a viszonya és kapcsolata szintén megválaszolatlan kérdések sorát veti fel.) Ráadásul írónk 1945-től emigrációban élt és alkotott (Németországban, majd az Egyesült Államokban), márpedig a „határon belüliségre” – és „kívüliségre” – oly kínosan ügyelő Kádár-korszakbeli művelődéspolitika ezen írók és műveik  gyűjtőnevéül kitalálta (vagy kitaláltatta) a „nyugati magyar irodalom” titulust, létrehozva ezzel egy újabb „kvázi-kisebbségi” irodalmat. Az „emigráns” jelző az elmúlt tizenöt évben már lekopott ugyan az annak idején e kategóriába sorolt szerzők neve elől, de egy-két kivételtől eltekintve (Márai Sándor, Határ Győző) beillesztésük a magyar irodalmi értékrendbe még várat magára. Annak az elhallgatásnak a következményeként (is), amely évtizedekig osztályrészük volt.

Ez az „elhallgatás” Wass Albertet is sújtotta. Súlyosbította helyzetét, hogy a romániai diktatúra háborús bűnösnek nyilvánította, amit a magyar kormányok még a rendszerváltás után is „tiszteletben tartottak”, holott a diktatúra bíróságainak ítéletei enyhén szólva nélkülözték a jogszerűség ismérveit. (Nincs más magyarázat arra, hogy az író miért nem kaphatta vissza magyar állampolgárságát és jogát a hazatérésre.) Az Egyesült Államokban írott és kiadott könyvei csempészáruként jutottak el a magyar olvasókhoz; csak 1990-ben jelent meg itthon A funtineli boszorkány című regénye, mely nemcsak ismertté, hanem népszerűvé is tette. E népszerűség mutatója a bevezetőben említett akció, „A nagy könyv”, melynek százas listáján1 három könyve szerepel: A funtineli boszorkány a 25., az Adjátok vissza a hegyeimet! a 31., a Kard és kasza a 68. helyen. Rajta kívül csak két „háromkönyves” szerző van a száz között, és Wass Albert mindhárom regénye megelőzi rangsorban a kanonizált kortárs magyar regényírókat (nevek említésétől itt eltekintek).

Mivel a „határon túli” olvasók körében hasonló felmérés tudtommal nem készült, nehéz megmondani, hogy szűkebb hazájában, Erdélyben mennyire népszerűek a művei. De hogy a vele kapcsolatos irodalmi kultusz ott is megkezdődött, azt hamvainak hazavitele, valamint szoborállítási kísérletek bizonyítják. A kritika azonban jobbára hallgat könyveiről, ami a magyar kánonképzés jellemző tünete.

A népszerűségi mutatók alapján elmondható ugyanis, hogy Wass Albert életműve a lappangó kánon része, azaz olyan könyvekből áll, melyek rendkívül népszerűek az átlagolvasók körében, az elitirodalmat kijelölő intézményes kánonba azonban „nem férnek bele”. Nem felelnek meg ugyanis azoknak a követelményeknek, vagy nem teljesítik azokat a normákat, amelyek a kánonképzés folyamatában éppen paradigma-érvényűek. Minden irodalmi kánon létrejötte ugyanis egy irodalomtudományi (vagy kritikai) paradigmán alapszik; ennek képviselői jelölik ki azokat a kritériumokat, melyek az egyes művek esztétikai és/vagy történelmi értékét meghatá-roz(hat)ják, illetve értékként való olvasatukat lehetővé teszik. Minden kritikai paradigma (és a neki megfelelő kánon) felteszi és megválaszolja a következő kérdést: „Hogyan olvassuk az irodalmat?” És értékrendjében csak az a mű kerülhet előkelő helyre, amely az előírt módon olvasható – más szóval: amelynek értelmezése a kritikai paradigma érvényességét igazolja. A magyar kritikára azonban az is jellemző, hogy a saját paradigma-láthatárán kívül eső művek értelmezésére alig tesz kísérletet; mondhatnám, nem kockáztatja önnön érvényességét olyan művek kedvéért, amelyek nem igazolják vissza módszerét és axiomatikusnak tartott előfeltevéseit. Ez persze minden „irányzatos” kritikára ráillik, de ugyanakkor azzal a következménnyel jár, hogy a közönség csak addig számíthat kritikusaira, amíg olvasói ízlését és értékválasztásait szemléletükhöz igazítja; amíg – szabadságáról lemondva – elfogadja őket „múzsavezetőként”.     

Mielőtt e kérdés konkrétumaiba belevágnánk, azt is meg kell még jegyeznünk, hogy a mi irodalmunkban a „lappangó kánonnak” van még egy (talán járulékos, de nem jelentéktelen) tartalma. A magát marxistának kijelentő irodalomkritika értékismérvei legalább oly mértékben voltak ideológiai és politikai természetűek, mint amennyire esztétikaiak, s ha a kettő (ti. az ideológiai-politikai és az esztétikai nézőpont) ellentétbe került egymással, a döntés mindig az előbbi alapján történt. És ami e tekintetben elmarasztaltatott, egyúttal a tiltott és üldözött könyvek közé került. A közönség nagy része azonban sohasem értett egyet ezekkel a tiltó könyvlistákkal, s nemcsak olvasta a rajta szereplő műveket – már ha hozzáférhetett –, hanem saját (többnyire titkolt) értékrendjében megfelelő helyre illesztette. E „lappangó kánon” tehát nemcsak a népszerű, a populáris regiszterbe tartozó olvasmányokat tartalmazta, hanem az intézményes kánonból – igaztalanul – kihagyott alkotásokat is. Wass Albert könyvei kétségtelenül ebbe a kategóriába tartoztak. Az író sohasem csinált titkot abból, hogy a „létező szocializmust” önkényuralmi rendszernek tartja, Magyar-országot megszállt területnek, a trianoni békediktátumot pedig igazságtalan és helyesbítendő döntésnek. Ebben a szellemben írta műveit és folytatta emigránsként publicisztikai tevékenységét. Amiért Romániában is, Magyarországon is persona non grata lett. Könyvei (a „lappangó kánont” fenntartó olvasói körben) ennek megfelelő elvárásokat elégítettek ki, ami azt is jelenti, hogy a baloldali szellemű irodalomhoz szoktatott olvasót erőteljes horizontváltásra késztetik. 

 

2

Horizontváltó könyv volt első regénye is, a Farkasverem, bár korántsem társtalan, hanem egy nemzedéki fellépés tendenciáiba illeszkedő a harmincas évek erdélyi magyar irodalmában. Ennek a húszas évek végén, a harmincasok elején induló nemzedéknek a műveiben tudatosul a transzszilvanizmus válsága. A sort akár a Farkasveremmel kezdhetnők (1935), majd Dsida Jenő Psalmus Hungaricusa következhet (1936), utána Szemlér Ferenc vitairata (Jelszó és mítosz, 1937) és Bözödi György történelmi szociográfiája, a Székely bánja (1938).2 A Farkasverem egyrészt realista regény, az erdélyi arisztokrácia életének élesen kritikus rajza, a nemzedék szociografikus indíttatásának szellemében. Másrészt (vagy éppen ezért) leszámolás a regény azzal a transzszilvanista illúzióval, hogy az erdélyi magyarság önmegőrzésének ügye képes olyan nemzeti egységet létrehozni, amelyben minden társadalmi csoport megtalálja a maga cselekvő helyét és (pozitív) közösségi-közéleti szerepét. A Farkasverem tanúságtétel arról, hogy az erdélyi birtokos arisztokrácia neveltetése, idejétmúlt szereptudata, „túltenyésztettségéből” következő testi és lelki-jellembeli dekadenciája miatt nem képes beilleszkedni egy ilyen eszményi közösségbe, még kevésbé abban vezető szerepet vállalni és eljátszani. Ha – kivételesen – mégis, akkor ez csak teljes identitás- és életeszmény-változtatással képzelhető el. Az új, háború utáni (romániai) hatalmi és gazdasági körülmények között polgárosodnia és demokratizálódnia kell(ene), azaz magára öltenie szorgalom, munka és takarékosság polgári erényeit, nemkülönben az ehhez szükséges tanultsággal együtt az értelmiségi hivatástudatot, hogy e kettős példájával népének nevelője, a megmaradásért folytatott éles gazdasági és politikai (és nem utolsósorban nemzeti) küzdelemben  irányítója lehessen.3 Ez azonban a regényben nem lehetőségként jelenik meg, hanem eszményi követelményként, melynek a fő- és mellékszereplők vagy csak ideig-óráig képesek megfelelni, vagy megrekednek e követelmény felismerésénél, annak követése nélkül.

A Farkasverem realizmusa a regény elbeszélésmódját és annak az olvasóval szemben támasztott elváráshorizontját is meghatározza. A realista regényhagyománynak megfelelően a történetmondás alkotja az elbeszélés gerincét; fő- és mellékszálakból font, leírásokkal kiegészített cselekmény a regényszöveg elsődleges jelentésszintje, ebből kell az olvasónak a fent jelzett „tanulságokat” levonnia. Ehhez elengedhetetlen a történet(ek) és a szereplők közvetett referencialitásának elfogadása, amin azt értem, hogy bár tökéletesen tisztában vagyunk a regényvilág fikcionalitásával, de lehetségesnek  és valószerűnek tekintjük, az arisztotelészi poétika szellemében. Más szóval: elfogadjuk, hogy a fiktív események és jellemek oksági összefüggései a való világban érvényes kauzalitásokkal azonosak, azokat mintegy modellszerűen leképezik. A regény művészi erényeit azon mérhetjük, hogy mennyire képes ezt elhitetni az olvasóval. A Farkasverem elhitető ereje tökéletes; környezetrajzának részlethűsége, a történések következetes vonalvezetése csakugyan a „nem történhetett másként” élményét kelti az olvasóban. Ami azért is bravúr, mert mindkettő (történések és jellemek) gyakran megy el olyan szélsőségekig, melyek már-már átlépik a valószínűség határát; a különc, szinte perverz lelkületek és a züllés felé ellenállás nélkül sodródó főszereplő ennek ellenére hiteles lesz – az író a valószerűtlenben is képes felmutatni a valószerűséget.

Ez az elbeszélésmód uralkodó marad Wass Albert későbbi regényeiben is, bár némi regénytipológiai módosulását megfigyelhetjük. A Farkasverem téma- (vagy valóság-)körét két családregény is folytatja: egy dilógia (A kastély árnyékában, Mire a fák megnőnek) és a kétkötetes Kard és kasza. A családregény jellegzetesen polgári műfaj; a nemzedékek egymást követő sorstörténete egyben polgárságtörténet, melyben a feltörekvés, a konszolidáció és a hanyatlás korszakai követik egymást. Mindez egyben értéktörténet is; a megvalósított és végül elherdált-megtagadott értékek annak a „protestáns etikának” a jegyében állnak, melyet Max Weber a polgári identitás alapjának tekintett. Wass Albert családregényei azonban az arisztokrácia körében játszódnak, s alaptételüket már a Farkasverem felvillantotta: azt ugyanis, hogy az erdélyi magyarságnak egy polgárosodó, a főnemesi szokásokat polgárerényekre váltó birtokos arisztokráciára van szüksége.4

Ez Wass Albert családregényeiben nem jelent gyökeres identitásváltást. Az erdélyi arisztokrácia történetében vannak időszakok, amikor a korapolgársághoz hasonlóan vagyonalapító, szorgalmat és nélkülözést egyszerre vállaló, az arisztokrata életforma fényűző külsőségeiről lemondó életvitelre kényszerült. A kastély árnyékában a 48-as szabadságharc utáni megtorlás és birtokvesztés időszakában játszódik; a történet középpontjába helyezett arisztokrata házaspár ennek a megújult életeszménynek a képviselője. A történelmi pillanat kiválasztása korántsem véletlenszerű, hiszen 1848 megváltoztatta a magyar (és az erdélyi) társadalom teljes struktúráját, „polgárosította” azt, s hőseinknek ehhez a világhoz kell alkalmazkodniuk. Nem ellenérzéssel, nem fogcsikorgatva, hiszen a főszereplő 48-ban huszártisztként vett részt a szabadságharcban, tehát nemcsak elfogadta e változásokat, hanem harcolt is értük. Ugyanakkor őrzi az „ősi” arisztokrata erényeket is; a történelmi névhez kötelezően tartozó büszkeséget, a birtokán dolgozó vagy csak annak vonzáskörébe tartozó parasztokért (a „népért”) érzett felelősséget, az áldozatkészséget, a „patrónusságot” a magyarság életében megtartó szerepű intézmények támogatásában.5 Mindebben – a Farkasverem „leleplező” realizmusától elütően – van valami Jókaira, illetve a romantika eszményítő elbeszélésmódjára emlékeztető.6 Ez az eszményítés kimutatható a Kard és kasza narratívájában is. Ott is háborúból – az első világháborúból – tér haza a családfő, a második nemzedék képviselője, s átveszi a birtokot, de csak a fényűzés, a vadászat, a vendégségek érdeklik; adósságot adósságra halmoz, vagyona tönk szélére kerül. Ő a „dekadens”, az eszménytől elütő arisztokrata. Trianon után a román földreform teljesen kihúzza a talajt a lába alól – a teljes csődtől a megfogyott birtokán is gazdálkodni képes nagyapa (az „ősi” erények hordozója) és gyarapítani is tudó fia (a harmadik, a „polgárosodó” nemzedék képviselője) menti meg. A regény végén azonban ő is megdicsőül; az egykori katonatiszt a második bécsi döntés után felveszi a harcot vadászpuskájával a birtokára özönlő visszavonuló román katonákkal, s „hősi halált hal” ebben az egyenlőtlen küzdelemben. Ha a kaszához nem is ért, a kard ideáljához hű marad.

Nem könnyű e családregények helyét megkeresnünk a kortárs magyar (és erdélyi) próza vonulataiban. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a diktatúra negyven éve alatt a magyar regénykánonból kihagyott vagy „dekanonizált” (élet)műveket kell elsősorban figyelembe vennünk. Az arisztokrácia kétirányú (az „eszményi” és a „dekadens” arisztokrata-típusok párhuzamára épülő) ábrázolása Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiájához áll bennük legközelebb. Elbeszélésmódjuk ahhoz a regénymodellhez, melyre a népszerű (cselekményes-olvasmányos) elbeszélésmód jellemző, mérsékelt lélektani problematikával. (Wass Albert legtöbb regényszereplője egyetlen markáns vonással rendelkezik, minden cselekedetét ez motiválja; ebben hasonlít a Jókai-mintákra. Ugyanakkor ezt az egyirányúságot jellemek és tetteik okozatiságában számos variációban tudja bemutatni, érvényesülését megfelelően késleltetni, akadályozni, ami ébren tartja az olvasó érdeklődését.) Olvasmányosságához járul a bátran, de sohasem mértéktelenül adagolt erotika. Hősei érzelmi életének megjelenítése ritkán jut el a lélek irracionális rétegeihez, ahhoz a ponthoz, ahol kérdésessé válna énképük érvényessége, a kétely nélküli – vagy a kételyen úrrá lévő – önismeret. Ha kortárs-rokont keresünk, talán Hunyady Sándor és Zilahy Lajos prózája mellé állíthatók e regényei; kivételes stiláris képességei is állják velük a versenyt.

 

3

Van azonban az életműben két regény, melyek elütnek a fentiektől. Egyik A funtineli boszorkány, mely talán minden regényénél romantikusabb, ugyanakkor a legjobb példája e romantikus regényhagyomány modernizálásának. Hősnője ugyancsak egy-motívumú szereplő, ez az egyetlen tulajdonsága azonban a boszorkányság. Először csak a vele szeretkező férfiak váratlan halála az intő jel7, később azonban egyre fontosabbá, cselekményalakítóvá lesz az a bűvös tulajdonsága, hogy mindenki szeméből ki tudja olvasni a múltat is, a rejtett gondolatokat is. A szerelembe (és a halálba) csábítás rendszerint éjszaka történik; a holdfénynél a patakban meztelenül fürdő „aranyhajú lány” látványa megigézi a véletlenül arra vetődő férfiakat; vágyukat követve a halálba tartanak. (E jelenet epizódként a Kard és kasza második kötetében is olvasható, ott azonban kiderül, hogy a fürdőző aranyszőke tündér egy német baronessz, akit a főszereplő később feleségül vesz. Csak az úri vadászt kísérő román legény hiszi rontást hozó boszorkánynak. A funtineli boszorkányban ez a babonás félelem válik a fikció meghatározójává. A bárókisasszony németsége és szőkesége pedig a Loreley-mondát asszociál(tat)ja az erdélyi havasi történethez.) Nuca azonban „jó” boszorkány, varázsereje a „fehér mágia” körébe tartozik. Betegeket gyógyít, mégpedig olyanokat, akik titkolt bűntudatba, szégyellt vágyakba betegedtek bele. Mondhatnók, ő a havasok pszichoanalitikusa, azzal a könnyebbséggel, hogy nem szorul páciensei vallomására, hiszen azt kiolvassa a szemükből. A szerelmével járó halálesetek sem csökkentik az olvasó rokonszenvét, mivel „áldozatai” saját nyers vágyaikért, a lány érzelmi, párválasztó szabadságát sértő mohóságukért lakolnak. (Egyedüli kivétel Gáspár, gyermekének apja, de ő meg olyan szerelmet ígér, amely kiszakítaná a „boszorkányt” szabadságának közegéből, a havasok természetes világából.) Mert Nuca éltető eleme a szabadság, amely csak a természettel szoros, már-már panteista kapcsolatban álló ember kiváltsága lehet. Ezt a meggyőződést sugallják a regény lírai fűtöttségű, az erdő, a vizek, a virágok, a hegyek rejtett lelkét megidéző leírásai. De van ennek a boszorkányságnak másik értelme is. Nucát e végzetes tulajdonsága mintegy elzárja a szokványos emberi boldogságtól, a magánélet happy endingjétől; aki arra hivatott, hogy másokért éljen, annak nem lehet, nem szabad saját önző örömét keresnie.

E népi hiedelemre épülő, előadásmódjával néhol a népmesék hangját (is) idéző fikció ugyanakkor Wass Albertnek talán legfilozofikusabb műve. Szereplői „egyszerű”, a természettel együtt élő emberek, akik életük kulcshelyzeteiben alapvető igazságokra döbbennek a magukban – lelkükben, jellemükben – hordott sorsukkal, érzéseikkel, bűneikkel és erényeikkel kapcsolatban. Idill és tragédia, szabadság és végzet hangulata lengi át a történetet, amely leginkább azzal a mágikus realizmussal rokonítható, mellyel Latin-Amerika ajándékozta meg a világirodalmat.

Ugyanakkor a regény szövegelőzményei (a már említett Loreley-motívum kivételével) elsősorban a magyar hagyományokban kereshetők. A népmese mellett a népballada ilyen; Nuca bosszúja szeretője gyilkosán – igézéssel arra kényszeríti, hogy áldozatának holtteste mellett felakassza magát, ezzel egyszersmind megjelölve a helyet, ahol a megölt férfit megtalálhatják – ilyen balladai remeklés. Tamási Áron balladás elbeszéléseivel tartják az ehhez hasonló jelenetek a rokonságot. Amikor Nuca nagyapja unokája védelmében és megbosszulása végett felgyújtja az egyébként kivágásra ítélt erdőt (a természetet megalázó haszonszerzés ellen is tiltakozva), a tűzvész helyének, a feketére égett hegytetőnek a leírása Mikszáth Az a fekete folt című elbeszélésének alapmotívumát idézi. De találunk a regényben párhuzamokat Jókai Szegény gazdagok című regényének egyes jeleneteivel is. S egy tüzetesebb vizsgálat valószínűleg még gazdagabb intertextus-hálót mutathatna ki a regényben.

Ezzel is igazolva azt az olvasók körében már közkeletű meggyőződést, hogy A funtineli boszorkány Wass Albert legjobb művei közé tartozik.

Másik, az életmű egészétől elütő regénye az Elvész a nyom. Már az is szembetűnően megkülönbözteti Wass Albert regényeinek a bevezetőben vázolt elbeszélésmódjától, hogy nincs egységes cselekménye, hanem hat különböző, más-más társadalmi körülmények között, más-más országokban élő ember élettörténetét foglalja össze hat fejezetben. E hat történetet csak a kezdő és a záró motívum fogja össze: a hat ember még siheder korában együtt, egy csónakban kerül halálos veszedelembe, amelyből isteni csoda menti ki őket. Ebből a falu papja azt a következtetést vonja le, hogy e hat fiúnak Isten valami különleges szerepet szánt, s ha ez bebizonyosodik, az egyben Isten létének végre megtalált bizonysága is lehet. Évtizedek múlva felkutatja a hat fiút (kik immár öregedő férfiak), s rábeszéli őket, hogy vándoroljanak ki vele Amerikába, ahol az Úr biztosan megkeresi őket a rejtélyes feladattal. Így találkozik ismét a hat szereplő egy vonatfülkében. Bréma előtt azonban kisiklik a vonat; a szerencsétlenség egyetlen halottja az öreg pap, aki így „elveszti a nyomot”, Isten nyomát. A felső hatalom nem engedi kifürkészni szándékait.

A hat kisregény hat szereplőjének története a korábbiakban csak annyira keresztezi egymást, hogy összetartozásukra célozhasson az elbeszélő. Igazi közös vonása a hat történetnek, hogy valamennyi szereplő élete eljutott arra a pontra, ahonnan már nem látnak célt és távlatot maguk előtt. A befejezés sem felel arra a kérdésre, hogy ezt valaha még megtalálhatják – nekem Thornton Wilder nagy sikerű regénye, a Szent Lajos király hídja jutott olvasás közben eszembe, mely ugyancsak hat szereplőről bizonyítja be, hogy azért kellett meghalniuk, mert földi pályájuk transzcendens értelemben befejeztetett. Itt persze nem erről van szó; a két regény hasonlósága mindössze a szerkezeti ötlet átvételében áll, s a bevégzettség és az újrakezdés mint sejtelmes (és talán csodaszerű) alternatíva nemcsak a történet(ek)et teszi nyitottá, hanem a bennük rejlő, Isten létének bizonyosságát firtató kérdést is.

A hat fejezet elbeszélésmódja is különbözik a Wass Albert regényeiben megszokottaktól. Uralkodik bennük az idősűrítő előadásmód; ritkább a párbeszédes jelenetezés, a hosszan kitartott jelen idő. Mintha az elbeszélő titokban maga is az öreg pap kíváncsiságával lenne „megfertőzve”, nem a szereplők konkrét sorsa érdekli elsősorban, hanem a belőle levonható általános és transzcendens tanulságok. A magyar elbeszélő próza egyik izgalmas kísérlete fűződik e regény révén Wass Albert nevéhez. S az emigráció magyar irodalmához, hiszen ha A funtineli boszorkányt tekinthettük a másokért, a közösségért élő, elhivatott ember erkölcsi programot sejtető lírájának, akkor az Elvész a nyom a szűkebb hazájában, Erdélyben és tágabb hazájában, Európában már élettávlatot vesztett művészember azon reményének megszólaltatója is, hogy talán távoli új hazájában mégis átmehet „Szent Lajos király hídján”.

 

4

A fentiekben megpróbáltam e nagy terjedelmű életműből kiválasztani azt a keveset, amit a magyar regény vonatkozásában fontosnak tekintettem. Vannak kevésbé (vagy alig) sikerült könyvek is az életműben, amilyen a valószínűtlen fordulatokban bővelkedő, pamfletszerű Elvásik a vörös csillag, a romantikus „őstörténelmi” regény, a Csaba vagy a Holtember partján című félkrimi. E regénytipológiai sokszínűség azonban Wass Albert kísérletező kedvét is bizonyítja, mely egyre újabb elbeszélő formák kipróbálására csábította. Nem tekinthetjük igazi újítónak; írói célja is a „szórakoztatva nevelni” jelszóba sűríthető, amitől a mai elbeszélő irodalom immár távol áll. A közönség azonban változatlanul szórakozni is akar, ha könyvet vesz kezébe, erkölcsi érzéke pedig azonosulásra alkalmas regényhősöket keres. Wass Albert népszerűségének ez lehet a kézenfekvő magyarázata.

 

JEGYZETEK

1. Megtekinthető az interneten, www.anagykonyv.hu címen.

2. Az előző nemzedék megnyilatkozásai közül elsősorban Makkai Sándor Nem lehet! című tanulmánya kívánkozik ide.

3. Ez ismét Makkai Sándor Magunk revíziója című, a transzszilvanizmus elvi-etikai megalapozásában fontos szerepet játszó tanulmányára mutat.

4. Már ha valóban szüksége van rá. Wass Albert „elfogultsága”, hogy e szükségességről meg van győződve, s érdeme, hogy e szükségességet magának az arisztokráciának kell létének és tevékenységének hasznával bizonyítania.

5. Ebben s a román és magyar parasztok egyenlő voltának elismerésében felfedezhetjük a kétségbe vont transzszilvanizmus továbbélését.

6. Jókai iránti tisztelete ifjúkori gyökerű; ezt bizonyítja Jókai Mórhoz című ódája 1926-ból. (Wass Albert: Nagypénteki sirató. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002. 190.)

7. A halálesetek egybeesése természetesen véletlenszerű, azaz a csodákban hinni képtelen olvasó véletlennek tarthatja, amint azt a realista regényesztétika megköveteli. Az „egybeeső véletlenek” száma azonban túlságosan nagy, ami sérti a hihetőség normáját – talán ez a narratíva egyetlen hibája.