Április 2005
Észak-erdélyi autópálya

R. L.

Mirelit

Ha még egyáltalán van értelmes élet a Földön szerda este nyolckor, hazafelé jövet a műanyagtasakba csomagolt mirelitzöldségeknél, a zümmögő hűtőpultok környékén ólálkodik egy darabig. Negyedórával később, otthon meglocsolja a lassan elsárguló cserepes növényt is. Megéhezik, és szinte már csak ez a kis kellemetlen üresség emlékezteti önmaga, a hétköznapjainak többségét ugyancsak dobozolt állapotban, már-már testetlenül leélő szárnyas angyalfejecske végső soron mégiscsak biológiai mivoltára, tulajdon szervességére. Arra, hogy, mint mondják, ez a bizonyos „értelmes élet” sem más, mint a természeti élet folytatása.

Az amerikai irodalom természetábrázolása vizsgálatának gyürkőző Scott Russell Sanders, akitől a fentebbi leírás jó néhány részletét, többek között a zöldséget és az egyre hermetikusabban elszigetelt dobozokat is kölcsönöztem, még félig-meddig szabad állapotában, a Great Smoky Mountain Nemzeti Parkban találkozott vele, a kempingező „modern olvasóval” – amint a Liget irodalmi és ökológiai folyóirat Betűk a Jupiteren címet viselő ökokritikai rovatában olvasom. Íme a történet: „Késő délután volt, május, a levegő édes és enyhe. Elhagytam a sátrat, átvágtam a parkolón, s a sziklák felé tartottam. A sziklatetőről szerettem volna megcsodálni a nyugati hegyeket s a naplementét, lábamat lelógatva a sziklaperemről. Az ég ezer színben úszott, a madarak már elcsendesedtek, esti énekükhöz készülődvén. A szél fenyőillatot hozott. A parkoló közepe táján, lehető legmesszebb a környező fáktól, hatalmas lakókocsi terpeszkedett. A kerekei ugyan ki voltak támasztva, ám a motor egyre járt. Hangosan zümmögött a légkondicionáló. A lakókocsinak annyi ablaka volt, akár egy üvegháznak – mégis, mindegyik elfüggönyözve, az ablakok is feltekerve. A függöny nyílásán sárga fény kúszott a sötétedő égre. Vajon mi vehette rá az utasokat, hogy bent maradjanak ebben a dobozban egy ilyen délutánon, egy ilyen helyen? A furgon mellett elhaladva a függöny résén keresztül láthattam a televízióra meredő családot – mintha egy ragyogó üveggömb előtt hódolnának.”

Manapság az eset, akárcsak a belőle levonható „tanulság”, alighanem közhelyszámba menne. Nem kevésbé az a megállapítás, mely szerint az organikus világgal ápolt napi kapcsolataink a nagy, néha tisztes távolból odabiccentő köszönőviszony szintjén mozognak. Vasár- és ünnepnaponta megejtett szalonnasütő kirándulásaink (újra Sanders) legfeljebb a nagymamánk meglátogatásához hasonlóak. Hogy mi a helyzet napjaink amerikai irodalmának természet-ábrázolásával? Ami azt illeti, fogalmam sincs. És amúgy mi a helyzet napjaink egyéb csillogó, kulturális üveggömbjében és értékszférájában elzártan éldegélő „modern olvasója” természethez való viszonyulásával?!

Ha alákérdezhetnék, amint azt rendszerint teszem, ha nincs kedvem, vagy nem tudok válaszolni, megkérdőjelezvén a kérdést magát, hát arra kérdeznék rá, miként is kezdtük el egyáltalán „természetként” elgondolni azt, amire egyébként nincs, nem kell hogy legyen szó, mert azon nyomban kihullottunk belőle, lényegi közvetlenségéből, amikor megneveztük. Továbbá arra is, ahogyan megpróbáltuk viszonyfogalmakba belegyömöszölve elgondolni a minket meghaladó, céltalanul szép, a tetszeni sem akaró életet, mely bizonyos értelemben mi magunk vagyunk. Elméleteket és intézményeket, egyszóval kultúrát gyártottunk nevének dicsőségére, és kétségkívül pazar krokodilkönnyeket is sírtunk, amikor az olyanként megnevezett „természetből” mélyhűtött mirelit lett. Pedig hát mi magunk is alig maradtunk életben, hacsak nem mint csótányok robbanás után.

De hagyjuk ezt, hiszen most szerencsére csak olvasgatok. Többek között Mújdricza Péter beszámolójának barokkosan cinikus körmondatait a Velencei Építészeti Biennáléról. Majd – hátrébb lapozva – Csalog Juditnak a keresztény etikáról szóló, Frank Orsolyával türelmesen elvitatkozó levelét arról, hogy vajon a tömegmozgalommá vált keresztény vallás szándéka ellenére is a kirekesztősdi uralmi logikáját testesíti-e meg (ami azt illeti, ennek ellenkezőjéről leginkább a levél hangvétele győz meg). Valamivel előrébb pedig Bíró Béla utó-töprengését a kettős állampolgárságról – hát azon már nyugodtan töprenghetnek, legyintett a tegnap egyik ismerősöm, aki nem olvasta a szöveget –, valamint Kovács Gábor fejtegetését arról, hogy Amerika mármost ősdemokrácia-e, mint amilyennek belülről nézve, a saját szemszögéből látszik, vagy pedig, amint a külső szemlélő számára megmutatkozik, posztmodern birodalom.

A Liget zömmel szépirodalmi szövegei rendszerint más, hosszabb írásokból származó részletek – ami kíváncsivá tesz. Például Tandori Dezső profán hegyi beszéde (ez persze nem részlet, hanem a Levélféle senkihez, sokaknak című vers), amelynek alapján „boldogok a kukát kotrók, kínaizók / törvényhozók, rekord-döngetők, így-amúgy / teljesítők.” Vagy Jámborné Balog Tünde, aki Dutyi Tóni háborújáról ír (a mellékelt fénykép egyébként pazar!), és aki, mármint az elbeszélő, őszintén sajnál minket/titeket, mivel „már nincsenek bolondjaitok, akikkel köszönő viszonyban lehetnétek.” Jó volna hosszabban elnézegetni Vörös István „tényfékezőjét”, pillanatfelvételeit A Szentlélek fényképalbumából, mert „volt egy hét”, mondja, „amikor Isten egyedül csak a mi falunkkal foglalkozott”. Hiszen ami más területeket illet, „a papok és a rendőrök elkormányozzák az ügyeket, ha Isten nem ér rá odafigyelni”. És ott volna még Méhes Károly Fucksstein Borbálája is, aki, „ha nem volt ihlete, mindig sálat horgolt”.

Fucksstein Borbála vietnami licsi-konzerv helyett végül fejhúst vesz, jómagam pedig az erősen megfűszerezett, folyóiratpapírba csomagolt ökofilozófiai gondolatmenetek helyett, amiért benéztem, a mirelitzöldségem mellé egy kis költészetet – miközben Frank Orsolyának a Belső ruhatár falán olvasható felszólítására pillantok: természetesen, szabad! (Liget, 2005. 3.)