Április 2005
Észak-erdélyi autópálya

Szántai János

Magyar filmszemle, harminchatodszor II. (Filmszem)

– Második menet –

 

Ha belegondolok, nem irigylem az idei filmszemle különböző nagyjátékfilmes ítélőbizottságaiban üldögélő szakmabelieket. Nehéz dolguk lehetett a díjak odaítélésekor. És, sajna, nem azért, mert oly sok kiugró alkotás közül kellett kiszűrniük a biztos keveset. Éppen ellenkezőleg. Idén egyetlen olyan nagyjátékfilm sem versenyzett a szemlén, amelyről azt lehetne mondani, hibátlan. Vagy bár azt, hogy nagyon korrekt. Valami minden esetben sántított. Úgy gondolom, elsősorban a történetek hiányoznak, a kérdéses időszakra vonatkoztatva legalábbis. Alapjában véve arról van szó, hogy nem születtek hiteles, összefüggő, dramaturgiailag érett nagyjátékfilm-forgatókönyvek. Vagy ha mégis sikerült egy-egy kompakt történettel előállni, akkor szinte holtbiztos, hogy hemzseg a közhelyektől. Feltehető a némiképp költői kérdés: mi lehet a jelenség oka? Azonkívül, hogy az illető alkotóknak nem jutott eszükbe semmi jobb. Kevés lenne a forgatókönyvírásra adott támogatás? Lehet, bár – és ezúttal nyugodt lélekkel vállalom az idealizmust – nem biztos, hogy nagyobb összeg esetén jobb lesz az a könyv. Vagy talán gyenge volt a benyújtott pályázati anyag, és nem volt miből válogatni? Elképzelhető ez is. Eszembe jut egy abszurd olimpiai analógia. Mi lenne, ha hirtelen csupa olyan atléta jelentkezne a százméteres síkfutásra, aki 18 másodperc fölött futná le a távot? Gondolom, nem rendeznék meg a számot. Persze az is igaz, hogy, ellentétben a filmművészettel, a sportban másodpercekről, méterekről, kilókról, egyebekről van szó, mérőeszközökkel meghatározható teljesítményekről azaz. Azt hiszem, meddő lenne a további fejtegetőzés. Tény azonban, hogy az idei film-történetek nem voltak kiemelkedők, bármennyire igyekszem is jóindulattal viszonyulni a dologhoz. Ezért nem is veszem végig a versenyfutó alkotásokat. Inkább azokról beszélek, jó posztmodern módra, amelyek valamilyen szinten filmes olvasatot eredményeztek számomra, illetve azokról, amelyeket felejteni kéne, amolyan tanulságképpen. Bár az is lehet, hogy mindegyiknek megvan a némileg „költőien lakozható helye” a (magyar) film térképén.

Kezdeném mindjárt azzal a filmmel, amely ugyan megkapta a Legjobb Első díját, szerintem azonban többet is érdemelt volna – hangsúlyozom, hibái ellenére. Mispál Attila A fény ösvényei című opusáról van szó. A bemutató utáni beszélgetés során elhangzott, hogy a rendező tíznél több forgatókönyv-verziót készített. A filmet megnézve valamelyest ambivalens érzés alakult ki bennem. Egyrészt arra gondoltam, hogy mindaz a finomság, ami az opus sajátja, talán éppen az alapos forgatókönyvírói munkának köszönhető, másrészt kissé csodálkoztam azon, hogy ennyi átírás után is ott éktelenkednek benne azok a dramaturgiai hibák, amelyek miatt időnként lebicsaklik a film a vászonról. A szerkesztés első ránézésre Vong Kar-Vaj Csungking expresszére emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy Mispál egyrészt alkalmaz néhány átkötést a két történet-fél között, másrészt a film végén összehozza a hősöket. Az átkötéseket nemigen értettem, sőt úgy tűnt, mintha kicsit magyarázni, okítani kívánna a rendező, hogy a kedves néző nehogy véletlenül el-nézze a dolgot. Aztán az is zavart kissé, ahogy megbomlik a diptichon szimmetriája, mégpedig annak következtében, hogy az alkotók flashbackes szerkesztéssel tovább szabdalták az első történetet, a másodikat viszont meghagyták a maga linearitásában. Elképzelhető, sőt, meggyőződésem, hogy valamiféle alkotói koncepció áll a bonyolult (hogy ne mondjam, bonyodalmas) szerkesztés mögött, a film viszont nem válik tőle többé. Mesterkéltebbé annál inkább. Ez azonban semmit sem von le a forgatókönyvírók (Tar Sándor, Mispál Attila, Solti Emese Babette) próbálkozásának értékéből. A kisiklások ellenére úgy gondolom, ez volt az a film, amelynek dramaturgiája a leginkább megállta a helyét.

Gárdos Péter rendezői díjat kapott új filmjéért, A porcelánbabáért, ráadásul a külföldi kritikusok Gene Moskovitz díja is az ő kezében landolt. Nos, nem értem a zsűri döntését, de a kritikusokét sem. A történetnek az a része nem érdekel, hogy a film tulajdonképpen videóra készült és rövidebb volt, később aztán átíródott 35 milliméteres filmre és 75 percesre dagadt. A fő gondom az, hogy igen gyakran érezni rajta az időhúzást. Az opus Lázár Ervin három novellája alapján készült. Az adaptáció pedig mindig kemény dió. Ezzel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy nagy művekből ritkán készül jó adaptáció. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a következő próbálkozás nem járhat sikerrel.) Lázár Ervin novelláinak adaptációja kétszeresen kemény dió, ugyanis az írott szöveg már eleve olyan gazdag vizuális asszociációkat tartalmaz, amelyeket, hogy úgy mondjam, elég körülményes átültetni anélkül, hogy az alkotó elkerülje az anzix jelleget. Gárdos Péter megpróbálta, és nem mondhatom, hogy nem az ő hibája, hogy nem sikerült. Lázár Ervin prózájára elsősorban az a testközelség jellemző, ami a közvetlen élményanyagból táplálkozik. Nem tudom, milyen élményanyaga volt a rendezőnek, tény azonban, hogy a történetek sterillé válnak az ő olvasatában. Ettől a pillanattól kezdve pedig hiába élnek Máthé Tibor képei. Nem hiszem el a történetet.

Koltai Róbert filmjével, a Világszám! – Dodó és Naftalinnal kapcsolatban úgy gondolom (bár talán merész e gondolat), hogy kialakulófélben van egy, az 1956-os forradalomhoz valamilyen szinten kapcsolódó eseményeket feldolgozó olyan filmes műfaj, amelyet elsősorban az idézőjelek jellemeznek. Körülbelül úgy, ahogy például a holokausztfilmek esetében a Benigni-féle Az élet szép, illetve Radu Mihăileanu Életvonata működik. (Más kérdés, hogy előbbit sikerültnek, utóbbit félresikerültnek tartom.) Ezek a filmek mintegy bizonyítják, hogy borzalmakról másképp is lehet beszélni – ha tetszik, egy Tandori-regény címét beidézve, sár és vér nélkül, viszont annál több játékkal. A magyar változatnak (lásd még a Kardos–Illés-féle Telitalálatot) azonban van egy jellegzetessége. Ezek a filmek hatalmas vígjátéki lendülettel indulnak, ám egy adott ponton úgy érzem, az alkotók mintha megijednének önnön alkotókedvüktől. Na de urak, erről a dologról talán mégse kéne heherészni. Azt persze tudják, hogy sár-és-vérbe átmenni nagy törés lenne, ezért igyekeznek összebékíteni a kecskét és a káposztát, amelynek valamiféle felemás eredménye lesz, amit a néző nemigen hajlandó lenyelni. Úgy gondolom, ha egyszer valaki vállalja ezt a megközelítési módot, akkor legyen következetes. Nem tudom, megéri-e, de tény, hogy filmjének második része kevesebb eséllyel laposodik el.

Pejó Róbert Dallas Pashamende című alkotásának hányattatott sorsáról talán jobb nem beszélni. Egyébként is esett róla szó elég. A film témája örök, hiszen a pokol egy bugyrának mindennapjairól szól, szerelemmel, gyűlölettel, a beilleszkedés golgotájával együtt, ugyanakkor trendi, ugyanis a világ manapság vevő a roma filmekre. (Megjegyzem, a pataréti szeméttelepen élő roma közösségről készült már egy dokumentumfilm.) Remek színészek látják el a nagyobb feladatokat (Bogdán Zsolt hozza a drámai részeket, viszont ez a gyengéje is, hiszen szemmel láthatólag képtelen levedleni a színpadi sminket; Gryllus Dorka nagyot alakít, azt is mondhatnám, ő az egyetlen a csapatból, aki mindvégig egyenletesen hozza a figurát), Vivi Drăgan Vasile halálos pontossággal szállítja a képeket, amelyek akkor is lélegzetelállítóan szépek, amikor a tartalom enyhén szólva geil. (Lásd a zárójelenetet, midőn Radu elmegy a telepről, és a közösség tagjai jobbról-balról belépnek a hátráló kamera látómezejébe – na, ez gáz, hogy úgy mondjam.) Szóval rendben vannak a dolgok, csakhogy megint közbeszól az a fránya dramaturgia, meg a történet, meg a szüzsé, meg a cselekmény. Elképesztő, hogy a forgatókönyvíró (maradjunk nála, ő viszi el a balhét akkor is, ha mások is beleszóltak) helyenként mennyire képtelen kialakítani vagy bár követni egy akár műfajilag kínálkozó motivációs hálót. Radu kitaszítottá válásának jelenete például azért van, hogy a nézőnek „meg legyen mondva”: látod, marha, ezért menekül. Annyit azért barátilag üzennék minden forgatókönyvírónak, hogy a néző nem teljesen hülye, vagy legalábbis nem egyfolytában. Ezenkívül az ilyen megoldások nem is annyira erről szólnak, mint inkább az alkotókat minősítik.

Dr. Horváth Putyi idén nagy fába vágta a fejszéjét. Hajnóczy Péter kisregényét, A halál kilovagol Perzsiábólt filmesítette meg. Nagyon kíváncsi voltam az opusra, hiszen annak idején hetente lekerült a polcról az Összegyűjtött. Enyhe pátosszal, amolyan mindennapi kenyérszámba ment. Voltak ugyan baljós előérzeteim, hiszen egyszerűen nem láttam, hogyan lehet képi megfeleltetést rendelni e kimondottan antivizuális próza mellé. Nos, bár ne ültem volna be. Semmi bajom a kísérleti filmmel, van rá befogadási elmélet, nem is egy, de könyörgök, minek kell ezt kilencven percen keresztül csinálni? Még a legjobból is megárt a sok, hát még akkor, ha már az első tíz perc után megfekszi a néző gyomrát a tömény modorosság, az üres képek, amelyeket Hajnóczy legjobb sorai sem mentenek meg a vészharangszerű kongástól. Elnézést a csöpp vitriolért: fiatalok, így ne csináljatok filmet. Vagy csinálhattok, de akkor ne legyen ámulat, ha végül rátok dől a nagy fa.

Gauder Áron Nyócker című egész estés animációja üdítő élmény volt. Mondhatni, oázis a pusztában. Itt, kérem, nyoma se volt a gellert kapott gondolatok maszlagának. Kedvesen bolond sztori, remek technika (ha jól tudom, ez a magyar filmtörténet első digitális animációs nagyfilmje), pergő ritmus, dögös betétdalok, szóval minden, ami egy pöpec szubkultúrás filmhez kell. És, habár ez a történet sem hibátlan, az animáció diszkrét bája következtében a nézőt mindez nem zavarja. (Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ha valaki nem tud jó történetet írni, csináljon animációt, dehogy! Ne csináljon semmit!) A külföldi és politikailag rendkívül korrekt újságírók egy része ugyan kicsit megbotránkozott a Nyóckerben élő közösségek (roma, zsidó, arab) bemutatásának módján, de úgy érzem, csupán az indoktrinált jól neveltség beszélt belőlük. Ilyen is van. És nem csak filmen.

Úgy látom, a magyar szakmának, nem tudni, mi okból kifolyólag, de nem megy az akciófilm. Egyszerűen nem működik a sztori, nem élnek a képek, és a poénok sem hatnak, bár a magyar vígjátéknak nagy hagyománya van. Árpa Attila Argo című opusán látszik, honnan merített az alkotó. Tarantinótól Guy Ritchie-ig minden benne van. És még sincs benne semmi. Végig pörög a film, paradox módon akkor is, amikor teljesen kiürülnek a képek. Ezt akár teljesítménynek is lehet nevezni. Azért el tudom képzelni, hogy a hétvégi mozizó megkajálja ezt a filmet, mi több röhög is rajta jó sokat, ráadásul nem azért, hogy milyen buta, hanem hogy de jól összedobták a fiúk ezt a balhét. Mondom ezt úgy, hogy közben rettenetesen várom már azt az igazi magyar akciófilmet. Ahol az alkotók lopnak ugyan, mi mást tehetnének, sőt, tegyék is – nézzenek körül, vigyázó szemüket vessék a tengeren túlra, figyeljék meg, hogy kell az ilyesmit csinálni. De aztán ne böfögjék vissza a látottakat, hanem gondolják tovább vagy legalább vissza.

És végül következzen a nagydíjas Fekete kefe, Vranik Roland filmje. Úgy érzem, helyesen döntöttek az illetékesek, amikor ezt a filmet tették meg abszolút befutónak. (A fény ösvényeiben talán több a dramaturgiai zavar.) Koherens, jó ritmusú, lazán egymásba illeszkedő szituációkból építkező történet pereg a vásznon, négy lúzerről, akik belelógnak a semmibe. Nem drogfilm, nem akció, nem vígjáték, nem szatíra, és mégis valahogy mindezek keveréke. Ráadásul úgy, hogy teljes mértékben kimarad belőle (hála Istennek) a metaszint, magyarán, nincs túlfeszítve a feszegetés. És itt vitatkoznék kicsit azokkal, akik azt állítják, hogy a dolgozat nem túl eredeti. Na és? Az eredetiséget számon kérni manapság kicsit húzós. Egyébként is egy ilyen jellegű filmben nem a történeti egészében keresendő az eredetiség, hanem a részletekben. És a Fekete kefe apró trouvaille-jai ragyogóan ülnek. Kedvencem, amikor a fiúk kéményt takarítanak egy magányos hölgy lakásában, és a könyvespolc előtt elhangzik a következő dialógus. Kérdés: Ki a kedvenc apostolod? (Már itt megáll az ész). Válasz: Jakab. Kommentár: Egyébként azt mondják, nő volt. Kérem, ha nagyon sznob akarnék lenni, azt mondhatnám, ezt Tarantino is megirigyelhetné. Persze nem csak ennyiről van szó. Mellesleg örülök, hogy idén fiatal alkotók kapták a nagydíjat. Ráadásul megérdemelten, mert a nagy öregek vagy nem rukkoltak elő semmivel, vagy megtették, de bár ne…