Április 2005
Észak-erdélyi autópálya

Hajdú Farkas-Zoltán

A krétai attitűd

Saját prófétáik közül az egyik
már megállapította: „A kréta-
iak örök hazugok, gonosz fe-
nevadak és falánk naplopók.”

Titusznak írt levél 1.12

 

Kéthetes hőgyészi pinceszer után végre Krétán. A repülőgép ablakából gyermekálom a medi-terráneum: az okker-vörös sziklás szigetek ősállatokként lebegnek az acélkék tengerben. A frankfurti repülőtér neuraszténiásan poroszos világából földet érsz egy csendes kis röptéren, miután a pilóta többszöri nyaktörő piruettel – tenger és szárazföld között – beáll a leszállópályára. A krétai szigá, szigá („csak szerivel”) szelíd jelszóként lengi be a herakleioni röptér zűrzavarát; csak a nyugat-európai turisták kapdossák idegesen bőröndjeiket a szállítószalagról, mintha már itt is a hírhedt balkáni rablóktól tartanának.

Az út Herakleiontól Kavroszig vagy százhúsz kilométer. Fiatal taxisofőrünk mediterrán kalóznak is beillene ébenfekete hajával, horgas orrával, aranyláncokkal a nyakában és szőrös karjain. Kellemes, mély hangján az útszéli látványosságokat magyarázza – itt született El Greco, ott van Kazantzakisz sírja –, lelkesen hadonászva a négy égtáj felé, miközben jó száznegyven kilométeres sebességgel száguld az északi parttal párhuzamos, kanyargós úton. Jobbról az ideges, sötét tenger, balról óriási hegyek. Néhol nyaktörő magasságban kacikák (kecskék) legelésznek, szigá-szigá-t mekegve a lemenő nap sugarainak.

Háziasszonyunk, Fotini igazi matriarcha. Férje, Manoli, három lánya és két fia mindannyian kivételesen szépek és tartózkodóak. A tavernájukhoz érkezünk meg, amely se nem kocsma, se nem vendéglő, hanem a kettő legjobb keveréke. Juhtúrós salátát, cacikit (uborkás, fokhagymás zsíros joghurt), fehér kenyeret kapunk, és persze bort. Tizenhárom évig éltek Németországban. Egy vegyikombinátban kaptak munkát. Manolinak sokáig az volt a dolga, hogy mérgeket tisztítson ki óriási tartályokból. Megbetegedett, azóta többször megoperálták. De pénzt gyűjtöttek, s volt merszük hazatérni. A fiúk már otthon, Krétán születtek. Okosan olyan partszakaszon építettek házat, ahol akkortájban még senki sem lakott, így a későbbiekben, amikorra Kavrosz kiépült, már őslakóknak számítottak. A visszatérés, visszaszokás mulatságos mozzanata: alighogy Fotini megnyitotta apósa elhanyagolt tavernáját, természetesen a nagyszámú rokonság is megérkezett háztűznézőbe, hadd lássák, mire képes Manolinak a hegyekből származó, szegényebb sorú s ezért alaposan lenézett felesége. Nagy vendégeskedés volt, szigorú ülésrenddel és étrenddel. Az öregek közül aztán az egyik megkérdezte, hogy tudna-e neki Fotini kukuvaját készíteni (a kukuvaja nemcsak a bagoly görög megnevezése, hanem egy krétai ételféleség is)? Fotini megfeledkezhetett róla, mert határozott hangon kijelentette, hogy márpedig az ő tavernájában nem szolgálnak fel bagolyhúst. A társaság jól mulatott, de nem sokáig. Az egyre gyakrabban érkező német vendégek ugyanis messzire elvitték Fotini pompás konyhájának a hírét, eldicsekedve, hogy őket egy igazi krétai család fogadta be.

Ez a befogadás-komplexus nagyon zavarhatja a világ négy égtájára ellátogató, tehetős német értelmiségieket. Mert ők mindenáron különbözni szeretnének az átlagturistáktól. Megkülönböztetésül nem is turistáknak, hanem Reisendének, utazóknak nevezik magukat. Kritikus szemmel nézik a turizmus-ipar környezetromboló, -szennyező következményeit, fennen hirdetve, hogy őket kevésbé a látványosságok, inkább az emberek, az őslakók érdeklik. Vagyis mindenáron meghittebb kapcsolatba szeretnének kerülni az őket kiszolgálókkal. A nyári szabadság után nem a pompás látványról mesélnek, hanem azzal büszkélkednek, hogy hosszasan szóba állt velük a taxisofőr, elmesélve egész élettörténetét, vagy a cipőpucoló fiú panaszkodott nehéz sorsáról, esetleg szoros barátságot kötöttek a kikötői kocsma valamelyik törzsvendégével. Elvárnák, hogy mindenütt befogadják a magukfajtát, miközben otthon – napnyugaton – a legkevésbé nyitottak az idegenek felé. De az is lehet, hogy ez már a túl sok, befogadhatatlan látvány okozta csömör következménye. Csöppnyi emberiességigény a megvásárolható szolgáltatások kihűlő világában.

Én azt hiszem, hogy a barátságot még a legszegényebb turistaországokban sem lehet pénzért megvásárolni. A közvetlenségnek vagy inkább a látszatkedvességnek egyfajta formája ugyan kialakult, de azt a vak is látja, hogy ez szerep csupán, s nem a személynek, hanem dagadó pénztárcájának szól. Günter Grass írja, hogy nyugaton jobb, keleten szebb élni. Meggyőződésem, hogy a „jó” és „szép életet”  ma már lehetetlen Európában összeegyeztetni. Ezek valamikor a kapitalizmus hőskorában kezdtek visszacsinálhatatlanul szétválni: tettetett közvetlenség angolvécével és hideg-meleg zuhannyal, vagy őszinte emberség a csűr mögötti budival.

Van valami megkapó egyszerűség ebben a krétai világban. Semmi nyoma a nehéz munkával és túlhajtott racionalitással elért eredményeknek és teljesítményeknek. Itt nem feltétlenül érték az, amiért valaki vagy valakik esetleg az életüket áldozták. A kenyér itt csak kenyér. A bor az bor, isszák, de nem filozofálnak róla – hanem mellette –, mert természetes, hogy könnyű, és mindig jó. A bor melletti asztali beszélgetéseket a mesélés és a viccelődés, évődés jellemzi. Senki sem panaszkodik, senki sem szidja a sorsot, hanem többnyire megállapítják, hogy szemernyi szemfülességgel valahogy mindig ki lehet fogni rajta.

Chania és Rhetimnon az északi part két kikötővárosa, a középkorban velenceiek építették fel mindkettőt. Chaniában erős zsidó közösség is élt, Rhetimnonban a török hatás az erősebb, főleg az építészetben. Emberméretű városok, ha választani kéne, nem tudnám, hogy melyikben laknék szívesebben. Igaz, a turizmus lassacskán minden varázsuktól megfosztja őket, a nemzetközi giccs elárasztja utcáikat, itt is mindenfajta variációban megtalálható, akárcsak Korondon vagy a Gyilkos-tónál. De Kazantzakisz síremléke körül nincsenek giccsárusok, mint Farkaslakán a temető bejáratánál.

Autóval Sztavroszba, a Zorbász-film helyszínére. A kopár, meredek hegy alatt világoszöld, közel kör alakú kristályöböl, ezernyi turistával megrakva. Aztán megint fel a hegyek közé, az Agia Triada (Szentháromság)-kolostorhoz, amely kettő és öt között zárva van, akár Kréta összes múzeuma és műemlék temploma (ezekben az órákban ugyanis olyan meleg van, hogy csak a turisták vannak lábon, a krétaiak ilyenkor leheverednek sziesztázni). Így hát tovább. Még magasabbra, fel a fehér sziklák tetejére, az erődnek épített Gouvernetto-kolostorhoz, amelyet a középkorban a szaracén kalózok betörései miatt építhettek ilyen szigorúra. A hely itt is kihalt, a magas falak csendesek. Sehol egy zsebkendőnyi árnyék vagy hűs vizű kút. Mégis vállalkozom a nyaktörő útra, s a sziklák között leereszkedem a tengerpartra. Fele úton nagy barlang, falába vájt törpe szentéllyel. A hely az ókorban Artemisz-szentély volt, közepén óriási, medve formájú cseppkő. Mennyezete fekete az évszázadok fáklyalángjától. Megpihenek a kellemes hűvösben. Egyedül vagyok, remetei csendben, s hirtelen belém nyilall a magány, majd elgyengít a gondolat, hogy milyen jó is lenne most itt meghalni. Pihenés után további ereszkedés. Itt már ösvény is alig van. A sötét szurdok alján a reneszánsz stílű Katholiko-kolostor, meglepően jó állapotban. Szent János remeteodúja van itt, egy kicsi barlangban. Az ő tiszteletére építették a templomot is. Valaha sok szerzetes lakhelye lehetett, de később a kalózok gyakori látogatásai miatt a kalugyerek felkényszerültek a csúcsra, Gouvernettóba. A hely kihalt, leszámítva egy békésen legelésző bakkecskét, éjszakai, csuhás szellemet. A visszaút kemény férfimunka a hőségben, ivóvíz nélkül. Fent jónéhány szomjas turista várakozik. Nagy későre megnyílik a kolostor kapuja. Fiatal, borzas varkocsú kalugyer fogad. Olyan, mint egy nagy fekete kandúr. Lustán, kelletlenül csoszog letaposott félcipőjében. A kibírhatatlan, árnyéktalan forróságból érkező utast mesés oázis fogadja. A kolostor belső udvarát körüllengi a citrom- és narancsfák karácsonyi illata. Gyermekmagasságú agyagcserepekbe ültetett fűszerek között eszembe jut a román kifejezés: mă călugăresc. Ezt  mindeddig negatív jelentésűnek éreztem, de itt most hirtelen én is szívesen belépnék közéjük – mondjuk egy-két hónapra. A pocakos barát görögül mond valamit, majd lehűtött vizet hoz, hogy megtölthessük kulacsainkat. Rosszallóan csóválja a fejét, s lopva a fiatalabb nők meztelen vállaira és combjaira sandít. Nem tudom megállapítani, hogy vallásos buzgalomból-e, vagy a gusztusos, tiltott gyümölcs láttán.

Este vacsora a chaniai kikötő egyik kisvendéglőjében. A hat-hétféle, olivaolajban megsütött, jóízű tengeri herkenytűhöz könnyű fehér bort iszom, aztán rakit, krétai törkölypálinkát. A néhány perces áramszünetben felcsillan a tenger, s eszembe jut Németh László: „A természet az ember hazugsága. A fű fű, s csak te mondod, nézd a gyöngéd füvet, hogy nyújtja az ég felé harmatát; nézd az alázatos füvet, hogy meggyörnyed lépteink alatt. A természet: az ember. Annyi jel íratott belé, ahányra szükséged van. Ha a természetbe temetkezel, a tulajdon lelkeddel beszélsz. Ő az a visszhang, aki nemcsak visszahozza a hangot, de újra ejteti, s hangosabban, mint elébb. Az emberek elveszik bátorságodat önmagadhoz; a természet felfokozza. Az emberek a maguk alkotásai, a természet a tied.” A Nagy Göncöl megmártózik a csendes tengerben.

Átkelés autóval a kétezer méteres Lefka Orin, a Fehér-hegységen. A minoszi kultúra emlékhelyein alig van látogató. Igaz, lenyűgöző látnivaló sem igen akad. Különben is szélcsend van. A romok titokzatosak. Nagyon keveset tudunk Európa legelső kultúrájáról. A fennmaradt írásos források jórésze megfejthetetlen. A modern vízvezetékek jó háromezer évesek. Ebben a száraz, hosszan tartó forróságban a víz megléte nem olyan magától értetődő, mint Csíkban. Lenyűgöz a források vizeit vezetgető ember találékonysága. Gortiszban görög-római település romjai, és Szent Pál barátjának, Szent Titusznak a temploma. A gortiszi görögök márványba vésték törvényeiket, majd kifüggesztették őket a főtérre, hogy mindig szem előtt lehessenek. A házasságtörést is szigorúan büntették. A később érkező rómaiak színházuk falának díszítésére használták a pompás márványtáblákat. Nem érthették őket, mert összevissza rakták fel amfiteátrumuk hátfalára, díszítésnek. De nem törtek össze egyet sem. Az otthoni szász erődtemplomok, falvak mai állapotára gondolok.

A Fehér-hegység déli oldalán paradicsomi termékenységű fennsík: Messzara. A phaisztoszi palota egy minoszi elöljáró nyári szállása volt. Tökéletesen beleillik a tájba. Romjaiban is békés harmóniát sugall. Igen, itt elhiszem Krasznahorkainak, hogy valamikor Európában is helye volt a szép és jó harmóniájának. Kalokagathia.

A knósszoszi vár és a hérakleioni Régészeti Múzeum a krétai turizmus Pflichtübungjai, ahová mindenkit elcipelnek a nyaraltató utazótársaságok. A palota termékeny dombok között fekszik, a legjobb helyen, amelyet a régiek mindig pontosan ki tudtak választani, akárcsak otthon a csíki templomok helyeit. Ezernyi turista, nagy tolongás, türelmetlen sorbanállás. Valószínűleg csak kevesen tudják, hogy az egész nagy turpisság. Sir Arthur Evans, a nagypénzű angol dilettáns ugyanis nemcsak kiegészítette a romokat – az akkor még csodaszámba menő betonnal, amely mára jócskán földbe nyomta az eredeti falrészeket –, hanem a véleménye szerint nem odaillőket, nem tetszőket le is bontatta. Így vált mindenki számára élvezhetővé a szakértők által „régészeti Disneylandnek” nevezett knósszoszi palota. A vörösre mázolt mázsás betonoszlopok, betontetők és rikító színű freskómásolatok bátran filmezhetők, fényképezhetők, anyukával, apukával, gyerekekkel, nagynénikkel az előtérben. Két nagy élmény: a mindenütt felbukkanó bikaszarv-szimbólum és a labrys, a kétélű fokos. Ez utóbbi a legváratlanabb helyeken tűnik fel: naiv rajzolatként falakba vésve, agyagkoporsók díszítőelemeként, ujjkörömnyi pecséteken. Christa Wolf egyik írásában női jelképként értelmezi, mert szerinte az őskorban a favágás a nők dolga volt. A közelmúltban a labrys az amerikai feminista mozgalom szimbólumává vált, amin csak azért mulatok, mert az egyik, Knósszoszban kiásott kétélű fokost egy férfi istenség markolássza. A múzeumban megilletődötten nézegetem a régi kerámiákat, főleg a tengeri állatokkal, növényekkel díszítetteket s egy bikán kecsesen átugró fiú elefántcsont szobrát. És egy fekete, bársonyos kőből készült ivóedényt, amelyen népes társaság vonul hazafelé az aratásról. Vidáman illogatnak, énekelnek. Egyikük visszafordul, hogy láthassa az utána jövők boldog arcát. Az egymásra tevődő kultúrák Krétán hol leegyszerűsödnek, hol kifinomulnak, de sehol egy suta vonal, aránytalan forma. Minden szakszerűen szép, és lelki érzékenységről tanúskodik. A bika jelképe mindvégig uralja a szigetet, de falloszszimbólumokkal nem találkozni. Csak bikaszarvakkal.

Vriszez központjában, nagy platánfák árnyékában néhány barátságos kisvendéglő, óriás nyársakon sütögetett juhfejekkel, disznókkal és bárányokkal. Leülünk ebédelni. Mellettünk népes görög család foglal helyet. S ekkor megtörténik az, amit eddig is sejtettem, de igazából sohasem akartam  beismerni. Tudniillik hogy a krétaiak valójában diszkriminálják az idegeneket: a turistákat és az „utazókat”. Ez most azzal kezdődik, hogy a görögök tiszta papírterítőt kapnak a műanyaggal bevont asztalra, mi nem. Ételadagjaink is kisebbek és drágábbak. Ugyanezt figyeltem meg házigazdáinknál is, a tavernában, ahová ha egy szárazföldi vagy – ne adj Isten – krétai család tér be, a külföldi vendégek azonnal másodrangúakká válnak, a vendéglátók minden figyelmessége kizárólag a hazaiakra koncentrálódik. A felismerés bosszant, keresni kezdem hátrányos megkülönböztetésünk okait. Lehetséges, hogy a krétaiak ezzel védik picinyke, még megmaradt függetlenségüket, amelynek nagy részét az idegenek jó pénzért megvásárolták, vagyis éjt nappallá téve kell dolgozniuk, hogy biztosíthassák az elvárt szolgáltatásokat? Amolyan jelképes önérzetről lenne szó, hogy „gyertek csak, vásároljatok meg mindent a sok pénzetekkel, mi akkor sem feledjük el, hogy kik az igazi vendégeink”? A krétaiak persze azt is tudják, hogy az idegenek egy-két hét múlva elmennek, míg az itteniek akármikor visszatérhetnek, és rossz hírüket kelthetik, ha valami kivetnivalót találnak a vendéglátásban. És a krétaiak látják, hogy az idegenek valójában semmit sem értenek! Nem ismerik a helyi szokásokat, nem ismerik az ételek igazi ízeit, vagyis kevésbé számonkérőek, mert minden „furcsaságról” azt hiszik, hogy „így van ez rendjén, itt ez a szokás”. Last but not least: a krétaiakat zavarja, hogy az idegenek néha a jóérzés legalapvetőbb szabályait is mellőzik (tudatlanságból? a sok pénz nyújtotta biztonságból?), és meztelen felsőtesttel szaladgálnak az utcákon, a férfiak rövidnadrágban érkeznek vacsorázni, a nők melltartó nélkül napoznak, félmeztelenül látogatják a kolostorokat stb. Vagyis nem kell túl komolyan venni őket.

Tetszik ez a krétai attitűd! Függetlenséget, integritást sugall, noha a becsületes szolgáltatás mércéjével mérve már-már becstelenségnek tűnik. Elbűvöl ez az idegenek háta mögött felvetett fej, ez az összekacsintás, mert ideig-óráig valószínűleg képes feloldani a kiszolgáltatott rabságot. A krétaiak az üzleti érdek „őszinte” érzelmekbe való becsomagolásának legnagyobb művészei. A mediterrán napfénytől megrészegült idegen végig azt hiszi, hogy ő itt nagylelkű vendéglátókkal van körülvéve, miközben ezek néha pattanásig feszítik a húrt. De mire felébredne szunnyadó önérzete, vagyis elkezdene számolni, csodálatos érzékkel, egy bájos gesztussal, egy kedves viccel, kis ajándékkal ügyesen feloldják a feszültséget, hogy újból a nagylelkű ajándékozó szerepében tetszelegjenek.

Margariteszben, a krétai Korond hűvös völgyében. Ugyanaz a pénzes kispolgárrá giccsesült paraszt képe és háza fogad, mint Korondon, igaz, itt néhány régi kőházat hozzáértően restauráltak. Az üzletekben és a kocsmákban a borért háromszor annyit kérnek, mint máshol, a fazekasok félhomályos műhelyeikben sunyítanak, csak akkor gyújtják fel a villanyt, ha vevőjük érkezik. Giccsáradat minden szinten, de itt legalább csak vörös agyagból. Az egyik sötét udvar végén gubbasztó műhelyben mégis sikerül jó minőségű krétai kerámiára bukkannunk: sötétvörösre égetett, kecses vázákra, ivókancsókra. Dalamvelasz úr profi fazekas, igaz, árai is busásak. Szép, minoszi motívumos boroskancsókat vásárolunk tőle.

Hazafelé a pillanatokig tartó krétai szürkületben narancsliget mellett haladunk el. Barátságos, ősz hajú öreg integet felénk. Megállunk. A sűrűn egymás mellé ültetett fák között már csak a nap-narancsok világítanak. Pillanatok alatt ragacsos kezekkel és szájjal tombolunk első narancsszüretünkön.

Rhetimnonban szerdán tartják a piacot, mint otthon, de itt negyvenöt fokos a hőség. Ilyenkor zöldségnek, gyümölcsnek, fűszernek erősebb az illata. És a sajtok és halak is erősebben bűzlenek. Igazi Wechselbadban van részünk, hol az erősen érzéki illatoktól, hol a rettenetes bűztől ájuldozunk. A hosszú nyakú, hajukat kontyban viselő krétai asszonyok kecses mozdulatokkal méregetik a portékát, magabiztosan válogatnak a kánaáni bőségből. Ennyi fajta zöldséget még sehol sem láttam, babok, tökök, saláták, paradicsomok, uborkák számtalan fajtáját. Persze gyümölcs is van elég, de kevesebb fajta. Főleg dinnye, törpe banán, szőlő és körte. Megszámlálhatatlan fűszerárus. Egy parasztasszony havasi gyógyteákat árul, kalangya nagyságú kötegekben.

Még nagyobb, már-már elképzelhetetlen hőségben és szélcsendben a Preveli-kolostor felé, a déli partra. Ezer méter magasságú hegyek között, mély szakadék alján vezet az út. Itt hűvösebb van, de megállni veszélyes lenne a kőgörgetegek miatt. A hegyeken túl Kréta legkopárabb tája fogad. Kőmezőkkel, kődombokkal, kőhegyekkel, kiszáradt folyóágyakkal. Moni Preveli hajdanán óriási kolostor volt, előkolostora néhány kilométerrel északabbra fekszik. Itt minden kőből van, és minden szigorú, csak a művészi érzékkel felépített magányos kémények sejtetik, hogy valamikor itt emberek éltek, és tüzet raktak, és vacsorát főztek. A kolostor udvarán a nagy alepofenyők árnyékában pompás kilátás nyílik a Líbiai-tengerre. Az Arkadi-kolostorhoz hasonlóan itt is a krétai ellenállás a „súlypont”. A román ortodox egyházzal ellentétben a krétai papok és kalugyerek ellenzékiek voltak, a jó hazafiak harci jelmezét részesítették előnyben. A kolostor főhelyén, a hűs kút közelében berendezett múzeumban büszkén mutogatják néhai hősi papjaik különféle gyilkos szerszámait, gyermekkar hosszúságú késeket, füstös pisztolyokat, díszes kardokat - a krisztusi szeretet jegyében. Az elmaradhatalan shopban a szokásos ortodox giccs: ikon-lehúzósképek, vásári színekben tündöklő vékony gyertyák, műanyag olvasók stb.

Utolsó este Krétán. Chaniában halvacsora, majd egy zenés tavernában krétai táncház. A hangulat elragadtató, alig látni magunkfajta turistát. A falak mellett szorosan egymás mellett ülő közönség főleg a helyi lakosságból toborzódott. A zene szüneteiben zsibonganak, hangosan üdvözlik egymást, vállon veregetve az újonnan érkezőket. De ha felvijjog a líra, s néhány ütem után bekapcsolódik a mély hangú, szigorú ritmust diktáló lant, megfeszülnek az arcok. Mindenki figyelni kezd, érezni azt a visszafogott mediterrán erőt, amely csak ritkán szabadul el, hogy sirokkó erejű érzékiséggel mindent elsodorjon. Itt a táncosok az igazi sztárok, a zenészek a kocsma egyik sötét szegletében gubbasztanak. Az első lánctáncot köpcös, kopaszodó, jól ápolt bajuszú öregecske vezeti. Világoskék inget és sötétszürke, gondosan kivasalt pantallót visel. Törzsvendég lehet. Kényesen emelgeti szandálos lábait, felvetett fejjel, átszellemült, mosolygó arccal. Nagyon magas, rövid hajú, idősebb nő követi. Valószínűleg egy azok közül a skandináv vagy nyugat-európai emancipált hajadonok közül, akik még a hatvanas évekből felejtődtek itt. Látszik, hogy már a bútorzathoz tartozik – jól menő alternatív, természetvédő, bio stb. utazási iroda vagy butik tulajdonosa lehet –,  de érződik, hogy idegen, mert mozgása erőltetett, szinte erőszakos. Fekete nadrágot visel és világos selyeminget, amely alól ki-kibuknak ide-oda harangozó lapos mellei. Az öregecskét láthatóan zavarják hisztérikus rángatózásai, krétai lánykára fájhat a foga. Több fiatal nő és férfi követi őket a táncban. A férfiak néha cifrázzák lépéseiket, a nők piciket lépnek, akár a hegyek tetején járó kacikák. A zene lassú ritmusú, visszafogott, nincs benne semmi pátosz, semmi elrendeltség. Inkább csendes derűt áraszt. Később felgyorsul a ritmusa, az idősebbek kilépnek a láncból; a fiatalok vad, rövid lépésű tánca hamar befejeződik, ami nem is csoda a pokoli hőségben. Falusi, barna színű bort iszunk, jócskán felhígítva jéghideg vízzel. A balkáni dohány édes illata összevegyül a nők erős illatszereivel. A falakon régi emberek képei és fegyvereik: puskák, kések, nyársak, halászhálók, varrógépek, kulacsok és régi plakátok. A zenészek halkan csengő dallamba kezdenek. A táncosok ülve maradnak, mintha várnának valamire. Aztán feláll három lány: az első büszke minoszi papnő, csípőig érő vörösesszőke hajzuhataggal, domború, kemény mellekkel, hosszú combokkal, parányi márványlábfejekkel. Arcéle nemes, szemei világoszöldek, de mediterrán típus. A második magasabb, éppoly formás, mint barátnője, arca bizánci Mária-ikon szétszóródott darabkáira emlékeztet. Érzem, hogy csendesebb vérű, teste csöppnyi balkáni lustaságot rejt magában. A harmadik alacsony, rövid, barna hajú, csillogó fekete szemű. Tömzsi termete már sejteti a szárazföldi görög asszonyok alkatát, de még nem hízott el a gyermekszüléstől. Hosszú, testhez álló ruhát visel, izgalmasan domborodik ki széles öle, izmos, körte alakú fara. Kezük összefonódik, szemüket lesütik, csak nagy ritkán villan össze tekintetük. Lábuk alig érinti a földet. Lépéseik a monoton zene díszítéseivé válnak. Elvarázsoltan bámulom őket, s nem tudom megállapítani, hogy mit is akarnak tulajdonképpen. Régi minoszi istenségnek mutatják be áldozati táncukat? Vagy kalózkodni induló görögöket csábítanak a mindig-hazatérésre? Esetleg idegen, velencei vagy zsidó kalmároknak kínálják fel virágtestüket? Vagy csak annak örvendenek, hogy ilyen fiatalok és ilyen szépek? Egyikük néha-néha bebújik a másik kettő karjai közé, mintha védelmet keresne a sok izzó férfitekintet elől. Majd hirtelen kipördül, és kihívó csípővel forogni kezd. Az idő megáll, s a kecsesen kígyózó testű lányok barna bőrén csillógó páncéllá válnak az előgyöngyöző, drága verejtékcseppek. Szépek, csodaszépek és elérhetetlenek ebben a fülledt, ezernyi fűszerillatot árasztó krétai éjszakában.