Január 1997
Magyarok, románok

Iordan Chimet

A kisebbségek problematikája

Nem, ez több, mint problematika - mely a kérdésfelvetést követően megoldások lehetőségét kínálja -, ez maga a bekövetkezett tragédia. A modem európai társadalom szétdarabolódásának a tragédiája. Csupán mostanság, amikor már végigjártuk egy ellenséges történelem egész labirintusát, ébredünk rá keserűen arra, milyen félelmetes méretű az a - kívülről jövő, de gyakorta belülről is fenntartott - rossz, amellyel a román társadalomnak kellett szembesülnie, midőn elrabolták tőle az annak idején eléggé meg nem becsült és meg nem óvott legértékesebb minőségét: a másságot.

A legtöbb, amit ma tehetünk, amikor már túl késő visszatérnünk a normálisnak nevezhető helyzethez, az, hogy kimondjuk az igazat. Amennyiben ily módon érthetővé válik, hogyan lett hiszékenységünk spekuláció tárgyává, és hogyan csaltak meg jóhiszeműségünkben, némi lehetőségünk nyílik ezáltal egy ma is dúló - a tegnapit kifinomultabb eszközökkel folytató -, okkult, a kollektív öntudat leigázását célzó háborúval szembeni ellenállásra.

A tények tehát: az elmúlt évszázadok folyamán néhány etnikai közösség számbelileg a legjelentősebbek a szászok és székelyek, görögök, örmények, zsidók - menedéket és nem egyszerűen száműzetési helyet, hanem új hazát leltek a dunai fejedelemségekben és Erdélyben. Együttműködtek - többnyire csodálatra méltóan - az akkori idők románságával, és az általuk megálmodott és közösen megvalósított új társadalom felépítéséhez a Fennvalótól kapott összes erényükkel hozzájárultak: kompetenciájukkal, természeti adottságaikkal, neveltetésükkel, a munka kultuszával, fizikai és intellektuális energiájukkal, gondolataikkal és egy jobb jövőbe vetett hitükkel. Együtt építettek – hisz erre volt szükség a - városokat, mezővárásokat és - hogy újra a szászokra utaljak olyan falvakat, amelyek modellértékűnek bizonyultak és bizonyulnak ma is a rurális község számára; névtelen - vagy maguk után kevés emléket hagyó ¬századokon át grandiózus katedrálisokat avagy egyszerű imaházakat emeltek, múzeumokat és könyvtárakat, színházakat és zenekarokat létesítettek, folyóiratokat és iskolákat, művelődési egyesületeket alapítottak, műhelyeket és gyárakat építettek, támogatták a tudomány, technika, oktatás létrehozását és fejlesztését, jelentős szerepet játszottak a gyógyászat, farmakológia, sajtó, művészetek fejlődésében, tehetségeikkel beleolvadtak az új idők megkívánta modern gazdaság megteremtésébe, főképp a kereskedelem, pénzügy és ipar területén. Saját temetőikben vigyázták halottaik emlékét, vagy befogadták őket az ősi román temetők, románoknak vallották magukat, és becsületére váltak annak a román társadalomnak, amelyben új életet kezdtek, ahol új sors várt rájuk.

Ismerem a kérdést: a két háború közti Románia egyik olyan csodálatos helyén gyermekeskedtem, Galacon, ahol az, amit ma együttélésnek nevezünk - az etnikai együttműködés -, a legtermészetesebb módon nyilvánult meg: kezdettől, életem első éveitől megismertem a másik jelenlétét: a kisebbség kifejezés - melyet ma mindenki használ, nemritkán megalázó jelentéstartalommal - számunkra, a húszas-harmincas évek nemzedéke számára értelmetlen volt. Maga a gondolat, hogy hierarchiát állítsunk fel közöttünk és közöttük, az újonnan jöttek közt, abszurditásnak tűnt, amit egyébként szüleink - mint elviselhetetlen kegyetlenséget - rögtön büntettek volna. Örömmel töltött el, amikor gyermekkorom emocionális és etnikai kalandozásait, a barátság és szeretet iránti olthatatlan vágyat Exupéry felkiáltásában fedeztem fel újra: "si tu diffères de moi, mon frère, loin de me léser, tu n'enrichis". Igen, a jó Exupéry szavait a hajdani Columb utca gyermekei közül bármelyikünk kimondhatta volna - és nem ez volt az egyetlen Columb utca az országban; a toleranciát és a kreatív kölcsönhatást máshelyütt is kikísérletezték: Dobrudzsa mint egy pitoreszk mediterrán enklávé, mely kitárja Konstanca ablakait a nagyvilág felé; az egész Duna mente, mely betartja az együttélés törvényeit a román folyószakaszon, végig; Bukovina és Észak-Erdély, mely Közép-Európa tradícióiból táplálkozik; Bukarest és Iaşi, bár ez utóbbi egyre kevésbé; és természetesen a Bánság... Legszebb gondolataink és reményeink azok felé, akiknek sikerül ma is megőrizniük a tegnap iránti szolidaritásukat a kor fanatizmusai ellenére.

Mostanság megvan a (jó? melankolikus?) perspektívája annak, hogy a román társadalom szétmállására reflektáljunk, mely folyamat külső, negatív tényezők eredménye: az emberölés delíriumától áthatott nácizmusé, a szibériai gulág és a nagyméretű exodus kísérte kommunizmusé. A Rossz e mindkét impériuma a meghódított Európa etnikai sokszínűségére tört: a különböző taktikák ugyanazt a stratégiai célt szolgálták. A magyarázat egyszerű: a romák kivételével, akik más fejezethez tartoznak, a többi kisebbség - a nevelés, vérségi kapcsolatok, vallási hovatartozás, kultúrkör, a forma mentis vonatkozásában, mintegy a fototropizmus hatásaként Nyugat, a demokratikus modell felé orientálódott. A háborúból győztesen kikerült kommunista birodalom szemszögéből a kisebbségek rendbontó tényezők maradtak, egy lehetséges instabilitást előidéző forrás, egyfajta galád nyugati trójai faló a kollektivista Keleten. S mivel a háborúban legyőzött ellenfél által kikísérletezett végső megoldás már nem volt alkalmazható a béke - egy jeges, idővel felfüggesztett, ámde mégiscsak béke - sajátos körülményei közepette, az exodus maradt a leghatékonyabb módszere az ablakok becsukásának, melyeken keresztül a szabad világ betekinthetett az európai gulág belsejébe. Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország után Romániát sem kímélte az etnikai tisztogatás siralmas terve, amely során az idegen megszállónak oly könnyen sikerült engedelmes kollaboránsokat maga köré gyűjtenie, főleg a helyi ignorancia és atavizmusok sorából származó szervilisek közül.

Tudjuk vagy tudnunk kell, hiszen elég tapasztalat áll rendelkezésünkre, hogy a történelem órája nem visszaforgatható, a mégoly rossz szándékkal véghezvitt változtatások is irreverzibilisek, olyan igazságtalanságokat követtek el, melyek már nem orvosolhatók. Milyen elviselhetetlenné válhat az igazságnak ez a momentuma vagy bármilyen más hasonló, amikor el kell fogadnod a rossz győzelmét, az ártatlanság megsértését, az értékrend felbomlását, mihelyt az idő ezt egy új - hamis ért9kszemléletnek rendelte alá. A guillotine éléhez hasonlóan törékeny igazság (:7 És mégis, a kisebbségek problematikájának ajándékozott haladékot - mely egyébként minden gyakorlati aktualitását elvesztette - nem kellene haszontalan, könyvszagú gesztusként felfogni: még szolgálhatunk bölcsességgel" a holnapi világ számára; egy keleti istenséghez hasonlóan tisztelt múlt, melyet a diverzió mindenütt jelenlévő laboratóriumai minden lényegétől megfosztanak, és amit a látványéhes közönségnek fata morganaként prezentálnak, újra felfedezheti ilyenformán autentikus identitását, valóságtartalmait, létének fényeit és árnyait.

Egy sajnos korlátozott terjedelmű írásban nem beszélhetünk minden kisebbségről. Kénytelen leszek egyetlen - a német-szász- kisebbség kulturális arcélére korlátozni mondanivalómat Természetesen tudatában vagyok annak, hogy az olvasó - főképp egy fiatal - számára nem az általános megjegyzések, hanem a tények lemeztelenített nyelve, a nagy történelem anyakönyvi hivatala által bejegyzett konkrét bizonyítékok, példák az izgalmasak; nem egy szó szerint vett mérleg, egy beszámoló, egy exhausztív jelentés, sokkal inkább egy felmérés, egy alkalmi bemutatás, remélve, hogy így is néhány név, adat képet nyújthat arról, milyen mértékben vett részt a szász közösség a modern Románia építésében. Megértve ilyenformán, mit vesztettünk, talán több energiánk, erőnk és szellemünk lesz a még megmaradt kevés védelmére és megmentésére.

Folyamodjunk tehát a történelemhez: a történelmi emlékezet legalább az első román nyelvű szöveget megőrizte –a câmpulungi Neacşu levelét Johannes Benkner brassói elöljáróhoz 1321-ből, a tankönyvek is említik. Általában a nemzeti oktatás és nevelés, a nemzeti öntudat kialakulása jelentősebb eseményei - amelyekben a szászok nagy szerepet játszottak - a megérdemelt helyükön szerepelnek a román történelemben, esetleg e tények nem minden jelentőségének kihangsúlyozásával. Akárhogy is, az első, írásos forrásban említett román iskola Brassóban volt, ahol a szász kulturális közegben teret hódító lutheránus reformáció hatására az iskolai tananyagot 1559-től román nyelven tanították szláv helyett. Tankönyvként a Szebenben 1544-ben és Brassóban 1550-ben román nyelven kinyomtatott lutheránus katekizmust használták. Cotnari-ban, Moldvában, ahol 1561.-ben Despot Vodă kezdeményezésére latin tannyelvű kollégiumot alapítottak - de egy akadémiát és egy könyvtárat is -, Johannes Sommer szász humanista tartott első ízben matematika előadásokat; az első román nyelvű jogi előadásokat Iaşi-ban 1830-ban a brassói származású Christian Fletchenmacher professzor tartotta; az első román nyelvű kiadványok szász kezdeményezésre születtek, a protestáns reformáció hatására: 1544-ben napvilágot lát a Catehismul luteran, a német után az első nemzeti nyelven megjelent kiadvány Délkelet-Európában, és 1553-ban az Evanghelia; mindkettő szebeni nyomtatású, időközben azonban eltűntek. Ezzel szemben Coresi 1599 utáni tevékenységét ismeri és tiszteli kulturális emlékezetünk; az erdélyi románok területi egységének és kontinuitásának gondolata Johannes Honterus Rudimenta Cosmographiaejában (1530) jelentkezik, valamint Nicolaus Olahusnál; a romanitás, a területi egység és a kontinuitás eszméinek kifejtése Georg Reichestorfer Cronographia Moldaviaejában, egy időben Nicolaus Olahussal; Johannes Lebel egyike az első szász történetíróknak, akik meggyőződéssel vallják a románság latin eredetének és kontinuitásának tanát, s első ízben használja a román kifejezést a valah mellett a De Oppide Thaimus című munkájában; Ludwig Reissenberger 1841-ben a Kárpátok első

magasságméréseit végezte el; Délkelet-Európa legrégebbi fali krónikája a brassói Fekete-templomban - mely egy kevéssé ismert történelmi időszakot, az 1143-1571-es időszakot ábrázolja - az 1689. évi tűzvész következtében elpusztult, mégis reprodukcióként, Annales Templi Coronensis címmel (1746) Bécsben fennmaradt; a szász építőmesterek hatékony részvétele számtalan vallásos jellegű építkezésben - főként Moldvában -hozzájárult a késő gótikus építészeti elemek alkalmazásához. A szász művészek munkássága és kezdeményezései a képzőművészetek történetében is számottevőek; az első gótikus szobor, a jelenleg Prágában álló Szent György-szobor 1373-ban készült Kolozsváron; az első festőállványon készült világi festmény, melynek alkotója a brassói Gregorius; a Jacobus Lucius által faragott első reneszánsz szobrok a 16. században; az első képzőművészeti múzeum, a Szebenben 1787-ben létesült Bruckenthal, mely a nagyközönség előtt 1817-ben nyitotta meg kapuit; a Fekete-templombeli keletiszőnyeg-gyűjtemény; az Alexander Fletchenmacher által - aki az első román énekes-zenés vígjátékok és operettek szerzője is 1864-ben alapított zenekonzervatórium; az Eduard Wachmann létrehozta bukaresti filharmonikus zenekar; a múlt század egyik közkedvelt személyisége volt az ismert parktervező Carl Friedrich Wilhelm Meyer, akit Bibescu herceg 1843-ban Bukarestbe hívott, hogy megalkossa a román főváros egy európai mértékű és ambíciójú zöldövezetét, a Kiseleff parkot. De Meyer nemcsak erre az első munkájára korlátozta tevékenységét, nagyszerű vegetális architektúrájának eredményeképp megszületett a Cişmigiu park is. A hely szellemének bűvöletében a bécsi művész az országban maradt, s jó románként hunyt el Bukarestben. Végül nemrégiben -késve, mint mindig - ünnepeltük a Mindenki könyvtára (Biblioteca pentru toţi) könyvsorozat megjelenésének 100. évfordulóját, mely a legrégebbi romániai - európai? -sorozatként tartható számon, s amelynek célja az érdeklődés, a régi Regát egyszerű embere - aki a kváziáltalános nemtörődömség áldozata - egyetemes irodalom iránti érdeklődésének felkeltése. A terv gondozója a folklorista Dumitru Stăncescu, a kiadó a bukaresti Carol Müller könyvkiadó-nyomdász. Mindkettő a feledés áldozata lett, bár egy olyan kulturális program megvalósítóiként, mely egy zaklatott század minden földrengésének ellenállt, jobb sorsra lettek volna érdemesek.

E spicilegiumot zárjuk talán a moldvai és munténiai főméltóságok ama hagyományának felelevenítésével, miszerint gyermekeiket nemcsak párizsi vagy bécsi iskolákba küldték, de az otthonhoz közelebb is, a hegyen túli szász iskolákba, az Orsolya-zárdába például, mely igényessége miatt örvendett közkedveltségnek.

Meg kell állnom: csupán néhány adatot, nevet villantottam fel, ezeket is a pillanat ihlette egyetlen kisebbség csodálatos győzelmi lajstromából, bár mindegyik kisebbség kultúráját ismertté kellene tenni: mindazonáltal, remélem, ezzel is felvázoltam - körvonalakban legalább -, mit jelent egy interetnikus egyensúlyra épülő modem európai társadalom megalapozásának felkavaró kalandja: ez akár egy jövőbeli tanulmány témáját képezhetné, mely egy más nemzedék számára nem csupán melankolikus mellékzöngével bírna. A 20. századnak - a maga vészterhes ragaszkodásával a totalitárius doktrínákhoz ¬sikerült felszámolnia Romániában és természetesen nemcsak Romániában az együttélés évszázados, csodálatra mélt6 hagyományát. És mi, mindannyian szétesett családdal, nagyon egyedül és sokkal kevesebb értékkel lépjük át a harmadik évezred küszöbét.

Az előttünk élő nemzedékek a legmagasabb fokon művelték az életművészetet s az összebékülést, a közösség bölcsességét, a vendégszeretet tehetségét; s mi, a 20. század társadalma, ahelyett, hogy gyümölcsöztetnénk eme velünk született adottságokat, tévelyegtünk a történelemben, s könnyedén megadtuk magunkat olyan szlogeneknek, melyek a megosztottságot hirdették.

A társadalmi létezés folyamán természetesen voltak - múló - feszültséggel telített pillanatok is, néha felfokozottak, gyengeségek egyik vagy másik részről, személyes surlódások, de semmiképpen sem szerkezeti inkompatibilitások, melyek feloldhatatlan válságot eredményeztek volna. Az idő, ez az isteni tanító meglágyította a megedződött keménységeket, s a különböző temperamentumokat emlékezetes emberi szintézissé gyúrta át. Természetünkkel ellenkezőnek tartom, hogy manapság csupán az összeütközésekről és nézeteltérésekről szólunk, miközben szinte patologikus vehemenciával - amely tagadja a nyilvánvalót - kérdőjelezzük meg mindazt, ami alkotó, nagyvonalú, jótékony hatású volt mindkét fél számára, anélkül hogy megvonnánk a modern román társadalom mérlegét, mely oly sokat nyert oly rövid idő alatt.

És ma, amikor elértük a ron1án társadalom lerombolásának célját, amikor felszámoltuk az etnikai sokszínűséget, a kisebbségeket - a többség egy részéhez hasonlóan - száműztük, véget érhetetlen kampány feketíti be még emléküket is.

Hosszasabban kell elidőznünk a román-magyar, jogügyi osztályon", e különleges terepen: ez, mint mindannyian tudjuk, különleges státusú kérdés, eset: könyvünk elsődleges feladataként tételeztük a pillanat összes nevralgikus zónájának feltérképezését, az összes ellenérzés- és szenvedélykeltő ,dilemmáét, legyenek ezek reális alapúak avagy tendenciózusan felvetettek. És a nehéz átmeneti évek minden dilemmája közül a románok és magyarok közti dilemma a legsúlyosabb és leghosszabban tartó.

Nem utalunk történelmi adatokra: ezeket ismerjük, vagy azt képzeljük, hogy ismerjük őket. Tudjuk, nevek felidézése nélkül is, hogy voltak kényszerhelyzetek, az erősebb törvénye nevében elkövetett igazságtalanságok, amikor a hősi kor szelleme az erőszakot a nemzeti identitás megnyilvánulási eszközeként alkalmazta. Ez a bizonyos korszellem nem tűnt még el, a műveltséghordozó modern világ azonban a múlt egy olyan maradványát látja benne, melyet mihamarabb el kíván felejteni. A román-magyar történelmi kapcsolatokat azonban vajon csak a konfliktushelyzetek képezték, Erdély véráztatta föld volt-e egy évezreden keresztül, a két nép gyűlölettől átitatva állt szemtől szemben egymással, állandó háborús készültségben, olyan fatális vagy természetes ellentétben, mint ahogy a nappal és az éjszaka viszonyul egymáshoz? Ez nem igaz, az igazsághoz hozzátartoznak a vegyes falvak, vegyes házasságok, a két kultúra közti autentikus kapcsolatok, a lingvisztikai cserék, a híres barátságok miért ne említenénk ezeket is? Miért nem töprengünk el az Ady Endre, Octavian Goga és Emil Isac közti barátságon, a Bartók Béla és Constantin Brăiloiu közti ragaszkodáson, azon, ahogy tisztelték és becsülték egymást, ahogy együtt kockáztatta életét, a két felejthetetlen erdélyi keresztény egyházfő, Iuliu Hossu érsek és Márton Áron püspök a háború vészterhes éveiben vagy az azt követő hamis béke körülményei között? Vagy miért nem említjük a tordai származású világhírű festő, Etienne Hajdu és a kritikus Ionel Jianu közti szimpátiát? Ők és sokan mások, hozzájuk hasonlók a két erdélyi nép közös sorsát személyes érzelmekkel gazdagították. Nem relevánsak netán a nevek, érdektelenek, avagy az egyéni barátságok ellentmondanak a nagy történelem gyakorlatának? Nem, nem mondanak ellent, sokkal inkább azt hiszem, hogy kiegészítik és igazolják ezt. A jóhiszemű emberek által várt és üdvözlendő bátor tett volna, ha barátaink, az elhivatott történészek, akik részt vesznek - vagy akik nem vesznek részt ¬e tárgyaláson, túllépnének a kulturális tabuk körén, és kimentenék a valódi történelmet a jelenlegi demagógia szorításából.

A szakemberekre várakozva - abban a reményben, hogy nem késlekednek sokáig - egy közvetlen vallomást tennék egy másfajta történelem létezéséről, melyet mi, a húszas-harmincas évek nemzedéke tanultunk az akkori idők iskoláiban. A történelemleckét akkor még nem torzította el a későbbi hazafiaskodó diskurzus perzselése, a vereségeket nem ünnepelték, mint ma, győzelemként - ami azt bizonyította, hogy a mértéktartás és a történelemértelmezés nem voltak inkompatibilis jelenségek, a vitatott időszakokról szóló értekezések is a tudományosság keretein belül zajlottak. Talán a nemzet őstörténetének a tárgyalásakor volt érezhető kicsivel több pátosz - a romantikus szemléletből adódóan a legendaszerűen festett kép ötvöződött ill. tudományos elemzéssel, de ez végeredményben elviselhető túlzás volt. Ezen túlmenően megállapíthatjuk, hogy a tegnapi iskola nagy vonalakban eleget tett feladatának, lehetőséget nyújtott az akkori diáknak személyisége megőrzésére, ennek kifejlesztésére, amennyiben megvolt ehhez a szükséges intellektuális adottsága, akarata és kritikai szelleme. Nekünk, a két háború közti diákoknak egész más képet festettek a románok és magyarok közti viszonyokról, más közös mérleget vontak számunkra. Ezt nem felejtettük el, és érdemes volna elmeditálnunk nekünk és a magyaroknak is a túlzott szubjektivizmusoktól megtisztított valódi múlt fölött. Érdemes volna például elidőznünk Moldva megalapításának jelentőségénél, mely aktusban fontos szerepet játszott Lajos király; ez az epizód nemcsak a nemzeti kalendárium számára releváns, de Közép-Európa politikai öntudata kiteljesedésének szempontjából is, mely zóna érdekelt volt a kontinens keleti határainak a keleti hódítók - a tatárok, akik az adott időben elfoglalták a Dnyeszter és a Kárpátok közti térséget - támadásai elleni biztosításában. A két nép későbbi történelmét is átszövik a publikus szövetségek és titkos megegyezések, melyeket az egymást követő nemzedékek újra és újra megújítottak, más és más fenyegetések, hódítók, birodalmak veszélyének árnyékában. Néhány ide vonatkozó érv: Mircea cel Bătrân és Zsigmond király. Hogy ellent tudjanak állni az akkortájt hatalma fénykorát élő közös iszlám fenyegetésnek, a havasalföldi uralkodó az elvesztett rovinei csata tapasztalatai alapján rájött, hogy egy kis államnak egy nagyhatalommal szemben semmi esélye sincs, ha a politikai és katonai elszigetelődés útját járja; az egyezség egyenlőségi feltételek között kölcsönös segítségnyújtást írt elő, s ilyenformán a két uralkodó csapatai győzelmet arattak, avagy - később - vereséget szenvedtek Nicopolénál a keresztény liga keretén belül. Mindkét esetben a két nép, a két vezető réteg arról a csodálatra méltó politikai öntudatról tett tanúbizonyságot, miszerint jón és rosszon osztozik Európa sorsában (legalábbis ezek a mi következtetéseink); Alexandru cel Bun jó kapcsolatai a magyarokkal; a Hunyad, Lugozs és Máramaros környéki kontingensek jó hírneve Hunyadi János hadseregében; Vlad Dracul, majd később Vlad Ţepeş Lajos király, illetve Hunyadi János segítségével való trónra jutása. A középkor tanulmányozása - meg kell mondanom - a fiatalkorra jellemző igazságérzet kialakulásának időszakában nem volt túl lelkesítő foglalatosság; erőszakos korszak, nem is mindig hősies, gyakorta fölöslegesen vérterhes, emlékezetes lovagi gesztusokat és ugyanakkor minősíthetetlen árulásokat hordozó: sem Vlad Dracul, sem Vlad Ţepeş nem volt példaképül szolgáló hős. Főként Vlad Ţepeş személye - beteges agresszivitásával és az értelmetlen haláltól való megrészegültségével -csigázta fel képzeletünket, s pusztán klinikai esetként tekintettük, anélkül hogy ráéreztünk volna arra, hogy a személyéhez és emlékéhez kapcsolódó tragikum nem a sorsnak ama titokzatos döntéséből származik, hogy fölemelte és letaszította őt egy titokzatos célért folytatott küzdelem során, hanem épp a kor elkerülhetetlen tragikumából: a saját fivére, Radu cel Frumos árulását követően, aki adót ígérve behódolt a törököknek, ő is elárulta jótevőjét, aki menedéket és segítséget kínált neki, s a harctéren esett el belső riválisa, Laiota Basarab kardja által; és továbbmenve: Ştefan cel Mare barátsága Mátyás magyar királlyal, aki Chilia és Cetatea Alba elvesztéséért kárpótlásul felajánlotta ez előbbinek a két gazdag erdélyi várat, Csicsót és Küküllővárat, a lengyelekkel viselt háborúban pedig az erdélyi vajda 12 000 katonával támogatta; Petru Rareş, aki vereséget szenvedett II. Szulejmántól, mivel a bojárok megtagadták a harcot, Erdélyben talál menedéket; Mihai Viteazul, aki saját elhatározásából csatlakozott a II. Rudolf német császár vezette törökellenes szent ligához, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemmel és Moldva uralkodójával, Áron vajdával együtt; Călugăreni-nél pedig a havasalföldi sereg mellett ott harcolt a Király Albert vezette erdélyi különítmény is; amikor Havasalföldet lerohanta Vasile Lupu serege, Matei Basarabot a Rákóczi György által küldött erdélyi csapatok segítették stb.

Íme, egy sor jelentéshordozó tény, mely arra kellene hogy ösztönözze a mai olvasót, hogy igényesebben és ugyanakkor higgadtabban szemlélje a történelmet; ami engem illet, elmondhatom, milyen volt az én s általában a mi – egy régebbi tegnap fiatal generációja – történelmi olvasatunk: meggyőződésünk volt, hogy a román és a magyar nép együtt járta végig a történelem útjának egy részét, hogy a két nemzet nagy vezetői együttműködtek, ahányszor szükség volt erre; megértették, hogy mindkét nép sebezhetőbbé vált, ahányszor ellentétes táborokhoz csatlakozott, és erősebbé, valahányszor közös frontot alkotott egyazon ellenséggel szemben. Tévedtünk volna?

E témához is szükségeltetik egy végpont: az igazság pillanata, amelyet nem

akarunk elveszíteni, mint ahogyan annyi előző jelentős pillanatot elvesztettünk már – ez azonban lehetséges, hogy a legutolsó–, a jelenlegi válság teremtette szükségállapot, a válaszút, amelyen oly sokat időzünk, miközben minden, a felszínen vagy a mélyben, változik körülöttünk - mindezek a súlyosbító tényezők szükségessé teszik a románok és magyarok számára, hogy ugyanolyan mély felelősségérzettel világítsanak rá a felmerülő problémákra: ez minden bizonnyal kellemetlen operációnak ígérkezik, mely elkerülhetetlen ahhoz, hogy gyógyultan kerüljünk ki a történelem elfekvőjéből. Az út felénél kellett volna találkoznunk, nekünk, románoknak és magyaroknak, e remény azonban sajnos elúszott, mindkét fél visszahúzódott saját nyelve és kultúrája határai mögé, akár egy középkori ostromlott erődítménybe, melynek kapui zárva, az őrség a falakon, és az íjászok készenlétben. Egyesek közülünk a múlt dicsőségét siratják, mások a múlt fájdalmát. Mindannyiuknak azt kellene mondanunk, hogy az erődítmények szabadtéri múzeumokká váltak, és a középkor letűnt. A sziámi ikrek, akik haragjukban azt mondják, hogy semmi közük egymáshoz, nem képezik a legjobb - és sajnálattal ki kell mondanom -, legértelmesebb modellt a mai és holnapi Erdély számára. Egyszerűen érthetetlen, hogy két — közép-európai tapasztalatokon felnőtt — közösség, ahelyett, hogy megkettőzze a múltban tanúbizonyságot tett energiáit, a létező feszültségek megoldását ~ valós motivációkkal vagy diverzió eredményeképp –forrófejűekre bízza, hiszen bárki láthatja - a forrófejűek uralják a színteret. Hol vannak mégis a bölcsek? A kiegyensúlyozott személyiségek? A valódi elit? Az egyszerű emberek? Az intézmények? Főként a kulturális elhivatottságú intézmények hiányoznak általában, s a ritka kezdeményezések a társadalmi béke megteremtésére, az interetnikus párbeszédek jobbára szűk körökben zajlanak.

Térjünk magunkhoz a jelen apátiájából, míg még lehetőségünk van rá, és ne engedjünk szabad teret az újsütetű demagógoknak - egyesek közülük valójában régi múltra tekintenek vissza -, hogy megkeserítsék a román és magyar fiatal nemzedék jövőjét, hogy mindkettőjüket a gyűlölet iskolájában neveljék, arra ítéltetve, hogy a múlt tragédiái és igazságtalanságai megbélyegzettjeiként éljenek. Adjuk meg gyermekeinknek a szeretet esélyét.

 

 

Kovács Kiss Gyöngy fordítása