Augusztus 2004
A kortárs román irodalom rétegei

Flóra Ágnes

Néma kövek vallomása

Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben

 

 

Omnium primum, confessio: Egy könyvszemle „olvasottságát” három tényező határozza meg: a bemutatás terjedelme, az ismertetőt készítő neve és a könyv sikere. Kovács András nemrégiben megjelent kötete a könyvpiacon és szakberkekben is átütő sikert ért el. Az itt közreadott ismertető írója viszont gyakorlatilag ismeretlen, s szerénységen innen vagy túl, nem is a téma szakavatottja. A terjedelemre pedig csak rá kell nézni. De nem is olvasottsági rekordot szerettem volna dönteni akkor, amikor szemlézni kezdtem a könyvet. Sokkal inkább a Kovács András professzor úr szakmai alázata iránti tisztelet késztetett írásra. 

 

Kétszáz éve annak, hogy Seroux d’Agin-court, Carl von Rumohr és még sokan mások a winkelmani elvek alkalmazásával tudományággá léptették elő a művészetek történetét. Akkor még a képzőművészet területének egészéről egyetlen egységként beszéltek, de a stíluskorszakokat, melyek mára minden művészettörténeti vizsgálódásnak alapjául szolgálnak, már ekkor kijelölték, a tényleges meghatározások azonban későbbi követők elméjéből pattantak ki.  Azokra a jelenségekre, amiket a reneszánsz képvisel, Jacob Burckhardt (1818–1897) svájci művészettörténész talált elsőként közös megjelölést. (Die Kultur der Renaisance in Italien. Basel, 1860). Burckhardt csakis az itáliai reneszánsz periodizációjával foglalkozott, sőt, az Itália határain kívül eső reneszánsz művészetről nem is vett tudomást. A 19. század derekán, elsősorban a német felsőoktatási rendszerben, külön művészettörténeti fakultások beindításakor, a baseli professzor művészettörténeti szemlélete lett az irányadó elv, mely szerint a diákoknak elsősorban antik művészetet és olasz reneszánszt tanítottak. Így néhány évtized alatt fiatal Itália-kutatók sora került ki az iskolapadokból. 

A magyar művészettudomány szárnybontogató időszakában teljes mértékben a német példát követte, így nem véletlen, hogy a magyar reneszánsz-kutatók is ehhez a korhatároláshoz tartották magukat, az 1540 után keltezett műemlékeket alig méltatva figyelemre. Genthon István, Balogh Jolán új reneszánsz-fogalmára  született kritikája, miszerint : „a 17. századi erdélyi építészet nem annyira reneszánsz, mint inkább stílus nélküli: ha igen érdekeset alkotott is, a stílus tudata és igénye nélkül vegetált még akkor is, midőn a reneszánsz formákat merő kényelemből fel is használta”, a századforduló magyar művészettörténeti közfelfogást tükrözi. (Genthon István: Erdély művészete. In: Történeti Erdély. Bp., 1936, 580.) A merev ellenállás és ódzkodás mindattól, ami az építészetben a 16. század második fele után született, nem volt a maga idejében „hungarikum”, más élen járó művészettörténeti iskolák sem voltak hajlandók saját művészetük ezen korszakának méltatására.

Jelentős szemléletváltásra a két világégés közötti időszakban kerül sor, ekkor kezdik Európa-szerte kitágítani a reneszánsz időkorlátait. Magyar közegben Balogh Jolán a Magyar művészet 1934-iki számában megjelent A renais-sance építészet és szobrászat Erdélyben tanulmánya jelentette az áttörést, amit a szerző 1943-ban megjelent Az erdélyi renaissance nagy lélegzetű, kiváló munkájával támasztott alá, és szerzett „létjogosultságot” a késő reneszánsz művészetnek. Balogh Jolán nyomába számos fiatal szegődött és lett a 17. század művészetének kutatója, lázasan keresve, a kor hangulatához igazodva, a művészeti emlékek között valami „nemzetit”, valami sajátosan erdélyit. A kor hangulatára azonban nem csupán a túlfűtött nemzeti érdeklődés volt jellemző, s igazságtalan lenne mai szemmel elavultnak tűnő munkák szerzőit csupán ezért elmarasztalni. A sajátosságkeresés igazodik a korszak vezető osztrák művészettörténésze, Alois Riegl (1858–1905) elméletéhez, a művészetakaráshoz (Kunstwol-len), mely szerint nincs szép vagy kevésbé szép stílus, a különbségeket az adott helyzet, kor vagy a közösség művészeti akarata határozza meg. (Alois Riegl: A késő római iparművészet. Bp., 1985.). Van, aki az ornamentikában vélte felfedezni az egyediséget, van, aki a teljes erdélyi késő reneszánsz művészetet az erdélyi lélek kifejezőjének nevezte. Függetlenül attól, hogy ki hogyan próbálta érvényre juttatni transzszilvanizmusát, Balogh Jolán és kortársai stílusszemléletét az olasz-centrikusság határozta meg. S ezt a nyomvonalat Kelemen Lajosnak 1928-ban a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyról írt munkája sem törte meg, melyben a neves művészettörténész rámutat az erdélyi és a lengyel reneszánsz kapcsolataira, sőt, azáltal, hogy az esetleges lengyel mestert Galíciából eredezteti, a közvetett német hatásra is utal.

Az erdélyi művészettörténet-írás szemléleti és módszertani változása Kelemen Lajos tanítványának, B. Nagy Margitnak az 1970-ben megjelent, Reneszánsz és barokk Erdélyben című munkájában mutatkozik meg. A mindmáig alapmunkának számító kötetet fiatal kutatóként, „művészettörténészi szemmel” Kovács András méltatta A Hét novemberi számában. (Csupán zárójelben fontosnak tartom megjegyezni, hogy a hetilap hasábjain párhuzamosan történészi véleményezés is napvilágot látott, ami fölöttébb példaértékű és harminc év távlatából is aktuális, akkor, amikor az egykoron kéz a kézben futó tudományágak széles ívben elkerülik egymást, s művelőik olykor elfelejtik fellapozni a történelemkönyveket vagy éppen elfelejtenek azokból feltekinteni, amikor társadalmi, politikai, gazdasági változások hatásait kutatják. Paradox módon éppen akkor, amikor a történetírás az interdiszciplinaritás jelszava alatt kíván megújulni.)

„A kutatás természete azt igényli, hogy minél teljesebb megismerésre törekedjünk. […] A levéltári forrásanyag hasznosítása tehát fontos a művészettörténeti kutatás számára, de egy percre sem feledkezhetünk meg arról, hogy lényegében véve eszköznek használjuk célunk megközelítése érdekében.” Három évtizednyi munkássága alatt Kovács András ehhez a B. Nagy Margit-i megfogalmazáshoz igazodott. Ezt igazolják a Gyulafehérvár Város Jegyzőkönyvei. I. (Kv., 1998.) vagy az Erdélyi római katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyvek és okmányok. I. (Kv., 2002.) forrásközlései, valamint megannyi, forrásfeltárással ötvözött művészettörténeti tanulmánya, s amit talán kevesebben tudnak, az az íróasztali fiókban megbúvó több tucatnyi cetli, melyekre, folytatva a Kelemen Lajos-i adatgyűjtő hagyományt, éveken keresztül másolta a kolozsvári számadáskönyvek témába vágó sáfárpolgári bejegyzéseit. Igénytelenebb kutatók abból a fiókból kötetek garmadáját barkácsolták volna össze.

Kovács András Késő reneszánsz építészet Erdélyben újonnan megjelent kötete egyszerre a stílus, a kor, a vonatkozó történeti munkák és saját eddigi munkásságának összegzése. Nem teljességre törekszik, amint azt a szerző maga is jelzi a könyv előszavában, hanem közhelyektől, toposzoktól és történeti félremagyarázásoktól mentes, tipológiai felosztásban tárja a közönség elé kétszázötven év polgári, harcászati, világi és egyházi késő reneszánsz építészeti emlékanyagát.

„Izabella királyné és a kis János Zsigmond udvartartását a török pasasággá alakított Budáról Erdélybe szállító ökörszekerek karavánjához” szegődtek világlátott humanisták, külföldi egyetemeken megfordult hivatalnokok, fundálók és egyszerű kézművesek, iparosok is azzal a reménnyel, hogy a születendő országban tudásukat kamatoztassák. A hódoltsági területekről elmenekült, vagyontalanná vált nemesi családok tagjai közül csakhamar kinevelődtek a céltudatos hivatalnokok, a fejedelmi tanácsosok, akik szolgálataik révén szerzett birtokokon lázas építkezésbe kezdtek. A Báthory-korra a fejedelmi kancellária valóságos kulturális műhellyé nőtte ki magát, s olykor tagjai rivalizálásával is – gondolok itt a Báthory Boldizsár és Jósika István gyulafehérvári építkezései körül kialakult „versenyre” – a 16. századi művészeti élet mozgatójává vált. Ugyanakkor az erdélyi városokba menekült mesterek, a fejedelmek által kibocsátott új városi kiváltságok, az Észak-Erdélyen átvezető kereskedelmi útvonal forgalmának a megnövekedése csupán néhány olyan tényező, amely a városi polgárság megerősödéséhez s ennek függvényében az otthonok szépüléséhez vezetett.

A századforduló vérzivataros időszaka, az 1594-es eliten belüli leszámolások, a járványok, háborúk elgáncsolták az erdélyi művészeti törekvéseket. Közel egy évtizedig tartó zilált állapotok végét jelentette a bécsi béke (1606), ami újból bizalommal töltötte el az ország lakosságát. Sennyei Pongrác Bécsből írt levele, melyben feleségét az építkezések mielőbbi folytatására ösztönzi, csupán egyike azon írásos emlékeknek, melyek az erdélyi reneszánsz építéstörténet legtermékenyebb időszakának kezdetét jelzik. A Kovacsóczy–Kendy párt kivégzésével (1594) a kancellária elveszíti kulturális mérceadó szerepét, mely szerep Bethlen Gábor trónralépésével a fejedelmi udvarra hárul át. „[…] terjedett vala híre neve az magyar nemzetnek, és birodalma is Erdélynek, kezdett vala tárházok lenni az erdélyi fejedelemnek, épületek, várak, városok, kastélyok, templomok […].” (Erdély öröksége. Bp., é.n. IV. 6.) „Tündérország” fejedelmének mecénási tevékenységét Kovács András doktori disszertációjában (Construcţii patronate de Gabriel Bethlen. Cluj, 1984.) részletesen kifejtette. Amit Bethlen Gábor sikeresen elkezdett, azt a két Rákóczi bölcsen és ugyanolyan elkötelezettséggel folytatta. 1660 után egy-egy építkezés szolgáltatott némi ösztönzést és lendületet a nagy igényű építkezéseknek, s ugyan a háborúk miatt olykor el-elcsuklott az építkezési kedv, de a reneszánsz stílus ennek ellenére tovább virágzott.

Az erdélyi reneszánsz makacsul élt és nehezen halt meg. Amikor a versailles-i palotákban a francia nemesek múlatták hétköznapjaikat, vagy a nagyszombati egyetem diákjai áhítattal hallgatták Pázmány Péter szavait barokk stílű templomukban, Erdély kastélyain, házain és várain tovább díszelegtek az itáliai eredetű reneszánsz elemek. Kovács András hívja fel először figyelmünket arra, hogy például az Itáliában oly népszerű reneszánsz kori fülesab-lakok Erdélyben csupán a barokk épületeken mutatkoznak meg, s éppen ezért a kutatók a barokk morfológia címszavai alá sorolták. Magyarázatot erre a kérdésre egyelőre csak a spekuláció szintjén kereshetünk. Elképzelhető, hogy az igen foghíjas emlékanyag miatt nem sikerült ez idáig ilyen jellegű reneszánsz kori nyíláskeretet azonosítani, így bízzunk továbbra is a régészek szapora munkájában.

A barokk stílus lassú gyökérverésére azonban több logikus érv született. Legkézenfekvőbb az ideológiai ellentét a protestáns erdélyi rendek és az ellenreformációs barokk művészet között, melynek hatásos terjesztői voltak a jezsuiták. A Jézus Társaság tevékenysége Erdélyben messze elmaradt az olyan eredményektől, amilyeneket a Felvidéken elkönyvelhetett, első templomukat pedig csak 1724-ben sikerül felépíteniük.

Nagy jelentőség tulajdonítható a reneszánsz tartós virágzásában, a vallási indokok mellett a 17. század derekán a peregrinációs útvonalak változásának. A magyar fiatalok az itáliai városok helyett a függetlenségét frissen kivívó, pezsgő Németalföldöt keresték fel és váltak a latin humanista tudományosság utolsó nagy centrumának számító leydeni egyetem diákjaivá, ahonnan Erasmus és Melanchton műveivel, reneszánsz foganatú tézislapokkal és a holland késő reneszánsz építkezésének emlékével tértek haza. Korának kiemelkedő személyisége, a kancellár és történetíró Bethlen Miklós – aki önéletírását gyönyörű barokk körmondatokban fogalmazta meg, miközben Bethlen-szentmiklóson Erdély legszebb reneszánsz kastélyát tervezte és építtette – a kor Hollandia-mámorát kifejezve írta Misztótfalusi Kis Miklósnak, hogy: „Csak lopd el Hollandiának mesterségeit, és csináljunk Erdélyből egy kis Hollandiát…” (Misztótfalusi Kis Miklósnak maga személyének, életének, és különös cselekedeteinek mentsége. 1698. Kv., 1940. 70.).

Bizonyossággal állítható, hogy a barokk lassú térhódítása mögött anyagi tényezők is meghúzódtak. Erdélyben nem jöttek létre olyan nagyméretű összefüggő birtokok, mint például a Dunántúlon a Nádasdy vagy Esterházy családok birtokai, vagy nem valósult meg olyan tőkefelhalmozás, mint amilyen létrejött a Felvidéken a Thurzó és Fugger családok összeházasodásával, így nyilván nem is állt az erdélyi főurak rendelkezésére annyi pénz, hogy az igen keresett bécsi építészekkel imponáló barokk „mulatókastélyokat” építtessenek, egy amúgy is igen zaklatott történelmi időszakban.

Talán éppen az idegen építészek hiánya eredményezte a hazai mesterek színre lépését. Két erdélyi fundálót ismerünk a megjelölt időszakból. Haller Gáborról fennmaradt naplótöredékéből (Haller Gábor naplója. Erdélyi Történelmi Adatok IV. Kv., 1862.) viszonylag sokat megtudunk,  Sárdi Imre életrajzát legutóbb pedig Kovács András egészítette ki újabb levéltári adatokkal (I. Rákóczi György fejedelem erdélyi építkezéseiről. In: Erdély és Patak fejedelemasszonya, Lorántffy Zsuzsanna. Tanulmányok születésének 400. évfordulójára. II. Sárospatak, 2002. 84–85.). Bethlen Miklós álmának a Habsburg-kor vetett véget, s kevés cinizmussal megjegyezhetjük, hogy az erdélyi késő reneszánsz császári közbenjárással hunyt ki.

A magyar udvari reneszánsz erdélyi reneszánsszá való kiszélesítésében nagy szerepet játszottak a városok. Kolozsvár, az erdélyi fejedelemség formálódási harcának egyik nagy győztese 16. századi fellendülését egyrészt gazdaságföldrajzi tényezőknek, másrészt ügyes politikai szerepvállalásának köszönhette. Észak-Erdély urbanizációs szintje messze elmaradt a szász vidék városfejlődésétől, így gyakorlatilag monopolhelyzethez jutott a helyi piacon, valamint a Várad–Kassa útvonalon nyugattal kommunikáló tranzitkereskedelemben. Az országépítés kezdetén, amikor laza szövetségek kötése és felbomlása jellemezte a politikai életet, Kolozsvár Izabella és János Zsigmond iránti hűségét okosan váltotta be kiváltságokra és kedvezményekre.

A fellendülésről a rendkívül töredékes építészeti emlékek is tanúskodnak, s azokon keresztül képet alkothatunk a város arculatának alakulásáról. Annál is inkább, mivel, ellentétben a legtöbb erdélyi várossal, Kolozsvár épített öröksége igen gazdag irodalommal rendelkezik. Művészettörténet-írásunk jeles képviselőit szinte kivétel nélkül foglalkoztatták a fejedelemség első városának művészeti emlékei. Balogh Jolán Kolozsvár műemlékei című munkáját ma is sokat idézik, az Ars Hungarica folyóirat hasábjain nyolc közleményben megjelent, végül könyv formájában is összefoglalt Kolozsvári kőfaragó műhelyek XVI. század (Bp., 1985.) pedig nem szorul bővebb bemutatásra, aligha akad olyan, a korral foglakozó humán kutató, aki ne ismerné. Bíró József (Kolozsvári képeskönyv. Bp., 1940.), Jakab Elek (Kolozsvár története világosító rajzai. I. Buda, 1870. II. Bp., 1888.) vagy Pákei Lajos (Kolozsvár építészeti emlékei a XIX. század közepéig. Vö. Balogh Jolán: Pákei Lajos rajzai Kolozsvár építészeti emlékeiről. EM. 1944. 293–303.) tollából helyenként kevésbé módszeres vagy félbeszakadt kísérletek születtek Kolozsvár építéstörténeti szintézisének a megírására. Párhuzamosan pedig különböző műemléklajstromokban is méltatásra kerültek a város nevezetesebb épületei. 1947-ben Virgil Vătăşianu és Entz Géza művészettörténészek készítették el a városi műemlékbizottság számára a műemlék-összeírást. Ez a lajstrom vált alapjává annak az 1953-as felmérésnek, melyről Debreczeni László a Kelemen Lajos Emlékkönyvben részletes beszámolót közölt. (Az 1953. évi kolozsvári műemlék-összeírás építéstörténeti eredményei. In: Kelemen Emlk. Kolozsvár, 1957.). A műemlék-szemlét egy négyes csoport végezte, a hangzatos nevek (Kelemen Lajos, K. Sebestyén József, Debreczeni László, Jakó Zsigmond) önmagukban is garanciát jelentenek a dicséretes munka elvégzésére. A felsorolás pedig folytatódhat az egyes objektumokat bemutató tanulmányok sorozatával, de a jelen ismertetés szűk kerete határt szabnak a történetírási kalandozásnak.

Kovács András eddigi munkássága is bizonyítja, hogy eltökélten foglakozott a kolozsvári emlékanyaggal (Őrizz meg bennünket, Úristen. Helikon 1/1990. jan. 5., Csillagképek és épületplasztika. Adalékok a kolozsvári reneszánsz épületplasztika történetéhez. Ars Hungarica 19/1991., Kolozsvár városképe a XVI–XVII. században. In: Kolozsvár 1000 éve. Szerk. Egyed Ákos et alii. Kv., 2000.), jelen kötetének Kolozsvár-fejezete pedig módszereiben is újat mutat az eddigi szintézismunkákkal összevetve. Kovács András Kolozsvárt egyetlen kulturális entitásként mutatja be, nem korokra bontva, hanem a városi élet különböző aspektusait – polgárváros, iskolaváros, kerített város – az építészet emlékein keresztül vizsgálja, a tudományos apparátusban pedig olyan hosszú évek során hangyaszorgalommal és módszeresen összegyűjtött levéltári adatokat rendszerez, melyeket minden bizonnyal a hetvenkedő tudós elmék is megjelölnek a kutatások újabb macskaköveként. A város állandó építkezéseire vonatkozó levéltári adatok, a Széna utcai várfalon elhelyezett, mára elveszett emléktábla kőfaragóinak nevét feltáró számadáskönyvi tételek újabb választ jelentenek B. Nagy Margit 1970-ben megfogalmazott kérdésére, hogy „mit érünk vele, ha megtudjuk, hogy egyszer létezett valami, ami ma már nincs?” Gazdagodtak ismereteink arról a kolozsvári kőfaragó műhelyről is, amelyik ellátta faragványokkal Erdély legtöbb reneszánsz építőtelepét. Művészi hatását, bármennyire provinciális is, felismerhetjük a szamosújvári vár vagy a gyalui kastély részletein.

Késő reneszánsz vármonográfiákban nem bővelkedik az erdélyi szakirodalom, a szintézismunkákat pedig ne keressük a könyvtárak katalógusaiban, hacsak nem dunántúli vagy felvidéki erődítményrendszerek után kutatunk, hiszen azon régiók emlékanyagának feldolgozása sokkal előrehaladottabb állapotban van. A román nyelvű szakirodalomban találunk ugyan egy a 16. századra is átnyúló összefoglaló munkát, Anghel Gheorghe munkája (Fortificaţii medievale de piatră din secolele XIII–XVI. Cluj-Napoca, 1986.), azonban  módszereiben és szemléletében meghaladott, helyenként igen pontatlan. Az erdélyi emlékanyag feldolgozását nehezíti, hogy egyes, ma is álló késő reneszánsz erődítményben katonai alakulatok állomásoznak vagy börtönként működnek. Másfelől, a rendszerváltás előtti régészet ezt a kort teljesen mellőzte, azt követően pedig oly számos és sokfajta feladat zúdult a megfogyatkozott régésztársadalomra, hogy a várkutatás csak most kezd felszálló ágra kerülni.

Kovács András tizenegy objektum bemutatásával foglalja össze a nyugati határszél végvárvonalának kiépítésére szerződtetett olasz várépítészek által meghonosított alla moderna stílust, és nyugodtan kimondható, hogy a szakirodalomban eleddig egyedülálló módon.  Az újolasz vagy fülesbástyás kurtinák a kor Európájának legkorszerűbb erődítési rendszere volt. Elődjétől, az ék alakú óolasznak titulált bástyától abban különbözött, hogy az oldalakat a kur-tinák felől hozzávetőlegesen egyharmad részben hátrább vonták, így a kiugró rész, a „fül” elfedte az ostromlók tüze elől a hátravont szárnyba telepített ágyúkazamatákat. A stílus arányaiban és jelentőségében is kitűnő példája Várad vára. Erdély nyugati kapuja  egyben a teljes hadsereget kézbentartó, a 16. századi erdélyi közélet második legfontosabb szereplőjének, a váradi kapitánynak a székhelye volt. A végvár művészetörténeti jelentőségét Balogh Jolán két tanulmányban (Vég – Várad vára. Kv., 1947., Varadinum. Várad vára. I–II. Művészettörténeti füzetek 13. Bp., 1982.), utóbb pedig Emődi János: Történeti adatok Nagyvárad múltjából című kétkötetes munkájában méltatta. A bemutatott várak közül Gyulafehérvárt külön kiemeli Kovács András, jelezvén, hogy ez az egyetlen, inkább fejedelmi reprezentációra, mint védelmi feladatokra szánt erődítés. A fejedelmi székvárost ugyanis emberveszteség és muníció nélkül is megadásra lehetett kényszeríteni a vízvezetékek elvágásával, ezért a fejedelmi család mentsvárként inkább Foga-ras várát használta.

A végvári rendszer 16–17. századi újolasz stílusban történő kiépítésének hatása felmérhető a székely templomvárak, illetve az erdélyi kastélyok építészeti elemeiben is, mivel az országba érkező olasz mesterek egyszerre voltak várak és kastélyok fundálói. S míg „főállásuk” termékeit a szakma alig méltatta, addig a vártemplomokról és kastélyokról egy polcra való publikáció született.

A székelyföldi templomvárak kivétel nélkül közösségi kezdeményezésre épültek mentsvárként, s legtöbb esetben kimutatható, hogy már a középkorban, rendszerint a templomfalak mentén ellipszis alaprajzú védőrendszert alakítottak ki. Ezeket váltották fel a 17. században az immár valamilyen sokszög alaprajzi formát követő sarokbástyás várak. Művészi kivitelük a közösségi hozzájáruláshoz mérten alakult, de az elsődleges szempont nem is a szépérzék kielégítése volt a Kárpátok hágóin betörő, törökkel szövetségbe lépő tatár csapatokat rettegő közösségeknél. Kivételek természetesen minden szabályszerűségben akadnak, s erre Kovács András is felhívja figyelmünket. Kézdiszent-lélek plébániatemploma az emberi buzgóság pozitív és negatív példáját statuálja. Szimmetrikus sokszög alaprajzot követő, kisméretű hengeres tornyocskákkal tagolt, 18. századi erődítménye a kora reneszánsz „ideális város-álmodók” tervrajzaira vezethető vissza. Méreteit tekintve nem magasabb egy kerítésnél, védőszerepre soha nem is szánták, csupán dekoratív jelleget álmodott neki egy kiművelt patrónus, s a mai látogató „a Perkő pereméről elétáruló látványban gyönyörködve hajlik arra, hogy elismerje az egykori építők igazságát.” Üröm az örömben, hogy 20. századi utódaik, szépségigénytől kevésbé áthatva, de kellő vakbuzgósággal a gótikus templom szentélyéhez csatoltak egy kereszthajót, felbecsülhetetlen károkat okozva.

Kárpótolhatatlan veszteségek érték világi reprezentatív kastély- és udvarház- építészetünk állományát is. Azok a nemesi rezidenciák, melyeket Orbán Balázs, Bíró József vagy Balogh Jolán még teljes pompájukban láttak, Kovács András művének illusztrációi közül elhanyagolt épületekként vagy kőbányaként funkcionáló romhalmazokként tűnnek elő. Ennek ellenére ezek az épületek mindmáig a leglátványosabb és leginkább kutatott területét képezik a művészettörténetnek. A témához kapcsolódó könyvtári anyag ismertetése helyett három, jelentős eredményeket felmutató művészettörténész nevét említeném. Az úttörő munkát, ami a módszeres kastélykutatást illeti, Bíró József végezte el. 1944-ben megjelent Erdély kastélyai című munkája forrásértékű. Kelemen Lajos (lásd: Művészettörténeti tanulmányok. I.-II. Buk., 1977–1982.) és B. Nagy Margit (Várak, kastélyok, udvarházak. Ahogyan a régiek látták. Buk., 1973.) nevét már megszokhattuk, ha éppen valamilyen újításról beszélünk a művészettörténet terén. Az újítás a kastély- és udvarházkutatásban a leltárak építészeti forrásként való értelmezésében áll.

Az udvarház fogalma és meghatározása számos vita tárgyát képezte a művészettörténeti irodalomban. Műemlékek egész sora szerepelt a szakkönyvekben egyszerre kastély és udvarházként. A pontos elhatárolást a két épülettípus között nehezítette a forrásokban gyakran előforduló, birtokot jelölő curia szó, amit olykor a nagy vármegye-monográfiák szerzői tévesen konkrét épületekre vonatkoztattak. Az udvarház tulajdonképpen azt az építkezési fázist jelöli, amikor az épület, mint amúgy neve is jelzi, csupán a gazdasági udvar központi adminisztrációját látta el, míg a kastély már reprezentációs célokat is szolgált, s Kovács András – B. Nagy Margittól átvett meghatározása alapján – védelmi és gazdasági funkciókkal is rendelkezett. Ezen értelmezés szerint a négyszögletes udvar köré épített, sarkain tornyokkal közrezárt kastélyok nem csupán a divatot követve, várfundálók hatására, hanem gyakorlati szempontok szerint nyertek ilyen „erődített” külalakot. Egy meghatározás azonban nem szabály, nyilván vannak olyan reneszánsz műemlékek, melyeknél ez a rendeltetés nem figyelhető meg, vagy éppen a gazdasági funkció nem társul mellé, mert azt éppen a szomszédos birtokon felépített udvarház látta el.

Az udvarház-építészet nagy fellendülése a 17. század végére tehető, az osztrák adminisztrációval megnövekedő hivatali nemesség körében, de számos olyan emlékkel rendelkezünk korábbi időszakból is, amelyek valójában inkább kastélyokhoz hasonlítanak.

Udvarházból nőtte ki magát a gyergyó-szárhegyi kastély is. A Lázár István által építtetett (1631 k.) műemlékegyüttes egyediségét képezi a főhomlokzat attikájának kiképzése, ami a Felvidéken oly népszerű és a Bethlen-korban Erdélyben is elterjedt olaszfokos pártázatok emlékét őrzi. A lapos tetőt igénylő effajta pártázatok a csapadékos erdélyi klíma miatt kerültek bontás alá. A kastélyon a közelmúltban elvégzett falkutatásokat Kovács András vezette és tette közzé az eredményeket. (A gyergyószár-hegyi Lázár-kastély építéstörténetéről. In: Tanulmányok Erdély újkori történetéről. Ma-gyari András Emlékkönyv. Kv., 2002.).

Erdély késő reneszánsz építészetéből szinte teljes mértékben hiányoznak az egyházi emlékek. A protestantizmus „megtisztítva” átvette és működtette a már meglévő katolikus templomokat, Erdély fejedelemségkori demográfiája pedig nem igényelt újabb templomépítést. Így reneszánsz egyházi emlékeink rendszerint épületrészletek, utólagos kiegészítések vagy berendezési tárgyak. 

Kovács András munkája elsősorban a szakmának íródott, némi művészettörténet-morfológiai és szakirodalmi előképzettség szükséges ahhoz, hogy az olvasó az épületleírásokat kellő módon értelmezze és értékelje. De ne riadjon vissza ettől az, aki az erdélyi fejedelemség művészetének kultúrtörténeti hátterére kíváncsi, szerzőnk ugyanis éberen figyelt arra, hogy egy-egy építkezést a kellő politikai és társadalmi kontextusban mutasson be. A könyv számvetés múlttal és jelennel. Találkozunk benne romlások és rombolások szomorú bizonyságával, de ugyanakkor példaértékű restaurálásokkal is, ami mindenképpen azt bizonyítja, hogy a szakma jóhiszemű laikusait kezdik felváltani a képzett szakemberek.

Humanista epigráfusként, a reneszánsz divatja szerint, ha kőbe vésném Kovács András munkájának jellemzőit, tömören így fogalmaznék: Hoc est opus accuratum, comptum et effi-cax, mert a szakmai pontossága és következetessége, igényes nyelvezettel és tetszetős külsővel társulva hathatós irányt mutat mindenfajta történetírásnak.

*Teleki László Intézet–Polis Könyvkiadó, Budapest–Kolozsvár, 2003.