Június 2004
Amerika és a többiek

Frenkl Róbert

A sport az egypólusú világban

A sport közismerten sajátos szerepet töltött be a második világháborút követően, a szocialista világrendszer kialakulásának a folyamatában.

A szocialista országok sportolóinak az eredményei, teljesítményei voltak arra hivatottak, hogy befolyásolják, meggyőzzék a világ sportszerető közvéleményét az ezen országokban uralkodó társadalmi rendszer nagyszerűségéről. Nem is annyira rejtetten, de árnyaltabban, további funkciója volt a szocialista sportsikereknek hozzájárulni a szocialista országok politikai legitimációjának az erősödéséhez. Különösen hangsúlyos volt ez a szempont a Német Demokratikus Köztársaság esetében. Az már a sport evidens értékeinek a felhasználását jelentette, hogy a sport révén a világ azon országaihoz is eljuthatott a szocialista diplomácia, amelyekkel egyébként nem volt kapcsolata. Mindez – az utca emberétől a magas diplomáciáig terjedő szerep – indokolta a sport kiemelt fejlesztését a Szovjetunióban és a szocialista országokban. Ehhez járul még a nem lebecsülhető belpolitikai hatás, a rendszer szürkeségén, sivárságán átragyogó sportsikerek, melyek örömet szereztek az embereknek, természetes szelepmechanizmusként működtek a politikai feszültségek levezetésében.

Így hát a kétpólusú világban a szocialista oldal talán leginkább versenyképes területének bizonyult a sport, sőt talán ez volt az egyetlen olyan terület, ahol ez az oldal fölényt tudott kiharcolni.

Mind az elmondottakat, mind a Szovjetunió összeomlását, a rendszerváltozásokat, a német újraegyesítést követő folyamatok sportbeli következményét egy, de talán a legpregnánsabb adatsor, az olimpiai éremtáblázatok révén kívánom szemléltetni. Természetesen figyelembe vehetők a világbajnoki és a kontinentális eredmények, még inkább egy-egy sportág változásai, ezt illusztrációként alkalmazzuk is, de a meghatározó tendenciákat leginkább az olimpiák tükrözik.

A legutóbbi négy olimpia – Szöul 1988, Barcelona 1992, Atlanta 1996, Sydney 2000 – éremtáblázatát elemzem. Ismeretes, hogy mind 1980-ban Moszkvában, mind 1984-ben Los Angelesben csonka olimpiát rendeztek. Így ezek mélyebb következtetésre nem alkalmasak. A korábbi időszak érdekes, de távolabbi, míg az 1988-as ismét szinte teljes olimpia – a sportban erős országok közül egyedül Kuba maradt távol – rendkívül erőteljesen mutatja, hogy az immár lassan végnapjait élő szocialista világrendszer milyen magasra jutott a sportban.

 

 

Az első három helyezett – Szovjetunió, NDK, USA – külön kategóriát képvisel. Ezen belül is meggyőző a szovjet fölény, és ami ennél is lényegesebb, az NDK, először és persze utoljára, de ezt akkor még nem tudtuk – előzi meg az Egyesült Államokat. A középmezőnyben a házigazda koreaiak mellett ott találjuk a nyugatnémeteket, akiket három szocialista ország – Magyarország, Bulgária, Románia – követett és még a csehek és a lengyelek is befértek az első húszba. Egyébként Helsinki (1952) után a szöuli volt a legsikeresebb magyar olimpiai szereplés. 31 ország szerzett aranyérmet és 52 ország érmet Szöulban.

 

Ekkor már túl vagyunk a rendszerváltozáson, a Szovjetunió is felbomlott. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntése értelmében a korábbi szovjet sportolók még egyszer, utoljára elindulhatnak közös csapatban Független Államok Közössége néven. Bölcs kompromisszum volt ez, hiszen így volt lehetséges, hogy az arra érdemes sportolók eljuthassanak az olimpiára. Emberközpontú volt tehát az álláspont. Sokan vélték úgy, hogy a szocialista világrendszer összeomlása azonnal jelentkezik majd a sportban is. Elvész a korábbi fölény.

Azoknak lett igazuk, akik az ellenkező véleményen voltak. Azaz úgy vélték, hogy bár a kiemelt állami támogatásnak valóban nagy szerepe volt a sportsikerekben, ezeket kiváló szakmai munka, tehetségkutatás, tehetséggondozás alapozta meg. És a nyolcvanas évek tehetségei, a változások ellenére, 1992-ben még a korábbi eredményességet fogják produkálni.

Persze a finom átrendeződés kezdete már érezhető volt. Az élen a volt szovjet sportolók végeztek az USA előtt, de a különbség Szöulhoz képest csökkent. Az amerikaiak megelőzték az immár egységes Németország csapatát, de a három küldöttség hegemóniája még tartott. A külön német együttesek Szöulban 37, 35, 30, illetve 11, 14, 15 érmet szereztek. Ehhez képest a barcelonai 33, 21, 28 érem, bár tiszteletreméltó, de jól mutatja, hogy a két német állam korábbi sporteredményei nem összegezhetők egyszerűen.

A középmezőny élére Kína és Kuba ugrott, őket a házigazda spanyolok követik, akik a szöuli egy arannyal szemben, otthon tizenháromig jutottak. A magyarok, bár kicsivel hátrébb szorultak a táblázaton, a szöuli teljesítményt is felülmúlták, és a románok, a csehek, a bolgárok és a lengyelek is befértek az első húsz közé. 37 ország nyert aranyérmet, 64 ország érmet.

 

 

Atlantában (1996) 3. táblázat – már az Egyesült Államok került a lista élére. Oroszország, jelentősen szerényebb teljesítménnyel, mint amit a volt szovjetek 1992-ben elértek, második, és a németek is, a hasonló visszaesés ellenére harmadikok. De már nem annyira jelentős a különbség az élboly és az üldözők között, akiket Kína vezet. A középmezőnyben Ukrajna jelzi az új trendet, a lengyelek, a magyarok, a románok, a csehek (már nem csehszlovákok) megtalálhatók az első húsz között. Bulgária, megismételve a barcelonai eredményt, már csak a 22., Kazahsztán 24. Ötvenhat ország nyert aranyérmet, hetvenhat érmet.

Ez az olimpia, bár itt még érvényesült a nyolcvanas évek hatása, már jelezte a változások fő trendjét. Nemcsak a hazai pálya előnye miatt, bár nyilván ez is számított, az USA került az élre, vált a világ sportjában meghatározó nemzetté. További új elem Kína előretörése, a harmadik trend pedig az erők fokozatos kiegyenlítődése, új országok bekapcsolódása a legmagasabb szintű vetélkedésbe. Ezek között megtaláljuk Ukrajnát, Kazahsztánt, a balti államokat és ugyancsak erősíti ezt a trendet a volt Jugoszlávia utódállamainak – Szerbia-Montenegró, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia – színre lépése.

 

 

Ezt az olimpiát már feltehetőleg úgy fogja számon tartani a sporttörténelem, mint amely a folyamatosság ellenére már egyfajta cezúrát is jelentett, azaz új korszak kezdetét is megvalósította.

Továbbra is az USA és Oroszország vezetik az éremtáblázatot, de Kína felzárkózott hozzájuk, immár harmadikként az élvonalhoz tartozik. Németország visszacsúszott a középmezőnybe, teljesítménye alig haladja meg Nyugat-Németország szöuli teljesítményét. Mintha az NDK teljesítményén osztoznának a többiek, illetve mintha lassan Kína venné át az egykori keletnémet pozíciót.

Kuba, Románia, Magyarország, Lengyelország és Bulgária az első húsz között. Érdekes, hogy a 21–23. helyen három volt szovjet köztársaság, Ukrajna, Kazahsztán és Belorusszia osztozik. Csehország (28.), Szlovákia (38.) Litvánia (33.), Azerbajdzsán (34.), Szlovénia (35.), Üzbegisztán (41.), Jugoszlávia (42.), Lettország (43.), Észtország (47.), Horvátország (48.) is megjelenik az aranyérmesek között. Összesen 51 ország nyert aranyérmet, nyolcvan ország érmet.

Az egypólusú világ a sportban is érvényesül. Az Egyesült Államok e téren is meghatározóvá vált. Pedig talán legkevésbé éppen a jól szabályozott, az olimpiák által vezérelt, klasszikus sportéletben jellemző az amerikai dominancia. Itt több trend érvényesül. Erőteljes a kiegyenlítődés, a rivalizáció növekedése, amit jól jelez az érmes országok számának a folyamatos növekedése. A minőség terén pedig a legerőteljesebb változás Kína előretörése. Athénben is bizonyosan tartani fogják pozíciójukat, Pekingben (2008) pedig, némi túlzással, nehéz lesz nem kínai versenyzőnek nyerni.

Az USA első számú kihívója tehát nem is annyira Oroszország, mint Kína lehet. Európa együtt – legalábbis a sportban – nagyobb erőt képviselhet, mint a vezető hatalmak. De feltehetőleg a sport itt is nemcsak szimbolikus, hanem konkrét jelentőségű, üzenetű. A jó sportpolitika fontosságát tekintve tanítható Anglia példája. A britek egy rossz koncepciót követően 1996-ban egy aranyéremmel – sportnemzet! – az éremtáblázat 36. helyén szerénykedtek. A gyors változtatást, határozott intézkedéseket követően Sydneyben tizenegy arannyal már tizedikek voltak.

A globalizáció, az amerikai befolyás hatása tehát nem is elsősorban az olimpián mérhető le, hanem a kommercializálódás-ban, az úgynevezett látványsportok előretörésében, új sportágak keletkezésében, illetve extrém sportok térhódításában. Számos, összetettebb követelményt támasztó, a televízión kevésbé mutató, de jelentős test-kulturális értékkel bíró sportág léte veszélybe került.

A folyamatok természetesen összetettek. Az amerikai kosárlabdaliga (NBA) és a jégkorongliga (NHL) felszívja a legjobb dél-amerikai és európai játékosokat. Ily módon azonban serkenti az érintett országokban is a kosárlabda és a jégkorong fejlődését. Amióta az olimpiákra beengedték a profi sportolókat, az amerikai dream teamek, a kosárlabda-válogatottak könnyedén nyerték az aranyérmeket. Igazi világszenzáció volt, hogy a legutóbbi világbajnokságon viszont az USA csapata, ráadásul otthon, Indianapolisban az 5. helyre szorult.

Kevésbé pozitív jele az amerikanizálódásnak a profi boksz előretörése. Ez az a sportág, amit nem engedtek be az olimpiákra.

Visszatérve az olimpiákhoz, a kilencvenes évek meghatározó tendenciáihoz – a változások egyik összetevőjeként – tartozott a korábbi szocialista országok edzőinek, elsősorban a keletnémet edzőknek a szétrajzása a világban. Hasonlóan hozzájárult az erőviszonyok kiegyenlítődéséhez a sok helyütt megvalósított honosítás, orosz, bolgár, afrikai atléták, egyéb sportágak kiválóságai tűntek fel, ausztrál, svéd, dán, spanyol… színekben. Amerika mindig erős volt atlétikában és úszásban, a romániai Károlyi házaspár megalapozta az amerikai tornasport sikereit, olimpiai bajnokot is nevelve. Negyven magyar vívóedző dolgozik a világban, sokan az Egyesült Államokban. A sportolók és edzők elszívása, hasonlóan más területekhez, tehát a sportban is megfigyelhető. Itt is Kína az USA első számú vetélytársa.

Végül említsük meg a sportdiplomácia területét. A kétpólusú világ idején kialakultak – sokféle kompromisszum nyomán – bizonyos egyensúlyok, mind az olimpiai mozgalomban, mind a nemzetközi szövetségekben. Ezek ideje lejárt. Európa pozíciói általában gyengülnek, az USA, Kína és a harmadik világ erősödik, a szakmai szempontok helyét átveszik a politikai, illetve a kontinentális megfontolások, arányok. Ugyanakkor a sportban – köszönhetőleg a mérhető teljesítményeknek – inkább jellemző az egyensúly az USA, Európa, Kína, Japán és a világ többi része között, mint talán más területeken. Így a sport akár modellül is szolgálhat bizonyos koncepciók kialakításakor. Ezt erősíti, hogy a diplomata NOB-elnök, a spanyol Samaranch el tudta érni, hogy a belga sebészorvos Rogge legyen az utóda az amerikai-kanadai Pounddal szemben. A nagy kérdés persze az, milyen értékrend valósul meg. Az olimpiai sport klasszikus értékei maradnak meghatározók, vagy a legjobb tornászok, műkorcsolyázók és a többiek számára csak a produkció, a revü, a látványosság kínálja majd az érvényesülést. Merthogy erre lesz igény. Jobb vízió megvalósulásában reménykedünk.