Magyarországon az egyik leghíresebb név a Teleki.

Magyarországnak és különös népének, melynek eredete jórészt még mindig vita tárgyát képezi a tudósok között, egész történelmét végigkíséri ez a név. Az első gróf Teleki, akinek alakja a legendák ködébe vész, Teleki, a lázadó, Teleki, a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke, Teleki, aki a két legismertebb magyar dráma egyikének az írója, Teleki, aki Erdély legszebb könyvtárát létrehozta és fenntartja, Teleki Domokos,  Bolyai Farkasnak a támogatója, Teleki Imre, Teleki László és a nagy. irodalmi Teleki-díj.

Marosvásárhelyen öleléssel és csókkal fűszerezett keleti vendégszeretettel fogadott Koncz József professzor, és azonnal mellém rendelte Bedőházi János professzort, hogy kísérjen végig Erdélyen. A körutunk során ellátogattunk az ősi fővárosba, Kolozsvárra is, ahol még mindig áll a nagy királynak,Corvin Mátyásnak a szülőháza. Az ő uralkodása idején, 1472-ben nyomtattak először könyvet Magyarországon. Bedőházi professzor már csak azért is el akart vinni Kolozsvárra, mert ő kedves házitanítója volt a fiatal Teleki Ábrahám grófnak, akinek a kastélya Erdély egyik látványosságának számít. Ott a tehenek és ökrök helyet bivalyokat láthat az ember.

Miután mindent megnéztünk, amit csak lehetett, fáradtan telepedtem le az ebéd mellé a gróf intézőjének a házában. Ott volt az egész család, és én a feleségét, egy tüzes magyar menyecskét, alig tudtam megkülönböztetni a felnőtt lányától vagy a tulajdon anyjától, valamennyien egyformán fiatalnak tűntek. Közölték velem, hogy még aznap este alkalmam lesz találkozni a gróffal, aki elbűvölő és nagyon barátságos fiatalember, egészen olyan, mint a hercegnő, az édesanyja volt, akitől ezt a kastélyt örökölte.

– Ó, igen, kedves fiatalember, de egy kicsit alacsony és egy kicsit zömök, nem olyan, mint az apja. Ó, hogy tönkrement a mi szeretett grófunk! Pedig micsoda pompás férfi volt! Magas, előkelő! Igazi magyar! – lelkendezik az asszony.

– A vendégünk vele is találkozni fog – vág közbe a férje. – Az öccsével együtt itt vendégeskedik a fiánál.

Remek.

Amikor azonban megmásztuk a szőlőtőkékkel borított dombot, melynek tetejéről a kastély néz le a völgybe, csak a fiatal gróf fogadott minket. Valóban kedves fiatalember, szívélyes, vidám, elégedett, jól táplált és még nőtlen.

Micsoda gyönyörű kapuk, micsoda impozáns lépcsők, micsoda szépséges szobák! No és a súlyos ezüst étkészlet, a festmények, a műalkotások! Végül letelepedtünk a tágas biliárdszobában, a gróf maga egy hintaszékben ringatta magát, és megjegyezte, hogy errefelé amerikai szék a neve. Csakugyan sok van-e belőle Amerikában!

Később végigsétáltunk a szép földeken, és én két szememmel láthattam, hogy mi mindent képes teremteni a feudális rendszer. Messziről, a völgyből kerekek nyikorgása hallatszott, és mi visszafordultunk a kastély felé. Éppen odaértünk a bejárathoz, amikor a hintó megállt. A fiatal gróf maga ugrott az ajtójához.

Először egy hatalmas férfi szállt ki belőle a legelőírásosabb angol öltözetben. Ő a gróf öccse.

Azután, a fia kezébe kapaszkodva, lassan lelépett a kövezetre a gróf maga.

Valóban figyelemre méltó személyiség. Magas, vékony, arisztokratikus és intellektuális megjelenésű, szúrós, kék szemű férfi, ízig-vérig magyar mágnás, aki megszokta, hogy mindenki engedelmeskedik neki. Most azonban reszket a keze, hajdan kecses, gyors léptei gyöngék és bizonytalanok. Nemes szíve és vasidegei fiatalabb korában tökéletesen uralkodtak azon a testen, amely most fellázadt a törhetetlen akarat ellen, melynek lángja még mindig ott lobog tiszta kék szemeiben. Csodálatos volt látni azt az odaadó szeretetet, amellyel a fia körülvette. A szelleme azonban csak oly ragyogó, mint volt. Engem melegen üdvözölt. Dicsérte Amerikát, mire az öccse hozzátette, hogy érdemes összehasonlítani az amerikai kozmopolita szellemet a franciák „Párizs a világ” felfogásával.

– Alig lép át a Csatornán, a francia máris elveszett ember. Londonban távolabb érzi magát az otthonától, mint egy amerikai Japánban.

Látogatásom egész ideje alatt remekül éreztem magam.

Amíg visszafelé utaztunk Kolozsvárra, Bedőházi professzor szavai nyomán még jobban megismertem a gróf nagyszerű jellemét. Mint mondta, a gróf egész életében bátrabb volt, mint a legtöbb ember, bátorságát azonban leginkább az a méltóság jelzi, amellyel jelenlegi elnyomorodott állapotát viseli ez a hajdan oly szép, oly nagyságos nemes úr.

Mit érezhetett a gróf akkor, amikor egy arrogáns osztrák katonatiszt, aki ugyanannak a szép magyar lánynak a kezére áhítozott, akit a gróf fia is megkért, kardpárbajra hívta ki mind az apát, mind a fiát, mondván, hogy a lány igazából nem is a fiút, hanem az apát szereti. 

A gróf maga is megjelent a küzdőtéren, és ámbár minden csepp vére tiltakozott ellene, a fiára kellett bíznia becsületük megvédését. És mit kellett látnia? Azt, hogy a párbajhős osztrák tiszt, egy „beau sabreur” kiüti a kardot a fia kezéből. És akkor felgyúlt benne a hatalmas Teleki-vér. Az első pillanatban még reszketett a kardot markoló keze, de minden suhintással jobban és jobban megmutatkozott a tudása, a kardot forgató magyar fajta ősi, vele született művészete. A védekezés és a támadás előbb még bizonytalan volt, de minden pillanattal határozottabbá vált, és az erős, edzett katona elképedve tapasztalta, hogy vigyáznia kell, mert fölébe kerekednek. Elég volt egy pillantást vetnie a gróf mozdulatlan vonásaira és lángoló tekintetére ahhoz, hogy rádöbbenjen a szörnyű valóságra: az életéért harcol. Halálfélelem fogja el, és most már semmivel sem törődve támad. És ekkor éles sikoltás hallatszik. Az osztrák csapása nyomán vér buggyan elő – egy lány gyönge nyakából. A lány mindkét karjával a grófot öleli. A titokzatos faj nagyura retteneteset ordít. A haldokló lány teste fölött  kardjával lecsapja az osztrák fejét.  

Vallasek Márta fordítása