Június 2004
Amerika és a többiek

Almási Miklós

Fura átrendeződések

A globális világ három lábon áll: Amerika, Európa és Japán. Azért említem, mert a recesszió idején ez a hármas sérült: Japán tíz éve küszködik depresszióval, minifellendü-lés és miniválság váltakozásával, s Európa sem tudja igazán felvenni a fordulatszámot. Egy lábon meg nehéz megállni. (Látszik is az amerikai gazdaságon: a recessziónak ugyan vége, de fenntartható fellendülésről még mindig nem lehet beszélni. Most itt a jó hír: beindult a japán gazdaság, 2 százalékos fejlődésről írtak a 2003-as évet illetően. A guruk találgatják az okokat: vajon az a temérdek tőkeinjekció, amit a különböző kormányok nyomtak a gazdaságélénkítésbe (eddig eredménytelenül), most végre termőre fordult, vagy sikerült kikapni ismét egy húzóágazatot (szórakoztató elektronika, értsd óriás tévéképernyő, házimozi, képtovábbító mobiltele-fónia stb.). Majd látni fogjuk, hogy ugyan mindez benne van a fordulatban, de a döntő lökést más okozta.

A fellendülésnek – a felsoroltakon kívül szociológiai oka is van: fordulat állt be a fogyasztás terén: e mostani fellendülést (ahogy Amerikában is) a fogyasztás vezérli. Ami új jelenség. Japán korábban is a világ leginkább takarékos nemzetének számított (12–15 százalékos éves háztartási megtakarítással), s a recesszió idején még inkább fogták a jent, hátha még rosszabb idők jönnek. Minek következtében az amúgy is alulteljesítő – rossz hitelekkel terhelt – bankszféra csak állami intervenciókkal tudta túlélni a nehéz éveket. (Kis bankok csöndben tönkrementek, néhány nagy látványosan…) Most megindult a fogyasztás – nyilván az évek óta halasztott (akár termelői, akár háztartási) beruházások törték át a korlátokat, meg jött egy új generáció, amely már nem tradicionális módon akar élni, élvezni akarja az életet és ennek része a fogyasztáskultúra is. Mindez segített. És tegyem hozzá, Koizumi miniszterelnök szép csendben jelentős gazdasági reformokat is el tudott fogadtatni a konzervatív kormánnyal.

Akkor most a lényegről: a fellendülés igazi motorja a „Kína-kapcsolat”: a Japánban megindult gazdasági élénkülés legfőbb oka a Kínával folytatott kereskedelem, pontosabban az egyre intenzívebb gazdasági szimbió-zis. Nem véletlenül: Kínának nagyon megszaladt. Legalább tíz év óra pörög igen magas fordulatszámon, dől is oda a pénz (FDI: az év első két hónapjában 10,8 százalékkal nőtt), az 1,3 milliárdos piac vonzó terep. Ráadásul ma már bankot is lehet venni, (ami ugyan magas kockázatú vállalkozás, de aki első, az többnyire jól jár.) Kína ma olyan erős, hogy az amerikai kereskedelmi mérleget is fel tudja borítani. (Olcsó áruival árasztja el az USA-t, a nyereségen amerikai állampapírokat vesz, ami segít fenntartani az aszimmetrikus állapotokat, s közben gyengíti a dollárt...) Egy szó, mint száz: Japánban rájöttek arra, hogy az ellenségeskedés helyett sokkal kifizetődőbb a két gazdaság összeigazítása. A Financial Times szerint (2004. márc. 30.) csak 2003-ban egyharmadával nőtt a két ország kereskedelmi forgalma, aminek tavalyi volumene 162 milliárd dollár volt; ezen belül Japán Kínába irányuló exportja 40 százalékkal haladta meg a tavalyit.)

Az új helyzet struktúrája végül is egyszerű: Japánban marad a hight tech, a tudományos fejlesztés, az új piacok teremtése, Kína pedig a tömegtermékek felvásárlója, valamint az olcsó munkaerő révén a Japánból kitelepülő nagyvállalatok új otthona. Mind a két fél jól jár, mert ami az egyiknek van, az nincs a másiknak és fordítva. Nem is olyan rég még e két világhatalom ölre ment volna egy légypiszoknyi szigetért, most meg naponta nyílnak japán cégek Sanghajban. És a gazdasági liberalizáció következtében ma már japán részvényeket is lehet Kínában vásárolni, ami így első hallásra, fura je-lenség…

Ennek az új fejleménynek sokféle következménye lehet. Először is a három pólusú globalizációs tér szép csendben átalakul: Amerika, EU és Japán helyett ma már harmadik tagként Japán+Kína párossal kell számolni, ami más világgazdasági felállást jelent, borul az, ami eddig – úgy ahogy – már kialakult. Ennél is látványosabb fejlemény, hogy Japánnak – dollárban mérten – Kína fontosabb kereskedelmi partnere lett, mint Amerika. E fordulatnak egyéb következményei is lehetnek, s nem biztos, hogy ezek mindegyike kedvező lesz a világra nézve…  Ne feledjük, valamikor Japán is így kezdte Amerika mellett: szép lassan átvette például a televízió-, majd a memória-chip gyártást, annyira, hogy az anyaországban ma már nem is foglalkoznak ezekkel a cikkekkel. Ám Japán e „melléktermékek” gyártásán – mintegy „közben” – nőtt fel ipari világhatalommá. Lehet, hogy most Kína fogja ezt a szerepet játszani, egy ideig Japán „tanoncaként”, később majd önállóan. És akkor mi lesz? Négyosztatú globális világ?

Eddig az volt a kérdés, hogy kié legyen Ázsia – mint gazdasági tér, piac, befolyási övezet. Politikai csatározások ma is vannak a két ország között – többek között ebben a témában – de mintha ez is eldőlt volna az újabb gazdasági összefonódással: majd együtt. A globális térben ennek sincs nagy jelentősége.

Persze azért a Kína kép nem olyan rózsás, ahogy festegetem. Kína fejlődése túl gyors, a pesszimisták évek óta a túlfűtöttség veszélyéről írnak. Nem véletlenül: mivel túl sokan akarnak helyet biztosítani a jövő vonatán, így a külföldi beruházásokból felesleges kapacitások nőnek; a gyors fejlődés nyers-anyag(olaj)hiányhoz, inflációhoz vezethet. Különben is: egy milliárdos nagyságrendű gazdaságot egyensúlyban tartanai s közben átalakítani – majdnem lehetetlen feladat. A kockázat tehát nagy. Ugyanakkor épp itt érkezett jó időben a japán gazdasági szövetséges: együtt (talán) könnyebb venni az akadályt. Most már csak az a kérdés, hogy meg tud-e erősödni a japán fellendülés, korábban is volt ugyanis egy-egy nekifutás, aztán visszaesés következett. Most jobbak a startviszonyok, keményebb az elhatározás és ebben Kína is segít: ketten együtt. Egyedül nem megy – egyiknek sem.

Az élet bonyolult: a kínai fellendülés itt is a fogyasztás fellendülését hozta, s vele – mint említettem – az inflációt is. Ami egyelőre még csekély (3–4 százalék), de a guruk azt mondják, ennek kivédésére a jüan leértékelése lenne a legjobb eszköz. S lehet, hogy ez fog bejönni. Amerika két éve követeli (illetve: kéri, a diplomácia minden eszközével) a jüan árfolyam merevségének oldását, Kína nem adta be a derekát. Lehet, hogy most a gazdaság természetes igényeire reagálva mégis kénytelen lesz?

 

Ez azért jelentős átrendeződés a világban, talán ma még fel sem tudjuk mérni következményeit. De itt van a másik is, Németország – látványos visszaesése. Beindult a szorongás is: mi lesz? Nem is annyira a politikai elitben, mint inkább a társadalmi közvéleményben tör fel az elégedetlenség, a szorongás, sőt a jövőtől való félelem – írja a Der Spiegel Németország gazdasági klímájának változásáról. Valami nincs rendben, és senki sem tudja, mi az oka. Schröder kancellár reformtörekvései homokba fulladtak – eredeti elképzeléseinek tán pár százaléka ment át a pártok, a közvélemény, a társadalmi ellenállás falanxán. De nem is ez a meghökkentő, hanem Európa hajdani ipari nagyhatalmának lassú hanyatlása. A német GDP fejlődés 0. 4 százalékos (!), a munkanélküliség 4.5 millióra duzzadt, (a választási ígéretek csökkentéséről, legalább 3.5 millióra leszorított kvótáról szóltak.) Még rosszabb az állam eladósodása. Valahonnan ugyanis elő kell teremteni a pénzt az egykori (példaértékű) jóléti állam kiadásaihoz (a megengedett 60 százalék helyett ma már 64.2 százaléknál tart az adósságszint). A reformok – a strukturális átállás elemeinek megteremtése – viszont a jóléti feltételek drasztikus megnyirbálását követeli, a vele való társadalmi szembenállás érthető. Reformok befulladnak. Viszont más út nincs. Csapdahelyzet. Amit az ellenzék is érzékel: nyilvánosan ugyan élesek a szocdem kormány elleni támadások, szűkebb körben viszont a kereszténydemokratáknál is hangot kap a szorongás: a CDU-FDP, ha netán rájuk kerülne a kormányzás sora, ugyanebbe a csapdába kerülnének – csakhogy ők sem rendelkeznek csodaszerrel.

Az adatok a „szomszéd kertje mindig zöldebb”-hatással is borzolják a kedélyeket. Franciaország, a tíz éve még megmosolygott nagyhatalom fel tudott pörögni – az utcán az átlagember is látja, hogy a Peugeot vagy a Renault kocsik aratnak, míg a Volkswagen gyár négy milliárdos deficittel, tömeges elbocsátással számol.

Akik számolnak, a demográfiára gyanakszanak: huszonhét millió aktív munkavállalóra negyvenöt millió eltartott jut (amibe persze minden beletartozik: nyugdíjas, diák, csecsemő, munkanélküli, betegállományban lévő.) De akkor is: a nemzetközi versenyporondon egy ilyen foglalkoztatási szerkezettel nem lehet állva maradni. De ez csak a dolog egyik oldala. Egyre több gyár költözik keletre, Távol-Keletre. Egy-egy ilyen kivonulás kettős teher: egy multi nagy adófizető, a Siemens, amíg zömével német gyár volt, hatvan milliárdos adótétellel járult a közjóhoz. Aztán feladta, vagyis követte a globalizáció menetrendjét és kiköltözött, amivel nemcsak ez az adótétel esett ki, hanem megugrott a munkanélküli járulék szintje: a kiköltöző ugyanis az államra hagyta az általa korábban foglalkoztatott alkalmazottait. A kettő együtt (adókiesés és a keletkezett munkanélküliek eltartása – sok. Csakhogy ez a trend – a kiköltözés – bele van kódolva a globális gazdaságba. Amerikában – jóval a választási hajcihő előtt – a kivonuló nagyvállalatok hátrahagyott munkanélkülisége volt a téma, csak ott a szolgáltató szféra (azaz: a bagóért foglalkoztatottak piaca) eltüntette a szem elől e tényt.

De ez a magyarázat sem stimmel. A globalizációs hatások Franciaországot, Hollandiát, Írországot vagy Finnországot is érintették, – ezek a gazdaságok viszont sorban elhúztak a korábbi óriás, Németország mellett: nekik hogyan sikerült? Sőt, mást mondok: minden szabadpiacról szóló dogmakönyv az állam gazdasági szerepének kiirtását hirdeti, a franciák viszont nem sokat törődtek ezekkel az előírásokkal, csak lassított menetben építik le az állami cégek (egykor 30 százalékot kitevő) hányadát, sőt, stratégiai pontokon (olaj) továbbra is fenntartják az állami szerepet. Korábban a németek (és a szabadpiac-„fundik”) – lenézték ezt a rendszert – most kezdenek ámulni: hogyan lehetséges ez a sikertörténet? Persze én se merném állítani, hogy ez volna a biztos recept a túlélésre, de aki időt nyer, életet nyer: egyelőre jobban működik, mint Németországban ahol a keleti tartományok iparának „lebul-dózerolása” is beszámítható a mai mizéria okai közé.

A Der Spiegel is csak találgat. Ám jobbára csak a társadalmi rémületet érzékeli, az okokat illetően csak keresgél. Összehasonlításban alacsony a tudás-ipar, régi nevén: kutatásfejlesztést, innovációt, alapkutatást igénylő termékek részesedése az össztermelésből; magasak az adók, meg a bérekre rátapadó járulékok, amitől fuldoklik az ipar. Nemrég azt is észrevették, hogy kevés a ténylegesen ledolgozott munkaidő. És persze nyomasztó, a már említett eltorzult eltartó/eltartott arány. Számok, találgatások. Emellett itt az erős euro (1.23-25 között), ami egy exportra épített gazdaságban életveszélyes többletteher. És akkor még nem szóltam az olajárról (jelenleg harmincnégy dollár körül). Minden összejön, de senki sem tudja, hol kell megragadni az ördög grabancát – szép, csendes leépülés.

Mondhatnánk: kivétel, Európa egésze – a legtöbb ország – jól teljesít. Ám az embert elkapja a félsz: mi lesz ha ez a betegség átterjed más országokra is: a globális világban ilyesmi könnyen előfordulhat. És akkor még nem gondolok a legrosszabbra: a német szorongás kihatásaira: merre fogja lökni a politikát ez a depresszív hangulat? A konszenzusra épülő politikai egyezkedés rendszere már felborult, ami veszélyes tendenciáknak ad teret.

Átrendeződés: mára Európa vezető gazdasági hatalma Franciaország és Anglia lett, igaz, udvariasan várják, hogy Németország magához térjen, erről is szólt a nemrég lezajlott hármas (ld. Blair–Chirac–Schröder egyre közelebbi kapcsolatait.) De hogy a hatalmi viszonyok eltolódása mit jelent valójában, még nem tudjuk. Magyarországot minden esetre gáncsolja a német kór: legfőbb exportpartnerünk (sok tekintetben modell-országunk) most épp a padlón van. Némileg bizonytalanabbak a kilátások.

 

De ennek az új világhelyzetnek azért van tanulsága is: a magyar gazdaság mindennek ellenére a 3.3–3.5 százalékos fejlődési szinten pörög, de mintha nem is tudnánk, nem akarnánk örülni ennek számnak. Ami pedig bizony kisebb csoda ebben a mai világban. Persze túlzok: nem csoda ez, hanem e kis nép csendes, kemény munkájának eredménye – amihez talán némi szerencse is járul. Nézzünk körül: Csehország: 2.5 százalék, Lengyelország: 1.9 százalékos növekedéssel – pedig egy időben ők voltak az EU kedvencei. És akikhez képest, lemaradásban voltunk… (Köszönhetően a hosszú ideig szépített adatoknak.) Mi, tán félelmünkben is, de csendben kapaszkodtunk felfelé. A szolid munkának mostanra lett eredménye. Amit viszont meg kéne becsülni, jobban, mint ahogy ez manapság a politikai elit retorikájából vagy a média depressziós, olykor már „temetési” híreiből kitűnik. Ott mintha nem is létezne ez a hír. Pedig a mai világban elkelne egy kis – óvatos – megkönnyebbült sóhaj.