Június 2004
Amerika és a többiek

Kovalszki Péter

Egy detroiti orvos egy napja (élete?)

Shelby, 2004. május 5.

A szerkesztő ötlete volt, hogy számoljak be egy amerikai orvos egy napjáról – s a felelősség is az övé (meg talán az életé?), ha ez érdektelenre sikeredik. Maga a Detroit-környékiség különösebben nem meghatározója napomnak – a szakosodásom és praxisom természete sokkal fontosabb e vonatkozásban, s itt mindjárt be is mutatkozom: belgyógyász és geriáter vagyok, s magánpraxisban egy kilenctagú vegyes – azaz több specialitást felölelő – orvoscsoport tagjaként művelem szakmá(i)mat, Detroit északkeleti körzetében, Mt. Clemensben. (Érdekesség gyanánt: több mint száz évvel ezelőtt kórháza – a katolikus affiliá-ciójú St. Joseph Mercy of Macomb – fürdőszanatóriumként indult.)

Munkaidőm mintegy heti ötvenhat órát, azaz öt és fél napot tesz ki – azaz hétfő reggeltől szombat délig dolgozom, átlagban napi tíz órát (csütörtökön tizenkettőt). Ebből – a hét négy napján – mintegy huszonkét órát töltök a rendelőben, ahol vegyes-általános belgyógyászati és geriátriai járóbeteg-rendelést folytatok (de onnan haza is viszek munkát). A munkaidőm fennmaradó részét (kb. heti harmincnégy órát – a hét hat napján) idős betegek számára létesített két kórházotthonban töltöm („nursing home”), melyekben az orvos-igazgatói munkakört is ellátom, a beteggondozás követelményei mellett. A kórházban – ahova betegeimet beutalom – az utóbbi három hónapban nem vizitelek rendszeresen, mert csoportunk a napi munkát egy, a kizárólagosan csak a kórházban dolgozó orvoscsoportra bízta. Számomra ez rövidesen módosulni fog – ősztől egy geriátriai konzultatív szolgáltatást indítok, mely rendszeres kórházi jelenlétet is igényel.

A „munkához” tartozik az is, hogy a kórházotthonok sürgősségek esetén bármikor hívhatnak, ezt a „permanens ügyeletet” megosztjuk néha két kollégával. Távolról nagy tehernek tűnhet, de tulajdonképpen nem oly nehéz, ezt is meg lehet szokni, mint annyi más, a szakmával járó terhet.

Tipikus munkanapom tehát reggel fél hét körül indul – felkeléssel, kávéfőzéssel, majd a reggeli elektronikus – inkább európai – posta átfutása, esetleg megválaszolása, a napilapok (elektronikus kiadásának) átböngészése következik, s ezek között a Krónika, a Magyar Hírlap, Népszabadság, a Magyar Nemzet, New York Times és az International Herald Tribune szerepelnek, s mindig belenézek egy angol nyelvű „intellektuállis portál” anyagába is (Arts and Letters Daily a neve, ajánlom mindenkinek s ideírom internetcímét is

(http://www.aldaily.com)

Legkésőbb fél kilenckor már dolgozom, többnyire valamelyik kórházotthonban, ahol egy orvosasszisztens is segít, s dél körül vetődöm a rendelőbe, ahol járóbeteg-rendelést folytatok – betegvizsgálat, eredmények és levelezés átnézése, elintézése, telefonhívások megválaszolása, Doppler-vizsgálatok leolvasása stb., a műsor itt kb. du. ötig tart. Igen gyakran aztán vissza kell mennem a kórházotthonokba, új betegek felvétele általában ekkor történik, s úgy hét felé, egy harmincperces úszás után kerülök haza. Otthon vacsora – néha egyedül vagy együtt Marival –, mikor a nap eseményeit is megbeszéljük (szintén orvos, s az ő napi műsora sem könnyebb), telefonbeszélgetés lányainkkal (ők is orvosok – Anna alorvos Bostonban, Kati még medika Ann Arborban). Aztán kis tévé esetleg, átnézni a csigapostát, s az esti-amerikai– elektronikusat is, levelezés, orvosi dokumentáció, majd olvasás („reading for pleasure”, most épp W. S. Maugham életrajzát olvasom, mely egy redivivus Maugham-kultuszt látszik jelezni), s lámpaoltás úgy éjfél után.

Ez bizony unalmasnak és egyhangúnak tűnik, emberi kapcsolatok ápolására hétközben a telefon s az e-mail, személyesebb formában meg a hétvége áll csak rendelkezésre, s a vakációk – mi alatt mindig elutazunk valamerre –, s ide tartoznak a szakmai továbbképzések is, melyek szintén a világjárás egyik formáját jelentik, s egy-egy „vacsora-gyűlés”(„dinner meeting”) formájában a mindennapokba is beleférnek. Hétvégéken látogatjuk egymást lányainkkal, barátainkkal, ekkor vetődünk el egy koncertre, operába, moziba vagy kiállításra, s „ápolgatjuk magyarságunkat” – erre szánt még a minden év  augusztusában az MBK szervezte Itt-Ott találkozó is. A munka viszont soha sincs távol, néha komolyabb szakmai szövegek, előadás megírására, szakmai találkozókra a hétvégén kerül sor.

Végezetül: nagy „egyiptomi dologház” ez az Amerika, irigykedve figyeljük innen európai barátaink, kollégáink életét; kevesebb hajtás, kevesebb pénz, kevesebb biztosítás, kevesebb ügyvéd, de több szabadidő, több, tartalmas emberi kapcsolatra szánható idő s alkalom, kevesebb tér és több – még ha néha akolszagú is, de emberi meleg, szóval minőségibb élet. Avagy csak a szomszéd gyepe zöldebb?