Június 2004
Amerika és a többiek

Amerikából és Európából nézve

Szerkesztőségünk Amerika és a többi földrész viszonyának közvetlenebb, személyesebb megvilágítása érdekében politológusokat, újságírókat, különböző szakterületeken dolgozó, főként az Amerikai Egyesült Államokban élő (potenciális) Korunk-olvasókat szólított meg – részben a politikai helyzetet, részben a kulturális tapasztalatokat állítva a kérdések középpontjába. Így tulajdonképpen két ankét futott párhuzamosan; az elsőre, illetve a másodikra (vagy mindkettőre) beérkezett válaszokat a szerzők ábécé-rendjében, a kérdések és feleletek számozásával közöljük. (A címek többségét a szerkesztő adta.)

A szerkesztő kérdései:

I. 1. A frankfurti könyvvásáron (2003-ban) Susan Sontag többek közt ezt mondotta: „Amerika tehát most a civilizáció védelmezőjének és Európa megmentőjének látja magát, és csodálkozik, miért nem érti ezt Európa; az európaiak pedig meggondolatlan harcosállamnak látják Amerikát – amit az amerikaiak azzal viszonoznak, hogy Amerika ellenségének látják Európát.” Valósnak véli Ön ezt a megállapítást? Ha igen, milyen magyarázatot fűzne hozzá (személyes tapasztalatai alapján is)?

 

2. Miben különbözik egymástól az amerikai és az európai életforma? Hagyományőrzés és dinamizmus miképpen viszonyul egymáshoz itt és ott?

3. Szakmájának (foglalkozásának) gyakorlásában, lehetőségekben és elvárásokban milyen (alapvető?) különbségeket lát európai (erdélyi, magyarországi, közép- vagy nyugat-európai) és Egyesült Államok-beli tapasztalatai alapján?

 

 

II. 1. Véleménye szerint az Amerikai Egyesült Államok számára mit jelent a többi földrész? Hol helyezkedik ma el ebben a rangsorban Európa?

 

2. Kérjük, értelmezze a következő állítást: „A legrosszabb forgatókönyv az amerikai Nyugat számára az lenne, ha egy túlméretezett Poroszországgá válna: egy kötekedő, a katonai erő mániákusa. Európa számára ugyanezt a veszélyt egy nagyra nőtt Svájc modellálhatja: semlegességbe burkolt önzés és kisszerű parokialitás. Ezt elkerülendő mindkét kontinens vezetői részéről a transzatlanti identitás pozitív meghatározására van szükség.” (Dominique Moisi szövegét magyar fordításban a Kritika 2004. februári számából idézzük.)

 

3. A közeledő elnökválasztás hogyan befolyásolja Amerika és Európa viszonyát? Mit vár a 2005-ös Amerikától?

Böjtös László (építészmérnök, Cleveland)
Európához viszonyítva kamasz ország

I. 1. Amerika részéről nincs ebben semmi tudatosság, messiási elképzelés. Egyedül maradt a szovjet szétesése után világhatalom.  Könnyebb volt az osztottság állapotában:  felmérni egymás erejét, számolni összehasonlításként egymás rakétáit. Új szerepében lehet,  hogy hibázik, minden döntése nem nyer elismerést.  Múltbeli szerepléseivel mégiscsak érdemel valami bizalmat: Európa győzelemre segítése két világháborúban, majd a közelmúlt balkáni beavatkozása.  Tízezrek halálát, százezrek földönfutóvá válását okozta az Európai Unió és az ENSZ tétovázása, kivárása. Boszniát a NATO-n keresztül Amerika mentette meg a további pusztulástól. Mindezek inkább könyvelhetők pozitívumnak, mint világzsandár akciónak.

 

I. 2. Amerika Európához viszonyítva kamasz ország. Gyökerei felszínesebbek. Műveltsége pragmatikus, ugyanakkor az amerikaiak tudatosan élvezni akarnak egy civilizációt, amely már nem európai örökség, hanem az övék, amerikai. Kapaszkodnak a közel két és fél évszázados létteremtés  lelkületébe és ennek az egyénre ható elvárásaiba. Ennek hajtóereje az egyéni felelősségtudat és a dinamizmus.

Az újabb betelepülők hoznak és őriznek egy egyéni kultúrát. Ez azután kopik, de mindenképpen színezi a meglevőt. A 20. század eleji ehhez viszonyulással szemben ez ma értéktöbbletnek számít.

 

I. 3. Építészmérnöki háttér alapján, de meglehetősen általános megállapításként mondható,  hogy kasztrendszer nélküli,  egyedül a tudásra alapozott a befogadottság. Amerika rövid léte alatt elért eredménye  többek között annak tudható be, hogy a viszonylag újat is mindig túl tudta lépni egy újabbért, gazdaságosabbért, praktikusabbért. A fogyasztó réteg sem ragadt le, hanem befogadója volt mindig a számára előnyt jelentő újnak. E réteg iránti felelősség diktálja azt az építészetben, hogy az alkotó szakmai, esztétikai önkielégítése csak a megrendelő által állított feladat leggazdaságosabb megoldásán keresztül érhető el.

 

 

II. 1. Amerika mint egyedül maradt világhatalom elsősorban olyan irányba néz, ahol bajt vél látni. Ez  jelenleg nem Európa. A „hidegháború” idején, közös érdekből az európai színtér volt a frontvonal és a prioritás.

 

II. 2. A szovjet szétesése óta van Amerika új szerepében. Mint a történelemben annyiszor, nincs előre tervezett politika, hanem vélt vagy valódi bajelhárítás. Ez legtöbbször kuszáltságot eredményez, mivel ez a meglátás nem általánosan osztott. Érdekegyeztetés ugyan van, de ezt nehéz közös nevezőre hozni. A közelmúlt tanulságai remélhetőleg megindítanak egy közös érdekdefiníciós közelítést.

 

II. 3. Érdekes paradoxonnak számító tény volt az, hogy Bush elnöki három évében, miközben Európa szinte gúnyt űzött szerepléséből, USA-beli hosszan tartó népszerűsége rekordot állított fel. A sokszor kíméletlen ellenzéki elnöki kampány meglehetősen helyi (USA)dimenzióban bonyolódik. Ennélfogva az amerikai választópolgár sem gondolkozik világdimenzióban. Ha elnöki személycsere történik, ez magában biztatást jelentene Európának. Ugyanakkor a nagy amerikai erény, a pragmatizmus egy újabb Bush négy évben minden bizonnyal pozitív irányba gyümölcsözne.

Csergő Zsuzsa (politológus, Washington, DC)
Bevándorló társadalom

I. 1. Sontag megállapítása olyan értelemben valós, hogy létező és hatásukban jelentős álláspontokat jellemez.  A megállapítás mögött rejlő kritikai álláspont az amerikai külpolitikát illetően azonban szintén valós, és Amerikára ugyanúgy jellemző.  Ilyen értelemben Sontag megállapítása egyben meg is kérdőjelezi a benne foglalt állítást.  Amint a Korunk különszám címe is sugallja, Amerika földrésznyi ország, annak megfelelő sokféleséggel, ezért aztán egy oly módon megszemélyesített „Amerika”, aki „látja magát” és „csodálkozik”, semmiképpen sem lehet azonos az amerikai társadalommal.  Feltehetően Sontag sem az utóbbi gondolatot kívánta sugallni, amikor ilyen sarkosan fogalmazott.

Sok amerikait valóban váratlanul ért az iraki háború kapcsán világszerte felhevült Amerika-ellenesség.  A reakciók spektruma viszont a Sontag által sugallt egyszerűsítésnél gazdagabb és érdekesebb. Az európai tüntetések valójában egy igen fontos belső vitához járultak hozzá. Amerikában, akárcsak demokratikus társadalmakban általában, folyamatos vita folyik a korszak alapkérdéseiről. Bizonyos kérdéseket egymást követő generációk ismételten felvetnek és megvitatnak. Az ilyen jellegű viták jelentősebb fordulópontokat követően különösen felerősödnek. Amerikai szempontból a második világháború óta ilyen fordulópontot jelentett a vietnami háború és a hidegháború vége, és az amerikaiak hasonló fordulópontként élik meg a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat.

A terrortámadásokat követően amerikai külpolitikai döntéshozók valóban úgy tesznek, mint akik a civilizáció védelmezésére szálltak harcba mindazok ellen, akik szerintük nem értik és nem szeretik „a mi szabadságunkat”.  Ezzel szemben az amerikai társadalomban (médiában, egyetemeken, munkahelyeken, középiskolákban) Amerika külpolitikájával kapcsolatban fontos beszélgetések és az elnökválasztási kampány folyamán egyre élesedő viták folynak arról, hogy mi is legyen az amerikai állam nemzetközi stratégiája.  (A novemberi elnökválasztás a lakosság szempontjából természetesen nem fog választ adni a kérdésre.)

Az amerikaiak között igen erőteljes az az álláspont is, miszerint a jelenlegi külpolitika a világ békéje szempontjából veszélyes. Ilyen értelemben az Európa felől érkező kritika nem sokban különbözik amerikai megfelelőjétől.

 

I. 2. Amerika évszázadok óta bevándorló társadalom, ezzel szemben Európába csak az utóbbi évtizedekben indult meg jelentősebb méretekben a bevándorlás. Ez a különbség alapvetően befolyásolja a két kontinens társadalmainak alakulását. Ennek tudható be az amerikai társadalomnak az európaihoz képest közismerten magasabb fokú belső mobilitása. Az amerikaiak általában kevésbé ódzkodnak az újrakezdéstől. Új város, új állam, új egyház, új külső – mindezek itt a szokásos, nem pedig a  rendhagyó kategóriájába tartoznak. Az amerikaiaknak más a térhez, a helyekhez való viszonya. Az amerikai városokat bevándorlók építették, akiknek a gyerekei aztán továbbvitték magukkal az újrakezdések ethoszát. Az európaiak számára ismert „szülőház” fogalmának, a hozzá kapcsolódó érzelmi kötődésekkel, itt nincs is megfelelő jelentése. Hogy mit nyer és mit veszít egyén, család, közösség az újrakezdések/megújulások kultúrájában, szemben az Európában szokásosabb folytonosság-állandóságkereséssel? Az összehasonlítás mérlegét tizenhat év távlatából sem tudom megvonni.

Ugyanakkor az amerikai társadalom értékeiben-vallásosságában, az amerikai alkotmányhoz való (bizonyos értelemben szintén vallásos) ragaszkodásában, sőt (az amerikai filmek és popzene által sugallt kép dacára) prűdségében jelentősen konzervatívabb az európai társadalmak többségénél. Ezért aztán a hagyományőrzés és dinamizmus spektruma itt sokkal komplexebb, érdekesebb, mint amilyennek első közelítésben tűnik. A térrel, helyekkel való kapcsolatukban az amerikaiakat mintha több generáció után is „bevándorló idegek” mozgatnák, vinnék előre. Az életmód egyéb vonatkozásaiban, vagyis emberi kapcsolataikban mintha továbbra is a puritán hagyomány lenne a meghatározó.

Amerikának egyszerűen más az egyensúlyi állapota, mint Európának és a többi földrésznek.  Ez teszi külső szemmel izgalmassá és egyben frusztrálóvá ezt a kontinensnyi országot. Ugyanemiatt viszont a világ „amerikanizálódásától” sem kell tartanunk.

 

I. 3. Politológus és egyetemi tanár vagyok. A szakmát Amerikában tanultam, és ezen a területen sajnos nincsenek európai tapasztalataim.  Amerikai szakmai tapasztalataim mérlege viszont bevándorlóként egyértelműen pozitív.  Azt gondolom, hogy Amerika általános értelemben a szakképzett bevándorlókkal szemben is befogadóbb, elfogadóbb, és bizalmat előlegezőbb, mint Európa. Természetesen „Amerika” és „Európa” ebben a kijelentésben is csupán elvont gyűjtőnevek, hiszen a regionális különbségek az egyetemek szakmai kultúrájára itt is hatással vannak. Bár az amerikai egyetemek eleve nemzetközi jellegűek, társadalomkutatással foglalkozni és azt tanítani olyan nagyvárosban, ahol az egyetemen kívüli közeg is nemzetközi kultúrájú, számomra különösen érdekes élmény. Washington DC, ahol dolgozom, ilyen szempontból sok lehetőséget nyújt.  Amúgy nem hiszem, hogy a tanítás és kutatás különböző környezetekben alapvetően más lenne. A diákok tapasztalatai, a kutatás eszközei és a kérdések súlya persze különbözik.

A nemzetközi politika iránt vonzódó amerikai kollégáim és diákjaim közül sokan úgy látják, hogy nagyhatalmi kultúrában felnőni és nagyhatalom állampolgárának lenni nem minden szempontból előnyös, viszont mindig felelősségekkel jár.

Éltető Lajos (egyetemi tanár, Portland)
Európa nem cselekvőképes Amerika nélkül

I. 1. Mint sokszor, Sontag most is túllőtt a célon. Amerika Európa megmentőjének hirdethette magát mindaddig, amíg a szovjet veszély fennállt, azóta azonban nem lehet az, s nem csodálkozik azon, hogy tegnapi érdemeiért Európa ma nem hálás. Amerikára épp az jellemző, hogy – a belföldi kormánypropagandától eltekintve – tárgyilagos álláspontot tanúsít a mai Európával szemben. – Az európaiak pedig nagyon tévednek, ha a jelenlegi amerikai kormány politikáját összetévesztik Amerikával.

 

I. 2. Ez egy nagyon bonyolult kérdés, röviden nem lehet válaszolni rá. Vannak dolgok, melyekben Európa – legalább a felszínen – hagyományőrzőbb Amerikánál; de ne feledjük, hogy az európai kultúra többszörösen öngyilkos lett a múlt század folyamán. Amerika Európánál jobban ragaszkodik pl. a közös keresztény gyökerekhez, valamint az ugyancsak európai eredetű, felvilágosult demokráciához.

 

I. 3. Tekintettel arra, hogy szakmámat csak az Egyesült Államokban gyakoroltam, válaszom egyoldalú. Romániában töltöttem ugyan egy évet kutatással, de az még a Ceauºescu-korban volt, amit sehogyan sem lehet közös nevezőre hozni az amerikai körülményekkel.

Egyetemi tanárként azonban azt látom, hogy mind az európai, mind az amerikai felsőoktatás krízishelyzetben van, ami főleg a politikai akarat s a ráfordított anyagi javak hiányának tulajdonítható.

 

II. 1. Európa a Bush-kormány alatt vesztett fontosságából. Politikailag a közép-keleti ellentétek miatt, gazdaságilag pedig mert az ázsiai kapcsolatokból több haszon származik az amerikai kereskedelem számára.

 

II. 2. Ilyesmire nincs kilátás, Amerika nem diktatúra, s a politikai korrekciós folyamat már elkezdődött. Ha a republikánus rendszer megbukik novemberben, akkor más kurzus kezdődik; ha nem, akkor is változni fog a jelen, belpolitikailag is tarthatatlan helyzet. Európa pedig nem cselekvőképes Amerika nélkül.

 

II. 3. Bármelyik párt győz, Amerika európai politikája pozitív irányba fog eltolódni – ám ez az EU-tól is függ.

Gálfalvy Hanga (biostatisztikus)
Majdnem általános munkaközpontúság

I. 1. „Amerika tehát most a civilizáció védelmezőjének és Európa megmentőjének látja magát... az európaiak pedig meggondolatlan harcos államnak látják Amerikát.” Susan Sontag megállapítása kissé leegyszerűsíti a helyzetet, mert egy, bár nagyon befolyásos, de korántsem elsöprő támogatottságot élvező csoport ideológiai pozícióját általánosítja egész Amerikára, és az európai országok közötti elég jelentős véleménykülönbségeket is az asztal alá söpri. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak a „szélsőségesek” véleményét állítja szembe, hiszen az AEÁ-ban a lakosságnak körülbelül a fele értene egyet többé-kevésbé a mondat rájuk eső részével. Amerika saját történészei szerint a 20. század folyamán két világháborúban is „megmentette” Európát, tehát ez nem egy új keletű pozíció, és távolról sem korlátozódik a konzervatív/republikánus beállítottságú személyekre. Ami ténylegesen új, az a jelenlegi kormány messianisztikus küldetéstudata és a nemzetközi közösség következetes mellőzése. A 2003-as frankfurti könyvvásár óta annyiban változott a helyzet, hogy az iraki háború nehézségei miatt egyre többen mernek tiltakozni. A liberálisnak tartott sajtó immár naponta írja: hiba volt a nemzetközi közösséget magunk ellen fordítani. Ugyanakkor kétségtelen, hogy még mindig nagyfokú a bizalmatlanság mindenféle nemzetközi intézménnyel szemben (például az ENSZ-ellenesség különösen magas). Az átlagamerikainak nehezére esik egyenrangúként látnia hazáját más országokkal. A nacionalizmust az „amerikai modell” nagyfokú sikerességének a látszata dagasztja. Európa az ő szemükben nem elég hatékony a termelésben, a tudományban, a saját és a világ válságainak a megoldásában; a bürokrácia és képmutatás melegágya. Nem csoda, hogy folyton megmentésre szorul – gondolják sokan. A külföldi „beavatkozások” ügyében a vita eredetileg az izola-cionisták és wilsonisták (Woodrow Wilson doktrínájának követői) között zajlott. A 2001. szeptember 11-i események után a neokonzervatívok az előbbieket ideiglenesen elhallgattatták (egy olyan világban, ahol a terroristák házhoz jönnek, nehéz azzal érvelni, hogy minden ország csak a saját dolgaival törődjön), az utóbbiak egy részét kooptálták a saját terveik számára. A világ többi része csak abban reménykedhet, hogy még a novemberi választás előtt jobb belátásra térnek a megtévesztettek; egy esetleges második Bush-kormány alatt nem számíthatunk számottevő ideológiaváltásra.

 

I. 2. Szocialista, kelet-európai országban felnőtt embernek szembeötlő az amerikaiak majdnem általános munkaközpontúsága. Az „önkéntes túlórázás” természetes részéve vált a fehér galléros amerikaiak életformájának, és elterjedt a tinédzserek állandó munkahelyes dolgoztatása (iskola után, előtt) – a nevelés fontos részének és zsebpénzforrásnak is tekintik. Az alapvető különbségnek az európai és amerikai életforma között mégis a nagyfokú mobilitást látom: az amerikai családok átlag ötévenként költöznek, míg az európaiak jobban ragaszkodnak „gyökereikhez”. Persze most már Európában is egyre többen költöznek sok száz kilométert egy jobb állás reményében, de az amerikaiak ezt majdnem fél évszázada művelik tömegesen. A nagy-mértekű bevándorlással egybekötve a mobilitás a közösségek és hagyományok gyengüléséhez vagy felhígulásához vezetett.  Létezik amerikai regionalizmus, lokálpatriotizmus, de nem annyira elterjedt, mint Európában. Amerika bevándorlóország, s mint ilyen, heterogén. Sokáig az „olvasztótégely” elmélete tűnt az amerikai bevándorlók beilleszkedési modelljének, de ma már világos, hogy nem működik: az utóbbi évtizedek bevándorlói (főként a latin-amerikaiak, de az ázsiaiak is) külön közösségekben maradnak, nem olvadnak be a „többségbe”; a társadalom egyre inkább töredékeire oszlik. A New York-i földalattiban minden náció a saját anyanyelvén olvas újságot, és nagyon kevés az átfedés az ezekben közölt hírek/vélemények között. Az amerikai társadalmi csoportokat összekötő információs és kulturális kapcsok rohamosan gyengülnek. Ez egyébként nyugat-európai gond is, a britek és franciák már évek óta cikkeznek erről; itt Amerikában még aránylag kevesen mernek írásban panaszkodni.

 

I. 3. Biostatisztikus vagyok, a szakmámat itt tanultam, otthon Erdélyben nem gyakoroltam, tehát nem sok rálátással rendelkezem a szakmám otthoni helyzetére. Két dolgot azért elmondanék. Először is Kelet- és Közép-Európában mindig az elméleti tudományokra helyezték a hangsúlyt az alkalmazott tudományok rovására, részben ideológiai, részben anyagi okokból, mert nem volt pénz a sokszor nagy befektetéseket igénylő felszerelésre. Ma már változik a mentalitás, de az (alkalmazott vagy elméleti) tudományokra Európában fordított pénzösszeg egyelőre nem elég arra, hogy a kutatás színvonala az amerikait  megközelítse, netán túlhaladja. A második megjegyzésem, hogy a 20. század második felében az amerikai tudomány és technika rohamos fejlődésében jelentős szerepet játszott a statisztika. A kutatás szerves, elkerülhetetlen részévé tették az elméleti eredmények ellenőrzését empirikus adatok statisztikai kiértékelésével. Míg egy átlag erdélyi/magyarországi értelmiségi a statisztikusokat csak a közvélemény-kutatással és az országos statisztikai adatok összeállításával hozná kapcsolatba, itt majdnem minden egyetemista átesik legalább egy statisztikakurzuson, és a társadalom- vagy természettudományos végzettségűek többsége a karrierje folyamán több-kevesebb rendszerességgel használ egy statisztikai programcsomagot, vagy fordul egy szakavatott statisztikushoz segítségért. Ezért mondhatom azt, hogy a szakmámban lehetőségeim Amerikában jóval nagyobbak, mint otthon lennének. Ez magasabb elvárásokat is jelent, hiszen ha a felhasználók maguk is konyítanak a statisztikához, csak a nehezebb kérdésekkel fordulnak a szakemberhez. Természetesen itt is vannak hiányosságok a szakmámban: hiánycikk jelenleg az olyan szakember, akinek megvan az elméleti alapja, de ugyanakkor hajlandó és képes a „laikus” kliensekkel érthetően, hatékonyan kommunikálni.

Gömöri Endre (publicista, Budapest)
A prioritás sorrendje: Közép-Kelet, Oroszország, Kína, Európa

II. 1. Immár közhely, hogy a szovjet birodalmi összeomlás óta az Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom. Ez hármas változást hozott az amerikai stratégiában.

Először: dogmává emelte azt a korábban is meglévő (lásd: intervenciók Chilében, Szomáliában, Libanonban és másutt) meggyőződést, hogy Washington érdekei globálisak, tehát „mindenhez” köze van, bármelyik földrészről is legyen szó. Ennek egyik mellékterméke volt, hogy megerősítette a stratégiai gondolkodás irracionális, messianisztikus elemeit, hiszen – mint a Gorbacsovval tárgyaló Reagan mondotta – a „gonosz birodalma” omlott össze. A változás még a „harmadik utas”, amerikai normák szerint csaknem „szociáldemokratizáló” Clintont is megérintette. Az ő elnöksége alatt született meg a humanitárius intervenció modellje. Ez a folyamat (részben az Al Kaida terror reakciójaképpen is) kiteljesedett a neoliberálisok és a nagy hatalmú evangelizáló egyházak befolyása alatt kormányzó Bush-kurzus idején. Az amerikai történelemben először vált a hivatalos stratégia részévé a megelőző háború és ennek logikus következményeképpen az a gyakorlat, hogy  terrorizmus ellen államok elleni katonai támadással lehet és kell harcolni (Afganisztán, Irak).

Másodszor: a szovjet összeomlás olyan területeket tett szabaddá az amerikai gazdasági, politikai és katonai jelenlét számára, amelyek addig tabunak számítottak (közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok, Kaukázus és Grúzia, balti államok).

Harmadszor: e két tényezőnek döntő szerepe volt abban, hogy megváltozott az amerikai politika prioritási sorrendje. A változás legmarkánsabb eleme az volt, hogy Európa ebben a prioritási rangsorban előbb első helyét veszítette el, majd tovább csúszott, és ma – véleményem szerint – a harmadik-negyedik helyen áll.

Ennek a trendnek érdekes története van.

Amerikában már a II. világháború előtt is volt egy csendes-óceáni kapcsolatok preferálását ajánló irányzat. Akkor azonban még az atlanti érdekeltségű, keleti parti gazdasági-politikai elit hatalmi fölénye érvényesült. Roosevelt erre támaszkodva tudta (nem kis belharc árán) bevinni az országot a nácik ellen vívott európai háborúba. Hitler veresége után is megmaradt az atlanti orientáció fölénye. Japán megszállása után MacArthur tábornok, az amerikai helytartó megkísérelte ugyan a csendes-óceáni (tehát kelet-ázsiai) kapcsolatrendszer felértékelését, de vereséget szenvedett. A vereség magyarázata az volt, hogy a hivatalos amerikai politika hibásan ítélte meg a kínai helyzetet, és a polgárháborút végül megnyerő kínai kommunistákat egyszerűen szovjet csatlósoknak tekintette. Ennek következtében a bolsevik hatalmat tekintették a legfőbb ellenségnek és a Jalta utáni Nyugat-Európát a leginkább fenyegetett régiónak. Az egyébként zseniális George Kennan erre alapozva dolgozta ki a feltételezett szovjet agressziós tervekkel szemben a „visszaszorítás stratégiáját”. Ez egyben konzerválta Európa első helyét a rangsorban (a nyugatnémet állam létrehozása, Marshall-terv, NATO megalakítása).

Európa első helye az amerikai stratégiai szemléletben akkor kezdett megrendülni, amikor kiderült, hogy Washington már l947 óta tévesen ítélte meg a szovjet–kínai kapcsolatok jellegét. Peking  nem Moszkva vazallusának, hanem vetélytársának, sőt katonai szempontból potenciális ellenségének bizonyult (szovjet-kínai fegyveres összecsapások a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a két hatalom távol-keleti határán, az Amur mentén).

Ebben a helyzetben jelent meg a színen Henry Kissinger, a háború utáni Amerika egyetlen, Kennanhoz mérhető színvonalú diplomáciai gondolkodója. (Azzal a lényeges különbséggel, hogy az ő kezében tényleges hatalom koncentrálódott. A döntő pillanatban egyszerre volt külügyminiszter és nemzetbiztonsági főtanácsadó.)

Kissinger szervezte meg Nixon kínai útját, ami áttörést hozott a két hatalom kapcsolatában. Erre támaszkodva kidolgozta az amerikai politikai stratégia új formuláját: „A Kína és a Szovjetunió közötti viszálykodás akkor szolgálta legjobban céljainkat, amikor mindkét féllel szorosabb kapcsolatot tartottunk fenn, mint ők egymással.” Ez a definíció túlélte a szovjet rendszert. Érvényes a mai orosz–kínai–amerikai viszonyra is. Olyannyira, hogy a háromszög orosz és kínai csúcsán is megkísérlik alkalmazni.

A máig továbbélő kissingeri alaptézis egyik feltűnő vonása volt – és ez is érvényes maradt –, hogy nem szerepel benne Európa. A hetvenes évek eleje óta az amerikai stratégia rangsorában Európa csak a harmadik helyen szerepelt Peking és Moszkva után.

A Bush-elnökség időszakában, tehát az utolsó négy évben ez a rangsor tovább módosult Európa kárára.

A már említett új lehetőségek kihasználásával Amerika ugyanis nemcsak gazdasági erejével, hanem katonáival is jelen van a korábbi szovjet uralom idején tiltott zónának számító területeken, amelyek nem véletlenül a szélesebb értelemben vett közép-keleti olajbázis csatolt részeinek tekinthetők. Háborút visel Irakban, megkísérel kiegyezni Iránnal, és megpróbálja megmenteni mai fő olajbázisa, Szaud-Arábia veszélyben forgó uralkodó elitjét. Ez magában hordja a vereség kockázatát is (Irak). Ám azon nem változtat, hogy maga a kísérlet – ha rövid lejáratra is – ezt a területet az amerikai stratégiai rangsor élére helyezi. Ez módosítja a szerintem történelmileg érvényes Peking–Moszkva–Európa listát. Ma tehát a prioritás sorrendje véleményem szerint a következö: 1. A legszélesebb értelemben vett Közép-Kelet. 2. Oroszország (mint alternatív olajellátó) 3. Kína (mert maga is olajimportáló) 4. Európa.

 

II. 2. Dominique Moisi, akinek a kérdésben foglalt megállapítását értékelnem kellene, igen jelentős külpolitikai szakértő, a Nemzetközi Kapcsolatok Francia Intézetének (IFRI) főtanácsadója.

Azt is előre kell bocsátanom, hogy egyike azoknak a ritka francia politológusoknak, akiknek véleménye rendszeresen utat talál az amerikai és brit médiába. Ami ezek után a kiválasztott idézetet illeti, az szerintem sajnálatosan kevés támpontot ad az értelmezéshez.

1. Az első passzus olyan veszedelmeket idéz fel, amelyek véleményem szerint irreálisak. Bármi is történt az elmúlt négy évben a Bush-kurzus alatt (amely szerintem is a legreakciósabb az USA modern történelmében), az nem módosíthatta sem a néhány évszázad során kialakult nemzeti karaktert, sem a világ legliberálisabb alkotmányának szellemét. Ezért irreális az a félelem, hogy ez az ország valamiféle porosz típusú állammá válhatna. Minden európai országban jóval nagyobb ez a veszély. Beleértve Franciaországot is, amely a kontinens legcentralizáltabb parlamenti demokráciája.

Hasonlóképpen értékelhetetlenül irreális számomra Európa Svájccá válásának víziója. Csak körül kell nézni a kontinensen. Egyébként Svájc jellemzésében (önzés, parokialitás) felfedezhetők a francia értelmiségi elittől nem idegen intellektuális arrogancia elemei. Svájc semlegessége európai érték. (Hová menekült volna Voltaire vagy Chaplin – vagy éppenséggel Lenin?) A svájci bankrendszert pedig a modern kapitalizmus hozta létre,  mert szüksége volt egy olyan centrumra, ahol – noha cinikusan hangzik  – üldözők és üldözöttek hasonló bizalommal helyezhették el a rablott vagyont és az átmenekítettet egyaránt.

2. Homályos számomra a második passzus is, amely a „transzatlanti identitás pozitív meghatározását” igényli a fenti, véleményem szerint nem létező veszélyek elhárítására. Ráadásul még európai identitás sincs, nemhogy transzatlanti, lévén az identitás par excellence nemzethez kapcsolódó fogalom. Ami pedig nincs, azt nem lehet pozitívan meghatározni. Szerencsére Moisi felkérést kapott a kiváló külpolitikai szakértőket tömörítő Trilaterális Bizottságtól, hogy írjon egy jelentést a transzatlanti viszonyok megjavításáról. Moisi a minap  egy, a Financial Times számára írt cikkében összefoglalja jelentésének tartalmát. Íme: „Eljött a pillanat, hogy Chirac elnök bebizonyítsa, Franciaország felelőssége tudatában lévő hatalom, amely nem leli örömét abban, hogy Irakban Amerikának nehézségei vannak, és amely nem várja tétlenül Bush vereségét az elnökválasztáson. Hosszú ideje most van a legjobb alkalom arra, hogy Franciaország vezető szerepet vállaljon az Amerikáig vezető hidak újjáépítésében.”

Semmi homály. Moisi – Moisi értelmezése szerint.

 

II. 3. Erre a kérdésre lehet adni a legtömörebb választ, mert ez igényli a legkevesebb intellektuális erőfeszítést. Két változat is kínálkozik arra a kérdésre, hogy az amerikai elnökválasztás után mit várhatunk (mit várhat Európa) a 2005. esztendő Amerikájától. A legtömörebb és legbecsületesebb változat: nem tudom. A második változat: semmit a lényegben, némi finomodást a stílusban.

A médiainformációk özöne ellenére (vagy éppen azért, mert azokat célzatosan táplálják tudatosan szelektált médiumokba) nem tudjuk, hogy voltaképpen „kicsoda” és milyen színvonalú politikus Bush. Amerika leghíresebb újságírója, Bob Woodward – aki előtt minden ajtó nyitva áll, beleértve azt is, amely az elnök dolgozószobájába vezet – könyvet írt a Fehér Házról. A Time hírmagazin kritikusa ennyit tudott meg a könyvből Bush személyiségéről: „Úgy látszik, az elnök nem együgyű, csak azt játssza a tévékamerák előtt. Ő és stratégiai tanácsadója, Karl Rowe meg vannak győződve arról, hogy az amerikaiak erős, istenfélő, egyszerű szavú elnököt kívánnak, aki nem zavarja őket bonyolult dolgokkal.” Ellenfele, Kerry demokrata szenátor így beszélt magáról: „Úgy látom, az emberek nem tudják, ki vagyok, pedig 19 évet töltöttem a szenátusban.”

Ennyit a személyiségekről.

Újabb tényező: az amerikaiaknak az a – példásan rokonszenves – tulajdonsága, hogy baj és veszély esetén a hivatalban lévő elnök köré tömörülnek. Ez a nemzeti reflex magyarázza, hogy az utóbbi hetek katasztrófát sugalló iraki hírei közepette Bush esélyei ismét javulni látszanak.

Ilyen helyzetben azok a kemény realitások és érdekek határozzák meg a választások utáni Amerika viselkedését, amelyeket az első kérdésre adott válaszomban próbáltam kifejteni. Ezért mondanám, hogy csodát ne várjunk. Még fordulatot sem. Legfeljebb jobb modort.

Ifj. Koszorús Ferenc (ügyvéd, Washington, DC)
Az Egyesült Államok, Európa és a magyar érdekek

Amennyiben félretesszük az amerikai birodalommal, dominanciával és felsőbbrendűséggel kapcsolatos hangzatos gondolatokat, könnyen beláthatjuk, hogy minden kétséget kizáróan Európa az első számú kedvezményezettje Amerika nemzetközi biztonságot garantáló szerepvállalásának. Amikor május 1-jén Európa az EU bővítését ünnepelte, sokan mintha elfelejtették volna, hogy „Amerika milyen óriási szerepet játszott Európa újraegyesítésében: amikor erre ösztönzött a második világháború után, amikor katonai védőernyőt épített ki a kontinensen a szovjet agresszióval szemben, elősegítve az EU növekedő pályára állását, és amikor fenntartotta a Szovjetunióra nehezedő katonai és gazdasági nyomást, amely végül a birodalom összeomlásához vezetett” – írja Robert J. Samuelson (Drifting Apart, The Washington Post, 2004. május 5.).

Az is ténykérdés, hogy a közös érdekeken és stratégiai gondolkodáson alapuló, erős transzatlanti kapcsolatrendszer alapvető fontosságú mind az Egyesült Államok, mind pedig Európa számára. Mint ahogy Zbigniew Brzezinski megállapítja nagy visszhangot kiváltott könyvében (The Choice: Global Domination or Global Leadership): „Európa nélkül Amerika még mindig az egyik legfontosabb, ám nem globális méretű nagyhatalom lenne, míg Európa Amerika nélkül gazdag, de teljesen tehetetlen volna.”

Európa Amerikához viszonyítottan gyenge katonai és technológiai képessége és felkészültsége világosan megmutatkozott Boszniában, a Koszovó elleni légicsapások során és az afganisztáni háborúban. Jellemző volt a helyzetre, hogy Németország képtelen volt békefenntartóinak több mint harmadát Kabulba szállítani anélkül, hogy a kereskedelmi piacon orosz és ukrán szállítórepülőgépeket bérelt volna. A probléma oka a politikai akarat hiánya és az alacsony katonai kiadások, amelyek 1990 és 1999 között az európai NATO tagállamokban a GNP 3 százalékáról 2,3 százalékára csökkentek. A gazdasági növekedés is akadozott, például az olasz GDP 1996–2003 között átlagosan 1,5 százalékkal nőtt. Mindezeket a tendenciákat erősítik a népesedési adatok: Európa lakossága öregszik; az utóbbi években a szavazó korú lakosság átlagos életkora 46–47 év volt, és fokozatosan nő. Európa tényleg el akar távolodni Amerikától, ahelyett hogy növelné azt a stratégiai együttműködést, amely oly sikeres volt a 20. század második felében?

Magyarország és a magyarság politikai, társadalmi, gazdasági és biztonságpolitikai érdekeit az szolgálja a leghatásosabban, ha egyszerre aktív EU-tag és ugyanakkor az USA fontos partnere. Ez utóbbi esetében elég arra utalnunk, hogy Magyarország hányszor kérte a történelem során Amerika segítségét, kezdve Kossuth Lajostól egészen 1956-ig. Azáltal, hogy Magyarország visszanyerte függetlenségét és szuverenitását, a NATO és az EU tagjává vált, és az Egyesült Államok szövetségese, a magyarság századok óta most először került olyan helyzetbe, hogy meghatározhatja és érvényesítheti nemzeti érdekeit, ha él a történelmi pillanat által felkínált alkalommal – az alkalommal, ami nem tart örökké.

Két olyan magyar nemzeti érdek van, amelyek különállóak, ugyanakkor szorosan össze is függnek egymással: regionális stabilitás és biztonság, valamint kisebbségi jogok. A transzatlanti és amerikai biztonsági garanciák védenek talán a legjobban azzal az Oroszországgal szemben, amelyik még nem teljesen törődött bele birodalmának elvesztésébe, de ugyanezek a garanciák előzhetnek meg esetleges további délkelet-európai háborúkat is. Nyugat-Európa fentebb részletezett relatív gyengesége ellenére néhány ország, mindenekelőtt Franciaország nagymértékben akarja csökkenteni Amerika befolyását Európában, szigorúan bírálva azokat, akik nem csatlakoznak az Amerika-ellenes kórushoz. Jó példa erre Jacques Chirac, aki 2003-ban fenyegető kirohanást tett azon közép- és kelet-európai országok ellen, amelyek vették a bátorságot, és Amerika mellett kiállva gyakorolták közelmúltban helyreállított szuverenitásukat.

Nehezen lehet vitatni, hogy a multietnikus Közép- és Kelet-Európában a kisebbségi jogok szavatolása, a jogbiztonság és a személyi és területi autonómiához való jog alapvető feltétele a stabilitásnak. Csak remélhetjük, hogy Magyarországnak lesz elég politikai bátorsága ahhoz, hogy egy olyan szívós, ügyes és hatékony diplomáciai stratégiát dolgozzon ki, amelynek segítségével elérheti a fenti célokat. Ezen célok magyar szemszögből nem képezhetik vita tárgyát, ugyanakkor nyugati nézőpontból ezek elérése éppen azon értékeket szilárdítja meg, amelyek a demokrácia és stabilitás biztosításának alapelemei.

Mind Brüsszelnek, mind pedig Washingtonnak komoly lépéseket kell tennie ebbe az irányba. Elég az EU-nak a státustörvénnyel kapcsolatos nem éppen együttérző állásfoglalására emlékeznünk; tudjuk, hogy a kedvezménytörvényt Magyarország azért fogadta el, hogy kinyújtsa segítő kezét azon nemzettársai felé, akiket Trianon óta különböző szintű elnyomásnak, hátrányos megkülönböztetésnek vetettek alá. Hasonlóan Washingtont is meg kell győzni arról, hogy ne csak az egyéni, hanem a kollektív jogokat is támogassa.

Vannak olyan fejlemények, amelyek bizonyos mértékű optimizmusra adnak okot. Példának okáért 2003. május 8-án, a NATO-bővítés szenátusi szavazása előtt Frank R. Lautenberg demokrata szenátor a következőket mondta: „Szeretnék hangot adni aggodalmaimnak a nagy, történelmi magyar nemzeti kisebbség jogaival kapcsolatosan Szlovákiában és Romániában. Ösztönzöm mindkét ország kormányát, hogy dolgozzanak azon, hogy feloldják a magyar közösségeikkel fennálló nézetkülönbségeket a tulajdonok visszaszolgáltatása tekintetében és más vitás kérdésekben.” Ez év május 7-én a republikánus Thomas Tancredo képviselő határozatot nyújtott be a Kongresszushoz, melyben felszólítja Romániát, hogy szolgáltassa vissza a magyaroknak és más közösségeknek a kommunizmus alatt elkobzott egyházi ingatlanokat.

Összegezésképpen: egy öntudatos, nem szervilis magyar nemzeti politikának a megfogalmazására és végrehajtására van szükség.  Ennek a politikának a sikere nemcsak Magyarország és a magyarság, hanem az Európai Unió és az Egyesült Államok érdeke is.

Kovalszki Péter (orvos, Detroit)
A korrekció amerikai részről már megindult

I. 1. Ez nyilván sarkítás-egyszerűsítés, de Amerika eljátszotta egypárszor ezt a szerepet, 1918-ban, 1945-ben és a Marshall-terv, illetve a hidegháború idején, sőt a jugoszláv konfliktus során is, így senki ne vegye rossznéven, hogy hajlandók most is így látni ezt az árnyaltabb kérdést. Végül is a terror és a harcos iszlám nemcsak Amerikát célozza meg, s a Nyugat alkonya – remélem! – nem az euroatlanti félreértések és rivalizálások miatt fog bekövetkezni. De most, s innen úgy tűnik, Európa – Kavafisz szavaival élve – újra a barbárokat várja (lásd a spanyol példát)!

 

I. 2. A hagyományőrzés differenciáltabban jelenik ma meg. A régiók „natív”, legalább három generációra, de gyakran többre visszamenő – „amerikai” – emlékezetét az új bevándorlók sokkal elkötelezettebb őshazai – nyelvben, kultúrában, helyi saját közösségek, egyházi intézmények és az óhazával tartott élő kapcsolatok ápolásában megnyilvánuló – hagyományápolása árnyékolja. Mindenképpen dinamikusabb, mint az európai magatartás, s mert az „amerikai” tudatot egyre kevesebben vallják – legalábbis szimbolikus és stilizált megnyilvánulások felett –, ezért a dinamizmus még inkább erősödni fog itt nem taglalt gazdasági okok miatt is, de a sokszínűség és multikulturalitás következményeként is.

 

I. 3. Orvos vagyok. Technikai és anyagi, szakmai lehetőségeim felette állnak az európai átlagnak, de ez nem fordítható feltétlenül és mindig jobb minőségű, hatékonyabb, humánusabb betegellátásra, még kevésbé orvosi szakmai-emberi elégtételre. A bürokratikus ügyintézés itt is terjed, a biztosítók egyre korlátozzák az orvosi autonómiát, míg a medicina gyakorlásának negatív jogi következményei és korlátai egyre nyomasztóbbá válnak, a műhiba-perek elburjánzása, a műhiba-biztosítás egyre növekvő gazdasági terhe egyes szakmák (szülészet, traumatológia) regionális kihalásához vezetnek, orvosok hagyják ott specialitásukat vagy az egész szakmát emiatt. Míg a medicina egyre drágábbá, technikailag komplikáltabbá és hatékonyabbá válik, addig az orvosok emberi elégtétele, jó közérzete gyakran romlik, ósdi kifejezéssel élve „elidegenednek” a hippokratészi esküben foglalt vállalásaiktól, integritásukat elvesztik, jogi-financiális túlélésre, rizikókezelésre rendezkednek be, a korai szakmai visszavonulás-nyugdíj reményében. Egyébként a nyugat-európai modell sem kecsegtető, sok a korlátozás, a betegek gyakran húzzák a rövidebbet, az orvosok gyakran aluldíjazottak, s ahol a helyzet jobb (pl. Franciaország), ott financiálisan nem életképes. Szóval – új muzsika kell mindenfelé!

 

 

II. 1. Valahol a harmadik helyen – Közel-Kelet és Ázsia (Kína) után. Lehangoló az Európai Unió kibővítése során megnyilvánuló érdektelenséget látni a tömegkommunikációban, médiában, publicisztikában egyaránt. De ez nem marad mindig így, ez ciklikusan előfordult már, s mindig korrekcióra került sor. Amerika egy nagy hajó, nehezen fordul, de fordul, ha muszáj, s ennek időszerű szükségességét eddig mindig felismerte.

 

II. 2. Igenis szükség van a transzatlanti identitás pozitív újrafogalmazására, és ennek a közös értékek, közös érdekek s a klasszikus liberális demokrácia elveinek megerősítése mentén kell kibontakoznia. De a korrekció amerikai részről már megindult, s az amerikai attitűd még akkor is további pozitív irányba fog elmozdulni, ha Bush elnök nyeri meg a választást.

 

II. 3. „Le style c’est l’homme”, s egy Kerry-győzelemmel ez az európai remény talán bejönne. De bizonyos hangsúlyok megmaradnak az amerikai hatalmi magatartásban – s ezek az amerikai politikai élet változatlan hangsúlyaiból, nagyhatalmi érdekekből és hagyományokból erednek. Ezeket – lehet – Kerry simábban tudja majd elfogadtatni, de nem fogja gyökeresen megváltoztatni, úgyhogy óvatosságot ajánlok az amerikai választások kimeneteléhez fűzött elvárások vonatkozásában! Tehát stiláris korrekciók lesznek, függetlenül a választások kimenetelétől, de ezek a lényegi munkát – az összehangolást az euró-atlanti tengely két pólusa mentén – változatlanul szükségessé teszik.

Lauer Edith (tanár, politikus, Washington, DCBudapest)
Individualizmus, az álmok megvalósítása

I. 1. Susan Sontag véleményénél is frappánsabban fogalmaz Robert Kagan, aki A Paradicsomról és a hatalomról (Of Paradise and Power) című kiváló könyvében  úgy fejezi ki az euro-atlanti gondolkodásmód különbségeit, hogy „az amerikaiak a Marsról, az európaiak a Vénuszról származnak”. Ezt magyarul a „süketek párbeszédének” is nevezhetnénk, amikor két fél teljesen máshogy vélekedik a másikról, mint ahogyan az önmagát látja.

Amerika mint világhatalom, természetesen a saját érdekei szerint, erős felelősséget érez világszerte a demokrácia védelméért és kiterjesztéséért.  Évtizedek óta hajlandó komoly anyagi áldozatot hozni mind Európában, mind máshol a katonai készenlét biztosítására, hadereje fejlesztésére. Két világháborúban harcolt Európa szabadságának megőrzéséért, és ezért érzi most cserben hagyva magát, amikor azt tapasztalja, hogy a szeptember 11-i terrortámadás elleni harcban nem számíthat egyes európai  szövetségesei támogatására.

Európa viszont máshogy látja és szorgalmazza saját érdekeit: a konfliktusokat  széles konszenzus nyomán, nemzetközi intézmények által akarja kezelni. Költségvetése nagy részét inkább polgárai jóléti szociális ellátására kívánja fordítani, és mivel a márciusi spanyol merényletig közvetlenül nem tapasztalta a terrorizmus döbbenetét, az iraki háború szükségességét nem érti, Amerika politikáját elhibázott lépésnek tartja.

Mindezzel együtt nem szabad elfelejtenünk, hogy sem a sokországú Európáról, sem a két nagy politikai táborra megosztott amerikai álláspontról nem szabad általánosítani!

 

I. 2. Én a prioritásokban látom a különbségeket.  Az amerikai életformában nagyon fontos érték az individualizmus, vagyis egy olyan demokratikus társadalom megteremtése, ami egyének számára lehetővé teszi céljaik és álmaik  megvalósítását. („The pursuit of happiness.”) Az európai gondolkodásban nem az egyén jogai és védelme kapnak hangsúlyt, hanem inkább az egész társadalom javát szolgáló jogok és struktúrák fenntartása.  A két fél máshogyan viszonyul a valláshoz is:  amíg legtöbb európai országban a vallásgyakorlás állandóan csökken, az amerikaiak többsége aktív vallási életet él. Szintén megemlítendő a világon páratlan amerikai karitatív szellem is, amivel amerikai polgárok milliói hajlandóak jelentős támogatással biztosítani a különböző társadalmi intézmények megalapítását és működtetését.

A hagyományőrzés kérdésében viszont az európaiak, főleg a közép-európaiak mindeddig jóval erősebbnek bizonyultak, mint a „gyökértelennek” mondható amerikaiak. Ironikus, hogy ennek egyik oka a szabadság hiánya is volt! Ez látható Korniss Péter gyönyörű fotókötetében, ami 25 év fényképein keresztül illusztrálja az erdélyi falvak hagyományainak szomorú, de természetes hanyatlását, a 90-es évek várvavárt szabad mozgásának következményeként.

Ami a dinamizmust illeti, ezt főleg az amerikai társadalom erőforrásaként látom.  A hatalmas bevándorlás és befogadó készség, ami párosul a máig létező társadalmi felemelkedés lehetőségével, az innovációt serkentő és elősegítő atmoszféra, ami egy versenyképes, tudás alapú gazdaságot állandóan „újrateremt,” a népesség utánpótlása a sokgyermekes családok által és nem utolsósorban az amerikai optimizmus, a meggyőződés, hogy rajtam múlik, hogy holnap jobb legyen, mint tegnap volt!

 

I. 3. Az Amerikai Magyar Koalíció 1991-es alapítása óta a szervezet egyik vezetőjeként tagjaink érdekképviseletével foglalkozom. Legfontosabb aktivitásaink közé tartozik az amerikai döntéshozók naprakész és megbízható tájékoztatása az összmagyarság helyzetéről mind Magyarországon, mind a szomszédos országokban.

Az amerikai döntéshozó általában nyílt és érdeklődő, ami az ún. grassroots, vagy-is az alulról épülő demokrácia szellemével magyarázható.  Minden képviselő és szenátor jól tudja, hogy csak olyan esetben választják meg újra, ha rendszeresen teljesíti a helyi szavazópolgárok kívánságait.

 

 

II. 2. Ezt a forgatókönyvet azért nem találom reálisnak, mivel sem Európa, sem Amerika külpolitikai és gazdasági érdekeit nem szolgálná. Bízom abban, hogy Európa multikulturális sokszínűsége ki fogja zárni az „önzés és parokialitás” szellemét.

Azokat az európaiakat, akik félnek az  amerikai katonai hatalom esetleges „mániákus”, Poroszországhoz hasonló használatától, Colin Powell szavaival szeretném megnyugtatni: Amerika egyetlen katonai beavatkozása során sem hódítani vagy elfoglalni ment, és csak annyi földre tartott magának igényt, amely elegendő volt halott katonái eltemetésére.

II. 3. Akár Bush, akár Kerry nyeri meg a novemberi választásokat, a külpolitika prioritásaiban nem lesz nagy változás.  Stílusban, hangsúlyokban esetleg várható árnyaltabb attitűd, de a megválasztott elnök legfontosabb feladata az iraki hatalom átadása, az ország s ezzel együtt a régió demokratikus fejlődésének biztosítása marad.

Évtizedek óta, az utolsó választás kivételével, az amerikai szavazópolgár az elnököt egyik pártból, a kongresszusi többséget a másikból választotta, ezáltal egyensúlyban tartva az elnök és törvényhozás hatalmát. Mivel az amerikai Szenátusnak fontos szerepe van a külpolitika meghatározásában, érdekes lesz megfigyelni, hogy a most létező minimális kongresszusi republikánus többség megmarad-e, vagy a választók inkább visszatérnek a politikai hatalom két pólusú egyensúlyban tartásához.

Lőwy Dániel (vegyész, Washington, DC)
Amerika már nyelvileg sem homogén

I. 1. Ellene vagyok az általánosításnak és a kategóriákban történő gondolkodásnak. „Európaiak” így látják, az „amerikaiak” úgy vélik... Az egységesülő Európa távolról sem egységes, míg az „Óperencián túlról” talán egységesnek tűnő Amerika valójában elképesztően összetett, még jogszabályai is államonként, sőt gyakran járásonként különböznek. Amerika lassacskán már nyelvileg sem homogén; egyre inkább teret hódít a spanyol nyelv; egyes államokban már évekkel ezelőtt engedélyezték, hogy az USA állampolgársági hűségesküjét más nyelven is le lehessen tenni. Másfelől a keleti vagy a nyugati part nagyvárosaiban élő angol anyanyelvűek is sokszor nehezen értik meg a déliek – szavakat elnyújtó – kiejtését. Nemcsak a beszédben van jelentős eltérés, hanem a mentalitásban is: a Dél lagymatag szülötte rácsodálkozik a naphosszat hajtó északira, az utóbbi pedig elnézően lekezeli a lazább kötöttségekben élő és gyakran csak hozzávetőleges órarend szerint dolgozó délieket.

A kérdéshez visszatérve, arra csak amerikai szemszögből próbálok válaszolni. Az Egyesült Államok immanens ország, saját ügyein kívül nemigen figyel senkire és semmire. A fontos dolgok mind-mind itt történnek: a legizgalmasabb baseballmérkőzések, az amerikai futball szuperkupája (mert ugyan kit érdekelne az európai futball?), itt vannak a legünnepeltebb filmsztárok, a legvonzóbb életű milliomosok, a legönzetlenebb jótevők és a legádázabb gyilkosok, a legnagyobb földrengések és árvizek, a legpusztítóbb erdőtüzek, a minden másnál érdekfeszítőbb rendőrségi hírek és a legszellemtelenebb kereskedelmi hirdetések. Amerikának vannak a legjobb barátai és a legádázabb ellenségei. Előbbieket méltatni, az utóbbiakat bombázni kell. Majd a lebombázott objektumokat (amerikai tőkebefektetéssel) újjáépíteni. Hogy mikor kit méltattunk vagy bombáztunk, arra már senki sem emlékszik pontosan, de mert „nincs vitézebb az amerikai katonánál”, kik a csatában elhulltak, egytől egyig hősök, aki ellen harcoltak, az pedig maga a „Gonosz”.

Megvan ugyanakkor a politikához értő réteg is, a Newsweek, Time vagy New Yorker művelt olvasóközönsége. Azonban őket is főleg az elnökválasztás foglalkoztatja, ami itt, az USA-ban nem annyira politikai, mint inkább gazdasági kérdés. Amennyiben a republikánus elnökjelölt nyer, adókedvezmény várható, és romlik a szociális háló, ha pedig a demokrata jelölt győz, akkor fordítva. Az is igaz viszont, hogy az elnökválasztás kimenetelét gyakran külpolitikai szempontok is befolyásolták.

 

I. 2. Az amerikai életforma talán nem is létező fogalom. Mert ugyan mi lehetne közös az Idaho állambeli krumplitermesztő, a floridai szállodaportás, a bostoni professzor, az oregoni halász, a kaliforniai magas szakképzettségű számítástechnikus és a texasi farmer életvitele között? Akár tovább is sarkíthatnánk a példákat: úgyszintén amerikai a Fehér Ház körüli szennycsatorna kigőzölgésében áttelelő hajléktalan is és az angolt csak „no English, please!” erejéig beszélő, Mexikóból illegálisan beszivárgott, feketemunkából tengődő fizikai munkás. Az itteni életformát képviselik a Manhattant behálózó, éjjel-nappal nyitva tartó zöldségüzletek túlnyomórészt dominikai származású tulajdonosai és elárusítói, az összes amerikai egyetemista közül talán legmegbízhatóbb és legszorgalmasabb második nemzedékbeli vietnami diákok, a sikeres üzletemberek, a saját repülőgépükön utazó cégvezetők és a nagyváros forgalmával megküzdő, főleg bevándorlókból toborzott taxisofőrök. Sokáig abban a tudatban éltem, hogy valahányszor jobb állásajánlatot kap, karrierje érdekében „az amerikai” eladja házát, bérelt teherautóra rakja fel bútorát, szállítóketrecben magával viszi kutyáját vagy macskáját, és – a baráti körét meg csapot-papot maga mögött hagyva –  áttelepedik a keleti partról a nyugati partra vagy fordítva. Mígnem kiderült, hogy a mozgékonyság csupán az értelmiségiekre jellemző; velük szemben mondjuk egy nyugat-virginiai bányászcsaládnál nem megy ritkaságszámba, hogy sarjai nemzedékeken át szülőhelyükön maradnak, nagyszüleik házában élnek, és még csak a járásból sem mozdulnak ki. Hasonlóképpen a holland származású Amish parasztgazdák ma is teljesen belterjes életet élnek; lovas szekereken közlekednek, nyáron mezítláb járnak, az áramot sem vezetik be házaikba; amennyiben pedig mégis repülőgéppel utaznának, öltözetük olyan, mintha időt tévesztettek volna, és ma is a 19. század végi divatot követnék.

Ami talán mégis összehasonlítható: hogyan viszonyul a magam amerikai életformája az egykor volt otthonihoz? Hétfőtől péntekig napi tíz órát a munkahelyemen töltök, és mivel nagyvárosban élek, további másfél órámba telik az oda-vissza autózás. Otthon besétáltam az egyetemre, a munka irama pedig nyilván lazább volt. Családi és társadalmi életem itt a hétvégére összpontosul. Legközelebbi barátom olyan távolságra lakik tőlünk, mint amennyire Dés fekszik Kolozsvártól. Havonta egyszer részt veszünk a Washingtoni Magyar Klub ülésén, ami szintén egy-egy órányi autózást jelent mindkét irányban. Az ébrenlét óráinak számottevő részét közlekedéssel töltöm. Ha kislányom moziba akar menni barátnőivel, azt jó előre kell beterveznie, mert a szülők kell vigyék és hozzák autón. Az otthoni „menjünk el a cukrászdába!” ötletszerű kezdeményezés Amerikában csak a nagyon kis vagy a nagyon nagy városokban valósítható meg. Előbbiekben sok hely gyalogosan is elérhető, az utóbbiakban használható szintű a közszállítás.

Immár két éve lakunk egy kisebb lakóközösségben, de csak három vagy négy szomszédunkat ismerjük, kettővel vagyunk jóban, kettővel köszönőviszonyban, a többiek rendszerint a köszönésünket sem fogadják. Négy év alatt közvetlen munkatársaim közül egyetlenegyhez voltam csak meghíva, ugyanakkor minálunk több összeruccanást is rendeztünk, ahova mindenki hivatalos volt. A nyolcvanas években Kolozsváron elég gyakran összejártunk a kollégákkal, de lehet, hogy azóta ez otthon is kiment a divatból. Az itteni munkatársak magánjellegű kapcsolata abban merül ki, hogy olykor együtt kimegyünk ebédelni a városba. A beszélgetés rendszerint továbbra is szakmai témáról folyik. Európai műveltségemmel és történészi munkásságommal – legalábbis a természettudósokból álló szakmai környezetemben – egyféle csodabogárnak számítok.

Végül: példa a dinamizmusra és a hagyományőrzésre. Baptista vallású amerikai diákom görögkeleti szertartás szerint házasodott. Utóbb öniróniával megjegyezte: nagy előnyt jelent számára, hogy nincs hagyománya, amiről le kellene mondania. Hozzátenném, hogy az évszázados hagyományok hiánya az amerikaiaknál a nyitottság és tanulékonyság dinamizmusával társul. Messze földön úgy tudják, hogy Amerikában „gyenge és rossz” a kávé. Nos, alig egy évtized leforgása alatt a helyzet számottevően javult. A Starbucks kávézó-hálózat minőségi feketekávét kínál, igen sokféle és árnyalt változatban; a vállalkozás annyira sikeresnek bizonyult, hogy üzleteik futótűzként terjedtek a kontinens méretű országban, negyedfél év alatt csupán a Tennessee állambeli Memphisben legalább tizenkét kávézót nyitottak, amelyek közül az egyetem közelében levők éjjel-nappal fogadják a vendégeket. Az amerikaiak könnyen váltanak a jóra, és hamar alakulnak ki úgynevezett hagyományaik.

 

I. 3. Igaz a mondás, miszerint Amerikában semmire sem jogosít fel az, hogy tegnap szakmailag eredményes voltál; itt nap mint nap bizonyítanod kell. Az élet a szakma körül gravitál. A munkafeltételek rendszerint kitűnőek, nagyobb kutatóintézetekben a szakirodalom elektronikus könyvtárakból letölthető, és az irodában kinyomtatható. Így a dokumentálódás az íróasztal mellől megoldható, csak nagy ritkán kell a könyvtárépületbe átsétálni. A munkához szükséges anyagok, műszerek, berendezések, a teljes felszerelés adott vagy operatívan megrendelhető, és rendszerint rövid idő alatt le is szállítják. Minél több valahol a támogatás, annál eredményesebben folyik a munka, és ennek a fordítottja is igaz. Mint ahogyan tény az is, hogy talán Japánt leszámítva az emberek az USA-ban dolgoznak a legtöbbet a keresetükért, és itt van a legkevesebb vakációjuk.

Másfelől az otthoni helyzettel való összehasonlítás része, hogy Amerikában – amennyiben az embernek van állása – megél a fizetéséből, nem kényszerül arra, hogy másodállás után rohangáljon vagy munkaidő után „fusizzon”. Úgy érzem, amennyiben otthon maradtam volna, aligha lett volna időm megírni Kolozsvárról szóló könyveimet: a Kőbe írt Kolozsvárt, illetve A téglagyártól a tehervonatig című kötetet, amelynek második kiadása megjelenés előtt áll.

Lőwy Alice Aletta (kilencedik osztályos tanuló, Washington, DC)
Kolozsváron, ha társaságra vágytam…

I. 1. Amikor a franciák nem támogatták Amerika iraki beavatkozását, a Capitol Hill-i étkezdében „átkeresztelték” a sült krumplit; az addigi French fries helyett Freedom fries lett. Erről az iskolában francia rán beszéltünk. Tanárunk, aki francia származású, azt mondta, hogy ő ezt hülyeségnek tartja, és osztálytársaimmal együtt igazat adtunk neki. Úgy éreztük, hogy a „szabadság krumpli” név nem fog elterjedni, és ez be is következett. Ma, egy évvel az iraki háború után, már sehol sem használják az új nevet, de talán már nem is sokan emlékeznek rá. Iskolámban nem éreztem Európa-ellenes hangulatot, viszont Bush elnököt a tanulók többsége nem szereti. Utalásaikból úgy érzem, hogy a tanárok sem kedvelik.

 

I. 2. Összehasonlítva az otthoni élettel, úgy vélem, hogy az amerikai életforma sokkal egészségtelenebb. Az itteniek kevesebbet mozognak, állandóan kocsiba be- és kocsiból kiszállnak, és lényegesen többet ülnek a számítógép meg a tévé előtt. Továbbá gyakrabban esznek gyorsétkezdében, ami zsíros, túl édes és egészségtelen ételeket kínál; sokszor mennek „all-you-can-eat” (egyél, amennyit bírsz) éttermekbe, ahol agyoneszik magukat. A rendes éttermekben is az adagok sokkal nagyobbak, mint otthon. Kolozsváron, ha társaságra vágytam, csak felhívtam barátnőimet, hogy menjünk el egy óra múlva a moziba vagy máshova, de itt napokkal azelőtt kell megbeszélni, hogy a szülők el tudjanak vinni, mert csak autóval lehet közlekedni. Otthon sokkal jobb bulik vannak, mert sokkal többet táncolunk, a lányok és fiúk jobban egyeznek egymással, mint Amerikában, ahol túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak mindennek. Például ha valakivel táncolsz, az már annyit jelent, hogy együtt is jársz vele.

 

I. 3. Az itteni iskola jobban felszerelt az otthoninál; mindenütt számítógépek vannak, tantárgyként tanítják a komputerhasználatot, az iskola könyvtárában számítógépek és nyomtatók állnak a diákok rendelkezésére, ahol a házi feladathoz szükséges világhálós keresést lehet elvégezni, a házi feladatot begépelni, illetve kinyomtatni. A biológia laboratóriumban nagyon drága felszerelést használunk, a mikroszkópoktól az villanymotoros mikropipettákig. Mindenki kap védőszemüveget, eldobható gumikesztyűt, a laboratóriumnak van külön tűzoltó berendezése. Amikor gél elektroforézist végeztünk, tanárunk figyelmeztetett arra, hogy a felszerelés nagyon sokba került, és óvatosan bánjunk vele. Visszatérve iskolánk könyvtárára, ott rengeteg könyvet tartanak, és ha valamire szükségem lenne, ami még sincsen meg, azt meg tudják rendelni számomra. Az is különbség, hogy ameddig otthon hatodik osztályban tizenhárom tantárgyat tanultam, itt – kilencedikesként – csak hét tantárgyat veszek fel, de azok mindegyikét mindennap. Otthon minden óránk ugyanabban az osztályteremben volt, itt minden tantárgyat máshol tanítanak. Az órák közötti szünetek otthon tízpercesek voltak, itt csak ötpercesek, és azalatt termet kell cserélni. Ilyenkor az iskolában olyan a forgalom, mint az autópályán. Még forgalmi dugók is keletkeznek.