Kántor Erzsébet fordítása

Adrian Marino

Cenzúra Romániában

A 2001. szeptember 5-én nyolcvanadik születésnapjához érkezett kolozsvári irodalomtudós, Adrian Marino, George Cãlinescu egykori tanítványa nagy utat járt be iaºi-i diákéveitõl a politikai üldöztetés, elhallgattatás hosszú szakaszán át a nyugodt, "szélárnyékban" lehetõvé váló alkotómunka nemzetközi visszhangú eredményének, fontos könyveinek sûrû egymásutánban történõ megjelenéséig. Az irodalmi és tudományos életbõl való kirekesztetése elõtt született (1947-es doktorátusi tézisét jelentõ) Macedonski-életrajz 1965-ben került kinyomtatásra. Kolozsvári, Rákóczi úti magányában, megszállott kutatóként gyûjtötte, írta, adta közre, 1968-tól, irodalomelméleti alapmûveit, körültekintõ, hatalmas nemzetközi szakirodalomra építõ fogalommagyarázatait. 1979-tõl sorra következtek a román eredetit követõ vagy éppen megelõzõ más nyelvû kiadások. Ha nem tévedünk, az elsõ éppen a Bevezetés az irodalomkritikába magyar változata volt (a Kriterionnál), aztán jöttek a franciák nagy számban, illetve egy-egy olasz, japán, Egyesült Államok-beli és belgrádi kiadás.

Adrian Marino azonban nem "felélte" a diktatúra, a kényszerû hallgatás, a kolozsvári csend (?) idején gyûjtött tudást, hanem újabb és újabb területekre nyitott - 1990 óta a politika, a mûvelõdéspolitika területére is. Amit az irodalomtudományban érvényesített, azt szerette volna - szeretné - látni a román közéletben is: a nemzeti értékek megõrzésével a nyitást Európa felé. Marino nem táplál illúziókat. Bevezetõ történelmi vázlatnak minõsített, a romániai cenzúráról írt kis könyvének (Cenzura în România, 2000) elõszavában például szóvá teszi az irracionalizmus, az "õshonosság", a nemzeti utópiák feléledését. Azokkal szemben, akik a Nagyszeben környéki hegyeket összetévesztik a Himalájával, Adrian Marino a kritikai gondolkodást, az elemzést, az antidogmatizmust, a mítosz- és elõítéletmentességet hirdeti. Örömmel állapítja meg, hogy ezzel az igényével a mai román alkotó értelmiségiek körében nem áll egyedül; a politológus Vladimir Tismãneanut, Stelian Tãnasét, Dan Pavelt, a demisztifikáló történész Lucian Boiát és Sorin Antohit, a kérlelhetetlen, harcos esszéista Horia Roman Patapievici-et, valamint Gabriel Andreescut és Alina Mungiu Pippidit nevezi meg, majd irodalomtörténészekkel folytatja a felsorolást, Leon Volovici-csal, Zigu Orneával, ªtefan Borbéllyal, Alexandru Cãlinescuval, a fiatalabb történészek közül Victor Neumannal és Adrian Niculescuval. Végül intézményeket említ, amelyeknek háza táján hasonló szellemiségû emberekkel lehet találkozni: a Társadalmi Dialógus Csoport (Bukarest) és a Liga Pro Europa (Marosvásárhely) kerül a lista élére, õket néhány "vidéki" folyóirat követi, a craiovai Mozaic, a kolozsvári Apostrof és Echinox, a Buzãuban megjelenõ Carnet literar, a suceavai Continent. Marino örömmel regisztrálja, hogy a kulturális és kritikai többközpontúság kezd valósággá válni.

Az irodalomtörténész és mûvelõdéspolitikus együtt mutatkozik meg Marino új könyvének itt következõ "A totalitárius cenzúra" címû fejezetében, amelynek közlésével régi munkatársunkat, folyóiratunk barátját köszöntjük.

K.L.

1. A fasiszta-antonescui cenzúra

A sajtószabadságnak adott kegyelemdöfés, a lapok zömének betiltása és a kemény cenzúra bevezetése a romániai autoritárius, diktatórikus, totalitárius rendszerek mûve. Elõször a királyi, majd a fasiszta, aztán a kommunista rendszeré, a negyedik évtizedtõl kezdve 1989. december 22-ig. Ezeket csak a korszak európai összefüggésrendszerében lehet igazán megérteni, a második világháború, majd a hidegháború függvényében. Tulajdonképpen reális sajtószabadságról Romániában csak I. Károly idején lehetett beszélni, illetve az Egyesülés után - a háború alatti "szünettel" - pedig 1933-ig. Ez termékeny idõszak, nagy publicisztikai eredmények ideje. De igen rövid idõ ahhoz, hogy a szólásszabadság valós és komoly hagyománya konszolidálódhatott volna.

1933 decemberében a fasiszta és hitlerista rezsimek felemelkedése idején I. G. Duca miniszterelnököt meggyilkolják a legionáriusok. A cenzúrát ismét bevezetik, és a két szélsõjobboldali lapot, a Calendarult és a Cuvîntult betiltják. Igazgatóikat, Nichifor Crainicot és Nae Ionescut letartóztatják. Az utóbbi lap nem jelenik meg újra csak 1938 januárjában néhány hónapra. A baloldali sajtó is a cenzúra figyelmének középpontjába kerül, különösen az 1933-as februári sztrájkok után. A királyi diktatúra (1938. február 10.) új alkotmányt vezet be, amely szinte semmit sem tart meg az elõzõekbõl (1866, 1923). A 7. szakasz szájkosarat tesz a sajtóra. Megtiltja a "szóban vagy írásban való utalást az államforma megváltoztatására". A megfogalmazás - jegyzi meg egy történész (Vlad Georgescu) - erõsen megközelíti Calimachi Törvénykönyvét (1817). Ennek ellenére a 10. és 22. szakasz továbbra is garantálja "a sajtó szabadságát", "a gondolatok és a vélemény szabad közlését". De a visszaesés totális. A demokratikus sajtót kemény támadások érik. Az Adevãrult és a Dimineaþát az utcán égetik, terjesztését betiltják, szerkesztõit zaklatják, majd 1936-ban a csõd szélén kétségbeesésükben a tulajdonosok eladják õket egy "liberális" csoportnak, hogy aztán a Goga-Cuza-kormány véglegesen betiltsa ezeket a lapokat (1937). A legionárius rezsim és Antonescu tábornok diktatúrája (1940-1941) még erõteljesebben radikalizálja a cenzúrát (melynek igazgatója E. Filotti). A propagandaminisztériumnak van egy "normatíva hivatala" is, ahol kidolgozzák az egész sajtóra kötelezõ hivatalos direktívákat. A Dimineaþa betiltása (1941) a lap igazgatóját, Mircea Damiant éles hangú pamflet megírására készteti, melynek címzettje Antonescu marsall, és Nichifor Crainic propagandaminiszter ellen szól. A szöveg tömör és jól érvelõ.

Ennek ellenére még távol állunk a kommunista totális tökélytõl. Természetesen megvoltak már a korabeli cenzúrában is a politikai durvaságok. De azért hagyott rést a véleményszabadságnak. Bizonyítja ezt a Vremeában közölt, liberális ihletésû Szebeni Kör Manifesztuma (1942). Ugyanilyen orientációjú Tudor Arghezi 1943-as publicisztikája a Bilete de papagal ban. Egyik "tablettája", Az a régi (Aia de-atunci) címmel a néhai sajtószabadság iránti nosztalgiáját fejezi ki. A cenzúra ironikus dicsõítése még lehetséges: "A tizenkét év alatt, amióta van cenzúra, az írás mobilitásában új stílus született, a kifejezés egyfajta klasszicizmusa, vulgáris formában. Tudtán kívül a cenzúra a könnyedebb, rugalmasabb és indirektebb formát szolgálja, mely mesteribb és mûvészibb a néhai brutalitásnál." A gondolat újra igazolódik, más összefüggésben, 1989 után is. A nyilvánvalóan maradandó értékû szöveg, a Baroane (Báró úr - 1943. szeptember 30. - Manfred von Killinger bukaresti német nagykövet ellen írt pamflet) következménye a folyóirat betiltása lesz, és a szerzõt egy Târgu Jiu-i lágerbe internálják. A kor sajtóviszonyaira Tudor Arghezi így emlékezik vissza 1946-ban: "Az írás egy minisztérium, egy cenzúra és az azt kiszolgáló hét rendõrség felügyelete alatt állt. Ezek közül az egyik, a titkosszolgálat küldte a sajtó bizonyos részének a maga jegyzékeit, megjegyzéseit, értékeléseit a konformizmus mértékérõl, valamint a fenyegetéseket." A módszert keményebben fogják alkalmazni a totalitárius kommunizmusban.

2. A kommunista cenzúra

Semmi sem éri fel viszont a szovjet megszállás új rendszere által 1944. augusztus 23. után bevezetett módszerek keménységét és tökéletességét a cenzúra vonatkozásában. Tulajdonképpen a román cenzúra második "dicsõ" momentuma ez az 1831-ben, a Kiseleff-rezsim által bevezetett cenzúra után. Mind a két esetben egy idegen, konkrétan az orosz hatalom vezeti be és hivatalosítja a cenzúrát. Az utóbbi esetben ez egy szigorúan specifikus jellegû, soha nem tapasztalt elnyomás, bürokrácia és szervezés formája. Minden jel arra vall, hogy a volt hitleri Reich csatlós országai közül bizonyára Romániában alkalmazták a legszigorúbb szovjet direktívákat. Ez még súlyosbodott, ahogy a kommunista totalitárius rezsim teljesen átveszi a hatalmat, és bevezeti a totalitárius rendszert. Ennek keretében a cenzúra lényeges tényezõ. Enélkül a "proletárdiktatúra" elképzelhetetlen lett volna.

A román kormány és az Egyesült Nemzetek közötti fegyverszüneti egyezmény következtében, melyet 1944. szeptember 12-én írtak alá, megalakul a Szövetséges (szovjet) Ellenõrzõ Bizottság. Az egyezmény 16. cikkelye bevezeti a cenzúrát a teljes mass mediára. Egy szeptember 27-i dekrétum betiltja a sajtóban való tevékenységét azoknak, akik fasiszta elveket hirdettek. "Azokat a lapokat, amelyek az érintettek által jegyzett cikkeket közölnek, betiltják." Formailag a cenzúra hivatala a minisztertanács hatáskörébe kerül (1944. okt. 20-án). A cenzúra új fõnöke Gh. Marinescu ezredes. "Egy 1945. május 2-i törvényrendelet elõírja mindazoknak az idõszaki és nem idõszaki lapoknak azonnali kivonását a forgalomból, amelyek fasiszta-hitlerista jellegûek, vagy olyan elemeket tartalmaznak, amelyek árthatnak Románia az Egyesült Nemzetekkel vagy a Szovjetunióval való jó viszonyának." 1945. május 9. - Németország kapitulációja - után betiltják és bezúzzák az összes "militarista, rasszista, nemzetiszocialista publikációt". Petru Groza miniszterelnök azt nyilatkozza egy amerikai tudósítónak (1946. február 14-én), hogy "nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy teljes szabadságot biztosítsunk a sajtónak. Még a fegyverszüneti egyezmény ellenõrzése alatt állunk." Egy (1946. március 5-i) törvény átalakítja a propagandaminisztériumot tájékoztatási minisztériummá. Ennek hivatása "irányítani, szervezni és ellenõrizni a sajtó, a rádió, a film stb. minden információs tevékenységét". Ez a jól ismert "Sajtófõigazgatóság" karrierjének kezdete.

A szabad sajtó ellenállását hamar elnémítják. B. Berry, a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság amerikai képviselõje jelenti Washingtonnak (1945. február 8-án), hogy minden próbálkozást, amely a kommunista sajtó támadásaira válaszolna, megtorpedóznak, vagy a szovjet cenzúra közbelépésével, vagy a nyomdászok "visszautasítása" következtében, akik nem hajlandóak liberális vagy parasztpárti kiadványokat kinyomtatni. Egyébként a szovjet hatóságok hamarosan betiltják a Dreptateát és a Viitorul t (1945. március 1-jén). A szabad sajtót követelõ hangok visszhang nélkül maradnak. A kormány csak "a cenzúra által, a hallgatás védõpajzsa mögül" irányít. Az 1946-os választások elõtt a Dreptatea újramegjelenése alkalmat ad jeles íróknak (ªerban Cioculescunak és Vladimir Streinunak) a cenzúra elleni tiltakozásra. Magyarázat a cenzúra kapcsán címmel a parasztpárti lap tudatja olvasóival (1947. február 9-én), hogy "cikkeink, ahol zavarosnak bizonyulnak, a kimondottan a mi tiszteletünkre létrehozott cenzúra karmainak nyomát viselik magukon". A Dreptatea igazgatója, N. Carandino, abban az idõszakban kényes helyzetben, leleplezi "a cenzúra által teremtett szigorú viszonyokat". A sajtóban és a Román Írók Társaságában alkalmazott tisztogatások, az "áruló újságírók" népbíróság elé állítása és más eljárások a repressziót szolgálták. 1947. július 17-én betiltják a Nemzeti Parasztpártot.

A cenzúra alkotmányos és törvényes kereteit az 1948-as, 1952-es, 1965-ös alkotmány biztosítja, de legfõképpen az 1947. február 18-án Párizsban aláírt békeszerzõdés. A Szovjetunióval és az Egyesült Hatalmakkal szemben megnyilvánuló "ellenséges propaganda" tiltásának megfogalmazása viszont annyira rugalmas, hogy lehetõvé tesz mindenfajta visszaélést. A szigorúan központosított ellenõrzés és a cenzúra bürokratizálása, amely komoly fejlõdést mutat, a Sajtó és a nyomtatványok fõhivatala (1964), majd a Mûvelõdés és Mûvészet Szocialista Bizottságát (1952) felváltó, hírhedt Szocialista Mûvelõdési és Nevelési Tanács (1971) hatáskörébe tartozik. A cenzúra szigorítását ideológiailag az osztályharccal magyarázzák, a "legionárius, rasszista és a soviniszta" eszmék, de a "polgári irodalom", a "demokráciaellenes, marxizmusellenes vagy a népek közötti békét veszélyeztetõ" szövegek megjelenésének meggátolásával is.

A kommunista cenzúra intézményének sajátos formája és fogalma volt a közkönyvtárak Titkos Alapja. Ez gyakorlatilag kivonja a forgalomból az összes betiltott kiadványt. Létezése az "államtitok", a "szolgálati titok" vagy azon adatok és információk kategóriájával függ össze, amelyek "bár nem számítanak államtitoknak, nem tartoznak a nyilvánosságra". Ezt a gépezetet a Büntetõ Törvénykönyv (1948, 1953, 1969, 1973) meghatározó cikkelyei törvényesítik. A terminológia a tipikusan kommunista konspiratív mentalitásé. 1945-ben egy hivatalos átirat arra kötelezi a Kolozsvári-Szebeni Egyetemet, hogy "semmisítsenek meg minden olyan anyagot és dokumentumot[...] amely károsan befolyásolhatja a közöttünk és a szövetségesek közötti jó viszonyt" (például: képek, fényképek, könyvek stb.). Ehhez a radikális és teljesen önkényes cenzúrához képest a Speciális Alap némi "haladást" jelent, még ha csak minimális szabályozással is.

A cenzúra rendszerének tökéletesítését legjobban a Betiltott kiadványok jegyzékének állandó szisztematizálása és a hivatalos listák bõvítése szemlélteti. Ha az 1945-ös májusi elsõ lista viszonylag szerény volt, az 1946. június 1-jéig érvényes 150 oldalnyi jegyzék már körülbelül 2000 címet tartalmaz, miközben az 1948. május 1-jéig érvényes index 523 oldal, és 8000-re növekszik a címek száma. A módszert az egész szovjet érdekszférában alkalmazzák. Németország megszállott övezetében, ugyancsak 1948-ban, megjelenik a Liste der auszusondernden Literatur. Ez egy korábbi, elsõ hivatalos listát követ, az 1933. május 16-it: mindössze 131 szerzõ és 4 antológia szerepel azon. Természetesen újabb és tömény kiegészítések követik. Egy belsõ használatra készült Nem terjesztendõ kiadványok listája azt ajánlja ugyanakkor, hogy "a forgalomból való kivonást [...] taktikusan és diszkréten" kell véghezvinni. Az elõvigyázatosságot kétszínûség tetõzi. A könyvtárak belsõ nomenklatúrája változó. 1960-ban a teljes "könyvalapot" három kategóriába sorolják: használati, dokumentáris, speciális. 1967-ben már csak kétféle "alap" van: napi és speciális forgalmazású. Jól érzékelhetõ a titokmánia és az eufemizmusok játéka, ami az egész elnyomó gépezetet meghatározza.

Ezeknek a listáknak a módszere jelzi a kommunista rezsim cenzúrájának igazi ideológiai dimenzióit. Eleinte igen merev és egyszerû. 1945-tõl kezdik kiselejtezni a "reakciós tartalmú könyveket", amelyek az "imperializmus mérgezõ elméleteit" terjesztik. Minden az "osztályharc" és a "munkásosztály ideológiája" jegyében történik. 1948-ban továbbra is vadásznak a "sovén, reakciós, rasszista eszmékre", de általában a "polgári irodalomra" is. 1949-ben ennek tartalma "közvetlenül vagy közvetve rendszerellenes vagy zavart keltõ". A cenzúra annyira radikálissá válik, hogy az 1950-1955-ös Instrukciók után gyakorlatilag betiltanak szinte minden eredeti és fordított publikációt, nem csupán a "sovén, kommunistaellenes, marxizmusellenes" kiadványokat, hanem a tömegirodalmat is (például a bûnügyi regényeket), a parairodalmat, a "vallásos irodalmat" stb. A cenzúra ideológiai szintre emelése a kommunista Romániában éri el a csúcspontot.

Egy másik figyelemre méltó sajátosság a kiselejtezés kritériumának igen nagy változatossága, az RKP "irányvonala", a vezetõ szervek, a Szovjetunióval való új kapcsolatok változásának függvényében. Innen ered egy teljesen szokatlan jelenség: a szocialista és marxista publikációk listáinak cenzúrája és ellenõrzése, azoké, "amelyek nem felelnek meg a jelenlegi körülményeknek". Még a pártlapok, kezdve a Scânteiától, sem hozzáférhetõek. Csak az utolsó két év kollekcióit lehet átnézni. Ily módon Gh. Gheorghiu-Dej, Ana Pauker és más volt RKP-vezetõk is a "titkos alapba" kerülnek. A helyzet nem mentes az iróniától (1955-1957), s hogy teljes legyen a kép, eltûnik a forgalomból J. V. Sztálin neve is (1961-1962), az N. Hruscsové (1965) stb. Közben az RKP új vonala, melyet az új fõtitkár, N. Ceauºescu ad meg, "nacionalista" lesz, "független" (formailag) a Szovjetuniótól. Tisztára "orwelli" helyzet.

Ez az olykor szédítõ ideológiai cikkcakk határozza meg a ceausiszta idõszak kommunista cenzúrájának szellemét és gyakorlatát. 1964-ben némi enyhülés tapasztalható. Következménye, hogy nem kevesebb, mint 5861 kötetet hoznak vissza a forgalomba a "T" alapból. Az 1971-es tézisek viszont ismét megkeményítik a cenzúrát. Hogy aztán 1977-ben formálisan "megszüntessék" ("Genf szellemének" hatására, de a "legnagyobb kedvezmény" USA-tól való igénylése következtében is). Tulajdonképpen csak átutalták a cenzúrát, a látszat megmentése érdekében, a lapok és kiadók szerkesztõségeihez, amelyeket a Szocialista Mûvelõdési és Nevelési Tanács felügyelt, mindenhez az engedélyére volt szükség. Ebben az idõben fejlõdik ki, hatalmas méreteket öltve, az öncenzúra. Tulajdonképpen továbbra is a tiszta önkényesség uralkodik. Bármelyik könyvtáros selejtezhet, "bármikor... amikor úgy tûnik neki", hogy egy könyv nem felel meg az "új demokratikus szellemnek". Ezt az egész cenzúrát két teljesen szokatlan határozat minõsíti, melyek túlzás nélkül szürrealisztikus-ceausisztáknak nevezhetõk: az egyik 1982-ben a jógáról szóló összes könyv kiselejtezéséhez vezet, az 1983-as dekrétum értelmében pedig minden írógépet és másológépet be kell jelenteni a milícián. Az eljárás példa nélkül álló az egész szocialista "táborban". Végül pedig hasonlóképpen radikális intézkedés a "betiltott írók", "az országból távozottak", vagyis a politikai menekültek listájának kiegészítése, idõnkénti aktualizálása. Számuk ugyanis állandóan növekszik: 1983-ban 36 név szerepel a listán, 1988-ban 152. E listáknak objektív irodalomtörténeti haszna is van. Ezek alapján meg lehet rajzolni a román irodalom számûzöttjeinek és a diaszpórának szinte pontos térképét.