Arthur Korker

I. Fehér falak/ fekete lyukak

Mivel a két csoport (a skizo és a paranoiás) olyan, mint a szükségszeruség és a szabadság Kant filozófiájában: valójában ugyanaz a "tárgyuk" - és a szociális termelés sohasem egyéb, mint vágytermelés és fordítva -, csakhogy nem ugyanaz a törvény, rendszer vonatkozik rájuk.

Deleuze és Guattari

Gépek mindenütt. Vágygépek, termelogépek, az arcok absztrakt gépei, szervgépek, energiaforrás gépek. A gépi értékek fantasztikus suruségben hatják át a szociális szférát, ahol a szubjektivitás elsosorban az emlékeibol dekódolt halál színházába lép, reprodukciós eszközeitol megfosztottá és dekontextualizálttá válik. A híres "szerv nélküli test", mint a despotikus kapitalizmus elso állampolgára. Deleuze és Guattari valójában nem a technológia írói. Elméletük maga egy technológia-gép: test nélküli írás, ahol az elmélet-gépezet a gondolatot az "axiomatika" szabályozása alá helyezi. Az értelem is dekódolt, a vízió dekontextualizált, hagyomány nélküli filozófia a gépi, szerv nélküli testek számára. Tulajdonképpen áldozati színtér, ahol Deleuze és Guattari a legbonyolultabb dolgot viszi véghez: az írást a szignifikáció és szubjektifikáció, a szociális gépezet és a termelogépek közötti implózió nulla fokára fordítják. Szövegeik testébe hatolni a hiányzó test dematerializációjának és dekontextualizációjának fantasztikus pszichológiai kalandjába való beavatást jelent, a la birintus egy olyan pontján, ahol nem lehetünk többé biztosak abban, hogy a paranoid befektetések (a szignifikáció "fehér falai") és a skizofrén megszakítások (a szubjektifikáció "fekete lyukai") tükörképei vajon nem éppen saját vak sorsunk horizontjai. Hiszen a kiterjedt nyugati vallomáshagyományban (Szent Ágostontól Rousseau vallomásos szubjektumáig) Deleuze és Guattari írása a hipermodern kor "szerv nélküli testeinek" vallomását a korszak vallomásaként muködteti. Itt, végre, a vágytermelés szociális masinériája beszél, amint épp bevégzi konszummációs ünnepét. Nem egy megszokott nyelven, hanem a különös, új világ szkiz-nyelvén1, ahol a képek felizzanak, és hirtelen kisülnek, ahol az arcok megfutamodnak a fejekrol, ahol a jövo primitív nomádjainak "egyenletes tere" a despotikus kapitalizmus "barázdált terével" kerül szembe, és ahol az ido rögzítésének technológiája fellázad a "tér-rögzítés" reterritorizáló kódjainak technológiája ellen. Ez minden humanoidok vallomása, a félig hús, félig fém lényeké, akik - a zárt, folyékony technológia szövegszeruségének belsejébol beszélve - vágyódón és romantikusan töprengnek egy múlton telematikus jövojükben.

Hogyan is lehetne másképp? Deleuze és Guattari ragyogó elméleti vallomásában a 19. század letuno napjainak korszakára jellemzo nietzschei és kanti küszködés végleg megszabadul a filozófiai reprezentáció színházától, és a 20. század mindennapi tapasztalatának sorszeru "jelrendszerévé" válik. Nagyszeru vallomásuk, az Anti-Oidipusz és az Ezer Plateaux ikerszövege, a kanti kód (a "létpredikátumok" démonikus nyelve) beíródásának történeti rögzítése a szociális szféra materialitásában. Itt minden "létpredikátum": semmi dialektika, hanem a "fehér falak / fekete lyukak" félelmetes szimultaneitása. A "szintetikus appercepció" problémája az Anti-Oidipusz három szintézisének materialista formáját ölti: a "termelés konnektív szintézise" (megértés), a "rögzítés diszjunktív szintézise" (képzelet) és a "fogyasztás-beteljesítés konjunktív szintézise" (értelem).

Miért is lenne másként, amikor Kant mindenkinél jobban értette, hogy a modern tapasztalat fatális megosztottsága (a szignifikáció és a szubjektifikáció) csak úgy oldható fel, amennyiben a "létpredikátumokat" a "megorzés feltételeivé" tesszük. Ez pedig a szubjektív jelölok és a jelölt szubjektivitás alárendelése a dekódolt értelem-áramlásoknak. Ami azt jelenti, hogy Kant "létpredikátumai" megfelelnek Deleuze és Guattarinál a "dekódolt áramlásoknak". Ezeket költoien a gesztus olyan "jeleiként" írják le, amelyek a vágytermelésben megszállják a testet. Így, például az Anti-Oidipuszban a három Kant-kritika (a tiszta ész, a gyakorlati ész és az ítéloero kritikája) a termelés, rögzítés és fogyasztás szintjén materializálódik. És amennyiben a Mille plateaux-ben a "szignifikáció" és "szubjektifikáció" sorsszeru megkettozodése jelentkezik, ez a "megértés" és a "képzelet" kódolásának egy másik módja, melyet a kettozés immanens szabályaként felfogott dekódolt értelem visz véghez.

Épp ezért Deleuze és Guattari jelentosége a technológiai társadalom kantiánus történetének megírásában áll: elméletük a "szerv nélküli testek" által benépesített technológiai liberalizmus elmélete, amely az "absztrakt arcgépek", a zeneiség, a képiség változó ízlésének esztétikai összefoglalása. Itt nincs ding an sich, ez a kapitalizmusnak az "axiomatikus kapitalizmus" materializmusává való redukciójának matematikai muvelete. A "létpredikátumoknak" a társadalmi átalakulások önálló feltételeivé való szüntelen transzformációja, a kódok reterritorializációja és deterritorializációja.

Ha ezzel szemben azt az ellenvetést tesszük, hogy az Anti-Oidipusz valójában a pszichoanalízis represszív erejérol, Oidipusz zsarnokságának politikai visszautasításáról szól, azt is le kell szögeznünk, hogy ez a fogyasztás és a vágygépek sorsszeru vektorainak "skizoanalízise". Sot ez a kapcsolódás sem egyéb, mint Marx és Freud szövegeinek a kanti regulatív kód jegyében való újraírása: a termelés és vágy kiegyenlítése a három "anti-ödipális" kritika végpontjaként.

És nem akritikus szövegek, épp ellenkezoleg, Deleuze és Guattari a technológiai fasizmus elso rendszerezo teoretikusa. Foucault-nak csak részben volt igaza, amikor azt mondta, hogy Deleuze és Guattari az ellenállás etikáját írta meg. Ez nemcsak az ellenállás etikája, hanem valami sokkal megragadhatatlanabb és értékesebb: irtózatos üvöltés hasít a szignifikáció "fehér falába" és a halott szubjektivitás "fekete lyukába". Elmélet-gépükben Kant és Nietzsche 19. századi sorsszeru ütközése a reterritorializáció végtelen sorozatává robban a szociális szférában. Nem az ödipalizáció Anyu--Apu--Én pszichikus konfliktusa, hanem visszatérés Nietzsche "aszketikus papjához" a ressentiment irányának megváltoztatása érdekében. Nem kommodifikáció, hanem a cinikus hatalom "dekódolt áramlásai". Nem korporealitás, hanem "szerv nélküli test". Nem fejek, hanem "absztrakt arcgépek". Nem panoptikus tér, hanem perspektivikus szimulakrum. Nem retorika, hanem a retorikus gépezet alapjaiként szolgáló "vezényszavak" axiomatikus rendszere. És nem a reprezentációs hatalom színháza, hanem a cinikus, teljesen viszonylagos hatalom, amely a "hálózat" átlátszó nyelvében muködik.

Nietzsche sötét árnyéka mindenütt ott van ebben a vallomásban. Ha az Anti-Oidipusz olyan meggyozoen tudott beszélni A morál genealógiájáról, mint a skizoanalízis klasszikus "etnológiájáról", az azért van, mert Deleuze és Guattari mélyen átgondolta Nietzsche kíméletlen leírását, amely az "adós--hitelezo" viszonyt a zsarnoki állam alapjaként értelmezi. Az ödipalizáció az aszketikus pap és a bosszúvágyó szubjektivitás dramatikus áldozati terminusaiban ragadható meg. Ha késobb az Ezer plateaux-ban kirajzolták a rizomatikus ellenállás Spinozától Artaud-ig és Blanchot-ig tartó földalatti hagyományát, az azért van, mert A hatalom akarása sötét, és gyakran olvashatatlan oldalának materializálására törekednek: arra a "táncolásra" figyelnek, amelyben Nietzsche elorejelzi Heideggert, amikor a "létrejövésrol" mint a visszaszerzett élet horizontjáról beszél. Az Anti-Oidipusz és az Ezer plateaux ezért olyan, mint egy félelmetes, jórészt parodisztikus politikai összeütközés Kant dematerializált ész-fogalma és a lehetetlen nietzschei etika között. Itt a politikai realitás a kanti kritikák axiomatikus dühének technikai materializációján keresztül érzékelt szociális világ. Kezdve az arcbirtoklástól, mint a szignifikáció kolonializált történetétol egészen a fogyasztó gépek testszeru szerveinek birtoklásáig. Ez a dekódolt áramlások, dematerializált testek és dekontextualizált vágyak félelmetes területe, ahol Nietzsche képe hirtelen felbukkan: eloször az ödipalizáció nihilizmusának hirdetojeként, aztán pedig mint az "emberré válás", "morálissá válás", "állativá válás" into jele.