Archívum

Szív és ész

Illyés Gyula lírája
Rónay László
2013. december

Hát már őt is ébreszteni kell? Ő, aki ez elmúlt évszázad egyik legnagyobb magyar írója volt? Belőle is margóra szorult művész lett, akire a gimnáziumban nem futja az időből, az egyetemen pedig a Puszták népe szerzőjeként Kassák és Márai mellett csak egy társadalmi osztály gondjainak megjelenítőjeként emlegetik? Antológiák szereplője, de hogy mit hozott az irodalomba, hogyan lett nehéz időkben a reménység és a nemzeti érzés élő jelképe, arról ma alig-alig esik említés. Ezt a megmagyarázhatatlan, indokolatlan hiányt részben pótolja a költő lánya, Illyés Mária, aki Ráadás élet címmel jelentette meg Illyés Gyula válogatott és kiadatlan verseit, hogy legalább a költemények alapján képet alkothassunk egy olyan lírikusról, aki egész életművével népét szolgálta, s a magyar poézist gazdagította markáns érzésekkel.

Ez a hazám”

Első pillantásra talán merész állítás, de Franciaországban lett tudatosan magyar író. Lehetett volna a franciák büszkesége, nem is akármilyen költők egyenrangú társa, de emlékei, kötöttsége és céljai visszaszólították. Lehetett volna a magyar avantgárd mestere, Kassák követője, a Dokumentum című folyóirat vezércsillaga, hisz korai költészete (Minden ami veszendő…) e körbe utalta, ám elsők között ismerte föl, hogy Magyarországon, kivált az első világháború elvesztése és Trianon megrázkódtatása után, az avantgárdot nem lehet, nem is érdemes meggyökereztetni, az olvasóknak inkább reményt, a válságból való kibontakozás lehetőségét kell megmutatni. Nem felejtette el Párizsban szerzett tapasztalatait, ám ezek birtokában hitelesebben szólhatott a kisebb, elmaradottabb világ súlyos, megoldatlan gondjairól. A pályán induló Illyés már a kezdet kezdetén józanul vetett számot annak a rétegnek a helyzetével, amelynek képviseletére vállalkozott:

Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben
menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
Kiknek uruk előtt nézésük is dadog
oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak.
Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.
[…]
Mosolygó és síró pillantások alatt
biztatgatják egymást cihelődő szavak
bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
vigyenek e zavart, dadogó világban. –

(A ház végén ülök…)

A küldetése lényegét és felelősségét átérző próféta mozdulatával indult útjára. Hűséggel az egyszerűek, megfélemlítettek ügyéhez, szavakat formálva, a hajdani próféták keserű, lázadó öntudatával, annak tudatában, hogy joga van szólni, megformálni „ezrediziglen e földbe gyökerezve” fajtája mondatait, „figyelmeztetni a gazdát, erény útjára vezetni a hajadont”. Hazatért, mint a tékozló fiú, de nem fogadták terített asztallal, boldog bőséggel, hanem szegénységgel, s ezért kellett ismét útra kelnie, hirdetve: jaj lesz a farizeusoknak, hazugoknak.

Költészetének kezdettől visszatérő témája Istenhez, a hithez való ambivalens viszonya. Amikor újra meg újra erről vall, a bűnös ember vágyakozásával teszi, s olvasójának az a benyomása, hogy ilyen jellegű verseinek a keresés a mozgatója, az örök emberi vágyakozás, amelyről Jézus is beszélt, amikor arra figyelmeztetett, nem feltétlenül azok üdvözülnek, akik mellüket verik, de hiányzik belőlük az igazság szenvedve elfogadása. A megalázott, szenvedő emberben meglátta és megláttatta az üldözött Jézus képét:

A kocsis csak állt, nézett könnyes szemmel,
nyugodtan, mint egy megcsúfolt új Mester.
Kalapot emelt, indult tova némán
s kutyája véle, mint ijedt tanítvány…

(A kocsis csak állt…)

A temetőn a Krisztus-kereszt tűnt szemébe, a hegyélről lefelé menetelő koldusok seregét, a torz alakokat távlatba állítva, szinte angyalcsapatnak látta, amely bármikor föllebbenhet a földről ígéretes távlatok felé.

Illyés életének szorongattatásaiban sokszor megírta saját Énekek énekét. Az övé annyiban különbözik az ószövetségitől, hogy hiányzik belőle annak átfűlt életérzése, inkább az emberi hűséget, az egymáshoz tartozás biztonságot adó érzését fejezi ki (az Énekek énekének ismeretes ilyen értelmezése is). Ebben a vonatkozásban felfedezésnek minősülnek az itt közölt, ciklusba rendezett, kézírásos, eddig csak folyóiratos közlésből ismert költemények. A Mint a mesebeli (1939) ennek az érzéskörnek remek összefoglalása:
Mint a mesebeli lány, ki buzatábla,
madár, erdőség lett:
régtől úgy öveztél. Ámde én hiába
kerestelek téged.
Minden ismeretlen. Mint aki sötétben
tapogatva lépked,
hangom is veszély volt. Ujjaim bögyében
dadogott a lélek.
Lomb selyme, szakadék hűse, csend, a tóba
futkosott szívemben,
mint a vakokéban. Pihegve változtam.
Melletted hevertem.
Óh szép erdőségem, oh szép búzaföldem
menekülő társam!
Rejtve, rejtegetve, egymásba rejtőzten
futunk e világban!
A halál elől? Vagy épp hozzá, panaszra,
atyánk elé? Ketten!
Ha szíved emlékszik, az enyém csak arra,
hogy tiéd kövessem.

Kapaszkodni vágyó, mégis férfias mozdulattal érinti meg a kedves kezét, s jelenlétéből merít erőt, hogy úrrá legyen olykor csüggesztő depresszióin. Egész tudatos élete során volt oka elcsüggedni: átélte az első világháború elvesztését követő kilátástalanságot, a nemzettest feldarabolását, a második világháború előtti vészjósló évtizedeket, egy újabb háború iszonyú veszteségeit, majd a zsarnokság szorongató éveit. Ha nem volt ereje kiírni magából a rettenetet, Flóra kezébe kapaszkodva találhatta meg a felülemelkedés biztonságot adó érzületét.

Érthető, hogy ebben az ellentmondásos, folytonosan fenyegető korszakban azokat kereste, akikkel szövetséget köthet. Kevesen érezték meg az övéhez hasonló tudatossággal és biztonsággal a nincstelen parasztságban rejlő erőt, bennük látta a magyarság biztos jövőjének letéteményeseit. Egyre parancsolóbbnak érezte, hogy azonosuljon gondjaikkal, fájdalmaikkal: „Szorongok benne; s érte! Így enyém. / Ahogy szorítják – hogy lélekzetet / vehessek – vissza úgy szorítok én, / válok részévé, hogy szabad legyek! […] // Veszélyes kor. Fogadj be úgy, hazám, / hogy kezedet, ha védőn fölveted, / érezzem; én is úgy mozdítanám / s dicsérjelek, mint jó reflexemet.” (Hazám) Mégsem nevezhetjük népi írónak. Megkülönböztette tőlük, hogy európai szemhatárra tekintett, s nem volt forradalmár, jóllehet indulatai okán az is lehetett volna. Akárcsak Németh László, ő is elsősorban a kiművelt emberfők térhódításától remélte az egészséges társadalmi rend kialakulását. „A népi írók pörbefogásakor” írt Csöndben a jövőre tekint, egy új korra, amely büszkén mutat majd a jelen árváira, akik azzal készülhetnek eljövetelére, hogy megtöltik „a szív, az agy tárházait”, s így alakítják ki azokat a szavakat, amelyekkel válaszolhatnak a sors kérdéseire.

Ő maga fogcsikorgató elszántsággal kereste a helyes választ. Bujdosóvá stilizálta magát (Ábrándom az volt…), aki rejtőzködve, megtöretve is ahhoz a vén ebhez hasonlít, amely mindig hazatalál, s némaságában is védelmezi az igazságot, s homlokán töviskoronaként viselte „a harag rőt koszorúját” (Dózsa György beszéde a ceglédi piacon). E töviskorona vérfakasztó fájdalmából, „a költő jajszavát” visszhangzó érzésből születtek a „lázadó szív” dobbanásait megfogalmazó „közérzet versei”, mint az Esti zápor, az Ozorai példa, a Nem menekülhetsz vagy a Máglya, amelyek tankönyvekből is ismertek. A Máglyában a nemzeti költő igényével szólalt meg az ellenséges korban, magára véve hazája szenvedéseit:

De nem látok már csillagot, virágot
és soha többé olyan éjszakákat.
Fejét behúzva a tetők között
a kémény itt mind füstölgő üszök.
Gőzölgő gerendák, dúcok, hevenyében
összehányt kövek kormos tetejében
a város felett és hazám felett
ropogó, izzó máglyán heverek.
Hunyom szemem és fordulok a falnak,
add meg, uram, hogy fiatalnak haljak.

Már a fiatal Illyés költészetében is sűrűn érzékelhetők azok a pillanatok, amelyekben a nagy költészet szárnysuhogását hallhatjuk. Több olyan verse is akad, amely látomásos térben jeleníti meg költője mondanivalójának lényegét. A leírások, érzelmek megjelenítésének szintjéről felemelkedve, szimbolikus megoldásokat választva tágítja ki, általánosítja mondanivalóját. Ebben mintha Ady útján járt volna. Ezek a verszárlatok, például az Újoncoké, hidat építenek a magyar líra múltja és jelene közé. Bár kijárta az avantgárd iskoláját, egyetlen pillanatra sem merült föl benne a radikális szakításnak az az igénye, amely némelyik mozgalomnak vezérlő törekvése volt. Inkább szorosan kötődött a magyar líra – és történelem – protestáló hagyományaihoz, mely letéteményesének Petőfit tekintette. A „petőfis” hangot gazdagította az említett látomásossággal, távlatossággal, amelynek egyik költői megjelenítése a múltba vágtatás. Ő nem eltévedt lovasként ügetett az időben, hanem már-már a mesék hősévé átlényegülve: „Mennék dúdolgatva, nevetgélve halkan, néha meg-megállnék, / visszaintenék még lovamról és aztán tünve-álmosodva / lassan én is egy víg mese-hőssé válnék…” (Philologia) Egy másik, hasonló indíttatású versben, A havazásban címűben ugyanez a zárlat félelmes-végzetessé növekedve kap baljós jelentéstartalmat: „– a lovak ugorva, / mint amikor már hazai irányba, / rohantak (nem süppedtek be a hóba), mint habzó tenger tetején repültünk / a metsző, éles, fütyülő halálba –”. Ezt a jövőtől rettegő érzésvilágot mélyítette el az esztergomi Előhegyről, Babits menedékéről szeme elé táruló látvány, az országokat elválasztó, átjárhatatlanságot sugalló híd képe, amelyet kiváló érzékkel növeszt ijesztő jelképpé:

Csupán a híd áll mozdulatlan,
két ország között idegen,
kitárt karokkal ég és föld közt,
mint a holt Krisztus mereven.

Jobbról és balról életosztó
tenyerét szögek verik át,
fáradtan őrzik itt is, ott is
elárvult néma katonák.

Itt is, ott is csillogó ifjú
szuronyok –, ide érezem
kamasz vágyukat: tüzes csókkal
ütni át békés szívemen.

(A Dunánál Esztergomban)

Tíz év sem telt el, s ezek a szuronyok valóban a gyilkolás eszközei lettek, beteljesítve a költő baljós érzését, amely az egész világ jövendő sorsát előlegezte.

Nehéz feladata a költőnek valamiféle harmóniát teremteni csüggesztő érzései és látomásai között. Illyés számára ezt a lehetőséget kínálták már említett szerelmi költészetének megnyilatkozásai, amelyek végigkísérték életében, s legalább ennyit jelentett számára a dunántúli lírai hagyományra találása, a horatiusi, berzsenyis hanggal való találkozása, amelyet modernre hangszerelve főként fiatalkori verseiben szólaltatott meg. A Nyárutó némelyik képe, szófűzése a tiburi birtokán időző római költő hangnemét idézi, s már ebben a művében is az ősz képével szembesít, amely visszatérő évszaka tűnődéseinek és számvetéseinek. Horatius ódáiban a tél és a közelítő tavasz adja a hátteret, amikor „futnak a hó hadaí” (Szabó Lőrinc mesteri tolmácsolását a „hadaí” í-je miatt száműzte Devecseri Gábor a Horatius-összes függelékébe), Illyésnél a fátyolos ősz keretezi a csendesen borozgatók vagy a szüretelők dadogva megfogalmazott, reménykedő szavait:

Férges nap, őszi, gyümölcstelen ág
s alattuk, lengve az ősztől, a bortól,
fölgyürt gallérral öten cimborák,
poharainkkal csengőn olykor-olykor
összeütődve, mint az őszi gally
s mormolva hozzá, mint az őszi lombok!
dal volna az, dünnyögő őszi dal –
szakítják hosszú, eltünődő kortyok.

Oldódik, kavarog, szétrepül a táj!
s minden, mi józan s helyén volt köröttünk –
felleggel billen a tág láthatár,
reményeink lágy hazája fölöttünk. […]

(Őszi részegség)

A valóság megjelenítésében sokszor érezteti az emberi lét ellentéteit: „Nem az én országom” – írta keserű haraggal, mégis útnak indul, hogy azonosuljon a szegényekkel, s részese lehessen annak a tiszta érzésnek, amely az ő világukat otthonossá teszi, s amelyet bevilágítana „a szép értelem” fényével. A szegények és kivetettek felé közeledve meghatott mozdulatát gyermeki ártatlanság hatja át. Alapjában véve ellentéte ez józan racionalizmusának, ám a gyermeki tisztaság világának felfedezése százada egyik legfontosabb újításának bizonyult, az Illyés dedikációjával is megtisztelt Supervielle A gyermekrabló című regényének is fontos eleme, s talán a legegyértelműbben Saint-Exupéry kis hercege fogalmazta meg a gyermeki látásmód legjellemzőbb elemét, a szívvel való látást, a bűntelenség állapotát. Illyés tapasztalatai és verseiben kifejezett meggyőződése szerint a paraszti mélyvilágban éltek a tisztaszívűek, akik – hite szerint – itt a földön is megteremthetik édenüket, midőn e szomorkás őszt fölváltja „a rejlő, bujkáló tavasz”, „a megújuló friss idő”, amelyet Európa-szerte sok író várt (például Giono, kinek regényeit Illyés le is fordította). Ugyanakkor a sokat látott, tapasztalt felnőtt tekintetével figyelte a megrontott világot, amelyben felbomlottak az ember életét korábban szabályozó kategóriák, hiányukat csak megbocsátással lehetett ellensúlyozni (Vadak etetése), vagy őszinteséggel korrigálni. Erre az ellentmondásos világra tekintett éjjeli elmélkedése során Éjféli meditáció a legfelső emeleten című versében, amely szituáltságával Kosztolányi Hajnali részegségének párja, de nem az ég magasába tekint, hanem az elmúlással szembesít. Kosztolányi szorongatott korszakában Európa költőihez fellebbezett, Illyés ódát írt Európához, melytől örökségét kapta. A mozdulat öntudata („eléd álltam a szóra”) ismétlődik majd a reformáció genfi emlékműve előtt, ugyanakkor a költeményt áthatja az európaiság ösztönzésének boldog tudata: „Fennhangon vallom én magam / fiadnak, bárha ma sem érted / szavamat s vallom hangosan / testvérnek mind a népet, / kiket te nemzél.” (Óda Európához) S mintha e fennkölt vallomás ellenpéldáját olvasnánk az Avarban: „Országok, tájak, szigetek, / Melyekbe reményem vetettem, / Mint gályák süllyednek köröttem! / Mindegyiken egy szűz eseng, / Míg a hab szájába nem fröccsen.” Ez az Európa lassan háborúba fordult, s a költő az égi Úrhoz fordult, de ő is mintha némán figyelte volna a világ elembertelenedését:

Az anyánk tisztította ég –
csattan, törik, mint ablak!
Lámpa hull, hó száll, tollpihék;
a gyermekek zokognak.

Megismerem már lehedet,
rossz apa őszi szélben.
Rámhajolsz? Még rejtelmesebb
arcod; mint tükörképem.

Csönd van mostan, tél; összetört
erdők; mezők letépve.
Hallgatsz. Neked is harc között
adatik már csak béke?

(Játszottam…)

„Kopogtatnék ajtódon alázatosan – írta Örök éjszakában tapogatódzva, hiába szólongatva a hallgató Urat –, Az ajtód sem lelem. / Zörögnék kövön, felhőn, sziklaszálon. / Az mind csukva nekem.” A háború utolsó időszakában, kivált a német megszállás után, üldözöttként, valóban nem maradt más reménye, mint az asszonyi támogatás és az Úr segítsége. „Csak rend, fegyelem van, sivárság, / mint a börtönben, mint / a rácsos, párnázott cellában, / hol az őrült kering.” Ebben az apokaliptikus közegben kellett magát mentenie, s nemzete számára is menedéket, a túlélés esélyét keresve. Hazug lármában tájékozódva, hallgatva a magyarság szabadságát korlátozó láncok csörgését, látva a magyart „csapások alatt”, „októberi árnyék alatt” ülve, belenyugodva, hogy nincs menekvése (Rajz eltépésre), a nyugat felé menekülők áradatát figyelve, döbbenten tapasztalva, hogy „Egy ország ráng mögöttetek / veszejtve véreit – / egy ország megnyitott ere / lüktetve vérezik” (Nyugat felé).

Így érte meg a háború végét. Öntudattal, romok között taposva hangoztatta a költőnek azt a jogát, hogy a győzelmi lárma közben „ki hangot mindig hangtalannak adtam / a néma kínt ma is” kimondhassa. A megújuló korba tehát a nemzeti költő öntudatával lépett, visszatérve ahhoz a küldetéses magatartáshoz, amely nem volt ismeretlen számára.

A nemzet költője

„…jó volna ma is mögöttetek állni, / beh jó volna megmaradnunk fiúknak” – sóhajtott fel a költő (Ady és Móricz…). De a nagy nemzedék, Ady, Babits, Móricz, Kosztolányi már előrementek a halhatatlanságba. Az Illyést gyűlölő Füst Milán maradt itt, ő azonban sosem szerzett közéleti költőként babérokat. Illyés számára szabad lélegzetvételt jelentett a háború befejezése, úgy hitte, a politikai életben is szerepet kell vállalnia, s amikor bebizonyosodott, hogy a Magyar Csillag folytathatatlan, az újrainduló Válaszhoz és a Parasztpárthoz csatlakozott. Hamarosan azonban rádöbbent, hogy kisszerű támadói ellen védekeznie kell. Az Írószövetségben személyre szólóan hívták tetemre, erre válaszolva írta a Cserepezőket (szívesen olvastam volna a kötetben életrajzi vonatkozása miatt, bár a hajdani tankönyvek elkoptatták), még színdarab teljesen negatív hőseként is ábrázolták. Érthető, hogy Menedék után fohászkodott, amelyet csak felesége megértése és simogatása adhatott meg számára.

Mert angyali fölényetekkel,
asszonyok, ti, ti értitek
kezelni a vérébe mocskult
hőst is úgy, mint a kisdedet,
s mert halál és szerelem egy ágy,
s mert végezzük bárhogy is itt,
lemeztelenít a halál és
tisztátalanná aljasít,
s mert régtől fogva te előtted
a titkom se csak az enyém,
segíts át anya-türelemmel
elpusztulásom szégyenén.

A várakozásaiban csalódott, reményvesztett költő számára menedéket, kilátópontot jelenthetett a versírás is. A bizonytalan, megtépázott jelenből a múltba szállva emlékeit ébresztette. Remek leírások révén ébresztette emlékeit, a vadludak égre rajzolt mértani ábráit, s lehunyva szemét olyan birodalom bontakozott ki előtte, amelyben visszaidézhette a határtalanság élményét.

Hosszú méltatást érdemelnének ezek az emlékező versek. Bennük figyelhető meg a költő fantáziájának bámulatos gazdagsága és képalkotásának ezernyi színe. Ritkán emlegetett költeménye a Hunyt szemmel, amely pedig méltán állítható József Attila Altatója mellé. Illyés költeményében azonban többletet jelent az idillen túlmutató vágy, amely csak az álomi mezőkön lehet valóság. Alighanem már ekkor tudatosult benne az Egy mondat a zsarnokságról mondanivalója, még nem olyan brutális egyértelműséggel, mint e döbbenetesen nagy műben, hanem féléber állapotba transzponálva, de sokat sejtetőn az akkori közállapotokról és az emberek érzületéről:

Mihelyt a szemem nyitva van,
lehunyom rögtön önmagam:

nyomban nem leszek semmi sem,
csak szem, csak világ-teli szem,

De ha szememet lehunyom
én nyílok ki: birodalom,

földrész leszek, oly végtelen,
határaim sem érhetem.

Zenit-Nadír: pólusig ér
lábam és fejem közt a tér.

Kedvemre utazgathatom
bíborszín folyamaimon,

zuhogókon, erdők, mezők,
szorosok, zord csúcsok között;

hol se nappal, se éjszaka,
se nyár heve, se tél hava.

Bíborszín táj fölött hiven
egyenletesen süt szivem.

És idő sincs s a képzelet
sejti az örök életet.

Jelképes értelmű a sors- és küldetésvállalás súlyát megfogalmazó A szíl s a szél, a zúzó, romboló viharban is rendületlenül álló öreg fa képével, amely legyőzte a halált, az orkánt, de „…hat hét mulva egy őszi szellő szóra / minden levelét önként sárba szórta”. Hasonló élménykört idéz A költő s a galamb a pusztulással és pusztítással perlekedő, szívig ható befejezésével: „Rálőttem a galambra, / nem lőttem meg, de ő / tekintetével újra- / újra szivembe lő.” Vinni kell, nem lehet letenni a gondokat, magát a Földet, amely „csak addig lesz Föld, amíg / meg bírjuk tartani” – írta a J. Supervielle-nek „hálásan” ajánlott Terhünk a Földben. S az egyre nehezülő körülmények között vállára vette s tartani igyekezett saját „kisföldjét”, az újra porba sújtott, porig alázott Magyarországot. (Jules Supervielle-t alighanem A zápor és a zsarnokok című verse miatt érezte rokonának a magyar költő. Ebben is felmerül az eső áztatta Európa képe, amely őrzi önmagát, hiába „tölti bő fegyverét a gyalogság”.)

A francia ellenállás költőitől ihletve Illyés Gyula lett a magyar ellenállás legnagyobb hatású megszólaltatója. Ő is, Jean-Pierre Calloc’h-hoz hasonlóan, megírhatta volna Az őrszem imáját. Feltehette volna ő is a kérdést: nem fizet-e meg magatartásáért, s elmondhatta volna a francia költővel: „Nem érdekel!” Visszatekintve Illyés ekkori verseire, Magyarországra érthetjük a francia lírikus poé­májának befejezését: „Franciaország határán csillogó fényes csillag vagyok / a hazájáért talprakelt nagy virrasztó vagyok…”

„…ha véget ér a háború / tekintetünkben büszke tűzzel / léphetünk őseink elébe, / kik vörös gyolcsba burkolódzva / figyelnek lenn a sír sötétjén” – írta Paul Souchon. Illyés ekkor írt nagy verseiben ugyancsak visszaidézi a példaadó ősöket. A dombtetőn álló Árpád azon tűnődik, mit nyerhet népe a honfoglalással, mégis jelt ad a várakozóknak, „S nézte fürge szemmel, / mint juhász, aki minden ürüt ösmer, / hogy tódul népe át Európába”, abba az Európába, amelynek ideáljai változatlanul irányították a jobbak gondolkodását, jóllehet határsorompók zárták el a felé vezető utakat. Ugyanilyen példázatos alakként idézte Zrínyi Miklóst, a költőt, asztalán a műveltséget és reményt sugalló „cirádás kicsi könyvekkel”:

Nagy asztalán cirádás kicsi könyvek:
eszméből lett lakóik ki-kijönnek;
mint sziklákon száritkozó szirének,
nyüzsögnek a kis Cid-ek és Chiméne-ek,

ha csitul a gond… Félévente hozta
Bécsig komisszár, Bécsből hadi posta.
Ha csitul a gond s szebbre vágy az elme,
övék a tér… a néhány röpke percre,

ha a két végvár közt épp nem jajongnak,
a sebesültek, a karóba-vontak
s a bomló hullák bűzét odaátra
csapja a szél, a toportyán pogányra –

s hősöket láthat, hadakat teremthet,
kezében tollal diadalt szerezhet
nézve mereven a Mura vizére
a magyarok seregtelen vezére!

„Kezében tollal diadalt szerezhet” – ez a kép akár Illyésre is értendő. Seregtelen volt, aki versének Bartókjához hasonlóan protestált kora szellemisége ellen, s kimondta azt a gondolatot, amely azóta is érvényes: „…növeli, ki elfödi a bajt”, „Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige”, ám Illyés ekkori lírájában megfogalmazta ezeket az igéket: A költő felelt a kihívásokra. Ebben a versében is azt bizonyította, hogy egy árva tollal is lehet erőt adni, idillt varázsolni, reménnyel gazdagítani a nemzetet, amelyet meg is szólít. Reménytelen korban is biztatást adhat az igaz szó, amely játékos, de súlyos terhet is jelent kimondója számára, hiszen hazug kinyilatkozások között, a nagy zsivajban kell elmondania a „halvány akarat” sugallatát, s ezáltal nemcsak olvasóit, hanem magát is gazdagítja.

Innen már csak egyetlen lépés az 1950-ben írt Egy mondat a zsarnokságról, amely Illyés hangján lett a forradalom indulója, annak a bénító félelemnek hiteles megjelenítésével, amely egyetlen hatalmas mozdulattal, közös akarattal igyekezett ledobni láncait. Illyés költészetére általában érvényes az „időszerű” jellemzés, de az Egy mondat a zsarnokságról azon túl, hogy 1950-ben és 1956-ban egyaránt aktuális volt, érvényes a mindenkori, újra és újra megszülető terrorral fenyegető és megfélemlítő államberendezkedésre. A történelmünkben szinte állandóan jelen lévő „fortélyos félelem” megjelenítésének páratlanul sokoldalú ábrázolásával Illyés a magyar líra egyik csúcsversét alkotta meg, s bár befejezésében a zsarnokság ellen vívott harcot hiábavalónak mutatja („mert ahol zsarnokság van, / minden hiában, / e dal is, az ilyen hű, / akármilyen mű, // mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál”), valójában költői életműve ennek a megállapításnak cáfolata, még akkor is, ha tudjuk, a zsarnokok alázatos kiszolgálói vezérük kénye-kedve szerint értékelik és támogatják a művészeteket és a művészeket. Az igazi értéket azonban nem képesek eltörölni. Dantét száműzhették, Petőfit megölhették, Adyt kiátkozhatták, de alkotásaik győzelmesen élték túl korukat.

Ennek tudatában és öntudatával állhatott a költő A reformáció genfi emlékműve előtt. A szoborkompozíció alakjaival szembesült költő szándéka szerint „hűs tárgyilagossággal” szemlélődött, valójában Európa egyik kis népének képviselőjeként bírta szóra őket, előhíva mindüket „a hátterül kapott nagy szikla-falból / s abból a másik, épp oly teli tömbből, / a mögéjük kövesedett időből”. Az ősi ellenfeleket életre szólító költő tudja, az ellentéteket feloldja a végét nem érő idő, s a gyűlölet átkai­nál erősebbek az újraszőtt barátság szálai:

A kétféle had
és hit várai szemközt állanak
ma is, az én hazámban is; a zordon
fehér-falú s arany-cifrázta templom
vén tornyai még ágyúként vitáznak
minden beharangozáskor, vasárnap
papjaik bent még ősimód dörögnek,
de kijövet az utcán átköszönnek
s ujjon mutatják, hogy hány órakor
s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor
s egy kis ital.

A költő azonban tetemre hívja az Európát feldúló háború és embertelen pusztítás résztvevőit, szembesítve őket az „atomerővel”. Az emlékművön ábrázoltak véráldozatok sokaságával alapozták meg jövőnket: „Övék az érdem, kiket sem a máglya / nem riaszthatott vissza, sem a gálya – / sem harcaik bukása, / a léptenként fölmeredő »hiába«!”, mert a szebb, tisztultabb jövőért akkor is áldozatot kell hozni, ha a pillanat reménytelennek mutatja is. Ez is a költő korának szánt figyelmeztetése volt: ahogy a példáért köszönetet mondott Kálvinnak és a többieknek, úgy hajtotta meg az elismerés és hála zászlaját Bartók előtt is:

Köszönet érte,
az erőért a győzelem-vevéshez
a poklon is.
Ím, a vég, mely előre visz.
Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Ím, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.
Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.

Az értő olvasó alighanem értette, hogy egyetlen állítmányt kell jelen időbe tennie (éltünk–élünk), s máris saját korába lépve követheti a hangzavarban eligazítóját, aki vigaszt és reményt hoz számára.

A gyógyító idő

1956-ban jelent meg a Kézfogások, ötévnyi szünet után, 1961-ben az Új versek. A hallgatás – elhallgattatás? – évei csak növelték a költő tekintélyét, s arra is alkalmat adtak számára, hogy számot vessen a nagy és a neki szánt „kis” idővel. Személyes létével a világ, olykor az emberiség létét szembesítve remény és reménytelenség szólamait játszatja egymásba, megidézve a sebző és gyógyító időt, a halálba forduló és a tettekben tovább élő megállíthatatlan fejlődés végeláthatatlan idejét, amelynek vigasztalását némelykor retorikusan jeleníti meg, máskor viszont mélyen átélt emberi érzéssel, visszafogott férfiassággal:

A gangon ültünk. Besötétlett.
S mit elhagyott a fény, a nap:
továbbrajzolta arcodat
okos és szomorú beszéded.

Mint mesteri kezek alatt
a sok mellékesből a lényeg,
kialakult időtlen képed.
Munkáltak fürgén a szavak.

Ott állt homályt, romlást legyőzvén
– rembrandti, tiziani festmény –
oly készen, tisztán, halhatatlan

a mű, melyen nem öregedhetsz,
hogy odanyultam akaratlan
eleven, mulandó kezedhez.

(Örök s mulandó)

A Versekben érzékelni lehet a költői kibontakozás nehézségeit is. Talán nevetséges egy ekkora formátumú íróról ilyesmit állítani, de a kötetben mindvégig feszítőerő és kétség váltakozik: „nő a kedv és a bizalom” – olvassuk a nép hangját megszólaltatni igyekvő Szívközelben helyzetrajzában, de mélyebbről fakadóknak sejthetjük azokat a vallomásait, amelyekben nem ilyen nyíltan fogalmaz, hanem áttételesebben, leplezve fel-feltoluló kétségeit. A valóság pontos rajza mint indító élménye mindig is jellemezte alkotásmódját, de az is, hogy ebből indulva rendszerint távlatosabba, „túl az innenen felé” tájékozódva formálta egyetemes érvényű mondanivalóját. „A versek többségében egyébként nyomon követhetni a költő fölemelkedését prózából, nem-költészetből a versbe, költészetbe, szemlátomást eszébe sincs – sajátosan »modern« módon – elmetszeni, eltüntetni s szálakat.” (Rónay György) Lelke parancsát követve a mindenkori költő szent feladatának tekinti: „Úgy állj elő, hogy nem az, mit te írnál: / az lesz a mű, mit néped lelke diktál”, s e kötelességét úgy és akkor is követnie kell, ha tudja, s Berzsenyi hangjával el is mondja Velencében című nagyszerű versében, hogy minden „elenyész”:

…ledől mindez. Minden leomol
– akármilyen dicső a látszat –,
mibe a lélek hálni jár csak;
le, míg a mi szivünk komor.

[…]

Nem cifraság – a lelkemet
más emeli: a szerkezet.
Fájtok, halálraitélt remekek.

De reped a föld, s ércen, kövön áthat
a világtartó isten-állat
ereje, arra figyelek.

Az isteneket ábrázoló szobrokon erőt vesz az enyészet, de a világot kormányzó titokzatos erő munkálkodik tovább, s erre figyelve alakítja újabb költészetét a nyitottan szemlélődő lírikus, aki igyekszik lekottázni a földi és égi „lét-csodát”, melynek elbűvölő látványát a Nyáreleji éjben jeleníti meg. A simogatni is tudó erő mozdulását ábrázolta a Hunyadi keze kétszólamú művében, amely a korai Illyés-versek nagyszabású programjának érett változata:

3
Védte a népet előbb idebent. Aztán odakünt. Így
védte a védettel – lángeszű hadvezetők
s együgyű földmivelők módján – a közöset, az egyként
óvni valót, a hazát – s lám nem is egyet; ötöt!

4
Pajzsodat öt haza hőse gyanánt hordozta, Szabadság!
Szép leckénk, hogy ezért ötszörösen – magyarabb!

Az „ötágú síp”, a világban szétszóródott magyarság összetartó erejét jelentő magyarnyelvűség, s ennek megvalósítójaként az irodalom, Illyés egyik legtermékenyítőbb gondolata, egyben a sokat emlegetett internacionalizmus cáfolata volt. A szétszórt, erőszakkal és a természetes erodálódás nyomán visszaszorított közösségeket a nyelvhez való hűséggel igyekezett egyben tartani, egymás iránt szolidárissá tenni. A magyar nyelv mellett hitet tevő szép versek, vallomások közül az egyik legszebb az ő Koszorúja (Nyelvhaza címmel állított össze ezekből antológiát Pomogáts Béla). A tiszta, őszinte magyar szó kimondását a megmaradás döntő tényezőjének tekintette abban a közegben, amelyben – mint a szigeti Zrínyinek szánt „hódolatában” írta – a honért áldozatot vállalók hiába várták a felmentő sereg érkezését, csak a „lenti locsogások s fenti árulások” hírét vehették. A kitartók, áldozatokat vállaló tisztaszavúak a hajdani tájjal együtt hullottak el.

Előbb a költő fiatal korának emlékeit őrző Külső Váci út lett sokemeletes házaktól bekerített roncstelep:

Előbb az egyre törpébb mamák vándoroltak innen el.
A töppedt házak azután, hátrálva szinte a mind távolibb temetők felé.
Ködben, esőben, Hannibál elefánt-hadaiként
nyomulnak egyre magasabb
tömbház-falanxok, élő kört kerítve,
visszaverhetetlenül.

Aztán a „daloló sakállal” szembeszegülő igazakat búcsúztatta Latinovits Zoltán halálakor:

Rendjén úgy lett volna, hogy amikor
szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:
az hátrál meg. A bűn! Az: a konok-vak
világ fröccsen szét: a pokol!
S nem ami lett. Hogy a sakál dalol
s a pacsirták vonítnak.

S fölkél a nap vad ragyogással ismét
magyarázva (nekünk megalkuvóknak):
mért nem lett, nem is lehetett segítség.
S a tegnap az úr, nem a holnap!

A tragikus sorsot választott színészkirály azoknak jelképe a költő értelmezése szerint, akiket a jobbítás hite mozgatott, s az érte vívott küzdelemben elbuktak, s csontjaikat úgy hordta szét a szél, mint a Külső Váci út törmelékeit. Fogyatkozott a hittevők serege, s a Mindenható mintha csak azokról vett volna tudomást, akik könyökölve, sebeiket „riszálva” harsogták érdemeiket. A Megláthattál volna, Illyés egyik legszebb, legkeserűbb vallomása mintha Tóth Árpád Isten oltó-késének volna folytatása:

Megláthattál volna azért is engem,
mert, Mindenható, ha vagy s látsz valóban
(mint rég ama Szem a szentkép-keretben)
mert nem zavartalak, mert nem kopogtam,

mert nem riszáltam feléd sem sebem, sem
érdemem, hogy nézd: így jártam nyomodban!
Illemre nevelt anyám: nem esengtem
s rátartiságra apám: nem tolongtam –

– s igazmondásra épp a – Hit
– a hited? – nevelt, hogy így, magamba kivetetten,
e földön itt, veled vagy ellenedben,

magamféle is kezdhet valamit –
Nem voltam könnyű fiad. Így
végy számba, ha ürül hely a Seregben.

Az öregedő költő

Az öregedés, az életből történő kihajózás az Új versektől mindvégig szorongató témája volt Illyés lírájának. De nem az önfeladás belenyugvó alázatával. Kháron ladikján versben is, prózában is egy bölcs, ironikus, öniróniával is felvértezett férfiember utazott az elkerülhetetlen vég felé, midőn „ringani kezd velünk (csak velünk!), / kifelé a ladik”. Az öregedő költőre – mint minden korosodó emberre – „a kivándorló nagy hajó” várakozik csendesen (A korosztály behajózása). Sorban szállnak föl rá az utasok, s „Mindez, nolám, nem is olyan szomorú, / ez a különös, végső egybegyűlés. / Van benne kellemesség.” Mert: „Nem minden búcsúzás szétszakadás.” Mert – amint a Közelgő csönd befejezése sugallja –: „Öreg vagyok, duplán érzem, épp attól, hogy ő, az eső, a változás ilyen könnyű. Még egy madár elhallgat. Érzéklem ezt a pici ráadás-csöndet is. Barátságos a csönd, bár már annak a határtalannak a része, ezt is érzem. De mennyi lenge báj számára teremt színpadot, épp az elnehezülő körül.” A feltétel nélkül hívő az „elnehezülés” idejében a való világ fölé emelve szívét hálát ad Urának, hogy mindezt engedte megélnie. Illyés a valóságba kapaszkodva vette számba a valóság igéző képeit, egyetlen pillanatra sem feledkezve meg kötelességéről, hogy esendően is hitelesen kell képviselnie küldetését. Olyan volt, mint mindegyik betegségével küzdő ember, ugyanakkor „pater fami­lias” maradt, tekintélyes magyarságvédő, aki köré tanácsért, segítségért gyűltek fiatal írók, irodalom- és kultúrtörténészek, hogy szavaiból erőt merítsenek. Az öregedő Illyés „gazda” lett, s a hozzá igyekvők szájából „az öreg” becéző-tisztelő megnevezésként hangzott. Mindig úgy emlegette a tragikus sorsú Kiss Ferenc, amikor a Bogár utcából a Csejtei utcai, alacsonyan épült házba indult, így idézte a műveit kötetekbe rendező Béládi Miklós, aki a „Sóska” súlya alatt összeroskadva nem írhatta meg a szíve leghőbb vágyának mondott Illyés-monográfiát, ekként szólt róla a kisebbségi magyar irodalmak felkarolását szívügyének érző, a tiltásokkal keményen szembeszálló Czine Mihály és magatartásának örököseként a sok sebet kapott Csoóri Sándor. (Másokat is lehetne említeni Für Lajostól Szokolay Sándorig.)

„Nehéz volt idősödni. No de nemcsak a haj szálai / szívták az évek leckéit magukba. / Vedd úgy, hogy bent az agy bozontja is / megőszülhet – ez történt mialatt / csak nem tünt föl a felhőrésben a Tenyér, / nem hangzott vezényszó-erejű Szózat.” Sokat elárul az öregedő – idősödő! Illyés lelkiállapotáról a Bemutató. Mindenünnen a múló idő esőcseppek kopogására emlékeztető monotóniáját vélte hallani, s amikor „egy percre kiderül”, akkor is naptalan hétköznapokban „az elmúlás szitál és el nem áll, / az ember csüggedten törölközik, / keni szét arca szennyeit”.

A „lebotorkálás kora” ez, amikor kinyújtott kézzel, aggódó tekintetek gyűrűjében tapogatódzunk, „mint a vak” és az áldást osztó pap, aki azonban tudja, hogy szólnia kell, míg megadatik szólnia:

letünt hadunk utolsó
hátvédeként
kiáltani a régi
jelszót, aként,

mint kiket el nem némít
se gáncs, se kín,
se halál – úgy-e? én zord
barátaim!

(Fehér fák)

A múlt mementójaként is vezetgette a munka, és ha a szükség úgy hozta, „csaholt” bátran, megalkuvás nélkül. Mellette már új nemzedékek nőttek föl, a költők egy része már divatok nyomába szegődött, ő azonban, ha rekedten és elfúló lélegzettel is, hűségesen formázta a régi igéket, reszketve figyelve az ihlet ritkább pillanatát, amikor ismét szabadnak érezhette magát (Most). Egy-egy ilyen percében egy-egy pillanatra szétnézve fogalmazta Peroráció: Záróbeszédét, abban a fájdalmas tudatban, hogy egyre magányosabb próféta: „Akikkel együtt játszottuk a Szerepet / – égi tetszésre – idelenn! –: / nincsenek. Hidegen / küldi huzatát az üres terem. / Valami nyitva feledett / folyosó-végi ablak csapkod / ütemes-ridegen / csontkezű tapsot.” (Ajtófélfának döntve vállamat –:)

És a kéziratból 1983 februárjára datált búcsúvers (Nincs közel még…):

Nincs közel még a szél,
de már
ebfülként föláll
a nyárfa csúcsán egy levél
a hírrel: ősz! tél! végveszély!
És – ragyog észbontóbban csak a táj,
épp attól, hogy csupán a két vén,
a némává dermedt fa és én
tudjuk: itt a halál.

Illyés olyan költőnk, aki nem tűnhet el a végső sötétségben. Erre figyelmeztet a magatartását (is) ábrázoló lírája s a mostani válogatás mindnyájunknak szánt intelme: újra meg újra Ráadás életre kell hívnunk, hogy példáját követve – nehéz példa! – próbáljuk hűségében követni.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.