Archívum

Arany közép, új ily pont

Tandori Dezső
2013. december

S ha el is várják, adjuk a formát.
Például hogy egy vers közepe? Hogy rég-rég írta le
a kéz, mely titkon vett csak bármit célba,
le se szárad nyila ív-karéja:
bárhova írja
a kért sort e műben a sors-felkérte illető,
sose akarja azt mondani: ez ő!
Az írás: társas. Ő maga ide is,
ide is,
arrább is
írhatná, s nem írja le! a vonatkozó sort.
Leírják máshová mások, s ez is ő lesz.
Nagyon fáj. Nem megy.
ez volt Arany.
S erre magam:
Nagyon fáj, megy.
S megvolt, valamiféle „megy”, volt,
s ha én azt igen komolyan megmondanám, velem mi van,
jönne: ha ismertetek volna, most
nem ismernétek rám. Egy-egy új igen-pont
sose végső, máris valami szempont,
valamit tömörít, valamit elbont.
Ide jöhetne a kért sor?
Elbont, szétbont, agyront, ld. Hamlet.
Persze, nekünk nem volt Shakespeare-ünk, Wittgensteinünk.
Mégis átjár egy áram: „Mindent csak írásban!
És már az írott szó se csak írás!”
Eképpen lehetne versemben a kért Arany-sor
a kezdetem, a közepem, a végem.
Elegem elégnem, és sehányszor, mikor akkor.
És pászol-passzol. Mondhatom, ugye, válogatást
jelezve címen, János nagyurunk, mondhatom, íme:
hagyva szikkadatot, dagályt:
lesz most egy ily végső-pont-könyvem:
TANDORI LIGHT.
Ó, azzal edzek. Hogy engedély dolgán megkérdezlek.
S most ide akár sorod, legyen erretájt.
Fényes, könnyű, súly-arany. Vele-fájt.
(Ah, egy fertályt. Arany megjegyzése)
S utána mehetek, hogy elébe.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.