Archívum

Életkérdések Lengyel Péter Cseréptörés című művében

Tőzsér Árpád
2013. november

Szelíd lázadás az érvényes norma ellen” – Bevezető gondolatok Csalog Zsolt Cseréptörés-kritikájához címmel eseményszámba menő írásokat tett közzé a Kortárs ez év szeptemberi számában Soltész Márton, de összeállítása érdekes módon nem azért esemény, amiért ő gondolja, azaz nem a Cserép­törést értékelő, szerintem száraz teoretizálásban fulladozó egykori Csalog-előadás közzététele miatt. A szerzőnek a Csalog-előadást bevezető alapos, oknyomozó és elemző tanulmánya az esemény, amely hosszú idő után újból kellő súllyal Lengyel Péter Cseréptörésére irányítja a figyelmet.

A Cseréptörés, a „hetvenes évek magyar irodalmának e szignifikáns” műve (Soltész kifejezései) 1978-ban jelent meg, mindössze egy évvel a „Péterek” első jelentkezése (az 1977-es Egy családregény vége) után, viszont egy évvel megelőzte az 1979-es Termelési-regényt és A halál kilovagol Perzsiából-t, s mindenképpen az első azoknak a regényeknek a sorában, amelyek Ottlik Géza Iskola a határon-ja után kifejezetten nyelvkritikai retorikával íródtak, s újították meg a magyar regénymodellt.

Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy Lengyel művének utóélete távolról sem olyan mozgalmas, mint a felsoroltaké, s mint amilyet megérdemelne. Ezért örvendetes esemény Soltész Márton tanulmánya, s csak remélhetjük, hogy újabbak is követik majd.

S ezek után talán nem vagyok túlságosan szerénytelen, ha egy 2002-es olvasónaplómnak a Cseréptörésre vonatkozó bejegyzését itt közreadom, remélve, hogy az általa felvetett értelmezési szempont más olvasók számára is lehet hasznos.

2002. június 15.

Végre, huszonnégy éves késéssel elejétől végéig elolvastam Lengyel Péter Cseréptörését. Megjelenése idején, a „Péterek” korában valahogy nem tudtam rászedni magam a legidősebb és (Nádas után) másodikként jelentkező „Péter” (Lengyel Péter 1939-ben született) jégtörő könyvének a teljes áttanulmányozására. Pontosabban: nem jó helyen kezdtem az olvasását, rossz szokásomhoz híven a végén, az utolsó fejezetnél ütöttem föl a könyvet, s valahogy olcsó fogásnak találtam, hogy Bárán János, a mű hőse, aki kitartóan keresi a második világháborúban odaveszett apja életének dokumentumait és emlékeit, végül, mikor együtt vannak az adatok, képzeletében simán megalkotja magának a tovább élő idősebb Báránt, aztán kiegyezik a világgal is, és kiegyensúlyozott lélekkel él, míg meg nem hal.

S rátett egy lapáttal a kiábrándulásomra Heller Ágnes is, aki 1996-ban egy előadásában azt bizonygatta, hogy Lengyel „zsidótlanítja” a művét, a történet elbeszélője nem mondja el, hogy a keresett apa munkaszolgálatos volt, és zsidó, sőt úgy mesél, mintha mindezt nem is tudná, azaz „végig ködösít”, s így a regény sokat veszt a hatásából és hiteléből. Nem érti Heller, hogy miért nem „önreprezentációt”, s miért „heteroreprezentációt” művel egy, úgymond, „zsidó” szerző. (Én a 2000 című folyóiratban olvastam az előadás szövegét 1997-ben.)

Hát még ez is!, gondoltam akkor, s Heller Ágnes fejtegetéseinek megelőlegezve a hitelt, még inkább elment a kedvem a könyvtől.

Aztán most, az interneten szörfözgetve rábukkantam Kis Pintér Imre Cseréptörés-recenziójára, amely az Élet és Irodalomban jelent meg 1978. szeptember 9-én, tehát egyidős magával a tárgyalt művel. Kis Pintér akkor még nem olvashatta Heller Ágnes írását, nem olvashatott semmit a Cseréptörésről, szűz szemmel nézett és látott, és a felfedezők rácsodálkozásával mondta el, hogy „Lengyel szuverén író, súlyos művet írt”, s hogy „csupa alapkérdéssel szembesít: mi a kultúra? mi a történelem? mi az irodalom? mi a haza?”.

Ezek után vettem én elő másodszor is a regényt, hogy most aztán egyszer s mindenkorra végére járok a dolognak, megtudom, hogy mi van a könyvben. S elhűlve tapasztaltam, hogy milyen, valóban nagy irodalmi élménytől fosztottam meg magamat azzal, hogy anno Cseréptörésnek csak az utolsó harmadát olvastam el, hogy ez a súlyos mű a magyar nyelvkritikai ihletésű szépprózában időrendben mindenképpen a második legérvényesebb opus, a második „magasiskola” (az első természetesen az Iskola a határon, s a Cseréptörés után egy évvel megjelenő Termelési-regény csak a harmadik). A felsoroltakon kívül nincs regény a magyar irodalomban, amelynek a szerzője oly tudatosan és gondosan vizsgálgatná a szót, az „anyanyelv hangcsoportjait”, mielőtt papírra teszi, mint a Cseréptörés írója. S olyan mű is kevés van, amelyben a szó, a szókép olyan természetesen, szinte az intimitás közvetlenségével változik át „egy darab hegyoldallá Óbudán, Duna-parttá, zöld derengéssé, híddá, tehervagon deszkájává, harminc és feles beépítendő tarackká… benzinszagú autóbusszá… cigánygyerekké piros csizmában”, mint Lengyel alkotásában. S mindez a cselekményben természetes strukturáló erő, része az apakeresésnek, a keresés dokumentálásának.

Pontosan úgy, ahogy Heller Ágnes számára nem az. Lengyelnek „Módja volt arra, hogy az ábrázolás kérdését életkérdésként mutassa be. De nem ezt tette” – írja a filozófus. Szerintem meg pontosan ezt tette. S ha Heller 1996-ban úgy érezte, hogy „a történelem túlságosan konkrét itt, egészen a történelmi napokig, dátumokig lebontva konkrét…, a holocaust sűrített története…”, s ezért szükségeltetne a „zsidó főhős” hangsúlyos önreprezentációja, akkor a mű egy másik olvasója (nevezetesen szerény személyem) 2002-ben meg úgy érzi, hogy a műbe épített „történelem” távolról sem annyira konkrét, hogy a regényt holokauszt-történetként kellene (vagy lehetne) olvasni, s az idő múlásával még kevésbé lesz majd konkrét (azaz konkrét történelemként értelmezhető és értelmezendő), de az egzisztenciális/végső felvetések, az „életkérdések” benne attól még érvényesek lehetnek/lesznek.

S hadd ne emlegessem itt Homéroszt vagy akár Shakespeare-t, akiknek a műveiben a történelmet ma már komolytalan dolog volna nagyítóval vizsgálgatni, s esetleges történelmi hiteltelenségeik, sőt tévedéseik (cseh tenger stb.) miatt elítélni őket.

De hát ezek irodalomelméleti közhelyek! Szégyellem őket magyarázgatni. S éppen a filozófus Heller apropóján, akinek A reneszánsz ember (1967) című kitűnő könyve annak idején olyannyira hozzájárult írói nevelkedésemhez, s amelyben Shakespeare-nek a történelmet a reneszász „mesékhez” (történetekhez) stilizáló géniusza annyira jelenvaló, s cseppet sem zavaró!

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.