Archívum

Ég-Föld áthatása

Gondolatok Pirk László képeiről
Bodonyi Emőke
2013. október

A képcímek és a könnyen felismerhető, gyakran sorozatokban visszatérő motívumok hozzásegítenek Pirk László (1953) egyéni hangú, más művészével össze nem téveszthető stílus és tematika jegyében megszülető festészetének jellemzéséhez. Művészetében – első megközelítésben – a labirintus, az őselemek, a fa, a kráterszínház, konkrét földrajzi helyhez köthető valóságelemek ábrázolása mellett a görög kultúra és a mediterrán világ atmoszférájának hatása, valamint az intenzív, expresszív színhasználat figyelhető meg. Pirk László piktúrájára a transzcendentális, teljességre törekvő, szakrális, galaktikus, kozmikus jelzők egyaránt jól illenek. Alkotómunkájában elsődleges forrás a valóságos világ, és bár képeiben benne rejlik a természeti látvány közvetlen hatása és élménye, ennél azonban erőteljesebben érvényesül az a szimbolikus értelmezésű szerkesztett rend, amelybe beleilleszti a különböző tárgyi elemeket, és azoknak egymáshoz való viszonyát meghatározza.

A szentendrei Új Művésztelepen alkotó Munkácsy-díjas művész hosszabb visszavonulás után 2004-ben a szentendrei Skanzen Galériában, 2005-ben Dobogókőn a Manrésa Spirituális és Kulturális Központban, 2007-ben pedig a váci Görög Templom kiállítótérben állított ki. Budapesten 2013-ban a Párbeszéd Házában az Ég-Föld áthatása címmel nyílt kiállításon mutatta be alkotásait, amelyeknek egységes karaktere az 1980-as évek közepétől datálható.

A családi gyökerek révén Pirk László művészete egyaránt kötődik a magyar szecesszió fellegváraként jegyzett gödöllői és a modern magyar művészet bölcsőjeként számon tartott nagybányai művésztelephez. Édesanyja, Remsey Ágnes révén nemcsak az alkotást idő feletti létformaként felfogó gödöllői kolónia szellemisége, hanem édesapjának, Pirk Jánosnak a nagybányai festői hagyományokból táplálkozó művészete is hatással volt rá.

Egy sajátos festői világ kibontakozását sejtették már a legelső képek, amelyek tarajos hullámokat szelő vitorlást ábrázoltak. Pirk László visszaemlékezése szerint Odüsszeusz története, több évig tartó hazafelé vezető, kalandokkal teli tengeri útja egészen korán, gyermekkorában megfogta fogékony fantáziáját. Mint ahogyan Ariadné fonala segítette Thészeuszt a labirintusból kijutni, úgy vezette Pirk Lászlót a sors Itália déli partjaihoz. A mediterrán világ enciklopédiája, a tenger, a szigetek, a vitorlás, a napfény, a felfelé törő sziklahasadékok és nyílások között a végtelenbe hullámzó tér látványa teljesen új dimenziókat tárt fel számára. Igazi tanítómestereinek az utazásai során ért impulzusokat tartja. Megfestette többek között a paestumi dór stílusú görög templomokat, a szirakúzai színházat, amelynek üléseit kráter formájú sziklahegybe faragták (Görög töredék I–II., 1985, 1992). A görög kultúra azonban a legkevésbé sem múltként és hagyományként hatott festészetére, hanem olyan, az embert jótékonyan körülölelő természetes közegként, amely egyúttal lélekállapotot és szellemiséget is jelöl. A szirakúzai színház ma is látható alakja, amely egyébként különböző formákban bukkan fel Pirk László képein, bár a múltra utal, mégis azt a jelenben keltett érzést közvetíti, amelyet a régi emlékek látványa ébreszt fel. A kráterszínház vörösen parázsló színe pedig a görög tragédiák végzetszerűségét, a drámaiságot és a való életet eleveníti fel (Kráter-színház, 1985–2004). A múlt, a jelen és a jövő természetes módon folyik egybe Pirk László festményeinek összetetten tagolt képtereiben, amelyek mozgásukban is statikus világképet közvetítenek.

A mai napig működő Stromboli vulkán-élménye azonban minden eddiginél elementárisabb erővel hatott, és Pirk László több képének az ihletőjévé vált (Ég-Föld áthatása I–III., 1998–2002). A tengerből kúpszerűen kiemelkedő salaktömeg tetején lebegni látszik az ég és a föld, a magasan húzódó puha és finom horizontvonal nem egyenes, hanem gyűrűszerűen körülölelő, mintha a világ lelke érintené meg az embert. Empedoklész, az i. e. 5. században élő szicíliai orvos-filozófus érezhetett hasonlót, amíg békében élt a világgal, majd az Etna lángoló lávatömegébe vetette magát, hogy részévé váljon az egyetemes körforgásnak.

„Mert egyetértésben kötődnek mindenek a saját részeikhez, / a napfény, a föld, az égbolt meg a tenger, / ami belőlük messze űzetve a halandókban létezik.” (Steiger Kornél fordítása)

A világgal való megbékélés állapota törékeny, és Stromboli vulkánja alatt is tovább ­dübörög a föld, és kráteréből időnként tűz, izzó parázs és kénes szagú füstfelhő száll fel. A végtelennel való egyesülés kozmikus érzete járja át Pirk László képeit, mégis a veszélyeztetettség nála is megjelenik: a horizont mentén vagy függőlegesen keresztbe késpengék szelik át a képteret.

De nem csak a görög tájak és építészeti emlékek voltak hatással művészetére. Megfestette az Orvietóban található ötven méter mély Szent Patrik kútját is, amelynek lépcsőin hajdanán szamarak hordták fel a vizet, és spirálszerűen mélyülő henger alakú építményét hatvan ablak világítja meg. Pirk László festménye a spirálvonal mentén lefelé vezető utat kísérő narancssárga színű ablaknyílásokat és legalul a víz kékjét hangsúlyozza mint az élethez szükséges alapvető és nélkülözhetetlen elemet (Mint kútban az ég, 2008). Őserejük és egymást kioltó tulajdonságuk révén a négy őselem közül pedig elsősorban a tűz és a víz dualitása foglalkoztatja: a pirosasan izzó, lobogó lángnyelvek és a karikákba hulló vagy sugárban áramló víz együttes létezése önállóan is képtémává vált (Tűz-vízesés, 1998; Tűz-víz lépcső, 2006–2009).

Az amerikai út során megtekintett Golden Gate híd és a Grand Canyon föld mélyébe mart alakzatának látványa is megérintette képzeletét. A Golden Gate híd nagy távolságot átívelő és összekötő szerkezete egy kozmikus és címében is jelzetten „égen függő” világhíddá alakult (Égen függő híd I–II., 2008–2009). A Grand Canyon pedig a ma már a szentendrei Ferenczy Múzeumban őrzött Nagy Fehér-csendélet (2004) megfestéséhez adott végső inspirációt. Pirk László, eltávolodva korábbi képeinek koloritgazdagságától, tudatosan választotta alapszínként a teljességet jelképező fehéret és annak árnyalatait. A Nap és a Hold együttes jelenlétében a völgykatlant körülvevő magas sziklafalak, az apró pettyekkel jelzett áramló vízesés, a természet vájta sziklaalakzatok előterében feltűnnek a festő kellékei is: köcsögben az ecsetek és a paletta, az egész kompozíciót pedig „felülírja” középen, mindkét irányba elinduló kettős spirálvonal. A felül- és a szembenézetben megjelenített különböző motívumok együttes ábrázolása mellett a mélyülő térérzetet nemcsak a végtelenbe vezető átlós út, hanem a magasban szárnyaló madár is elősegíti. A kompozíció nem egy pillanat látványából született, sokkal inkább egy világlátásból. A művész itt érezte meg a világ lelkének rezgését, azt az univerzumot, amelyben mindennek megvan a maga helye, a festőnek is, aki teremtő munkát végez, mint ahogyan a kettős spirálban megbúvó, okkeres színnel jelzett mag az élet csírája is egyben. A konkrét tájélmény belevésődött a művész lelkébe, és az emlékezet és a képzelet által írta át a rátalált táj képét.

Egykor a nagybányai mestereket is különleges viszony fűzte a természethez. A főiskolai katedrát kapott Réti István az 1920–30-as években arra tanította tanítványait, akik között ott volt többek között Pirk János is, hogy hosszasan szemléljék a tájat, miközben figyeljenek a megérzésükre, a látvány által felkeltett benyomásra, az intuícióra, mert ez alakítja az alkotásban megnyilvánuló belső képteremtő munkát. Ezt a felfogást a leghűségesebben és mégis a legtágabb értelmezéssel Réti István növendékei közül a Szentendrei Művésztelep egyik alapító tagja, Paizs Goebel Jenő követte, aki egy évvel halála előtt, 1943-ban is azt vallotta, hogy „a belső élmény a fontos, amit a táj vált ki az emberből, hogy azután a kép formáját szerkezetileg meg lehessen valósítani. Ez a festőművészet lényege.” Paizs Goebel Jenő titokzatos, szimbolikus festői világa ennek nyomán alakult ki. Képeinek, még ha konkrét tájkép is, sejtelmes, szuggesztív hatása van, és a valóság elemeinek felhasználásával különös fantáziavilág elevenedik meg alkotásaiban.

Pirk Lászlónak is a természet a tanítómestere. A természetszeretet mindig egyfajta szabadságvágy, nem véletlen a művész vonzódása a vízhez, a Dunához. A kéktiszta égbolt, a kő, a víz, a fű, a fa a védettség és a feloldódás érzését közvetíti. Ugyanakkor a szirakúzai kráterszínház labirintusrajzolata, a Stromboli vulkánját körülölelő tenger és a kráterből ki-kitörő vörös lávaesőcseppek, a tűz és a víz őselemei, a fa törzsének kérgébe belelátott Pieta-együttes és a körülötte aláhulló vörös stigmajelek minduntalan a látott dolgok mögötti jelképiségre mutatnak rá. Ki ne ismerne rá ezekben az egykori gödöllőiek szimbolizmusának hatására?

Pirk László különös természetmonológjában az egyéb kultúrkörök jelképrendszere mellett a keresztény ikonográfiai hagyomány is helyet kap. A Pieta és az Angyali üdvözlet, a Bűnbeesés, a Tudás fája gyakran feltűnik képein, önállóan vagy egy nagyobb kompozíció részeként.

A festő minden festményén egyben láttatja vagy tükrözteti az égi és a földi elemeket, a hegyormot az ég kékjével, a cseppekben hulló fényesőt a lobogó tűzzel, az orvietói kút alján összegyűlt vizet és az abban megcsillanó égboltozatot vagy az Angyali üdvözlet isteni küldöttjét és Mária alakját. Az Ég és a Föld közötti kapcsolatra olyan, a tájképbe helyezett motívumok is utalnak, mint a létra vagy a lépcső. Alkotásainak harmonikus világlátást közvetítő üzenete az ösztönös megérzésen keresztül is nyilvánvalóvá válik. A labirintus végül is nem útvesztő, hanem útfajta, amelyet megpróbálhatunk járhatóvá tenni.

Az egyik összegző képének tekinthető, a Merre indulnak útjaink című alkotását két változatban is megfestette. Az első, 2004-ben készített alkotás motívumaiban és szerkezetében is együttesen tartalmazza Pirk László festészetének jellegzetes vonásait. A kompozíció felső, illetve alsó szélén ábrázolt Nap és Hold kerek alakzatai között megjelenik a labirintus vonalrajza, a tenger a magasra emelt horizontvonallal, a szirakúzai színház rajzolata, a meredeken vezető, ívesen felfelé haladó lépcsősor, a természet alakította földfelszín, architekturális, köztük talán szentendrei részletek, kapu- és szűkülő ablaknyílások, amelyek végén fény lobog.

Pirk László szimbolikus és figurális kompozíciói leggyakrabban egy konkrét táj- és valóságélmény sűrített és művészileg absztrahált feldolgozásai. Az utazások során meglátogatott épített és természetes környezet látványát nemcsak az idő és a történelem, hanem az emlékezet is fokozatosan átalakítja. Ebből következik, hogy képei mégsem az adott korhoz és helyhez kötődnek, hanem sokkal inkább a teljesség képzelt világát nyújtják.

Nem érdemes alkotásait kronologikusan zárt szakaszokra bontani, mert életműve darabjait többször is megfestette. Néha korábbi képeibe belenyúl, vagy más méretben alkotja azokat újjá, keresve a kifejezés végleges lehetőségét.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.