A szombati hírek

Micsoda nap volt! fél háromkor találkoztunk és sok galamb volt a Ferenciek
terén; az aluljáróban üdítőt vettél, mert tudtad, hogy szomjas leszel, igazad is volt; jegyet
lyukasztottál, bérleted nem volt, metrón mentünk az Arany János utcai
állomásig, a mozgólépcsőn felfelé melledre tűztem a kokárdát és szép voltál,
tudod – ahogyan később megállapítottam – forradalmárlány-jelmezedben,
talpig feketében, kinyílt blúzzal és előbukkanó láncoddal; a tömeg egy irányba tartott
s mi jó helyet kaptunk az Alkotmány utca elején (később a Kossuth térre
sodródtunk), már ment a műsor, énekeltek, néhány túlontúl hosszú
beszéd hangzott el, de kivártuk persze, kémlelted barátnődet
a Kollégiumból és egypercenként egymásra mosolyogtunk, jó volt
együtt lenni, kettesben is, meg sokadmagunkkal, a műsorvezető, akiről
nem tudtuk pontosan, kicsoda, kétmilliónál abbahagyta a számolást;
egy lány elájult, tán a melegtől, pedig jótékonyan vastag felhő
takarta a napot, arcunkba ne tűzzön, bájos idős úr állt
mellettünk, meg zászlós fiatalság; galambszürke sportos öltönyben beszélt
a miniszterelnök és – otthon láttam a híradóban – barna cipőben,
kissé fáradtan és kevés újat mondva, de az erőt kipótoltuk mi,
zúgva és tapsolva, tapsolva, soha ekkora tapserőt még nem tapasztaltam,
jó volt, akárha fölkapna az erő, ami a lelkes tömeg morajából áradt
a téren s mind a mellékutcákban, a rakparton és újra a téren, szertartásos körtáncot
járt körbe a zúgás, a taps rendje egyre vissza-visszatért hozzánk;
fegyelmezett nyugalommal oszoltunk, ki se provokálhat, a Körúton
nyitva volt egy virágos, fehér rózsát vettél, mert a Kerepesi temetőbe tartottunk,
nekem ez újdonság volt, de jó ötlet, örültem neki és hálásan
vettem tudomásul elhatározásod; az út viszont hosszú volt, sajnos
sokáig és sok trolira kellett várni, hanem azután végre kint voltunk és láttam, tetszik
neked a temető, régi kedvencem; gyönyörű fehér
rózsádat gyönyörű fehér kezeddel Ady sírjára tetted és megállapítottuk,
hogy nem jó a szobor, majd mentünk tovább, lélegezve mélyeket és más
híres sírokat szemlélve (a korábbi miniszterelnöké neked tetszik, nekem nem)
a padig, szemben a Kossuth-mauzóleummal, te lábadat
pihentetted, én kezemet hajadon, és a török nők
testfestési szokásairól beszélgettünk, míg mögöttünk egy kőbefaragott
angyal aludt, gyászolt vagy sírt, azután fölkeltünk és kart karba öltve
elindultunk hazafelé, Arany János sírját néztük még meg és Vörösmartyét;
a Keleti pályaudvarnál kölcsönkérted a kokárdát, az Astoriáig
mentünk, odalent (talpig feketében és a többi) nagyon kívántalak, de a strucc-szerű,
hangulatunkból mit sem sejtő ellenőr igazán morcos volt, hát nem
engedett, ám te megvigasztaltál, tényleg drága vagy; drága volt
az étterem, cappuccinót és körteszörpöt ittunk, nem ettünk
ott és akkor semmit, majd képeslappal leptél meg
nagyon sok szeretettel a mai nap emlékére! szavam sincs
megköszönni ezt (köszönöm!); a Vásárcsarnok megállójánál e nap természetes
módon ránk köszönt egy férfi, nyakában gyerekkel és csak
nem sokkal hazatértünk előtt kapott el az eső a Ménesi úton, agyon ugyan
nem áztunk, de elég vizesen mentünk be (neked persze jól állt), odafönt hajamat
szárítgattam, te háziasszonyként végeztél derék munkát: teát
főztél, később krumplipürét porból, cigarettáztunk közben, míg én
papámat hívtam, te mamádnak számoltál be a nap
eseményeiről, szerettem volna jelezni, hogy üdvözletemet küldöm,
ismeretlenül is, a krumpli finom volt, finom a mozdulatok
sora is, mellyel elmosogattad az üres tányérokat; visszamentünk
az üres szobába, te az ablakba ültél, én lábadhoz, és felnéztem rád, mint
rendesen, szólt a zene, mutattál egy Apollinaire-verset az ágyadon, azután
elbúcsúztunk és hazajöttem az uniós esernyő alatt. Szeretlek.