Archívum

Túrógombóc fagyosan

Thimár Attila
2013. szeptember

„Minden évnek vannak rituális napjai. Változhatatlan sorú történések, s ezeket nem lehet kiemelni a nagy körforgásából. Igazi jelentőségüket csak utólag értjük meg, mikor a megszokott rendet váratlanul megakasztotta az idő, és egy másik korszak kezdődik életünkben.”

Thomas Thorssen

Sepulchri doktor töltött mindkettőjüknek. Könnyedén emelte az üveget jobb kezével, elegánsan, mintha egy nádszálat tartana kezében. A félhomályban hangtalanul megtelt a két pohár. A tiszteletes a sakktábla fölé görnyedt, erősen gondolkozott, arca eltorzult. Megdörgölte orrát tömzsi ujjaival, elővette kockás zsebkendőjét, és végigsimította homlokát. A doktor türelmesen várta ellenfele lépését, arcán csak a szokott szigorú unalom látszott, noha befelé mosolygott, nadrágtartójába fűzte két bütykös hüvelykujját, várt. Az utóbbi hetekben éjfélig is elhúzódtak a péntek esti sakkpartik. A fák tavaszvégi zsongása közt a bogarak fáradtan döngtek az ablak előtt. Végül teljesen összefolyt minden hang, s egybeolvadt a virágzó gyümölcsfák esti, sustorgó zsolozsmázásával. A kutyaugatás ernyedten visszahullt a kertekre, minden porhanyóssá, reménytelenül alaktalanná vált.

Nánásy tiszteletes nehezen lépett, határozatlan volt. Nagyokat fújt, mintha komoly gond terhelné lelkét. A szoba levendulaillata gúzsba kötötte gondolatait. Megmarkolta végül a súlyos figurát, felemelte a tábláról, tartotta egy kicsit a levegőben a különféle stratégiák és tervek között tépelődve, majd hirtelen letette. A doktor erre a lépésre egyáltalán nem számított. Meghökkent, a bástya előretolásának nem sok értelme volt. Rendezte gondolatait, a másikra nézett, aki lehunyt szemmel várta a folytatást. A szoba egyre nehezülő csendjét az óra ketyegése szabta mintába. Az állás a tiszteletes minden lépése után olyan kuszává vált, hogy elölről kellett kezdeni a tervezgetést, ám most hamar kiderült, hogy semmi lényeges változás nem történt, nincs semmiféle csel vagy rejtett szándék.

A doktor rosszkedvűen nézett ki az ablakon a kert sötétjébe. Messze, messze a folyó fölött lassan gyülekeztek a szürke felhők a mélykék égbolton, de mintha külön egyezmény kötné őket, errefelé sosem vonultak tovább. A folyót, mint varázslatos határt nem lépték át, maradt a por és a szárazság itt, a város szélén. A doktort az elkövetkező két nap unalma nyomasztotta. Fiatalabb korában szerette a hétvégéket, a váratlan hívásokat, néha-néha egy szülést, de most már nyűgnek érezte, ha szombat este nyolckor vagy vasárnap hajnalban váratlanul megzörgették a zsalugátereket.

– Feladom – szuszogta a tiszteletes, aki rájött, hogy semmit sem tud tenni Sepulchri vezér–huszár párosa ellen. Megtörölte még egyszer kerek arcát a zsebkendőjével, és óvatosan a pohara után nyúlt.

– Finom a meggybor, de most már mennem kell, János, későre jár.

A doktor nem tartóztatta, szeretett volna minél előbb eljutni péntek esti kábulata világába, a színes függönyök, aranyszegélyű virágok, mélykék kupolák, csilingelő kutacskák közé, és néhány órára elhagyni ezt a poros, fülledt sárfészket, amelyet szívből gyűlölt.

– Vigyázzon magára, tiszteletes úr! Újhold van, nincs semmi világosság. Nehogy elbotoljék útközben.

Megvárta, míg a másik elcsoszog a sarokig, és eltűnik. Visszatérvén a szobába kinyitotta a gyógyszeres szekrénykéjét, tétován válogatni kezdett az üvegcsék között. Ma este a világoskék ampulla mellett döntött. Éjjel erős huzatra tért magához, becsukta az ablakot, és átbotorkált a hálószobába, hogy levetkőzzék, és bebújjon a dunyhája alá. Elhelyezkedett, felnézett a régi, nagy ingaóra márvány számlapjára, éppen eligazította a paplant keskeny vállán, amikor váratlanul megzörgették az ablakot. Először azt hitte, már álmodik, de a zörgés erősödött, és kiabálást halott.

– Jöjjön gyorsan, doktor úr, Nánásy tiszteletest most találták meg a Hold utcában. Nincsen magánál.

Sepulchri nehezen tudott visszaeszmélni erre a világra, és nem akarta otthagyni ágyát. Gondolkodott, hogy talán mégsem indul. Úgy tesz, mintha aludna. Már-már újból elmerült az álom hullámai között, de hangosabban zörgettek. Felkelt, s kinyitotta az ablakot.

– Gyorsan, doktor úr! A tiszteletes nem lélegzik, biztos nagy a baj – kiáltotta a képébe egy nagy bajuszú, ismerős arc. Hihetetlenül kék szemei voltak, mint az oltárképen Krisztusnak, de ezek a szembogarak itt, az arca előtt, sokkal nagyobbnak tűntek.

– Megyek rögtön. Igen, azonnal – motyogta a doktor, és keresgélni kezdte ledobott ruhadarabjait. Komótosan húzta harisnyáját, sőt azon is eltűnődött egy percig, hogy ne vegyen-e esetleg új nadrágot. Az órára nézett, de ott még csak tíz percet sétált a nagymutató.

Mire a Hold utcába ért, már sokan tolongtak az árok szélén, idősek, fiatalok egyaránt. Kiabáltak és lökdösték egymást hajmeresztő tanácsokat oszt­va, hogy mit kellene tenni. Úgy tűnt, az évek óta növekvő feszültség a református és katolikus hívek között most nyílt háborúba torkollik. Az igazság az, hogy a tiszteletest már jóval korábban megtalálták, de először azt hitték, hogy elájult, és élesztgetni próbálták. Egy jó félóra múlva jutott eszébe valakinek, hogy orvosért kellene küldeni, de ekkor előbukkantak a felekezeti egyenetlenségek, hogy melyik orvost hívják a református tiszteleteshez. Mivel akik megtalálták, katolikusok voltak, a saját orvosukat ajánlották. A reformátusok erről hallani sem akartak. Így esett a választás a felvilágosult Sepulchri doktorra, akiben azután megegyeztek mindannyian, akik a test körül nyüzsögtek.

Átfurakodott a széles csípők és vastag karok között, a tiszteletes pulzusát próbálta tapintani, de hamar észrevette, hogy nincs mit tenni, Nánásy az Istenhez költözött.

– Küldjenek egy rendőrért, vagy szóljanak be a csendőrökhöz, itt már nem lehet segíteni – rendelkezett határozottan. Felállt, de ahogy a csodálkozó tekintetek magasságába ért és körülnézett, elpárolgott határozottsága. Számtalan kíváncsi, de egyben gyanakodó szempár szegeződött rá. Vajon nincs-e valami, amit tud, és nem akar a többiekkel megosztani? Nem lehet-e, hogy mégsem halt meg a tiszteletes, csak nem akar segíteni rajta? Hiszen úgy tűnt, mintha a kiforduló lábfeje időnként megmozdulna egy kicsit. Néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással, Sepulchri és a tömeg.

– Nincsen itt mit ácsingózni – próbálkozott újra az orvos –, hozzanak egy hivatalos személyt, és szállíttassák el a halottat.

Megfordult, s határozott léptekkel elindult haza. Nyakszirtjében furcsa bizsergést, feszültséget érzett, pedig nem először hívták ki az emberi élet utolsó állomásához.

Otthon az ágy, amelyet korábban még meleg-puhának érzett, teljesen kihűlt. Amikor a paplant magára húzta, mintha egy eszkimó kunyhó borult volna fölébe. Ilyen lehet a koporsó, gondolta, s megpróbálta beleélni magát, amikor mozdulatlanul fekszik majd a hideg deszkák között. Szűk és sötét. Kiverte a víz, forgolódott, nem jött álom a szemére.

Nagy zajra ébredt. Párnája a földre zuhant, de nem ez ébresztette fel, hanem Deákné, a bejárónő zörgése. Szándékosan dobálja az edényeket ilyen hangosan, gondolta a doktor. Megpróbálta összeszedni gondolatait. Hogyan lehet, hogy már délelőtti verőfény tölti be a szobát, s ő még mindig alszik? Lassan jutottak eszébe az éjszaka részletei.

– Ideje lenne felkelnie! – nyitotta rá kopogtatás nélkül az ajtót Deákné. – Már hasára süt a nap, és különben is, az egész környék felbolydult az éjszaka történtek miatt. Én ugyan nem tudom, mi csudálatos van abban, hogy Nánásy tiszteletessel végzett a sok ital. Az utóbbi időben már alig bírt felállni a szószékre.

– Hogy mondhat ilyet, Deákné! – szólt rá a doktor. Borzas, fekete haját igyekezett lesimogatni tenyerével, kis bajuszát is egyenesre igazította.

– Keljen fel, doktor úr, mert ha itt elszabadulnak az indulatok, magára is szükség lehet.

– Ne beszéljen ilyeneket. Ebben a városban sosem mennek ölre az emberek. Különben meg, Deákné, a poharakat rendesen törölgesse el. A múltkor is cseppfoltos maradt három. Tudja, milyen kellemetlen nekem, amikor előveszem a szekrényből, és külön keresgélni kell, hogy melyiket állíthatom a vendég elé. Mit beszélnek a városban Nánásy haláláról?

– Sokfélét. No, persze leginkább a tudatlanok. Van, aki azt mondja, az ördög vitte el. Megállította a sarkon, és szépen kivette a szívét. Egy hang nélkül összenyekkent. Nem kiáltozott, nem nyögött. A reformátusok azt mondják, hogy a katolikusok mérgezték meg. Hallatlan, hogy ilyet kitalálnak. Foglalkozunk is az ő papjaikkal. Szerintem volt valami rejtegetnivalója, s aztán mégiscsak lepaktált az ördöggel. Az biztos, hogy most nagy felfordulás lesz. Már a rendőrség is nyomoz. Kivizsgálja az ügyet. Persze abból nem lesz semmi, mert őket nem érdekli valójában, hogy mi történt. Csak fenn hordják az orrukat.

– Jó, jó, most már elég. Foglalkozzék a takarítással. A törölgetést ne felejtse.

Sepulchri megnyugodott, hogy az ő neve nem került elő a történetben, amely már most is elég kacskaringóssá vált. Deákné tovább csörömpölt a konyhában, ez a hangzavar most a szokottnál is jobban zavarta. Mintha apró tűket csavarnának a dobhártyájába. Ezen annyira felbosszantotta magát, hogy iparkodott mielőbb elindulni otthonról. A kapkodásban először az éjjeliszekrény sarkáról verte le a könyvet, majd még a pénzét is otthon feledte. Amikor észrevette, késő volt visszafordulni, inkább eredeti tervének megfelelően, az ebédelést kihagyva elindult a városka főtere felé, hogy benézzen a kórházba, ahol a halottakat boncolják. A hirtelen jött, nyárias melegben a fák ágai álmosan lógtak, mint mozdulatlan, vén kezek. Amint a magasabb épületek közé ért, behúzódott az árnyékos oldalra, és igyekezett egykedvűen ballagni a központig.

Jólesően hűvös volt a régi, vörös téglás épület boltívei alatt, az ismerős fertőtlenítőillat megnyugtatta. Az udvaron át rögtön a hátsó részbe sietett, és bekopogott a homályos üvegű ajtón. Domonkost, a boncmestert még gyermekkorából ismerte, igaz, azóta csak kétszer találkoztak. Reménykedett, hogy a hajdani csúzlicsaták megőrizték őt a másik emlékezetében. Nem volt biztos benne, hogy itt találja, hiszen szombaton délután neki sem kötelessége a munkahelyén ücsörögni. Nagydarab, kerek arcú ember nyitotta ki az ajtót, és rögtön szélesen elmosolyodott. A szoba korántsem volt olyan tiszta, mint ahogy egy klinikán azt elvárhatni. Az öreg bútorokat belepte a por, a fali üvegpolcokon sorakozó furcsa tárgyakat is, amelyek legtöbbnyire valamilyen emberi csontdarabra vagy fogakra emlékeztettek. A boncolásokat bent, a hűtőkamra melletti kis helységben végezte a boncmester, itt csak eszközeit tartotta, és a néhány vegyszert, amire szüksége volt munkája során.

– Te vagy az, János! Gondoltam, hogy eljössz.

Sepulchri zavarba jött. Miért számított rá a másik, hiszen évek óta nem látták egymást? Lehet, hogy másféle hírek is terjednek, mint amelyeket Deákné elősorolt?

– Benéztem. Gondoltam, te már biztosan többet tudsz arról, ami mindenkit foglalkoztat most a városban.

– Nánásy tiszteletesre gondolsz? No, az érdekes eset. Már voltak itt a rendőrségtől is nyomozók. Elég nagy a felfordulás.

Hirtelen abbahagyta, magába merült, megtörülte verejtékező arcát, s mintha észre sem venné, hogy vendége van, a szoba sarkába bámult. Sepulchri feszülten figyelt. Felfújta arcát, aggódva várt, hogy mit mond a boncmester.

– Neked szerencséd volt, hogy bejutottál az egyetemre – mondta a kerek arcú –, téged mindig szerettek a tanárok. Jól fésült, ápolt gyerek. Szépen halad a tanulmányaival. Nekem, látod, csak ez az odú jutott.

– Mindenkinek más a sorsa. Neked örökre biztosítva van az állásod, sőt, még konkurencia sincsen. Lehet, hogy izgalmasabb az emberekkel akkor találkozni, mikor még élnek, de itt, ebben a csöndben több titkukat árulják el neked. Én mindig csak kívülről látom őket. Nánásy tiszteletesnek sem tudtam, hogy baja lett volna.

– Más ez itt – legyintett széles kezével a boncmester. – Hallottam, hogy Nánásy nálad töltötte az estét, mielőtt hazaindult.

– A szokásos pénteki sakkpartink. Nem hiszem, hogy köze lenne az egészhez. Amikor kilépett a kapun, nem volt semmi baja.

– Tudom. Azt is, hogy minden pénteken sakkoztok.

– Honnan tudod ezeket?

– Itt volt a nyomozó délelőtt. Ő is ezekkel kezdte, már sok mindent tudnak.

– Nocsak. És mit mondott még a nyomozó?

Domonkos nem válaszolt, kerek arca egykedvűen világított a homályos szobában, mint a téli égen a telihold. Nem látszott rajta semmilyen érzelem vagy kíváncsiság.

– Semmi fontosat. Alapos vizsgálatot kért.

Sepulchri újdonságot nem tudott meg a boncmestertől, csak azt látta, hogy Domonkos ugyanolyan könnyen sértődik meg, mint gyermekkorukban. Bosszankodva lépett ki a kis helyiségből. Ekkor vette észre, hogy éhes, ma még nem is evett semmit. Hazasietett a pénzéért, és átsétált a Casinóba, hogy bepótolja, amit egész nap elmulasztott. A portás egykedvű köszönéssel fogadta. Az étteremben csak néhány úr üldögélt, akik otthon már nem tudták elviselni a szombati meleget. A korsókba meredt tekintettel számolgatták az el-elpukkanó buborékokat. Mohón evett, a levest szinte magába öntötte, állához emelve a tányért. Az estebédhez kadarkát ivott, szárazat, sötét színűt.

A befalt ételek hatására idegei megnyugodtak, lassan elálmosodott, annyira, hogy a hétvégi újságot már nem is vette kezébe, inkább hazaballagott. Éjszaka sokat forgolódott, az ételekkel nehezen birkózott a gyomra. Három óra tájban úgy érezte, hogy már végképp nem bírja tovább, és kirohan, hogy mindent kihányjon, de nem volt annyi ereje, hogy felkeljen ágyából.

Vasárnap reggel végre hatalmas felhők érkeztek az égre, de nem a fo­lyótól, hanem a másik irányból, a messzi, magas hegyek felől. Szürkébe öltöztették a szomorú hétvégét. Sepulchri kavargó gyomorral és erős fejfájással ébredt. Fájt a szeme, hiába dörzsölte, alig bírta kinyitni. Gyógyteát főzött magának, amitől gyomra megnyugodott, epéje kitisztult. Közben erős félelem gyökerezett meg benne, ma vasárnap van, az emberek a misén találkoznak, és megbeszélnek mindent, ami a héten történt. Tudta, hogy a plébános szavai határozzák meg a közvélemény irányát. Eldöntötte, hogy felöltözik, és elmegy a templomba.

A hátsó padsor mögött állt meg, nem akart feltűnést kelteni. Idegennek érezte magát, sosem szokott ide járni. Mise közben a képeket nézegette, borzas szakállakat, hideg, szigorú tekinteteket. A prédikációban a kevélységről esett szó, a plébános meg sem említette a halálesetet. Ez megnyugtatta, de egészen be akarta biztosítani magát, s ezért a mise után, amikor a hívek elhagyták a templomot, a plébános után indult a sekrestyébe.

– Dicsértessék!– köszönt hirtelen sugallattól vezettetve.

– Mindörökké – a plébános hidegen nézett rá kék szemeivel. – Tudok segíteni valamiben?

– Meghallgattam a prédikációt… – kezdte a doktor, ám mivel a szövegre kevéssé figyelt, innentől nehezen tudta folytatni. – Igen szép lett a befejezése.

– Köszönöm. Esetleg egyházi ügyekben lehetek szolgálatára? Esküvő? Ehhez először még bérmálkoznia kell, doktor úr. Vagy valami nyomja a lelkét? – húzta fel a szemöldökét a plébános barátságtalanul. – Gyónni kíván?

– Nem, most nem – válaszolt kisfiús zavarral Sepulchri. Hátrasimította rövid haját. – Kíváncsi vagyok arra, hogy mit gondol plébános úr arról a pletykáról, amit az emberek beszélnek, hogy az ördög vitte el Nánásy tiszteletes lelkét.

– Miért érdekli ez annyira? A vizsgálat pontosan kideríti majd a halál okát. Nánásy tiszteletes becsületes ember volt, s noha nem találta meg az Istenhez vezető igaz utat, a Mindenható kegyelme mégis elvezeti majd az égi boldogsághoz. Semmiképpen nem gondolom, hogy a pokolban kellene bűnhődnie. Önnek más a véleménye?

– Én nem vagyok jártas ezekben a kérdésekben. Nekem csak barátom volt a tiszteletes, de megnyugtató, hogy a túlvilágon jó sorsa lesz.

– Én bízom abban, hogy utolsó gondolatai közel vitték Istenhez.

Sepulchri tanácstalanul ácsorgott egy-két pillanatig, cipője fényesre pucolt orrát nézegette, majd távozott a sekrestyéből. Az üres templom némán fogadta, amíg keresztüllépkedett rajta a szigorú tekintetek a képekről végigkísérték a kapuig.

Háza előtt egy ismeretlen férfi cigarettázott. Csak a regényekben olvasott ilyen alakokról, divatos kalapban, kihajtott ingnyakkal és egykedvű arccal álldogálnak, mintha a világon csak a cigarettázás érdekelné őket. Az ismeretlen udvariasan bemutatkozott, bekísérte a doktort a házba. A helybéli nyomozó volt, eddig sosem találkoztak, Sepulchrit jött kihallgatni a pénteki eset miatt. Kérdései végén a bajuszkája kicsit megremegett. Nem volt mohó, sem túl kíméletes, inkább bosszús, hogy a vasárnapi ebédidőt is faggatózással kell töltenie.

Mire a nyomozó elment, Sepulchri teljesen összezavarodott. Nem tudta, bárki is gyanúsítja-e őt valamivel a haláleset miatt, vagy sem. Lehet, hogy még nem akarják túl szorosra húzni a nyaka körül a hurkot? A konyhában ott várta Deákné szombati húslevese. Ezt kellett megmelegítenie, és hozzá egy adag rezgő túrógombócot hagyott az asszony. Tegnap, frissen nagyon finom lehetett, de mára megdermedt, s hiába a fahéjas prézli, a cukros-vaníliás tejföl, a doktornak elment a kedve a néma, fagyos gombócoktól. A levest langyosan bekanalazta, majd elindult szokásos vasárnapi egészségügyi sétájára. Kalapot illesztett fejére, vette sétabotját, kilépett a kapun. Először a szőlők felé sétált, majd egy váratlan kanyarral délnek fordult, a mocsaras rész irányába. A fügeillat helyett most por kavargott, s a nagy melegben a mocsár rohadó szaga terjengett mindenfelé. Erre nem jártak az emberek, nem volt miért. Az ingoványos résztől féltek, azt megkerülni pedig akkora út volt, hogy nem is errefelé kellett indulni hozzá.

Korábbi sétái során Sepulchri észrevette, hogy az ingoványon keresztülvezet egy ösvény, amelyen a láp túloldalára hamar átérni, és ott régóta gazdátlanul álló tanyák álltak. Húsz évvel ezelőtt, amikor a vizesedés még nem kezdődött, ezek is szorosan odatartoztak a település széléhez, de az utóbbi időben, mivel az utak elkerülték ezt a részt, senki földje lett. A ritkásan álló fák és bodzabokrok között olyanok éltek itt, akik jobbnak látták, hogy elkerüljenek a világ szeme elől. Felbukkantak, majd eltűntek az emberek, asszonyok.

Sepluchri a legszélső tanyához sétált, az elhagyatott udvaron keresztül az istálló felé tartott. Körbekémlelt, és benyitott. A kilincs vidáman csikordult, s ez jóleső meleggel töltötte el belül, mint mikor gégéjén lefelé ömlik a szilvapálinka. Ismerős szagok várták a félhomályban, az udvar felől némi fény esett az üres helyiségbe. Ami mozdítható volt, rég ellopták, hátul egy kis ajtó vezetett a szerszámokhoz. Amikor ezt is óvatosan kinyitotta, egy sötétbarna szempár nézett fel rá egy alacsony ágyacskáról. A kis helyiségnek tenyérnyi ablaka volt, amely minden fényt egy pontra vezetett a szemközti falon, egy régi újságkivágásra. Sok szó nem esett, a határozott mozdulatok, mint egy katonai gyakorlat során vagy egy boncasztalon, hamar elérték céljukat. Se mohóság, se indulat nem színezte ezt a félórát, talán csak némi részvét.

Mikor felöltözött, elővett egy kis zacskót, benne némi pénz és hasznos ez-az. Az egyik üres szögre akasztotta az ajtó mellett. A többi szögön most nem lógott semmi, s ettől a doktor megkönnyebbült. Kárörömmel figyelte az üres helyeket, még el is mosolyodott egy kicsit. Visszafordult a lányhoz, megsimogatta az arcát, és hazafelé indult. Vidáman lépkedett, még fütyörészni is kezdett az ingovány közepén, ahol elérte az esti harangszó.

Az alkonyat megint a szokásos unalmat hozta a doktor számára. Ólommá merevedett csend, a távoli kutyaugatás monotóniáját csak egy-egy szomszéd kiabálása törte meg. Egy csöndes világvége ez, gondolta. Ekkor vészt jósló kopogás hallatszott kint a kapunál. Akik ismerték a doktort, mindig az ablakon zörgettek, a jövevény tehát idegen lehet.

– Jó estét, felügyelő úr! Újból megvendégelhetem?

– Csak rövid időre jöttem, le sem ülök – forgatta ujjai között a kalapját a felügyelő.

– Elviszi az álmomat – erőltetett egy nevetést Sepulchri.

– Hisz ezekben a babonákban? Inkább komolyabb dolgokról beszéljünk. Ma délután lezártam a nyomozást. Áthívattunk egy szakértőt Szegedről, hogy ő is erősítse meg a halál okát. – Jelentőségteljesen a doktor szemébe nézett, ám az csak tanácstalanul pislogott.

– Végül kiderült, hogy Nánásy tiszteletessel szívroham végzett. Valami nagy ijedelem okozhatta, egy váratlan meglepetés. Ami ennél érdekesebb viszont, hogy a gyomrában olyan alkoholanyagot találtak, amely arzént tartalmazott. Sőt, kis mennyiséget ebből a tiszteletes szervezetében is kimutattak. Valamilyen mérgezést kapott tehát, noha kétségtelen, hogy ezen kevés mennyiségből nehéz eldönteni, hogy vajon szándékosat-e. Azt, hogy a szervezetébe miként került arzén, nem tudjuk, már nem is volna értelme nyomozni. Mindezeket azért mondtam el, mert a péntek estét Nánásy tiszteletes itt töltötte.

Kis hatásszünetet tartott, ujjaival a bajuszát babrálta. Körbenézett a könyvespolcokon.

– Ne aggódjon, nem gyanúsítom magát gyilkossággal, hiszen a szívroham tényét nem lehet vitatni.

A doktor csöndben nézett maga elé. Igyekezett közömbösnek látszani, és ez annál is inkább sikerült, mivel nagyon fáradtnak érezte magát.

– Köszönöm, hogy mindezeket elmondta nekem. Nem is tartom fel tovább, úgy látom, itt az ügy lezárult.

A felügyelő bólintott.

– Igen, az ügy itt lezárult, ám azt javaslom, legyen óvatos, doktor úr. A városban sokan úgy vélik, hogy maga volt a tettes. Nem lehetetlen, hogy ezért bosszút akarnak majd állni.

– Majd vigyázok – vonta meg a vállát Sepulchri, és kikísérte a rendőrt a kapuhoz.

Visszasétált a házba, de a szoba vasárnap esti csendje, s azon túl a hétköznapok egyhangú unalma szinte elviselhetetlen távlatot jelentettek. Messze szürke felhők vonultak a folyó felett, de sosem indultak erre a vidékre. Kiment a konyhába, maga elé tette a kobaltkék tálat, s enyhe undorral kanalazni kezdte a túrógombócokat. Rágta, rágta, kíméletlenül.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.