Archívum

Valaki más

Lászlóffy Csaba
2013. július

Emlékek vízesései

Genfhez közel másképp sikolt a sín.
Az otthoni Kálváriát keresnéd? –
tán nem olyan kopottas, más a festék
a linzi erdők derűs dombjain.

A Zichy-barlanglyuknál vékonyan
csorgó víz a schaffhauseni mellett
egy aláfröccsentésnek hat legfeljebb. –
Idegszál pattan (mint a húr, olyan):

ahol Mozart öreg, nyomorúságos
hintóját láttad volt sárba süllyedni,
csak csillogó angyalszárnyak s a semmi
közönye lengedez; befagyott város.

A szem fölcsillan, vagy utólag retteg
mindattól, ami nem történhetett meg.

Valaki más

Visszatérő álmod: valaki más vagy
egy csont és bőr alak a fotel fél-
felében ül el-elmélázva tenyerébe
ejtett fejjel máskor kinyújtott karral
kapaszkodna a legképtelenebbnek
tűnő sós-könnycseppekkel-itatott
nyersselyemtapintású emlékekbe –
az is előfordul hogy furcsa előérzete
támad s rozsdás torokhangon kezd üvöltözni
a viszolygástól ha kihűlt kávéval
kínálják és szórakozott vagy szertartásos
ragacsos vigyorukkal hozzáérnek.

Etűd

Mint a rémek kik rád lesnek –­
ami korcs ami a mester‑
műre is árnyékot vethet
(pókhálód szövöd az esttel)

másnaposan hagyján ám a
sohanapokért levedlett
gyíkbőr sárkány fél fogára
sem elég! mondd mért születnek

legszebb álmaink anyám ha
minden csak hazug igézet?
boruló menny! zengő végzet!

kihűlt hálójába ránt a
tehetetlenség (ahonnan
jöttél menedék csak ott van).

Mit jelent élni

„Hol vagy?
Ma este is kerestelek.”
Mészöly Dezső emlékének

Ikonok mosolytalansága – az idegenség érzése ha
elemészt! Mit jelent élni, kilencvenen túl? Mindent
megjegyezni, mindent elfelejteni; a könyvböngészés
monotóniája, a kiolvashatatlan világ kitörölhetetlen
kocsonyás fénye a memóriában; az álom áldása felhő-
södő éjszakákon, az álom folyamlassúságú mérge; meg-
kapaszkodás az asztal peremébe, vagy akár egy vészfékbe;
sótlan napokon a nemlevés esélye, morbid kéje; a szem-
bogaradról felröppenő és a szemöldökre száradó iszony;
a szakítás – két váll eltávolodása, két sors sorvadása
(vagy leginkább csak az egyiké); a tegnap még a blúz
alatt kutakodó ujjak; a tétovázás diszkrét kudarca, az ön-
ámító szerelem ködpárája; a melankólia megmételyező
kiöklendezhetetlensége; a pánikbaesés leküzdhetetlen
görcse és dörgedelmes átkai; mítoszmélybe rántó bíbor-
tragédiák fulladásos iszonya; az Úristen tarka kötényében
keresett vadon; végelszámolás véres napokon, vagy anélkül,
hogy megérintenők a múltat, vértelenül; a semmit kockáztatók
hazug eleganciája; az agyvelőben kavargó atavizmus gyermek-
hangon kiabál, nem érti az ikonanya arcáról letörölt mosolyt.

Jelenések – Cholnoky Jenő-vázlat

A léghuzatban (a feszes mellény alá is befúj
a szél) az előadóterem asztaláról felszállnak
az ábrákkal telezsúfolt fehér irkalapok,
s lebegve az ablakon át messzire repülnek –
miként ha Viktor-bátya (még egy: mindegy, túl
korán jött vagy megkésett Cholnoky) elméletének
illusztrálása akarna lenni ez is a tudományról,
miszerint nincs célunk, nincs rendelésünk
mert hát a világ tengelye anarchikus őrülettel forog.

Óriási föl nem szárítható pacaként mióta ott él
agyában a legnagyobb térkép: a Sárga-folyó,
a kínai alföld deltavidéke. Ő az a szikár, nagy-
orrú hegymászó az erdélyi turisták élén, aki
menekülni kényszerül a regáti hadak elől
(a CFR marhavagonjának vaksötétségében
kísértik meg az embert – az ő harmóniáról
álmodozó lelkét különösképpen –
a legképtelenebb gondolatok).

Már a Jégkorszakot a Balaton mellett
vészelte volt át ez a meleg szívű nép? (ó,
fagyhalálba kergetett vagy falopáson
rajtafogott, szegény nélkülöző magyarjaim!) –
a több száz pasztellképet megörökítő
kopott szőrű festőecsetek valamelyikével
meghúzva a sűrűszálú, pödört bajusz.

A mesemondó elkalandozik, a kusza hegyoldalon
vagy a fiumei öbölben, el is tévedhet, mint egzotikus
tájakon csavargó dalmát kalandor; ámde a földrajz-
tudós lába alatt, még ha az organikus méreg kikezdte
s lerombolta is testét, nem inog meg a szülőföld.
A természetben túlélő elméé a jövő. Jázminillatra
nehezedő ólomégbolt – „csak a növény tiszta egyedül”.
Amerika gyomrából egy földcsuszamlás után várta, hogy
előmásszon a homunkulusz, de csak teknőcök evickéltek.

Kit fojtogat a füst, a félelem az ázsiai sátrak piacán?
Jóslások, évezredek mozaikkockáira ömlő fáklyafény
előtt ne kapitulálj.
Ki állította ezt, Úristen, hogy ahol
a babona befullad (les dieux s’en vont*) – a Gellért-
hegy túloldalán –, ott mindjárt elkezdődik a tudás.
A Nemzeti Panteon kútvize tiszta forrás-e? Kár, hogy
némelykor meglehetősen langyosan csorog.

* az istenek elvonulnak

Csapongó elmegyógy-korok, avagy Anyegin látomása

„E sereg, mely nyers, elbutult s vad,
káprázatos szavaidtól föl nem lobog.
gyötrelmet ugyan miként tanulhat,
ki más gyötrelmekhez szokott.”
*

Volkonszkij lánya, szörnyű, harmincéves…
De most már vénleány marad. (Meg kell fontolnod,
amíg nem lesz késő, Tatjána, neked is!)

Ki tudná megjósolni, hogy hová ugrik a nyúl?…
Tán épp te fogsz belelátni az isteni
gondviselés titkaiba! Néma tompultságodban
színlelj alázatot; szüntelen oltalmat keress
Mihajlovszk kivirágzott elvadult berkeiben.
(„Azt hittem, kárpótlás nekem
a csend s szabadság, Istenem!”
**
Ha több lennék mint elfásult szívű
fáradt zarándok… A fanyar ízek, igaz,
a higgadt mulatozóknak valók.)

Titkos játékszerei volnánk dölyfös, félművelt
senkiháziknak vagy félnótásoknak?
Közkonyhák bűzében koldusnép tolong;
a földalatti ország agyonzsúfolódva
rohad a mélyben.
Van-e valaki még,
aki őrt áll Európa felett?

Alkonyködben pöffeszkedő Arkangyalok,
torzonborz új Urunk küldte nyakunkra őket.
(Ellenőrzik vagy lopkodják a mohos kövű temetőket?)

Fehérlik a lapály, rímek s madarak híján
már csak rémületek röpködnek
a kilátást elzáró szürkeségben.
Hattyúdal pennánk és kételyeinkkel
telerótt árkusaink rég eladva
(csak el ne sírja magát valaki
szíve szakadtában elveszett kincsünk
s a számolatlan vereség miatt).

Csapongó elmegyógy-korok,
őszi spleen-vízió, csorog
csatorna, s jég alatt horog.

Dörög a mennyből a szennyáradat
– soha már ama daliás idők (!) –,
villámlik haramiák zord tekintete
a girbegurba szemöldök alatt
(„aj, hamisak ezek a kockák, ugyan csalósak!”);
gyanús portékáival babrál a jövendő,
mint egy mogorva novgorodi kalmár.

Csápjavesztett értelem, álság crescendója,
tompán pergő napok, disznótoros
vacsorák, émelygés, zuhanás álomkórba,
sikamlós ébredések, konszolidált
törzshelyek. Csak az elszabaduló erőszak;
a párbaj lovagiassága,
a »becsületbeli ügy«, önérzet sehol.

Bevett receptek álszent örökségét „kivédeni”
egy kalasnyikov elég lesz vajon?

Nem kérhetem számon – késik vagy maraszt.
Hiányolom vagy ölelem a tavaszt.

Az emberélet útjának végén vagy elején
jeges erdőben találtam magam én,

indultam volna százszor ki belőle,
de súgta valami: bosszúból megölne,

függesztene csúfságból fára, taposna kárba,
mindent kimérne, mit más ki nem állna.

De ki az, ki ő, ki lehet,
aki vitorlázza a felleget?
Aki tarolja az erdőket,
elkeni az utad, fű se nőhet
intése nélkül? Győzelem
állatnak, embernek nem terem,
ha tilt valahol az Őselem –

Így én a fagyot, jeges fáit is öleltem,
farkast dédeltem ölemben,
hívtam mindent, ami élő:
segítsetek! segítek, mert él ő,
abszolút törvénye a tavasznak!
Abból a szépséges csók ki nem maradhat!

Egy részeg Játékos a tavaszt elkártyázta.
Nyarat riasztott egyből emberre s házára.

Beteg a folyó, a szántó s a szántó-vető,
tavasz nélkül maradt feszület, temető,
ideges fecskék zuhanó repülésben,
magam a virágaimmal is megkéstem –
pedig egy, a fagyos erdőben ziláltan
készültem tavaszba, a jeget kiálltam –

Árulás van!
Az ember hibátlan!

Most száraz karokkal, készületlen.
Üres a rét. Bánom, hogy születtem.
Egy egész évszakot elsikkaszt valami –
nagyobb bűn, mint hamisan vallani,
ha kérdi a pap: van-e még erőd halni, élni?

Legyint a kéz.
És a következő telet is megéri.

Hangszerfák lázadása

A vasfa a harangvirágúak rendjébe tartozik

Vas és virág.
Vas és eleven fa egy napon.
Virága haranghoz hasonló.
A mindenség zsongását hallgatom.

A rajongás virágban.
És vaskemény szövetségek.
Vonzzák egymást, érzem,
hisz’ égető szövetségben élek.
Vas és virág, világ csodájára
vonzza egymást,
akár Leszbosz szigetén a lányok.

És nincs már megmondhatója,
hol húzódnak meg az arányok.

Ébenfa. Nehéz, süllyed, nem úszik vízen.
Fegyver készül belőle. A rettenet maga.
És ékszer is, fülönfüggő. Azt viszem,
hiszen az én szerelmem
az ég el nem égő csillaga.

Lángnyelves jávorfa. Belőle
trónus készül.
Császárkodók ülepe-alattvalóért, tudd,
érdemes halni vitézül!

Király szól és int:
A most legyőzött sereg vezére
levágott karjának mását készítsék el
méretre, vasfából, ében legyen az,
és ahogy gyógyul a vezér,
ő maga vigye urához, együtt a levágottal,
mellyel a csatákban oly dühvel
osztogatta a halált!

Lucfenyő, habos jávor, kőris, ében, éger,
és a nyárfa, és az édes körte fája –
amikor ledöndül halva,
mintha alatta s alattam a föld is fájna.

Most fölzokog valahol egy cimbalom, hegedű,
táncra kel vasfa lábakon a zongora.
Mindenek fölött a hárfa: Nem vagy egyedül!
És erdőket lázít a szelíd orgona.

Hetven ország, négy világrész erdőiben
föltámadnak a gondosan kivégzett vasfák,
az ítéletek helyett most minden csupa IGEN.
És egyetlen tiltás:
NE lelje többé rajtunk halál a hasznát!

Kivirágoznak a hangszerfák szerte.
Hangokat hullat zokogva diófa.
És ki a tiltást bevallani se merte –
most fölüvölt:
Mióta kereslek? Mióta? Mióta?

Születésnapomra

Nem árulom, el sem árulom magam.
Mint ringyes-rongyot.
Ahhoz tartom a szót, a léptet,
mit ki nem mondok.

A lexikon elvéti, hogy káromkodom,
vagy károm vallom.
Nem mindegy kinn sem, hogy valaki
belga vagy vallon.

Időrianásban éltem mindörökké.
Zuhatag kergetett.
A szépség, az mindig fájdított.
Nyugtatott fergeteg.

Elvénül októberre a napkorong,
de a hajnal, az soha.
Hát vegyük da capo, elölről ismét!
A fény sosem mostoha.

Van, akit megszokni nem lehet,
csak szeretni.
És a szerelem önmagát
újból megteremti.

Évtizedek kalongyában, rendre.
Aki vesztes, nem aludhat.
Az emberek nem is egymásnak –
maguknak hazudnak.

A kettős emlék

Ha másképp nem lehet,
hát így igen!
Csoma Sándor, Erőss Zsolt,
Kiss Péter nyoma
nem a semmiben,
de jégharmattal üzen
onnét, hol egykor otthon valánk,
ahol nem volt ennyi palánk,
de lelkünk se tűrte volna
könnyeket hullajtani félve
kumiszba, borba, hóba.
Ott nem mertünk remegve gondolni
majdani hálás utókorra.

Ha van fenség,
akkor ők igen.
E percen már holt lélek lennék,
ha nem hiszem.
Édes méreggel áldotta őket
a vér, amely itthon is
álmunkból ezerszer fölvert
minden nyughatatlant –
a kettős honvágy.
Eljutni ősök nyomán oda,
ahol a puszták, a hegyek
még ma is a mi nevünket ontják.

És néhány csontágy.

Minket kettős vágyakozással
vert meg Ázsia sok népe s toteme.
Egy népnek, mely csúcsokra vágyik,
a visszaút nem lehet mindene.

Aki leszállna erről a kettős fogatról,
az ördöngös ürdüng csúsztatna
valami kétes járművet alája.
Aki kitart és megmarad,
csillagot vet áldott homlokára
az örök tanú –
a fenséges Himalája.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.