Archívum

Lövétei Lázár László: Zöld

Kemsei István
2013. július

Mindenképpen felemelő érzést kelthet az olva­sóban, ha egy költői szövegből kiolvashatja a mesterség játékos művelésének nyilvánvaló nyomait. A meg­merítkezőképességet az eljátszott szerepben, a szóban, a szójelentés szerteágazó lehetőségeiben. A költő ebben az alkotói állapotban újra „mimussá” – komikus színésszé – változik vissza, talán még a Szophoklész előtti drámakorból, aki a „proszkénion” egyik oszlopa mögé lépve, majd új álorcával onnan előtűnve költeménybeli önmaga gondolati alakváltozatait adja elő.

Még ha Theokritosz eleve nem ilyféléknek gondolhatta is ki idillikusnak szánt, többnyire szerelmesen évődő eclogáit – amely műfajt majd az érzelmesség és a művi módon megidézett harmónia korszakainak költői a végtelenségig édesítenek –, a költeményekhez kitalált dialógusforma évezredek távolából a hagyomány szerint mégis az általa megteremtett drámai-lírai cselekvéssorra utal. Legalább külső megjelenítésében. Időközben mindössze annyi történt, hogy ugyan a műfaj maga nem, de az ecloga legtovább élő, legmaradandóbb típusának célzata alaposan megváltozott. Az idilléből az idillvesztés, a kényszerű önálcázás kifejezési módjává. Például az ellentmondásos korszakba született Vergilius és számos követője már a feloldhatatlan életlehetőségek között vívódó ember énjének két meghasonlott, önmaga ingatagságával is küzdő filozofikus változataként is értelmezte ezt a párbeszédszerű lehetőséget. S hogy a legkiválóbb magyar példával is szolgáljunk: két évezreddel később, az eszményi illúziók teljes eltűnése korának szülötte, a halál torkában kétségbeesett daccal verselő Radnóti pedig pláne.

Lövétei Lázár Lászlónál az apatheiára, azaz a szenvedélymentességre, a benső szabadság elérésére, sztoikus kiegyezésre törekvő, a világban és létében elbizonytalanodott „én” is csak vendégként és csupán néhány eliramló órányira látogathat fel a benső megbékélést ígérő „hegyre”. Felszínes kalandja lehet csupán evvel a stabilitást, a megváltoztathatatlanságot, az örök törvényeket megtestesítő hellyel, ahol bölcsességbe és harmóniába merülő eszményi egója a világegyetem szabályai szerint élő „pásztor” (halász, vadőr) képében lakozik, s amely helyzetében szintén nem érzi igazán jól magát. S a modern ember (költő) számára ezeknek a benső látogatásoknak lehetőségei is megritkultak. Az egyre szűkebbre szabott békeidőből ezért éppen csak röpke találkozásra s néhány, kutyafuttában odavetett gondolatszikrára, keserű sommázatra futja. Szánalmas helyzet ez, s ennek feloldó pótlékaként édeskevés a végső, szinte lelki perverzitásnak tekinthető műpásztori művigasz, amelyben a külvilág értel­metlen ricsajától fuldokló Költő a gyorsan lemerülő Laptopjával cserélne eszmét a lét feloldhatatlan ellentéteiről: „Gond egy szál se: tudod, hogy csak ször­fözgetek itten: / hangos a völgy a zenétől, nincsen kedvem a vershez: / rég kiveszett már innen a cifra »görög-latin« élet! / Írom a hexametert, de szegény olyan »élre vasalt«, hogy / tüskés mértani rendbe szorul be az emberi elme.” (Hatodik ecloga)

Lövétei Lázár László nem ma kezdett bele eclogáinak írásába. Az első keletkezési napja a költő szerint 2008. május 4. 2009-ben megjelent Árkádia-féle című könyvének záró ciklusában ezek közül már ötöt közöl. Azok az eclogák – a Nulladik, az Első, a Második, a Negyedik és az Ötödik –, úgy tetszett eddig, szervesen illeszkedtek az akkori verskötet gondolati rendszerébe. Így, egy csokorba-kötetbe szedve, vadonatúj külzetbe öntve az összes eclogákat, az újonnan létrehozott „vehikulum-imágó” (Petőfi S. János) hatására jelentésrendszerük egyszeriben a maga természetes módján más irányba-irányokba mutató lett. Ami ott: életigazolás, itt: némiképpen ellépés a korábbi létállapottól. Elérhetetlen-klasszicista távolságba helyezés. Ami az Árkádia-félében könnyfakasztó benső-vigasztaló iróniaként hatott, itt: leheletfinom iróniával elhatároló-kizáró magatartássá változott. Ha úgy tetszik: visszavonulássá, ide-oda vonzó, de mindenhonnan visszakívánkozó lemondássá minden harsogó világiakról, amelyektől nem lehet, s talán nem is akarhat igazán az ember szabadulni: „Meg kell tudnom az első embertől, mi a lényeg…” (Nyolcadik ecloga). Ezt keresi a költő-ember a maga talányokkal teli világában: a megfogalmazhatatlant. Innen a létezés állandó kudarcérzete. „Süketnéma operaénekes, vak festőművész, boldog költő” – jegyzi meg emlékezetemben a művészre váró lehetetlen életszerepeket felsoroló Kosztolányi. Vagy – Lövétei Lázár-os iróniával –: „Nincs neked, öcskös, komplett nagykórház az agyadban? / Vesszek meg, ha tudom, mire jó a poéta-kesergés… / Éjjel-nappal unatkoztok; bizony, itt a bibétek…” (Nyolcadik ecloga). Vagyis: emberként talán boldog lehetek, költőként soha.

Gyöngéd, elegáns, ha úgy tetszik, az „ataraxia”, a szenvedélytől való megszabadultság, a minden­féle kellemetlenségtől tartózkodás eszméjének jegyében véghezvitt, nyakkendős lázadás ez egy velejéig hazugságokban vitézkedő korszak ellen, de: lázadás. Szembeszegülés a létezés- és ember­sorvasztó tömegmanipuláció mindennapos gyakorlattá vált eszközrendszerével. Fegyvertelen ellenállás a gyilkoló­eszközeit gonoszul háta mögött rejtegető köznapi rémmel szemben: „Nézd, én úgy tudtam, hogy az isteni rendre vigyázok / dús legelőn hizlalva a nyájat, s most mi az ábra?! / Ennyi fö­lösleges isten a földön még soha nem volt, / egyszer a nárciszt, holnap a mosdótálat imádjuk…” (Első ecloga).

Lövétei Lázár László eclogáit olvasva úgy tűnik, hogy a szó vergiliusi értelmében vett modern ecloga hatásmechanizmusának életben tartásához a műfajnak minden időkben értékválságos korokra s döntéshelyzetet előidéző választási kényszerre van szüksége. A tézissel szemben működő, azonos erővel ható antitézisre. Az egyetemes igazság meghasadásának katarzisára: „Hajnali ötkor fölkerekedni, / és ki a házból. / Állni a nonstop pultja előtt, és / inni a kávét. / Nézni, ahogy künn pirkad a hajnal, / s indul a banzáj. / Egy kicsit élni, s fél nap után már / bánni a dolgot.” ([Tízedik] ecloga-féle) A költészet számára léteznie kell tehát egy olyan örök törvénynek, ami a költőre nehezedő külvilág felismerhetetlen forgatagában maradandó sérülésnek van kitéve, egy olyan állapotnak, amelyben „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”. Léteznie kell az egyszerre bel- és külvilágban élés lehetetlensége okozta boldogtalanságnak. Nagyon úgy tetszik, mintha az ecloga műfaja kizárólag ilyen keretek között lehetne életképes, korszakonként vissza-visszatérő és megfelelő erővel ható.

„Életünk külső eseményeibe ne akarjunk beleavatkozni” – tanácsolja keserűen a sztoikus bölcs Epiktétosz. „Eh! ne akarjunk errefelé megváltani senkit…” – ismétli meg az ókori bölcset az Ötödik ecloga panteisztikus nyugalomba visszavonult Vadőr­je. „De élet e lárma és rángás?” – kérdezi közbe távolabbról Babits. A naponta fel-felhorgadó létellentmondások azonban mindegyik lehetséges változatban feloldhatatlanok. A „civil” boldogság békéje puszta önmagában állva nem létezik, vagy ha marad belőle megfogalmazható, akkor csupán a lényegtől elfordult, felszínes örömködés képében, a fanyar önirónia kifejezési formájában: „Írok-e még… – hát persze hogy írok: / e-mailt és sms-t. Sőt: rászoktattak a blogra: / harsányabb leszek én minden puccos megasztárnál…” (Hetedik ecloga). A képlet túlontúl ismerős és lehangoló. Ebben az álságos, mindent talmivá alázó közegben lopva létezhetünk csupán, „mint hamis bankó Isten perselyében” (Kilencedik ecloga).

Minél mélyebb tartalmakra lelünk a szövegben, a könnyed, gördülékeny s ezáltal kedélyesnek-ironikusnak álcázott, lenyűgözően pulzáló hexameterekből annál inkább kitetszik a mélyben rejtező fájdalom és a lét kilátástalansága fölött érzett keserűség. „Nézem az embereket: csak alig méltóak e névre…” – szól a Vendég-ecloga Ovidiustól átvett sora. S mivel a kor embere számára az egész, kelletlen részvételét makacsul kikövetelő eseménysor érthetetlen és felfoghatatlan, marad a színjáték végső esélye, a folyamatosan véghezvitt, a mindenkori, képzeletbeli proszkénion oszlopa mögött alig rejtve lezajló kínos álarccsere. Ám ha már a kényszerűségből váltott álarcok sem teljesíthetik a rájuk bízott feladatokat, a tragiko-komédia vagy még inkább: a komiko-tragédia lehetősége. S az életminőséget felkavaró létértelmezési zagyvasággal szembeszegezett, a tehetségtől elvehetetlen versalkotási tökély ironikus, fityiszt mutató felmutatása. Mi tagadás: a költő megoldás- és jobb híján a rendelkezésre álló eszközökkel brillírozik. Kétségbeesé­sében gyönyörködtetőn virtuóz.

Tehát: mégiscsak játék ez, játék a fölényes mesterségbeli tudás eszközeinek segítségével. Játék az Arany Jánostól átszeretett, trochaikus lejtésű tizenkettős mondandót felerősítő lehetőségeivel (Kilencedik ecloga), játék a kollázstechnikával a Vendég-eclogában, amelyben olyan klasszikusok sorait szerkeszti össze remekmívű, egységes eclogává, mint Goethe, Xenophanész, Propertius, Jékely Zoltán, Theokritosz, Janus Pannonius, Tibullus, Ovidius, Horatius, Theognisz és Bión. Könyörtelen játék, ami minden kétséget kizáróan nem művérre megy.

Humora pedig felcsattanó kacagás az ember formájú lét lehetőségeit felemésztő civilizációs vérpadon. (Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség – Szépirodalmi Páholy – Fiatal Írók Szövetsége, 2011)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.