Archívum

Üres tükörbe pillantva; Ő; Amilyennek álmodlak

Hartay Csaba
2013. május

Üres tükörbe pillantva

Amit valaha
Elvesztettem
Megvan mind

Párnám alatt
Elhagyott kulcsok

Ajtó nyílik
Elém tárul
Az érintetlen
Emeleti lakás

A sarokban
Ott az elgurult
Csapágygolyó

Parkettán parkol
A nyoma veszett
Camaro Matchbox

Kinőtt ruhák száradnak
A rozoga fregolin

Lefordított mélytányér alatt
Kihűlt palacsinták

Az üres tükörbe pillantva
Én hiányzom egyedül

Ő

Mintha látná a forgalmat.
Felszisszen veszélyes előzéskor.
Ismeri a csavaros fagyi ízét,
amit az Árpád sarkán mértek,
még a nyolcvanas években.

Elmondja tíz év múlva.
Vagy húsz.
Ilyen vagy, közli majd.
És én nem fogadom el.
Harcolunk.

Felfedezem régi fotókon.
Mintha állna valaki a tuja mögött.
Ott volt velünk, a telken.
Ő hagyta égve hátul a lámpát.
Elvitte reggelre a csónakot.

Halat pucolt a parton.
Azok az apró csukapikkelyek.
Bevetőst dobott az akadóhoz.
Visszajárt hajnalonta.
Világom volt az öröme.

Amilyennek álmodlak

Néztem, ahogy az urnádat leengedik a sírba,
majd a felhőkön túlra pillantottam.
Továbbszállás, tovább minden anyagon, és tovább
a leütött másodpercek riasztó koppanásán.

Már csak éjjelente találkozunk. Kézfogásod erőteljes,
levezetsz a partra, s együtt bosszankodunk
a haltartóból megszökött ponty miatt.
„Majd hozzászoksz a holtakhoz, ahogy öregszel.”

– Ilyen tanácsokat osztogatsz.
Nem lehetne csak némán várni a kapást?
Víztükör, s a merülő emlékezet rajzolja földi megjelenésed.
Nem öregszel, olyan vagy, amilyennek álmodlak.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.