Archívum

Itt, kukafronton

Tóth Erzsébet: Kőrózsa
Tallós Péter
2013. április

Ez a könyv kényszerít. Elolvassuk a címet: az alulról függőlegesen felfele hatoló betűkhöz balra billentjük fejünk, majd végül jobbra fordítjuk a könyvet. S tartjuk úgy tovább, ha olvasásába kezdünk, hiszen továbbra is ilyen irányba futnak a sorok. Már hogyha futnának szabadon – hiszen minden sora megszakad majd.

A könyv címe is kényszerít. Az erőteljes fehér betűs fekete borítón halvány árnyékolásban fogva tartó hálóháttér-szögesdrótra tűzött kövirózsa élettelien színes képe egyensúlyoz. De kőrózsának mondatik.

Kényszerít a könyv. A kiadás adatai között megleljük: „A fedél kőrózsájának lelőhelye: www.kertepit.es/sziklakert/”. A szerző (kiadó?) is lelőhelynek nevezi. S tényleg jelenünk kapcsolattartó és -formáló hatalmas „köztes-közöttes hálójának”, a jelen nagy nyelvbányájának megnevezett csomópontjánál, a megidézett, sugárzó kép mellett olvashatjuk: „Ha szeretné, hogy kertjének a legzordabb téli napokon is legyen színfoltja, akkor érdemes sziklakertet terveztetni és építtetni. A sziklakertben, mint ahogyan a nevéből is fakad, viszonylag igénytelen, szárazságtűrő, évelő növényeket lehet telepíteni. Ha elég nagy a terület, ahová a sziklakertet szánjuk, akkor kerülhetnek bele zömök növekedésű díszcserjék is. Nem hiányozhatnak a sziklakertből a kora tavasszal nyíló, élénk virágú, kistermetű hagymások sem (például fürtös gyöngyike, hóvirág, nagyon korán nyíló apró tulipán). Ezek összeválogatása a terület adottságainak, fekvésének függvényében szakember feladata, akinek tanácsait a felesleges pénzkidobás érdekében [sic!; freudi elszólás] érdemes megfogadni. A növényeken túl a sziklakert másik fontos eleme maga a »szikla«. A felhasznált »sziklák« színe, formavilága önmagában is pihentető látványt nyújt. A japánok és keleti népek nyugodt, megfontolt mentalitását ismerve nem véletlen az, hogy kertjeik alapvető eleme a sziklakert. Már csak azért is érdemes a sziklakert megtervezését és kivitelezését szakemberre bízni, mert nem biztos, hogy Ön tisztában van azzal, mekkora lesz egy-egy növény kifejlett állapotában, mekkora élettérre lesz szüksége. Ha csak »úgy«, kedvünk szerint ültetjük be sziklakertünket növényekkel, egy-két év múlva komoly gondjaink lesznek a besűrűsödött növényállomány ritkításával és ápolásával. Bízza ránk sziklakertje megépítését – meglátja, örömét leli majd a látványban!” Láthatjuk, sziklakertet építeni tudatos feladat.

A kényszer könyve ez. Társadalmunk kényszerű működése sziklakertjének világa tárul elénk: börtönnaplót tartunk a kezünkben. De a szerző még ez előtt nyomozásba hökkentett bennünket. Rosszul tudnánk a kőrózsa meghatározását? Nem ismernénk a kövirózsát? Nem meglepő egy olyan korban, ahol jelentésüket vesztették szavaink. Jelentés-süket világban élünk. Az „adott szó” nem létezik. Nem „úgy” létezik. Hiszen a nagy „közöttes hálóban” bármit lehet módosítani. A Magyar nyelv értelmező kéziszótára így „gondol” (fordít gondot) a két szóra: Kőrózsa: „Műv (Gótikus épületben) kőből faragott stilizált virágdísz.”; Kövirózsa: „Növ Rövid szárú rózsa formájában elhelyezkedő vastag, húsos levelű örökzöld növény (Sempervivum)”. Kényszerít, de (és/bár?) nem önkényeskedik a költő: ütközzenek meg a szavak egymással, ütközzenek meg bennünk a jelentések. Legyen ott a címlapon a kövirózsa, a sempervivum, az „örökké eleven”, a pozsgás növény („Egészséges színű, telt”, „Nagy víztartalmú, húsos, vastag” – MnyÉKSz), s jelenjen meg mint egy jelentéshártya a könyv lapjain még hetvenszer a kövirózsa-sziluett.

A költő sziklakertet költ (kényszerít) (b)elénk: legyen a télben börtönképünk! Írja a „börtönhős” naplójába: „nyomja a vállam a kőrózsa”, „torkodra tekeredett betonszalag / idegen húsdarab a szádban”. Sziklakert a börtön. Női börtön. Egy-egy fürtös gyöngyike, besűrűsödött növényállomány, és a mi kő-kövirózsánk. A börtön: mint a törlés, a kukába hajítottság (közöttes-hálónk fontos segítője!) állapota. A mi névtelen kő-kövirózsánk (Kő[keménnyé] vált Rózsánk, „Kő Rózsa”) a kisebbségben létből elszármazott család sarjadéka. „Hősnőnk” a Szerbiában hagyottság-maradottság, az és/majd elmenekültség után, a börtönben beszél hozzánk: magyarnak lenni – ha annyi és más nem is –, hogy valaki, valamilyen erő, még ha primitíven is, de fogalmazza ezt szöveget. Az első sorokban-bejegyzésekben az elszakadt költő-szerelmes képe is részben mint a magyarverések áldozata bukkan elő. A mindenütt partszélre szorultság gesztusai szülik a szöveget. Mindenütt a „kukafront”. Az emberi hulladék. Pilinszky modern egyetemességének, Költemény című versének képe „kénytelenkedik” ide: „Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület.”

Ebben a könyvben minden sor megakad: minden születő érzés, megformálódó gondolat fennakad. Fennakad a szögesdróton. Ha végigfuttatjuk a szemünket a sorok közötti résen, előbb-utóbb meglátjuk a megszakadó sorok negatívjában kirajzolódó szögesdrótot: a könyv bizonytalan formájú területét. Ez a szabálytalan, de minden áramlást mégis leszabályozó börtönrend elejétől a végéig szorítja a könyvet. Ahogy a 301-es parcella bosszútesteire valaha rászorították a szögesdrótot – úgy rendeli egybe és feszíti szét ez az űr a szöveget. S ha egy szöveg mindenkori tudat-tény: így feszíti szét ez az űr-szögesdrót a tudatunkat. Az olvasóét, az íróét, az elénk születő beszélőét.

A „börtönnapló” első felét olvashatjuk a szögesdrót kettészabdaltságában. De a szögesdrót-űr megzökkenésében folyamatosan, sorokként is. Olvassuk így, és igazán mesterinek érezzük e kettős jelentést: ha megtört is az értelem a naplóíró modern beszédében, legalább és/de(/talán éppen ezért is) kétféleképpen olvasandó a szöveg. A kötet első harmadában-felében talán a legizgalmasabb „hermeneutikai feladat”: egyszerre a képi párhuzamként is futó szövegeket külön-különségükben és egy-folyamában olvasni. Maga a szövegminőség nem ragad magával: néha-néha belekap ugyan valamilyen versritmusba, de a mondatok csörömpölve hullanak vissza a sziklakert-börtön-kübli faláról.

Óhatatlanul ismét a Pilinszky alkotta „kidöntött pléhedény”-valóság képe idéződik elénk: nagyon hiteles ez a hangütés egy bizonyára tehetséges-érzékeny, műveltséghez felemásan jutó, családi, bármiféle közösségi élettől elvadult, tudatmódosításba és utcára hajítottságba kerülő, börtönpályafutását kezdő magyar lány szájából. Magyar lány: csonka-csököttségében még mindig a magyar szó hangzik föl ebben mondattalan világban. Megtanulni az alvilág szabályait, működésébe való betagozódását a bejutó ártatlanok, megalázottak és megnyomorítottak így kezdik. Ennek a mai világnak a drogkarrierjét is ilyen társadalmi viszonyok határozzák meg.

De a lány ír a börtönben. Születik a napló. Írója éppen csak nagykorúvá lett. Anoniman lesz ismertté a sorsa: természetes, hogy önmagát nem emlegeti néven. De a cellatársról, a nevesülő Valiról kiderül az is, hogy bölcsész. Neki neve is van: hiszen róla, külső tárgyról szól is a fiatal lány. A könyv második felében már tulajdonképpen ő is beszél: s egyre többet megtudván róla, újabb „hermeneutikai kihívásként” megláthatjuk, hogy ő is naplóíróvá lesz. Feleselő naplóvá alakul a könyv.

A lány édesanyjáról is felderül-dereng: ő is ír. Sőt, lánya megjegyzése szerint: önmegvalósít(ott). Itt mindenki „bölcsész”. Önmegvalósítási törekvések: körülöttük kallódó sorsú gyerekek. Vagy meg sem születhetett gyerekek. De felhangzik: az írás nem segít.

„Mindenki” íróvá lesz itt? Valamiféle „nő-írói” tudatkivetülésről van itt szó? Társadalmunk ezernyi visszás fényt vető palettája ez börtönparabola? Mindannyian az önkifejezésvágy celláiban ülünk? S ennek az általános belső valóságunknak kaleidoszkópja lehet csak ez az ímélműfajúság és repper-realitás-költészet? El kell szakadni a költészettől? Nem is a költészettől, hanem a hangzástól? A hangzástól és így a költészettől? Avagy érvényesülni bizonyos értelemben csak egyféle hangzás tud ebben a világban, börtönvilágunkban: az említett rep? Vagy van-e nem hangzó költészet? Minek hívhatjuk? Szövegalkotásnak egyre kevésbé – esetleg szöveggyártásnak. Vagy sokszor már csupán szövegelésnek…

„Isten-meghalt!”, „a költészet meghalt”, de a „nyelv meghalt-e?” – ki-kiáltó-óvatoskodó mondatok villódznak az emberben. Ebben az önmagának beszélő fiatalban kivételesen összpontosul a ma valóságának nyelvben önmagát kifejezni kép(!)telensége, s egyszersmind a mai képhalmozó-árasztó világ a képeket önmagából mégis állandóan előbuggyantó spontán-archetipikus költői erő! Ezen a könyvön is uralkodik a korszerű képiség-akarat: ahogy a már említett kőrózsa-mottó-ornamentika és a szögesdrótmotívum, az elfordított könyv „kényszer-ereje” mind látványerők is egyben. A hallás, a belső hallás rovására tovább erősödő vizualitás kifejeződése a Kőrózsa.

Ezt a börtönvilágban keresetlenül is létező költői erőt hitelesen „tükrözi” felénk a könyv eltompult-torz szövege. A hitelesség egyik forrása a mesterségesen-erőszakkal kialakított zárt világok eleve erotomán voltának lélektanilag szintén tökéletes megidézése. Érdemes – naplóíró főhősünkkel ellentétben – a kiváló stiliszta Ignotus Pál börtön-visszaemlékezését segítségül hívni e kérdésben: „Álmaink tündériek és földhözragadtak voltak. A testiség a legszembetűnőbben a börtön­cellákban eluralkodó promiszkuitásban nyilvánult meg…” És a sekélyes összkép lezárásaként az idézett fejezet utolsó bekezdése: „Mindössze ennyi jutott abból, ami a szabad embert bujává, szerelmessé avagy apává teszi. Ez volt a szexuális pótlékok világa. Ez sem volt teljesen érdektelen; az ember legalább megismerhette saját érzelmeinek meztelen csontvázát. Senkinek sem kívánom az ilyen élményeket, de azt hiszem, még ezek is hasznomra váltak. Látomásom, a börtönálmok kivetítése, egyszerre volt égi tünemény és testi valóság. Egyetlen hatalmas vágy voltam, hogy egyesüljek valakivel, akárkivel, aki jön. Ettől az egyesüléstől vártam az újjászületést.” Csupasz, elemi erők járják be az embert börtönhelyzetekben: s „akár” költővé tehetnek! Tóth Erzsébet teremtett alakja sokszor, érzékien-érzékenyen, a lélektani napló szókimondó őszinteségét meghaladva elragadóan szól kitaszítottságunk „érzelmi-meztelen-csontvázságáról”.

A magas költészet fénye, árnya-fonákja is be-bevetül a rácsok világába. Legtöbbször – az ostorcsapás hitelességével – József Attila teljes természetességükben elemi világhiányt idéző mondatai hangzanak fel. Aztán a szabadkai kokainista lány és a bölcsész cellatárs „okain is tán” nem meglepő és mégis hitelesen befont töredékekkel: Kosztolányi Dezső. S szintén két mesélőnk közös-közhelyes magyar tudatállományából: Balassi, Kölcsey, Petőfi. A „kilép a sorból” mondatfoszlánnyal, és „holdütésszerű” váratlan megszólalásokkal Pilinszky. Adekvát fordulatai ezek mind a szövegnek: a befogadó-szókimondó börtönközeg az említett költők nagyságát is érvényessé teszi. A könyv jelentésének egyik kulcsát adó megoldás pedig akár (poszt)avantgárd-beatköltészeti fordulatnak is tekinthető: a Borges olivaolaj-márkanév és az argentín költő nevének egybevillantásával tárul föl a naplóíró hiányos-érzékeny műveltsége-tehetsége! Borges verse így szól: „A rózsa, / a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt, / e súly és ez az illat, a rózsa / […] / a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt, / elérhetetlen rózsa.” Talán ez a félreérthetetlen pont: a költő, aki nő, ezért írhatja meg fiktív-valós börtönnaplóját, énekelheti meg a falak sötétjében hervadó hervadhatatlanság, a rácsok elérte elérhetetlenség kíndalait. Tóth Erzsébet a női-emberi „meg nem énekeltség”, börtönsorsok autentikus modern dalnoka lett könyvével – s idézve a naplóírót magát: „én abba belefőztem borges összes rózsáját”.

A rózsa hét arcával bókol elénk a műben-mesélőkben: „nyomja vállam a kőrózsa / túl vékony a börtönpárna” két sorával indul az a félnaplóbejegyzés-félvers, amely megrázó hitelességgel a kábítószerfüggés minden kínos és álköltői valóságát tárja fel – az alulról fölénk nehezülés elviselhetetlenségéről… Majd újból egy súlyos látomás sújtásával: „repült felé a rózsa”. A kávérózsa a bölcsész Vali arcáról a rabnő szétömlő örökös valósága az ágyneműn-ruhán-terítőn. A rózsa a foglalkoztató gyöngyfűzésben, a rózsafaragvány az elkobzott tükrön: szentimentális-álromantikus tényei a rabok világának. És legérintetlenebb benső lényünk kívánságaként: „bánáti bazsarózsa / én bánáti bazsarózsa lennék”, dönögi, vagy leginkább, ha lehetne belőle költő, dönöghetné fülünkbe a fiatal rab énekes. Lehetne költő, ha minden fölös – ahogy Vali mondja – a „bárgyú füzetről” lesorjázódhatna. A rózsa és a női sors összefüggéseinek legszebbje talán a rab mesélőhöz anyagi haszonból leereszkedő őr esete, aki a városi kertészetnél „hülye árvácskákat” és paprikavirágokat ültetni kénytelen feleségéről beszél: „Én rózsákat kívánnék a feleségemnek…”

Számtalan megrázó, villanásnyi kép hasítódik át, vagy mondat-félmondat fonódik végig a művön: „könnyű puskák könnyű gyerekek”; „csak aki nem él az nem halhat meg”; „sokat romlott a helyzet pokoli próba lesz az is ha egyszer kiengednek”. Ki-kirajzolódik egy-egy töredék sorstudatunkból. A sajátosan dipólusos, misztériumjátékszerű szerkezetből egy fejlődésregény íve is levázlatolódik. A rózsamotívum vonulata mögött megismerszik a faragatlan kezdő, fiatal rab és a korosodó visszaeső, egyetemet végzett bölcsész vágypályája, életútjai is: egyikük az akárhogyan alkotásban mintájával is megindító szerelemétől („szomjú szarvas”) annak halálba engedéséig hatol („az én barátom örök álmát alussza / ha lehet álmodni ott is / aludjál hát szép természet”); másikuk az örök megvalósulhatatlanság tudatával akár a tükrözés-tükröztetés lehetősége önfeladásáig jut („de inkább a tükör mellé nézek / a rózsafaragást nézem rajta / ezt az egyet már ne vegyék el tőlem”).Társadalmunk sok-sok lehetetlen életvetülete ölt testet sorsukban. A sziklakertben járunk. Tóth Erzsébet hű számadója megénekeletlenségüknek.

Az elmúlt bő száz évben már sok egyedi nyelvi megközelítés (valójában talán leginkább beszámoló és egyben azonosuláskísérlet) született mint irodalmi alkotás. Pilinszky például próbafúrá­soknak nevezte kísérleteit: nyelvtelen nyelviségű nyelve mégis a legnagyobbak közül való. Tóth Erzsébet könyve a nyelv halálának ki(be)teljesedésében fogant: általa teremtett könyvhősei, a névtelen (Anonima) és a nevesített (Vali) naplóíró két úton, két sorson haladva huszonnegyedik (avagy negyvenhetedik-nyolcadik) „versében” egyszerre szólja ki: „annyit mondott: kultúra nyet”. Anoníma „írja” öccséről: „mintha angyalokkal diskurálna / meg sem próbálja használni az emberi nyelvet” – majd a fiú elmegy gyilkos zsoldosnak. Valamilyen különleges nonkommunikatív-deklaratív világ van készülőben. A szögesdrót nem enged. Vali naplórészében is föltűnik egy mondat: „ha már nincs semmid legalább szókincsed legyen”. Ha olyan világ van, amelyben nincs grammatika, nincs szintaxis, nem születik valódi textúra, vagy csak a hazugság nyelvtana, az igaztalanság mondattana, a helyettiség szövegezése az úrhatnám úr (hiszen „a kinti életet ügyesebben kell megszervezni / mint egy szökést”) – ha már nincs semmid, legalább szókincsed legyen? A szögesdrót nem enged. (Nap Kiadó, 2012)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.