Archívum

Fradi; Itthon

Pál Sándor Attila
2013. február

Fradi

Bíró-Balogh Tamásnak

Apámmal mi fradisták vagyunk. Nem program volt, csak hagyomány.
Láttam a vehemenciát, a boldogságot, a dühöt, hallottam a vagány
káromkodásokat. Egy időben sokat jártunk a sportpályára focizni,
próbált apám efelé terelni, foglalkozott velem, de nem erőltette.
A gömbérzéked megvan, mondta, és mindig csak ennyit. Nyaranta
sokszor sötétbe nyúlóan mentek a meccsek a pályán, gyerek–gyerekhaver–
fater vegyes csapatokkal, és valamiért úgy alakult, hogy apa mindig ellenem
volt. Űzött-hajtott szóban, nem kímélt, ha összefutottunk a pályán, és
mindig a haverjaimat dicsérte. Nagyon szép vörös volt az ég alja, mikor már
sötétedett, és legszebben a pályáról lehetett látni a csillagokat is az egész
faluban. Utána apámék még megittak mindig egy vagy két sört, én kaptam
rostost. Egyszer aztán, amikor otthon még én aludtam felül az emeletes
ágyon, eltört a mécses. Engem apu soha nem dicsér meg, mondtam
anyámnak, és aztán apám megvigasztalt, hogy ügyes vagyok. Nem voltam
az. Ugyanúgy sírtam, mint pár évvel korábban egy hétig minden este, és
anyámék már nagyon unták, mert azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha
mindenki meghal. A dédipapa, a dédmama, a dédi, a két mama, a két papa,
apám, anyám. Hogy öcsém túlél, abban biztos voltam, és hogy én meghalok,
nem jutott eszembe. Aztán a focit nem vettem tovább olyan komolyan,
fradista lettem, boldog voltam, vehemens, dühös, és vagányul kezdtem el
káromkodni. Szóval apámmal mi fradisták vagyunk, de csak apa tud focizni.

Itthon

Oravecz Imrének

Nagyapáim emlékeznek, én pedig próbálom elképzelni, hogy
miénk volt majdnem egész Szank, súlyos holdak és hektárok,
fel Móricig, a majsai határig, Fölső-Szankig,
hogy a tanya végében volt lacikonyha, kemence, mellettük verem, az istállóban tehenek, lovak,
csűr is volt, hátul a laposban libák, birkák, disznók, a tanyaudvarban tyúkok, pulykák,
hogy a dédipapa milyen módos, dolgos, gondos gazda volt,
hogy mennyire tetszett a dédpapának, hogy nagyapa milyen jól kapál, nem görnyed, de pontos és gyors,
hogy Szentlászlón, a dédiék régi tanyáján, ahol a romos épületben találtam egy régi rozsdás vasalót, hogy itt is mekkora élet volt,
hogy volt két elveszett nemesi oklevél,
hogy a dédpapa hogy hagyta ott Pestet, a kocsmárosságot, és jött le a dédmamával és három gyerekkel, nagyapával, Laci bácsival és Magdika nénivel ide a homokba,
hogy a dédpapa orosz hadifogságban halt meg,
hogy a téeszbe be kellett lépni,
hogy mekkora juhászatok voltak, hogy mekkora búzatáblák, zöldségföldek és gyümölcsösök,
hogy meg volt tervezve, hogy mennyit kell termelni, és túlteljesítették,
hogy hogy kellett ott bánni az emberekkel,
és hogy végül is nem volt ez olyan rossz, mert volt munka,
de a földeket elvették, aztán meg, amikor én születtem, szétosztották.

Állok a tanyához vezető földúton, a kisvasúton túl,
és tudok kapálni,
tudok ásni, lapátolni és fordítani,
tudok rakodni, gyümölcsöt, paprikát szedni,
tudok morzsolni, darálni, fát vágni, állatot etetni, ellátni, ganézni, vezetni,
mégsem fogok soha annyit dolgozni,
mint a négy dédnagyapám, a négy dédnagyanyám, a két nagyapám, a két nagyanyám, apám vagy anyám ilyen idős korára,
én akkor születtem, amikor valaminek papíron vége lett,
én lehet, hogy városba kényszerülök,
és próbálom felfogni,
hogy agronómus, téeszelnök, kulák, nagygazda, vasutas, színjátszó, katonatiszt mind vagyok akkor én is,
és hallgatom, ahogy nagyapáim emlékeznek,
és hallgatom, ahogy apám emlékezik majd,
és próbálom megkeresni ebben a zűrzavarban magam,
és próbálok megjegyezni mindent, amit mondanak nekem,
hogy tudjak emlékezni rajtuk keresztül,
hogy majd ha fiam lesz és unokám, elmondhassak nekik mindent,
hogy legalább ők tudják majd,
hogy kicsodák.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.