Archívum

Sárosi István: Veszedelmes – sms – viszonyok

Bartusz-Dobosi László
2013. január

Ma már senki sem kérdőjelezi meg, hogy az egykor nagy port felkavaró „botránykönyv”, Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című 1780-as (!) alkotása napjainkra a nagy klasszikusok közé emelkedett. Nem feltétlenül a történet miatt, ami a felvilágosodás kora két felső osztálybeli arisztokratájának romlottságán keresztül mond ítéletet korról, álerkölcsökről, társadalomról, hanem sokkal inkább az események mögött meghúzódó emberi reakciók máig érvényes mondandója miatt. A cinikus és szatirikus hangnemben megírt történetben Laclos őket használta szócsövéül, hogy a kor prűd és az (ál)vallásosság álarca mögött megbúvó, velejéig romlott világát kigúnyolja. A könyv mondandójának örökérvényűségét az a számos film- és színházi adaptáció is bizonyítja, amely a különféle korokban és helyszíneken napvilágot látott az idők során. Ennek talán az egyik legismertebb változata az 1988-as Stephen Frears-féle film, amelyben Glenn Close és John Malkovich alakították a két főhőst. 2011-ben ugyanaz a John Malkovich, aki egykor színészként azonosult Valmont-nal, most ren­dezőként nyúlt a témához. A technika bevonásával modernizálta a darabot, amelyben a fiatal szereplők mobiltelefonon csevegnek, s az eredeti, levélben megírt sorok helyett sms-ekben számolnak be egymásnak szerelmi kalandjaikról.

Talán innen jöhetett az eredeti történetnek az a Sárosi István-féle átirata, amely Veszedelmes – sms – viszonyok címmel, 2012 tavaszán látott napvilágot Pécsett, a Pro Pannonia Kiadói Alapítvány gondozásában. Sárosi, átvéve a Malkovich-féle modern formát és kis változtatással az eredeti címet, új történetet kerekített az eredeti mondandó köré. A vezérmotívum itt is az élet és az irodalom egyik legizgalmasabb és, úgy tűnik, legkimeríthetetlenebb témája, a szerelem, a maga bonyolult és mindent felkavaró érzelem- és gondolatszövevényével. A szereplők, a helyszín és a kor azonban már a mai világba vezetnek minket.

Sárosi István (1951) próza- és drámaíró, de elsődlegesen orvos, egyetemi docens. Annak a különleges orvos-író hagyománynak a folytatója, amelyet olyan elődök fémjeleznek, mint például Németh László, Benedek István vagy éppen Gyurkovics Tibor. Sárosi pályája 1984-ben Az áldozat (Szodoma) című dráma pécsi bemutatójával kezdődött, majd az 1985-ös Zsákutca című tévéjátékkal kapott országos figyelmet. Ezt további színpadi sikerek követték, mint a Csáth Gézáról szóló A húszmilliomodik év (1991), a Rákfene (1993), A gonosz bennünk él (2002) és a Gyilkos etűdök (2008). Első regénye, a Kiégett fű 1994-ben jelent meg, amelyet 1997-ben egy novelláskötet, a Mirabell követett. Repertoárját olyan drámakötetek teszik teljessé, amelyek színes komédiákat és tragédiákat tartalmaznak, mint a Jeruzsálem, Jeruzsálem… (1998), a Nem halsz meg soha! (2001), a Diagnózisok (2004), valamint a Halál-etűdök (2009).

A Veszedelmes – sms – viszonyok sok tekintetben az eddig megszokott, Sárosi által kedvelt témák világában mozog, az emberi érzelmek jelölik ki fő csapásvonalát. Középpontjában látszólag egy szokatlan, váratlan fordulatoktól hemzsegő szerelmi történet áll, amelyet egy színházigazgatói pályázat körül kibontakozó s krimibe illő esemény tesz még izgalmasabbá. Ha azonban jobban a történet mélyére nézünk, felfedezhetjük benne az eredeti, Laclos-féle férfi–női rivalizálás modern változatát egy elvált házaspár versengésén keresztül. Bármennyire túlfűtöttek is a főhős, az egykori férj és színházigazgató szerelmi sms-ei Zorkával és a lányával, bármennyire izgatja is a fantáziánkat a színházat körülölelő korrupciós botrány, a tényleges igazságok, a könyv igazi mondanivalója a telefonos párbeszédek és a szöveges üzenetek tömör textusaiban hangzanak el. „…az élet nem szól másról, mint elemi harcról, nehogy alulmaradjunk, csakhogy az ember vonatkozásában az eszközöknek nincsenek határai és korlátai, az a győztes, akinek hatásosabb, vagy inkább úgy mondom, aljasabb az eszköztára, és attól a perctől kezdve a tisztesség szabályait visszamenőlegesen is ő határozza meg úgy, mint a történelemben, az az erkölcsös, tiszta és nemes, akit utólag annak ítélünk, a történet szereplői, megélői vagy elszenvedői meg egész egyszerűen le vannak szarva…”

A kötet összmondandójából kiolvasható írói meggyőződés mégis megnyugtató, mert ahogy az eredeti történet főbb szereplői egytől egyig megfizetik bűneik árát – Valmont egy párbajban leli halálát, Merteuil márkiné arcát a fekete himlő támadja meg, az elcsábított Tourvelné megőrül, Cécile élete pedig összeomlik, és újra zárdába kerül –, úgy Sárosi könyvében is hasonló sorsra jutnak a főbb szereplők. A férj öngyilkos lesz, a volt feleség, Vera egy kábítószeres hálójába kerül, Zorka arcát autóbaleset csúfítja el, Szilárd elveszti a színházat, Jónás pedig börtönbe jut sikkasztás miatt.

Egyik író sem hagy kétséget afelől, hogy az embernek a külső világ torz berendezkedése ellenére is a belső zsinórmértékhez, a zsigerekbe írt erkölcsi törvényekhez kell igazodnia, különben menthetetlenül elbukik. Ennek valamiféle foglalatát abban a hitvallásban olvashatjuk, amelyet Sárosi az isteni igazságtétel hangsúlyozásával nemcsak elméleti síkon s a könyv lapjain, hanem az életben is vall: „…egyedül neki tartozunk elszámolással [Istennek – a szerző], amikor a kérdéseket nem lehet majd megkerülni, amikor azokra felelni kell, mert felelni (lévén nincs kibúvó) kötelező!” Sárosi István hívő emberként többször is késztetést érzett a könyv írása közben, hogy a belőle fakadó, élő hitnek hangot adjon. Ennek bizonyítéka az a különleges érzékenység, amellyel a regény folyamán több alkalommal is a csend különféle aspektusait elemzi, vagy ahogy Teilhard de Chardin Benne élünk című könyvének fő teológiai mondandóját tolmácsolja, és különösen, ahogy az imádság szerepét és fontosságát hangsúlyozza. „…de biztosan tudta, hogy valami olyan eseménysor végére ért, ahol csak egyetlen választható út (kiút) maradt a számára, az ima, […] Uram, taníts meg minket imádkozni…” Hogy nem csak fiktív értelemben gondolkodik a transzcendens létéről, azt a kötetben számos helyen előforduló önéletrajzi elemek nyílt felvállalása is bizonyítja. Sárosi saját szülővárosát, óvodáskori élményeit, orvosi praxisát, íráshoz való viszonyulását, sőt bizonyos mértékig saját magánéletét, hitét is beleviszi a történetbe, szinte azonosul a főhőssel. A karakterek ettől válnak annyira hitelessé, s hitelességükben esendővé, sokszor szánandóvá. A párbeszédek emiatt lesznek életszerűek, s szinte látjuk magunk előtt, ahogy a szereplők idegesen nyomkodják mobiljaik gombjait.

Sárosi sokoldalú, rutinos, a világ történéseire érzékeny, változatos témaválasztású, gazdag színpadi eszköztárral felfegyverzett szerző, akinek írásait a lelki, szellemi deviancia, a torzulás, a túlfűtött szexualitás motiválja. Írásainak ezekben a szálaiban azonban nem annyira a gyönyörszerzés, a szenvedély keresése az elsődleges szempont, hanem az emberben dolgozó hatalmi vágy mindent elsöprő erejének bemutatása. Könyve ebben is Laclos művéhez hasonlítható, hiszen néhány évszázaddal korábban ő is ezeket a kérdéseket feszegette.

Sárosi sajátos regénytechnikai megoldásokat alkalmaz, amennyiben élesen szétválasztja a leíró részeket a dialógusoktól, amelyek – mint fentebb már említettük – főként telefonon bonyolódnak. Ezzel bizonyos értelemben újat hoz a regényirodalomban.

A könyv fő történeti szála mentén haladva a szerző gazdag történelmi ismereteiről tanúskodó horizont tárul elénk, amely a magyar sors II. Lajos király mohácsi vereségétől Széchenyi pesszimista naplóbejegyzésein át egészen a jelen kor szomorú helyzetéig tágul. Sárosi itt sem rejti véka alá véleményét, s fájdalmasan nyög fel az ország jelenlegi politikai, társadalmi és gazdasági viszonyait illetően. Könyve ennyiben korbírálat is, s mint ilyen, újfent Laclos műve mellé állítható. „Az ország az egyéni és intézményesített csalás és hazugság országa, aki hisz az egyenes útban és a korrekt lehetőségekben, az vagy beteg, vagy gyanús…” Vagy egy másik helyen: „…abban a bizonyos kísérleti lombikban már kevesebben vagyunk, mint tízmillió, meg az, hogy ma már senki sem beszél biztató távlatokról, nagyreményű jövőről, viszont a rendszer gyors automatizmussal nap nap után termeli újra és újra” a csalókat.

A kötet – véleményünk szerint – leggyengébb pontja a borító. A ponyvákra jellemző és hajazó borító színvilága, motívumai (Mánfai György fotói) nem illeszkednek jól a belső tartalomhoz. Érteni véljük a közelmúltban több alkalommal is kitört izlandi vulkán elülső borítóra helyezésének szimbolikus mondandóját, mégis úgy érezzük, hogy ezzel a szerző a könyvét más, alacsonyabb irodalmi dimenzióba helyezte.

A kötet ars poeticáját az író Imrével, a főhős rendezőjével mondatja ki: „…azoknak a neve maradt fent örök mementóul, akik a mindenkori jelent tudták megfogni és megszólaltatni, akik az újaknak teret és lehetőséget tudtak és akartak adni, és ez hivatás, édes öregem, ennek a felvállalása a valódi hivatás, egyetlen fokmérőt ajánlok figyelmedbe, az életrajzi lexikonban minden évben legalább egy sorral, nem többel, de egy sorral mindenképp gazdagodjon a pályafutásod leírása és bemuta­tása…”

Sárosi regénnyé duzzadó párbeszéd-korpusza krimibe illő csavarjaival s még az utolsó sorokra is tartogatott meglepetésekkel egy újabb figyelemre méltó sorral gazdagítja az amúgy is többdimenziós írói életművet abban a bizonyos életrajzi lexikonban. (Pro Pannonia, 2012)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.