Horányi Károly
Vád és emlékezet
Lezáratlan eljárások
Szabó Lőrinc ügyében
1.
2006. november 9-én, főműsoridőben, a
Magyar Televízió Kultúrház című adásában Szabó
Lőrincről beszélgettek a meghívott vendégek abból az
alkalomból, hogy nem sokkal korábban megjelent Kabdebó
Lóránt Szabó Lőrinc „pere” című könyve. A
szerző ebben a munkájában Szabó Lőrinc életrajzi
megnyilatkozásait szembesítette kora és az utókor
ítéletével, felhasználva az éveken át gyűjtött
különféle írásos és szóbeli emlékezéseket,
dokumentumokat. A műsorvezető, Rózsa Péter Ladányi
Mihálynak egy bökversét idézte bevezetésként: „X úr a Mein
Kampf-ot fordította csupán. / Dehogy fasiszta ő. Fordító
veterán.” Majd konferálását így folytatta: „Ladányi
groteszkje nagyon is életszerű. Csak most fordított előjellel
fogunk beszélni erről a dologról. Volt egyszer egy Szabó
Lőrinc nevű ember, akiről a kortársai és az utókor is
nagyrészt azt tartotta, náciszimpatizáns, s Hitlert,
legalábbis Németországot imádta. Van viszont Szabó Lőrinc,
a költő, akit a kortársak és az utókor is az egyik
legnagyobb európai lírikusnak ítélt. A két Szabó Lőrinc
valójában egy. Csak éppen a fején a kollaboráns csuklya és
a költői babérkoszorú egyszerre látható.”1 A
Ladányi-vers citálása azt sugallta mégis, a „fordított
előjelbe” tétel ellenére, hogy Szabó Lőrinc műfordítói
munkásságával, áttételesen írói tevékenységével
némiképp a nácizmus kiszolgálója volt, másrészt az a
tény, hogy 1945 után is fordításirodalmunk és
költészetünk jelentős alakja maradt (vagy inkább lett
újból), az nemcsak kvalitásainak, hanem elvtelenségének,
morális szempontból megkérdőjelezhető módon megkötött
különbékéjének is köszönhető. (Egyébként a
„fordított előjelbe” tételre vonatkozó mondat a műsor
bevezetőjének a televízió honlapján elérhető leírt és
nyomtatható változatából már hiányzik.) Lépten-nyomon
tetten érhető az a nemcsak a sajtóban, hanem az
irodalomtörténet-írásban, illetve az irodalmi közéletben is
meglévő bulvárszemlélet, bulvárérzékenység, mely Dr. Jekyllnek
látja-láttatja a költőt, akinek ott van az a másik énje,
Mr. Hyde, és olyan nagy megtévedtekhez hasonlítja őt újra
meg újra, mint Ezra Pound, Céline vagy Gottfried Benn, akikhez
egyébként az égvilágon semmi köze. Mintha az életmű
izgalmasabbá válnék azáltal, hogy az azt kibontó tehetség
egyfajta etikátlan magatartással, súlyos emberi és
ideológiai kudarccal létezett volna együtt.
Ha a Szabó Lőrincet illető vádakkal
találkozunk, ritkán hallunk cikkekről, írásos
dokumentumokról, mondjuk levelekről, olyan konkrétumokra
támaszkodó visszaemlékezésekről, melyek híven tükrözték
volna negatív jobboldali elfogultságát, náciszimpatizánsságát.
Az említett televízióműsorban az egyik meghívott vendég,
Kulcsár Szabó Ernő azt nyilatkozta, hogy – Kabdebó Lóránt
könyvét és kutatásait kivéve – Szabó Lőrinc szerepét
illetően leginkább csak vélemények vannak.
1945-ben Szabó Lőrinccel szemben két
alkalommal is indítottak igazolási eljárást. Az első
eljárás megszakadt, de a fennmaradt határozattervezet szerint
a bizottság azért ítélte volna félévi szilenciumra, mert a
hitleri Németországról több olyan riportot írt, amelyek ha
nem is politikai jellegűek, de a „hitleri rendszert kedvező
színben tüntetik fel”, és hogy megmaradt továbbra is a
munkahelyén, a Magyarország szerkesztőségénél, ahol
egyébként olvasószerkesztői feladatokat látott el. A
második eljárás során igazolták, de feddéssel, mivel „a
Pesti Napló 1939. április 29-iki számában közzétett Hitler,
a szónok című cikkről [azt] állapította meg a
Bizottság, hogy Hitlert népszerűsíti, és hogy ez a
népszerűsítés Szabó Lőrinc terhére számítandó, mert a
témát ő választotta”.2 Ugyanakkor a – nem
éppen Szabó Lőrinc számára kedvező légkörben zajló –
második igazolási eljárás során megállapították, hogy
„legalább 20 zsidó vallású író, tudós és költő
érdekében önszántából, anélkül, hogy erre bárki is
felkérte volna, sőt az érdekeltek nagy része által nem is
tudottan lépéseket tett a vallás- és közoktatásügyi
minisztériumban, és itt egyenesen erőszakosan lépett fel
annak érdekében, hogy ezek, vagy minél többen, kormányzói
kivételezésben részesüljenek”.3
Az igazolási eljárások során a Vezér
című vers átdolgozott változatban való közzététele, az
1938–39-es németországi tudósításai, az 1942-ben
megrendezett weimari nemzetközi írótalálkozón való
részvétele és a Magyarország szerkesztőségében 1944
végéig megőrzött munkahelye képezték a vádak alapját. Ha
igazolták is, maga a tárgyalás, a per mindmáig, Szabó
Lőrinc halála után több mint ötven évvel is tovább zajlik.
Egy olyan miliőben is, ahol, mondjuk, egy költő
szalonképességét vagy a rá való kegyeletteljes emlékezést
nem zavarja meg például a Sztálin halála feletti könnyes
meghatódásának vagy egy, a rákosista rendszert éltető
versnek az egyébként korábban már nyilvánosságra hozott
ténye. A vád, amit Szabó Lőrinc egykori baloldali barátai,
írótársai, bizalmasai megfogalmaztak – nem a kortársak
általában –, tovább él, mintegy tovább öröklődik,
anélkül, hogy a tényeket, a kort vagy a költő fennmaradt
megnyilatkozásait jobban megvizsgálnák. Pedig
hozzáférhetőek Szabó Lőrinc egykori cikkei, levelezésének
jelentős része megjelent különféle folyóiratokban és
kötetbe gyűjtve is, s azokról a történelmi korszakokról,
melyekhez pályája köthető, jó néhány részletes elemzés
született. Igazolási tárgyalásainak jegyzőkönyvei, az erre
készített védőbeszédei és az ezeken az eljárásokon
felolvasott írásos tanúvallomások is, bőséges
jegyzetanyaggal, több alkalommal napvilágot láttak.
Hogyan alakult ki ez a Szabó Lőrinc
személyével szembeni ellenséges közvélekedés? Kabdebó
Lóránt a Szabó Lőrinc pere című könyvében
megfogalmazott összegzése szerint: „Amiért vizsgálják
ügyét: egy Szabó Lőrinctől idegen háborús világban való
részvétel vádja. Nyersen fogalmazva: a csalódott emberek
számonkérését fogalmazzák, amiért a költő személyében
hűtlen lett volna költészetének elveihez. Az indulatok
hevében örültek is volna, ha találnak tárgyi
bizonyítékot erre. De ilyen nincs, nem került elő. Illetőleg
csak annyi, amennyi az igazolás mellé írott feddés
jogi alapjául szolgálhatott: egyetlen a Hitlerről szóló
újságcikk lelkesült hangja. Még a háború előttről.”4
Hiába vált nyilvánvalóvá és bizonyítottá, hogy a két
németországi tudósítássorozat Gombaszögi Frida, Miklós
Andor özvegye, Az Est-lapok tulajdonosa felkérésére
született,5 hogy a Vezér-verset Hitlerre
vonatkoztatni kétséges.6 A nyíltan vagy burkoltan
megfogalmazott vádak tovább élnek, melyek egyébként még az
igazolási eljárások során, egyfajta közhangulat nyomására
és politikai kényszer hatására fogalmazódtak meg. A
második, újságírói igazolás során a bizottság elnöke, Mihályfi
Ernő pontosan tisztában lehetett azzal, hogy Szabó Lőrinc
miként lett 1938-ban a Horthyt, 1939-ben pedig Telekit kísérő
sajtódelegációnak a tagja, és hogy mennyiben tükröz
lelkesültséget a Hitler, a szónok című újságcikk,
hiszen annak volt egy, a 135 világtörténelmi perc a Kroll
Operában címen megjelenő párdarabja, melyet mint Az
Est-lapokhoz tartozó Magyarország akkori főszerkesztője,
egyébként Szabó Lőrinc munkahelyi főnöke, ő maga közölt.7
Voltaképpen e cikkeket szóba sem lehetett volna hozni a
tárgyalás során, mivel azok a háború kitörése előtt
keletkeztek,8 és a miniszteri rendelet értelmében
az igazolási eljárások a háború alatti közszereplésekre
vonatkozhattak.9
Ladányi Mihály Rózsa Péter által idézett
„groteszkjéhez” hasonló megnyilatkozásokkal találkozunk
irodalmárok részéről is. Gömöri György így értékelte
Szabó Lőrincet a Kortárs 1999-es karácsonyi számában:
„Szabó Lőrinc, mint naplójából kitűnik, magát apolitikus
költőnek tartja, s alig érti, miért volt magatartása
ellenszenves sokak szemében. Igaz, próbált egyet-mást tenni
faji alapon üldözött barátai, írótársai (Kardos László, Zelk
Zoltán) érdekében, viszont eléggé cinikusnak hangzik az a
tanács, amit Sárközi Györgynek, a Válasz szerkesztőjének
adott 1944-ben: »én a te helyedben öngyilkos lennék«. Tehát
nem annyira mint költő, hanem mint ember s mint a
keresztény-humanista európai hagyomány letéteményese bukott
meg. Rajongását a német kultúráért továbbra is
megtartotta, de ha a »váltás« nála azt jelentette, hogy
többet fog fordítani oroszból, mint németből, ezt
különösebben nem bánta – megkötötte újabb
különbékéjét az új rendszerrel, az új Birodalommal.”10
Rába György Szabó Lőrincről szóló monográfiájában
szintén sorra veszi Szabó Lőrinc „bűneit”, azokat,
melyeket már az igazolási eljárások során is tárgyaltak,
és végezetül megállapítja: „Két ember lakott benne – ha
úgy tetszik, utána mondva keleti fordulattal, tízezer…”11
Hegedűs Géza Magyar írók arcképcsarnoka című
népszerűsítő munkájában a költőről szólva az
„erkölcsi alapot” hiányolja. (Ha egy internetes
böngészőbe beütjük Szabó Lőrinc nevét, akkor az első
tíz találat egyike biztosan Hegedűs Géza cikke; többek közt
a nemzeti könyvtárunk által fenntartott Magyar Elektronikus
Könyvtár honlapjáról is elérhető.) Ágoston Zoltán
1991-ben a Kabdebó Lóránt által összeállított és
tanulmánnyal kísért, Bírákhoz és barátokhoz című
kötetről írt kritikájában a költő antiszemitizmusát teszi
szóvá, illetve a lehetséges erkölcs, avagy jogi érzék
huzamosabb kikapcsolását a vészkorszak idején. Bibó István
gondolatát idézte a költővel összefüggésben, miszerint
„a »zsidókérdés« és annak megoldása a zsidók gazdasági
hatalmának a felszámolásával vált azonos kérdéssé, s mint
ilyen, úgy jelent meg, mint az ország első számú szociális
kérdése”. De hogy milyen dokumentum – legyen az egy cikk
vagy akár csak egy levél – tanúskodik arról, hogy a
zsidókérdés mint első számú szociális kérdés bírt
jelentősséggel Szabó Lőrinc számára, nem derül ki a
cikkből. És a sort lehetne folytatni tovább.
2.
A vádakat tekintve változatlan erővel
hatnak az emlékezések. Az emlékezetben megőrzött mondatok,
gesztusok, szóbeszédek nemhogy elhalványulnának az időben,
hanem olykor megerősödnek. Az emlékező sok esetben nem is
lehetett tisztában azzal, hogy visszatekintése milyen
jelentőséggel fog bírni, hogy a pontatlanság, az emlékezés
folyamatának deformáló hatása, az összefüggésekből, a
közegből kiragadott események milyen hatással lesznek majd az
utókor ítéletalkotására. Mivel az érintett már nem
reagálhat, a felidézett történésekben a bűn és az erkölcs
határait az emlékezők maguk vonhatják meg, „a vagyok, aki
vagyok” biztonságával mondhatják: én erre emlékezhetem,
ezt láttam, ez történt meg velem. Minden személyes
emlékezésnek megvan a maga varázsa, a személyesség révén
talán nagyobb a hitele minden más dokumentumnál, mintha az
emlékezés közönsége számára érintésnyi közelségbe
kerülne az az esemény, az a személy, amire vagy akire a
visszatekintés irányul. És a filológus számára sokszor a
leginkább vágyott adalék; hiába érzi, tudja, kétes
ajándék ez az eszköz vagy anyag arra nézvést, hogy az
emléktöredékek közötti űrt kitöltse, egy-egy
megnyilatkozás vagy történés indítékait felfedje.
Az emlékezés egyrészt megőrzi a
benyomásokat, az élményeket, emellett éppen a megőrzés
érdekében egyes alapelvek, vélt igazságok mentén
átformálja azok képét. Ezzel együtt jár az is, hogy az
emlékező nagyobb érzékenységgel fordul a jellemzőnek hitt
momentum felé, s megfeledkezik arról, amit mellékesnek tart. A
felidézés, a megidézés munkája harmóniában kell legyen az
emberi alkattal, s a kifejezésben vagy az emlékezésben
egyensúlynak kell megvalósulnia. Az emlékezés
elválaszthatatlan a képzelettől és a kifejezéstől. Semmi
sem jelenik meg úgy általa, ahogyan az egyébként
közvetlenül adódna. Ugyanakkor az ember sokszor nem is arra
törekszik, hogy teljes valóságában felidézze a múlt
emlékképeit, hanem csak annyira, amennyiben ez szükséges a
dolgok fölismeréséhez. Az emlékezés folyamata sokszor
megszakad, amikor az ember úgy érzi, hogy azonosította azt,
akire vagy amire emlékezik. De vajon azt idézi-e meg, akire
vagy amire a visszatekintés elvben irányul, s öntudatlanul nem
egy újból kifejeződni akaró érzést vagy egy
feltételezést, egy meggyőződést érint, mely az illetővel
valamiféle vonatkozásban létezik? – adódik sokszor a
kérdés.
Az antiszemitizmus vádjai részben Szabó
Lőrinc élőszóban elhangzott nyilatkozataira, megjegyzéseire
vonatkoznak, illetve magatartására, melyet visszaemlékezések
őriztek meg. A leggyakrabban felbukkanó történet egy, a
költőnek Sárközi Györggyel folytatott beszélgetése. Erre a
közös barát, Illyés Gyula a következőképpen emlékezett
vissza: „Mint annyi másért, Sárközi Györgyért is mindent
elkövetett volna, hogy megmentse az üldözések idején.
Mégis, amikor Gyuri azt mondta neki, fordulhat úgy, hogy
számára az egyetlen út az öngyilkosság lesz, Lőrinc hosszas
gondolkozás után s nyilván hosszú gyötrődés után így
felelt: – Helyedben én is azt tenném.”12
Ugyanennek a beszélgetésnek a története felbukkan Illyés
1945-ös naplójegyzeteiben is május 15-i datálással, de
Sárközi feleségére vonatkoztatva: „Márta azt nem bocsájtja
meg, hogy neki is az öngyilkosságot ajánlotta. Elképzelem:
épp csak azt felejtette hozzátenni nekik, hogy nietzschei
magaslatról tanácsol ilyesmit.”13
1945-ben több abszurd módon dehonesztáló
szóbeszéd keringett Szabó Lőrincről. Ilyen volt például az
is, ami az első igazolási tárgyaláson is elhangzott az
ügyész, Bródy László részéről, hogy munkahelyén, a
szerkesztőségben Hitler arcképét az íróasztalán tartotta.
Persze a vád képviselője hiába hivatkozott több tanúra is,
senki sem tett erről megjegyzést a vallomásában.14
Egy másik ilyen jellegű állítás pedig éppen Sárközi
Mártától eredt, aki szerint a költő fiának, Lócinak
ötödik születésnapján rendezett gyerekzsúron horogkeresztes
szendvicseket szolgáltak volna fel.15 Még
májusban, éppen az előbb idézett Illyés-naplóbejegyzés
keletkezésének az idején, amikor az Andrássy úton
véletlenül találkozott a költő Sárközi Mártával, egy
órát beszélgettek, többek között szóba hozva a
horogkeresztes szendvicsek ügyét. Akkor az elköszönönéskor
Sárközi Márta megcsókolta a költőt.16 E
feloldó gesztus ellenére a pletyka terjedt.17
Feltehetőleg Sárközivel vagy a feleségével, vagy egy
mindkettejükkel folytatott beszélgetés állhat a mögött a
kitétel mögött, amit a második igazolóbizottsági
tárgyalás idején, 1945. szeptember 14-én a Népszavában
megjelenő cikkben találunk: „Öngyilkosságot ajánlott
saját zsidó barátainak…”
Hatvany Lajos egy nagyobb memoárra készülve
levelezését rendezte, és eközben feljegyzéseket is
készített egy-egy levélíró kapcsán. Így járt el Szabó
Lőrinc esetében is, de ezt a hevenyészett emlékiratát18
levelezésének sajtó alá rendezői, Belia György, Rozsics
István és Hatvany Lajosné mindkét kiadás alkalmával
tapintatosan kihagyták a közlendő dokumentumok közül, így
az nem jelent meg sem 1967-ben, sem 1985-ben. Hatvany
emlékezésében szintén kísért a fenti történet:
„Karinthy mondta nekem, 1935–36-ban, hogy Szabó Lőrinc
kifejtette a fajvédő elveit – nemhogy író, de még
újságíró sem lehet zsidóból. Mire Karinthy megkérdezte
tőle, hogy – Mi lesz akkor a te legjobb barátodból,
Sárköziből? – Már megmondtam neki, hogy a legjobb, amit
tehet, ha főbe lövi magát…” Némileg kétségesnek kell
tartanunk ennek a Karinthyval folytatott beszélgetésnek a
valóságtartalmát. Ebben az időben Karinthy éppen hogy
szimpatizált a Gömbös reformpolitikáját részben támogató
Új Szellemi Fronttal, mely mozgalomnak mint a Magyarország
segédszerkesztője (főszerkesztő-helyettese) Szabó Lőrinc is
aktív részese volt.19 És ha nem is volt
munkatársa, de nyilatkozott ennek a részben Szabó Lőrinc
által szerkesztett lapnak. A Sárközi-eset meg nagy
valószínűséggel később történt meg, már Karinthy halála
után. Az emlékirat folytatása már egyértelműen Hatvany
emlékezetének tendenciózusságáról árulkodik: „Ő dobta
ki az Athenaeum-lapok redakciójából a nem fajtiszta
munkatársakat – mire a laptulajdonos Gombaszögi Frida mégis
Szabó Lőrinc mellett vallott, amikor a fölszabadulás után
ellene indított eljárás során mentő tanúra volt
szüksége.” A költő újságírói működésének akár csak
felszínes ismerete, illetve Szabó Lőrinc igazolóbizottsági
dokumentumainak fényében is az elmondottak képtelenségnek
bizonyulnak. Szabó Lőrinc sohasem volt abban a helyzetben, hogy
munkatársak alkalmazása felől döntsön, és éppen
Gombaszögi Frida volt az, aki felkérte a költőt arra, hogy
Horthy Miklós, majd gróf Teleki Pál németországi
látogatása alkalmával a sajtódelegáció tagja legyen Az
Est-lapok képviseletében. 1939 szeptemberétől pedig már nem
volt tulajdonosa Gombaszögi Frida az „Athenaeum-lapok”-nak,
vagyis Az Est-konszernnek, melyhez az Athenaeum könyvkiadó és
nyomda is tartozott.
Hatvany ugyanez alkalommal, hogy az
antiszemitizmus vádját nyomatékosítsa, visszaemlékezett egy
másik olyan esetre is, ami még korábban, a húszas évek
közepén, emigrációjának idején történt, amikor is Szabó
Lőrinc ismételten meglátogatta Bécsben, a Hermes-villában:
„Ez abban az időben volt, amikor a Világ, melynek redaktora, Purjesz
Lajos meghalt, s a baloldali radikális lap, Feleky Géza
szerkesztésében jobb felé hajlott el. Megbotránkozva tartom
Szabó Lőrinc elé az újságot, amely egy interjút közöl
Francia Kiss Mihály kecskeméti különítményessel, aki
miután ellenforradalmi munkáját elvégezte, Pesten borüzletet
nyitott. – Hát már itt tartunk, hogy a Világ munkatársa
ilyen baráti hangon beszélget egy gyilkossal? Szabó szó
nélkül átvette az újságot, melyből felolvassa nekem az
interjú végsorait. Az volt bennük, hogy Francia Kiss, mihelyt
Pesten berendezte a raktárát, hazamegy Kecskemétre aratni…
– Miért olvasod fel – kérdem –, amit már olvastam? –
Mert ha meg is ölt pár zsidót vagy kommunistát, mégiscsak
jó magyar ember,20 aki hazamegy aratni.” A
visszatekintés két momentuma arra enged következtetni, hogy Hatvany
Lajos pontatlanul emlékezett erre az esetre, és ez némi
kétséget támaszt a Szabó Lőrincnek tulajdonított szavak
hitelessége iránt is. A Diószeghy Miklós által készített
riport nem baráti jellegű – hacsak magát a beszélgetés
tényét nem tartjuk barátinak –, azt mindvégig meglehetősen
ironikus hangvétel jellemzi. A cikk pedig valójában még Purjesz
főszerkesztősége idején keletkezett: a Világ 1924.
július 20-i számában jelent meg.21 Azonban ezzel
szemben egy merőben másfajta Szabó Lőrincet ábrázoló kép
bontakozik ki Szegi Pál feleségének, Markos Erzsébetnek az
emlékezéséből, aki 1928-ban, vagy négy évvel a Hatvanyval
történt eset után ismerkedett meg a költővel. Elmesélte,
hogy otthonuk abban az időben a baloldali, fiatal magyar
irodalom, illetve az ifjú kommunisták találkozóhelye volt. Ha
jellemző lett volna a költőre az a magatartás, mellyel
állítólag Francia Kiss Mihályt védte, feltehetőleg nem
tartozott volna abba a baráti körbe, melynek – az asszony
visszatekintése szerint – tagja volt Gelléri Andor Endre, Ascher
Oszkár, Lukács László, József Attila, Szántó Judit,
Fazekas Anna, Kulcsár István, Szerb Antal és Zelk Zoltán.
Szabó Lőrincnek Szegi Pállal, a közismerten baloldali
irányultságú kritikussal, költővel való barátságát
töretlennek tartotta. Markos Erzsébet részletesen felidézett
egy esetet, mely szerint Szabó Lőrinc a férje
közvetítésével a Vörös Segély számára adományozott.22
Könnyen adódik az a feltevés, hogy a Hatvany Lajos és Szabó
Lőrinc közötti korábbi nézeteltérések Hatvany általi
interpretációját már a költőről szóló különféle
későbbi mendemondák befolyásolták. Szabó Lőrincnek pedig
már nem adatott meg az esetleges félreértések
tisztázásának a lehetősége.
Mikor Sós Endre Felvillanó arcképek
című memoárkötete megjelent, benne egy Hatvany Lajost
megidéző fejezettel, Kabdebó Lóránt levélben fordult az
idős újságíróhoz, a Magyar Nemzet főmunkatársához, hogy a
Hatvany–Szabó Lőrinc viszony és egyáltalán, a Szabó
Lőrinccel kapcsolatos emlékei felől érdeklődjön. Sós 1965.
június 8-i levelével válaszolt, melyben reagált a Hermes-villában
elhangzottakra. Ő már teljesen másként értékelte a Hatvany
által jobboldali elhajlással vádolt Felekyt, aki szerinte „a
fehérterror és a prefasiszta idők legbátrabb magyar
publicistája”. Soraival meglehetősen sötét és elnagyolt
képet rajzolt a költőről, megemlítve a Sárközi-esetet is:
„…kétségtelen, hogy erősen megfertőzte őt a hitlerizmus.
Sehol sem akarok beszélni arról, hogy az 1930-as évek végén
és az 1940-es évek elején a pogromszellemnek megfelelő
nyilatkozatokat tett. Sárközi Györgytől, Szerb Antaltól és
másoktól is sok borzalmas dolgot hallottam Szabó Lőrinc
fasiszta mentalitásáról, Hitler-imádatáról. Sárközi
György egyszer előttem is emlegetett olyasmit, hogy Szabó
Lőrinc voltaképp számára sem ajánlott mást, mint
öngyilkosságot. Nem ismerte el a magyarsághoz valóban mélyen
ragaszkodó és »megkeresztelkedett« Sárközi György
asszimilációját sem. – Szabó Lőrinc, akivel – ismétlem
– gyakran beszélgettem az utcán, és akivel ilyenkor néha
fél órát is elsétálgattam – 1944-ben már vissza sem
köszönt a magamfajta zsidónak, akit lelke mélyén
gázkamrába kívánt.”23
Súlyos szavak ezek arról, akiről az
igazolási tárgyalás során megállapították, hogy 1944-ben
közreműködött zsidó származásúak mentesítésében. Sós
Endre nem beszélt arról, hogy milyen nyilatkozatokra gondolt,
és a levélből is az derül ki, hogy Szabó Lőrinc fasiszta
mentalitásáról is elsősorban csak másodlagos információi
lehettek. Nem szánta a nyilvánosságnak ezeket a
megjegyzéseit, azokkal vitába szállni az utókornak talán
nincs is joga, de mindenféleképpen adalékot nyújt a Szabó
Lőrinc 1945 előtti társadalmi szerepléséről kialakított
negatív kép genezisét illetően.
A Sárközi-esetet legmegértőbben Illyés
kommentálta. Már idézett 1945. május 15-i naplójegyzetében
ezt írta barátjáról: „Most érzem, hogy lelke mélyéig
őszinte volt, s a maga álláspontján igaza is lehetett:
teljesen apolitikusnak nevelte magát, milyen gyötrődéssel!
Szenvedélyei ragadták el? Nem, szenvedélyes
»tárgyilagossága«.” Jóval később, 1959-ben, a Magyar
Rádió számára készült, Szabó Lőrincről szóló
emlékezésében megjegyezte: „Gondolhatunk azok igazára, akik
szerint ilyet nem szabad mondani, mert elviselhetetlen. A
költők egyik föladata azonban épp az elviselhetetlen, a
keservesen keserű dolgok kimondása és belénk plántálása,
amint mondják, művészi alakban, azaz rímekbe burkolva, a
prozódia elemeivel édesítve. Végzetük, ha burkolatlanul,
mintegy magánhasználatra is kimondják. Ezt sem szűkebb, sem
tágabb környezetük nem bírja szisszenés, jaj és –
visszavágás nélkül.”24 Bizonyosan
állítható, hogy Szabó Lőrincnek ez a sokat és sokféle
formában idézett könyörtelen megjegyzése nem a költő
antiszemitizmusából eredt, hanem Sárközi abszurd helyzetére
utalt, melynek paradox voltát Szabó Lőrinc feloldhatatlannak
találhatta magában az életben; az elvonatkoztatás légüres
terében látszhatott Szabó Lőrinc számára helyénvalónak a
megállapítás. A dolgok valamiféle könyörtelen távlatban
való szemlélete, amit Illyés más alkalommal „nietzschei
magaslatnak” nevezett, többször is emberileg tarthatatlan
szituációkat teremtett a mindennapi életében. „Ez az igazi,
magát gyötrő őszintesége okozta Szabó Lőrinc körül tán
a legtöbb félreértést” – kezdte a Sárközi-eset
felidézését Illyés. Tamás Gáspár Miklós az esettel
kapcsolatban felhívta a figyelmet az Öreg barátaimhoz
című versre, melyben ugyanaz a fajta őszinteség nyilatkozik
meg, mint a Sárközivel folytatott beszélgetésben.25
Szabó Lőrincnek a költeményhez fűzött kommentárjából
tudni, hogy ebben egy Magyar Elekkel folytatott vitájának
alaphelyzetét örökítette meg: könyörtelenül megmondta
idősebb kollégájának, felettesének (aki a Magyarország
főszerkesztője volt a mű keletkezésének idején, 1932-ben)
és atyai jóbarátjának, hogy az a fajta morális és politikai
attitűd, amit képvisel, anakronisztikus, halálra van ítélve.
A költemény végén éppen a realitás, pontosabban a „Van”
tudomásulvételének részvéten túli, elkerülhetetlen
szükségességéről szólt. Az „isteni mindig, ami Van” –
jegyezte meg az utolsó versszakban, majd a költeményt
személyes megnyilatkozással zárta: „Öreg barátaim,
siratlak, / s veletek siratom magam.” Tamás Gáspár Miklós a
vers alaphelyzetét így értékelte: „Ezért – ezért a
személytelen, a személyességből kifelé küzdő (és én ezt
a küzdelmet a nyugati civilizáció legnagyobb erényének
tartom: nélküle nincs igény az igazságra!) őszinteségért
– volt Szabó Lőrinc oly furcsán kíméletlen a harmincas
években, ami aztán oly nagy bajba sodorta. Ahogy Magyar Eleknek
és más liberálkonzervatív öreguraknak a tudtára adta, hogy
idejük lejárt, úgy említette zsidó ismerőseinek, bár ő
személy szerint sajnálja, de elkerülhetetlenül el kell
pusztulniuk. Egy civilizációs mutáció kívánja így.”26
Gyakran felbukkan Szabó Lőrincnél az
öngyilkosság mint az életben adódó ellentmondás
feloldhatatlanságára adott válasz, mint a mélypontban való
megnyugvás negatív lehetősége. Lipták Gábor elmesélte Kabdebó
Lórántnak Szabó Lőrincnek a feleségével folytatott egyik
beszélgetését, melynek során helyeselte az asszony
öngyilkossági szándékát.27 Hasonló esetre
emlékezett Illyés is.28 Egy Majakovszkijról
szóló esszéjében a szovjet költő öngyilkosságát éppen
az ébredésnek, a kijózanodásnak, a megérésnek
tulajdonította.29 Egyik költeményében magát az
életet is az anyag öngyilkosságának képzetével magyarázta.30
Egy másik verse szerint a szerelem sem lehet más, mint saját
lelkének az öngyilkossága.31 Közismert
versében, a Semmiért Egészen-ben a szeretet
áldozatának fokát jelölte az öngyilkosság
felemlegetésével: „Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.” S ami „majdnem”-ként
megmarad, annyit hagyott meg a vers a magánvaló élet
számára. Életének majd minden szakaszában felemlegette az
önkéntes halált: képzete ott kísért a Versek a havasról
IV., Hegytetőn című versében. Az 1933-ban írott Megoldásban
megvallotta: „öngyilkos gondolatokkal szurkál a
kétségbeesés”. Az 1938-as Werthert fordítva és
mindig című versében olvashatjuk: „És magamba: ott,
bent, gyülekeznek, / egész sereg öngyilkos barát, / és
mintha én volnék valamennyi, / úgy köröz a vérem rajtuk
át, / saját vérem, kínom, napok, évek / emléke táplálja
létüket…” 1949-ben a párálló hévízi tó éjszakai
képébe is saját elmúlását vizionálta: „mit akar, mért
vonz ez a monoton / s lázas-öngyilkos elragadtatás”. 1927.
július 9-én ezt jegyezte fel önmagának: „E pillanatban nem
is olyan idegen tőlem az öngyilkosság gondolata, mint
eddig hittem. Valószínűleg nincs igazuk azoknak, akik
pillanatnyi elmezavart emlegetnek az öngyilkosoknál.
Ellenkezőleg: hűvösen és józanul lehet csak meglátni a
teljes reménytelenséget.”32 E sorokban is
érzékelhetni már a figyelem elvonatkoztatott távlatát,
melyben egymásnak felel meg, vagy talán inkább egymásba ér a
klinikai őszinteség és a vegytiszta logika. 1945-ben az
igazolási eljárások idején és között vezetett Naplójában
megállapította önmagáról: „S van bennem valami félelmes,
valami ártalmas, majdnem öngyilkos ösztön: mialatt
magyarázkodom, nem szeretek magyarázkodni.”33
(Ezt a mondatot később második védőbeszédében szóról
szóra megismételte.34 ) Esetleges internálásával
kapcsolatban megjegyezte: „Akkor – azt hiszem, olyan jogi
következmények kísérik – nincs meg, nem lehet meg többé
még a reménye sem semmi tisztázásnak, áthidalásnak, akkor a
szakadék köztem és a jelen és a jövő közt olyan teljes,
akkor a sérelem olyan végérvényes, hogy utána meg kell
halnom, öngyilkosnak kell lennem az első alkalommal, amikor
tehetem. Akkor megbecstelenítettek. – Utána halál vagy
örök seb. Vagyis halál vagy halál.”35 Akkori
helyzetét hasonlóképpen értékelhette, mint korábban
Sárköziét. Majd májusban a Naplóba elkeseredetten ezt
jegyezte fel: „Öngyilkosság. De előbb megsemmisíteni
mindent! Ne maradjon nyomom se!”36
Az Emberismeret című individuálpszichológiai
folyóirat megalakulásának évében, 1935-ben a lap
szerkesztősége egy tematikus számot jelentetett meg, melyben
jelentős tudósok, írók, közéleti személyiségek
nyilatkoztak az öngyilkosság kérdéséről. Szabó Lőrinc a
következőket mondta: „Rettenetesen dermesztő az a szem,
akár a végső menekvés jóságát látom mögötte, akár az
elháríthatatlan erőszakot. Nem volna szabad »kacérkodni«
vele. – De nem tudom elkerülni.”37
Szabó Lőrincnek több barátjával is volt
eltérő politikai felfogásból eredő kínos vitája, és ezek
közül néhánynak súlyos következményei is lettek. Kodolányi
Jánossal a németkérdés megítélésében voltak súlyos
nézeteltérései. A közeli barát és szerkesztőségi kolléga
éppen azt vetette a szemére, hogy kedvezően ítéli meg a
németek helyzetét. 1941-ben a kettejük közötti vita végül
is szakításhoz vezetett, s ha két év után ki is békültek,
további kapcsolatuk magán viselte ennek a törésnek a nyomát.
Az igazolótárgyalás idején is felemlegette Szabó Lőrinc Naplójában
az egykori sérelmet: „Most már »jóban« vagyunk,
Lillafüred óta; azonban nagy kár, hogy annak idején olyan
esztelenül felrúgta hosszú időre a tizenhárom éves
töretlen barátságot.”38 Feltehetőleg politikai-szellemi-morális
ellentét magyarázza azt a tényt is, hogy Bernáth Aurél és
felesége, Pártos Alice, illetve a Szabó házaspár között
nem maradt fenn levél 1938 és 1946 között.39 Az
asszonyról így emlékezett meg a költő: „Sokat vitáztunk;
politikai és egyéb dolgokban nem értettünk mindig egyet, sőt
össze is vesztünk néha.”40 Markos Erzsébet egy
megjegyzése is arra utal, hogy Szabó Lőrinc társadalmi
szerepe konfliktusokat szülhetett kettejük között: „Én nem
akarok most arra emlékezni, ami nehéz és fájdalmas.”41
Ezeknek a vitáknak a természetéről csak sejtéseink lehetnek.
Végkifejletükből azonban nem lehet egyenesen arra
következtetni, hogy a költő valamiféle ideológiai
azonosulása lehetett az ok. Szabó Lőrinc megnyilatkozásai
arra utalnak, hogy éppen illúziótlansága, a mód, ahogyan a
demokratikus intézményrendszereket, a liberális értékrendet,
a szocialisztikus reformtörekvéseket szemlélte, és mechanikus
társadalomszemlélete lehetett az említett, egyébként
baloldali irányultságúnak mondható barátai számára
irritáló. Ha úgy gondolta is, hogy a németek térségünkben
mindig is meghatározó szerepet fognak játszani, az nem
jelentette a német győzelem reményét. Azokban az években
azonban sokak számára véleménye a bizalom jelének is
látszhatott. A költő egykori álláspontjának, illetve a
személyes vitáknak a megítélését elsősorban Szabó
Lőrincnek a hitleri birodalomban tett hivatalos vagy
félhivatalos útjai befolyásolták. Leginkább talán az
keltett feltűnést, hogy 1942. október elején részt vett a
német kezdeményezésre megalakított Europäische Schriftsteller-Vereinigung,
azaz Európai Íróegyesülés által rendezett weimari Költői
Napokon, illetve a szervezet ekkori programjain.42
Szabó Lőrinc kiutazásának fontos körülményei mindmáig
feltáratlanok. Mindenesetre az a tény némileg árnyalhatná a weimari
utazásról kialakított képet, hogy az Íróegyesülés
rendezvényein való részvételre személyesen Ullein-Reviczky
Antal kérte fel,43 az, aki mint miniszterelnöki
és külügyminiszteri sajtófőnök úgy próbált eleget tenni
a német kívánalmaknak, hogy közben az angolszász hatalmaknak
is mindig jelezte a kényszert és a hozzájuk való közeledési
szándékot,44 s aki 1943 őszétől, már mint
stockholmi követ, tárgyalásokat folytatott a nyugati
szövetségesekkel a magyar fegyverszünet megkötésének
érdekében.45 Ez a weimari félhivatalos út jobban
megmaradt némely kortársak emlékezetében, mint felszólalása
a másfél hónappal később rendezett lillafüredi
írótalálkozón, melyben súlyosan kritizálta a kormány
irodalompolitikáját, s hitet tett az írói függetlenség
mellett.46 Elhangzott előadásának szövegét a
cenzúra nem engedte a Magyar Csillagban közölni. A szovjet és
a német közállapotok iránti elismerését később
védőbeszédében Moszkva és Berlin rokonságának a
feltevésével magyarázta, azzal, hogy a hitleri rendszerben is
a szociális kísérletet értékelte,47 és ezzel a
tévedésével egyébként saját korában nem volt egyedül.
Több alkalommal is megjegyezte, mindezzel együtt sem volt
hitlerista, nem volt nemzetiszocialista, de közéleti
szerepének említett momentumai hiteltelenné tették
védekezését, mert abból sokak nem akartak kiolvasni mást,
mint az ordas eszméknek való behódolást.
Az antiszemitizmus, a náciszimpatizánsság
másik, nyilvánosan elhangzott vádja az egykori baráttól, Ascher
Oszkártól eredt, aki 1964-ben jelentette meg
emlékezéskötetét Minden versek titkai címmel. Ebben
felidézte a költővel való utolsó beszélgetését, mely
jóvátehetetlen sérelmet okozott számára. „Megrendítő
esemény 1937 tavaszán: a Szabó Lőrinccel való szakítás
volt! – A lelkes baloldali majdnem minden átmenet nélkül
éppoly lelkes Hitler-bámulóvá s ezzel együtt
fajgyűlölővé vált!” – kezdte a történetet.48
Ascher emlékezése több ponton homályos. Nem tett említést
olyan személyes emlékekről, melyek megőrizték volna Szabó
Lőrinc Hitlerről szóló ekkori nyilatkozatát; az ominózus Hitler,
a szónok című tudósítás pedig csak két évvel később
keletkezett. Mit jelenthet a „lelkes baloldali” jelző?
Felvetődik még a kérdés, hogy nem Szabó Lőrincnek az Új
Szellemi Front mellett Illyéssel, Németh Lászlóval, Kodolányival,
Nagy Lajossal, Sárközi Györggyel, Pap Károllyal közösen,
két évvel korábban tett nyilatkozatára emlékezik-e Ascher?49
Ez sok baloldali számára kellemetlen meglepetést okozott.50
A Front mozgalma részben támogatta a gömbösi
reformtörekvéseket, ez a tény önmagában árulásnak
minősült az akkori baloldali értelmiség szemében,
függetlenül attól, hogy egyénenként liberális,
szociáldemokrata vagy akár kommunista meggyőződésűek
voltak-e. Szabó Lőrinc pedig korábban baloldali
irányultságúnak számított a szellemi, irodalmi életben,
amint erre emberi kapcsolatai és a visszatekintések is utalnak.
Ugyanakkor szimpatizált a sok szempontból az
Új Szellemi Front mozgalma folytatásának mondható Márciusi
Fronttal is, melyet nehéz lenne szélsőjobboldali elhajlással
vádolni. Éppen „1937 tavaszán”, március 15-én ott volt a
Nemzeti Múzeum lépcsőinél, ahol megalakult a Márciusi Front,51
és egy 1937. május 17-én kelt levele a mozgalomhoz való
kötődésén túl éppen hogy antinácizmusáról is
tanúskodik. Így jellemezte a tömörülést: „Milyen furcsa
szövetkezések és ellenségeskedések kényszerednek ki az
életben! A legszélső jobboldal általában keményen szemben
áll ezzel a mi frontunkkal, a márciusival, amit én részben
nem is csodálok. Igaz, hogy a mi nyimnyám programunk nagyon
kevéssé van kirészletezve. Viszont hiába, a legérdekesebb,
legtehetségesebb és legaktívabb írógyülekezet most itt van.
Debrecenben is akart ez a csoport estélyt tartani, de a dolog
elmaradt, úgy látszik, ott túl sok a nyilas a diákok
közt.”52
Ascher Oszkár a következőképpen mesélte el
barátságuk megszakadásának történetét: „Akkor már
hosszabb idő óta szavalni tanítottam Kisklárát (tizenkét
éves volt), és ilyenkor mindig ott maradtam ebédre. Így,
egyik ebéd közben mondottam el az akkor felkapott anekdotát: Andréka
főkapitány, aki műkedvelő archeológus, egy nap a
főkapitányságra érkezve nagy zsákot emeltet ki autójából.
Hain Péter detektívfőnök megkérdi: »Mi ez, méltóságos
uram?« – »Megtaláltam Árpád csontjait« – feleli a
főkapitány. »Megnézhetném?« – kérdi Hain. – »Jó, de
aztán hozd vissza!« Délfelé Hain beállít egy kis zacskó
porral: »Tényleg Árpád csontjai.« »Hogy tudtad meg?« –
»Bevallották« – mondja a detektívfőnök. Lőrinc felesége
naivul ezt kérdezte: »Hát a rendőrségen vernek?!« –
»Még ezt nem tudtad?« – mondtam nevetve. Erre Lőrinc –
velem szemben ült – felugrott, vérvörösen: – »Tessék,
így beszél a vendég!« – »Ide figyelj« – mondtam erre.
– »Én nem vendég vagyok, hanem a tanításért kapok itt
ebédet!« – »Nem így értettem: ebben az országban vagy
vendég!« – ordította. Erre szó nélkül felálltam az
asztaltól, és elmentem. Végtelen keserűség, szomorúság,
düh és szégyen kavargott bennem. Elsőnek Polgár Lacinak –
második énemnek – mondtam el a szörnyűséget. Laci, aki
szintén baráti viszonyba került általam Lőrincékkel,
másnap, megkérdezésem nélkül, a szerkesztőségben
felkereste Lőrincet, magyarázat végett, s hogy ilyen
barátság véget érhet-e egy ízléstelen megjegyzés miatt?
Aztán lesújtva jött Laci elmondani, hogy járt: Lőrinc
kijelentette, nem tréfált, nem a hirtelen haragból tette
kijelentését, hanem meggyőződésből! Éppen akkoriban jelent
meg Thomas Mann-nak egy nyilatkozata, amelyben azt mondta:
»Művész, aki a kor nagy kérdéseire nem művészhez egyedül
méltó választ ad – nemcsak ezután nem fog nagyot alkotni,
de minden eddigi műve is porrá omlik majd szemeink előtt!«
Ezt a cikket kivágtam, egy ív papírra ráragasztottam, s
alája írtam: »Szabó Lőrincnek, tizenöt évi barátságunk
megcsúfolójának, közös eszméink árulójának, soha-meg-nem-bocsátással.
1937 Nagypéntekjén.« S elküldtem ajánlva. – Pár nap
múlva az Egyetem utcai Centrál kávéházban az egyik
asztaltól tréfásan rám szólt: »Oszkár, gyere ide!« –
elfordultam. Illyés Gyulával találkoztam, aki elmondta, hogy
Lőrinc megbotránkozva mutatta neki a levelemet. Gyuszi
sajnálkozott, hogy »komolyan veszem« Lőrincet. S még nem
tudtam, hogy egy nagyszerű költő még mélyebbre is zuhanhat
az embertelenségbe. Hat év múlva azt is megtudtam.”
Az igazságszolgáltatás korabeli áldatlan
állapotait karikírozó vicc hatását fokozta a két szereplő emblematikus
volta is. Hain Péter detektív-főfelügyelő és Andréka
Károly rendőr-főtanácsos mindketten tevékenyen kivették a
részüket az 1919 utáni megtorlásokból, és igencsak
felelősek voltak a rendőrség antidemokratikus viszonyaiért. A
történet kapcsán azonban több olyan kétely is
megfogalmazódik az olvasóban, melyekre egzakt módon
válaszolni ma már lehetetlen.
Valóban Andréka volt a szereplője a
történetnek? Mert elmesélésének idejét megelőzően öt
évvel, 1932-ben nyugdíjazták őt mint tényleges helyettes
főkapitányt. Azonban Ascher „frissen felkapott
anekdotaként” jellemzi a viccet, s egy ilyen humoros
történetnek szereplője általában egy éppen abban az időben
funkcionáló közéleti személyiség szokott lenni, vagyis nem
látszik életszerűnek Andrékát öt évvel később ilyen
összefüggésben megjeleníteni.
Vajon mi lehetett az a végső ok, ami miatt
Szabó Lőrinc olyan nagyon felháborodott? A szövegből az
olvasható ki, hogy a közállapotok, a belpolitikai helyzet
megítélésének jogát vonta meg Aschertől, sőt éppen
baloldali nézeteit tagadta meg a költő azáltal, hogy ezt a
két embert voltaképpen védelmébe vette. Nem lehetséges-e az,
hogy a költő félresiklott irányú érzékenységéről volt
inkább szó? Hogy az „Árpád csontjai” Ascher általi
felemlegetését a magyar múlt iránti érzéketlenségnek
tulajdonította – egyébként helytelenül –, csak az akkori,
úgynevezett pesti humort érezte ki barátja szavaiból, azt a
cinikus kávéházi humort, melyet leginkább zsidó humornak is
tartottak? Ez a humor hatotta át a kabarét, a színházat, a
filmet, jelen volt a könyvkiadásban, abban a kulturális
iparban, melyről Márai ezt írta: „Ez a »szellemi front«
legalább úgy felelős azért, hogy a magyarság nagy tömegei,
középosztályostul, műveletlenek, tehát erkölcsi
felelősségre képtelenek maradtak, mint a dzsentrik, a
nagybirtokosok és az általuk eltartott hivatalnokság.”53
És nem lehetséges-e, hogy Szabó Lőrinc
indulatos reakciója mögött ott kísért a népies és urbánus
irányzat egyre kibékíthetetlenebbnek látszó ellentéte?
Hiszen ekkor már úgy is emlegetik az emlékezésben is
megidézett Centrál kávéházat – mely jó néhány
szerkesztőség, különféle irodalmi csoportosulás otthona
volt –, hogy „Központi Gyűlölde”.54
Az ominózus levél fennmaradt Szabó Lőrinc
hagyatékában. Annak tartalmára több évtized távlatából is
– hozzávetőlegesen – jól emlékezett Ascher. A
nyilatkozatot, mely egy a levélpapírra ragasztott
újságkivágaton volt olvasható, abból az alkalomból tette Thomas
Mann, hogy 1937. január 13-án Budapesten a Szép Szó meghívásának
eleget téve felolvasóestet tartott. (Ezt az eseményt
örökítette meg József Attila Thomas Mann
üdvözlése című verse.) Az idézett rész eredetileg így
hangzik: „Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies
állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett
létkérdésére megtagadja a választ, s a szellemet az
érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember. El fog
senyvedni, éspedig nemcsak azért, mert költői mivoltát és
tehetségét veszíti el, és soha többé semmi valamirevaló
alkotás nem telik ki tőle – hanem még hajdani műve is,
melyet bűnének elkövetése előtt teremtett, s mely valaha jó
volt, megszűnik jó lenni, hogy szemünk láttára váljék
porrá. Példák lebegnek a szemem előtt.” A manni idézet
kapcsán felvetődik a kései olvasóban az újabb kérdés:
Szabó Lőrinctől nem tellett-e később valamirevaló alkotás?
s ami valaha jó volt, az megszűnt-e jónak lenni? porrá
vált-e? Egyébként az ajánlás eredeti formájában erősebb
fogalmazású: „Szabó Lőrincnek, a szellem árulójának,
tizennégy évi barátság gyáva megcsúfolójának, soha-meg-nem-bocsátással:
Ascher Oszkár – 1937. III. 26. Nagypéntek.”
A barátság megszakadásával a két fél
meghalt egymás számára. Ugyanakkor az egyik kísértette a
másikat gondolatban, megjelenve a megfelelő vagy éppen egy
várt vagy egy váratlan pillanatban, hogy folytassa kettejük
lezárhatatlan perét. Egyiküknek sem volt ereje áthidalni a
legnagyobb, konokul létező távolságot, a kegyelemnek, a
szavak, a gesztusok lehetőségének hiányát. Szabó Lőrinc
folytatta befejezhetetlen vitáját Ascher Oszkárral. 1945
áprilisában ezt jegyezte fel Naplójába: „Ascher! Az
igazi az lenne azonban, ha most idejönne hozzám! –
Borzasztó, amit barátok félreértése ártott nekem. Legalább
annyira, mint amennyire az ellenségeim gonoszsága. Hallok
dolgokat, melyeknél nem gondolhatom, hogy hazudni, ártani akar
valaki, s az idézett kijelentés mégis egyszerűen nem igaz! Mi
a magyarázat? Egy Kinizsi vagy egy krakéler egyszerűen
megoldja a dolgot: agyonüti a másikat, vagy párbajjal és
jegyzőkönyvvel rendezi. Én meg akarom érteni őket. Az eszem
megáll. Nyilván nem hallották a mondat elejét vagy végét!
Az összefüggést. Vagy már olyan telítettségűek voltak,
hogy mást jelentett számukra minden szó, mint énnekem.”55
Folytatta belül a pereskedést később is, az Ellenfelek
című versét írva, melyet eredetileg a Tücsökzenébe
szánt, de végül is nem jelentette meg életében.56
Nem nevezi meg Aschert, de nagy valószínűséggel rá vagy rá
is gondolt megírásakor. Soraival a régi magatartást elemezte:
a bűnt leginkább az nem tudja megbocsátani, aki elkövette.
„Gyűlöli, mert bűne vigasztalan…” És ahogyan se
korábban, se később az egykori barát nem akarta megérteni
őt, a költő ugyanúgy nem akarta megérteni a másik
elmélyült vagy mélyülő elkeseredettségét, azt a közeget,
összefüggést, meghatározottságot, melyből a feléje
irányuló gyűlölet az erejét nyerte, melyből az
táplálkozott. Mindketten megváltozhatatlannak vették azt, ami
megtörtént, ami elhangzott, s nem akarták tudomásul venni,
hogy minden történés, minden kimondott szó egyszersmind
elkezdte önálló életét az időben, nélkülük. Talán ez az
oka annak is, hogy a vers zárlata hamisra sikerült: megad a
másiknak az igazságból valamit, ha többet nem, de „egy
kicsit, mégis”, egy látszatnyit, és ez a „kicsi”, ez a
kevés amennyire igazolhatja az ellenfelet a hétköznapok
formális moráljának a szintjén, úgy menti fel őt, a
költőt, az ártatlant, a legfeljebb tévedéseiben esendőt az
egyetemesebb erkölcs síkján.
3.
A második igazolási eljárásának
idején tovább folytatódtak a sajtótámadások Szabó Lőrinc
személye ellen. Az első, az írói működését vizsgáló
tárgyalást még maga Szabó Lőrinc kezdeményezte Fodor
József útján.57 Az eljárás ítélet nélkül
félbeszakadt. Az esetet az igazolási bizottság egyik
résztvevője, Boross Elemér így kommentálta: „…ez a
mindenfajta igazolást dezavuáló, felülről kilőtt golyó
gellert kapva éppen azt találta fejbe, akit ki akart vonni a
Canossa-járásból, magát a költőt.”58
Valóban, az írói igazolási eljárások megszüntetése a
Nemzeti Parasztpárt és a Kommunista Párt megegyezésének volt
köszönhető. Elsősorban Szabó Lőrinc védelme érdekében
jött létre, Illyés Gyula kezdeményezésére.59
Igaza volt Borossnak, amikor azt nyilatkozta: „Így lett az,
ami lett – és amit, ha sejtett volna, mellőzött volna az
oktalan és elhirtelenkedett mentőakció – a költő
igazolatlan maradt. Holott ha csak másnap még együtt van a
társaság, az eredmény, a döntés – és nem ítélet –
valami szilencium, amire akkor a kiégett, kifosztott,
papírhiányos világban szilenciumok nélkül is kényszerülnek
az írók, és a költő jóval előbb bekerül a nagy
áramkörbe, mint így visszautalva őt oda, ahonnan szabadulni
akart: a világ szájára.”60 Ez az első, írói
igazolási eljárás Szabó Lőrinc újságírói
tevékenységét is vizsgálta, és éppen
újságírói-hírlapszerkesztői tevékenysége miatt
marasztalta volna el a bizottság, a döntés értelmében pedig
fél évig nem publikálhatott volna.61 Mivel az
eljárás félbeszakadt, szeptemberben megkezdődött a Magyar
Újságírók Szövetségének tárgyalássorozata. Szabó
Lőrinc Canossa-járása folytatódott: az eljárást megelőző
időszakban, de a tárgyalások idején is sorozatosan érték
nyilvános támadások. Az a cikk, mely az első és a második
tárgyalás között, szeptember 16-án jelent meg a Világ
hasábjain Knut Hamsun és magyar társai címmel,
különösen kétségbe ejtette. Szerzője Bodó Béla, aki
kollégája volt egy ideig Az Est-lapoknál. Az írás és annak
utóélete némileg érzékelteti az igazolási eljárások
körülményeinek légkörét, azt a túlhevülő hangulatot,
melyben az átélt borzalmak utáni kétségbeeséssel
értelmezték a múltat. Az emlékezések egyben vádbeszédek is
lettek.
Bodó cikke első felében Knut Hamsun kapcsán
arról szólt, vajon miképpen vetődik fel az írói
felelősség kérdése, és hogy mi előrébb való, a kisemberek
sorsa vagy egy nagy alkotó személyes és morális tragédiája.
Hamsun sorsa akkor előtérbe került. A róla szóló hírek
bejárták a világot, többek közt az is, hogy a norvég írót
hazája kiközösítette. Sorsa kiindulópontja lett néhány, az
író vészkorszakbeli felelősségét körbejáró
gondolatmenetnek. Korábban Kassák Lajos jelentetett meg egy Hamsun-cikket
a megváltozott Új Idők háború utáni első számában,62
melyről Szabó Lőrinc is említést tett Naplójában,
megjegyezve, hogy túl keveset tudni az esetéről az
ítélkezéshez.63 Bodó elmarasztalt egyes amerikai
lapokat, mivel azok Hamsun tettét azzal próbálják
értelmezni, hogy aggkori elmegyöngeségben szenvedett az író,
amikor a német gengszterizmust dicsőítette. Véleménye
szerint ez nem lehet magyarázat a tettére, mert azt egyszerűen
lehetetlen megmagyarázni. Aki megérteni próbálja Hamsun
magatartását, az voltaképp nem tesz mást, mint hogy egy
mérlegre teszi Hamsun jelentőségét meg sok tízezernyi
kisembernek a szenvedését, az előbbi pedig nem lehet olyan
értékes, mint az utóbbi, vagyis a mérlegelésnek nincs helye.
„Én elfelejtettem a nevét és műveit…” – mondja a
Nobel-díjas íróról, vagyis szemében Hamsun saját
életművét szüntette meg a nácik melletti kiállásával.
Majd Hamsun sorsának magyar vonatkozású
tanulságairól szólt, és rögtön rátért a meg nem nevezett
költő múltbeli tevékenységének taglalására. Az irodalmi
életben kicsit is tájékozottak rögtön ráismerhettek az
anonim költőben Szabó Lőrincre. Felháborítónak tartotta,
hogy a „kulisszák mögött zajlik a szerecsenmosdatás”
annak érdekében, hogy a költő, akárcsak Knut Hamsun, nem
beszámítható, vagyis nem felelős mindazokért a
nyilatkozatokért, melyekben a náci rendszert és Hitlert
dicsőítette. Hogy konkrétan kire vagy kikre célozhatott Bodó
Béla, az nem következtethető ki a soraiból. Feltehetőleg az
első írói igazolási tárgyaláson elhangzott
tanúvallomásokra utalt. Illyés Gyula ez alkalommal – a
jegyzőkönyv tanúsága szerint – azt nyilatkozta:
„…Szabó Lőrincet nem szabad komolyan venni, ő olyan, mint
egy gyerek, mint egy tizennégy éves kisgyerek, és ennek a
gyereknek a csodálatával majszol bele minden csokoládéba,
mert megkóstolja ezt a csokoládét és azt is. Így kóstolt
bele a német csokoládéba is.”64 A védelem
nevében megidézett Zilahy Lajos is többek között olyan
motívumokra – gyerekkori traumákra és apakomplexusból
eredő németimádatra – hivatkozott Szabó Lőrinc
védelmében, melyek megkérdőjelezik a németek iránti
odaadás komolyságát.65
Ezt követően Bodó Béla felsorolta a költő
bűneit, hogy mi mindenről kellene nem tudomást venni, ha
visszafogadná Szabó Lőrincet az írótársadalom.
„Felejtsük el, hogy a mélyen tisztelt költő kiutazott
Berlinbe Hitlerhez, és tarsolyában egy cikksorozatnyi Hitler-apotheozist
hozott magával” – folytatta. „Felejtsük el, hogy ezt a
Hitlert az égig magasztaló, imádattól csöpögő
cikksorozatot az akkor baloldalinak számító Pesti Naplóban
azért kellett kiadni, mert a cikkek megjelenését a költő
elintézte a budapesti német követség útján! Felejtsük el,
hogy úgy a költő, mint a szóban forgó néhány írótársa
minden jobboldali sajtómegmozdulásban részt vett, hogy
nyilatkoztak nem jobbra, balra, hanem mindig szélsőjobbra! Hogy
a költő – nevét és cikkeit egyelőre nem közlöm –
milyen hévvel magyarázta többek közt e sorok írójának is,
hogy »egyénileg bárhogy is sajnálom, de benneteket ki fogunk
irtani«. Közlöm ezúttal, hogy a kiirtás majdnem sikerült
is. És nem a költőn múlt, hogy nem sikerült. Ez azonban
líra, magánügy. A költő ügye nem az!” Majd kérdéseket
intézett a költőhöz: 1. Még mindig istennek tartja-e
Hitlert? 2. A húszmillió ember gyilkosa, a náci rezsim még
mindig a legtökéletesebb rezsim-e a számára? 3. Ki kell-e
irtani a baloldali elemeket? És egy úgynevezett költői
kérdéssel zárta le kérdéseinek a sorát, hogy mi nyitotta
fel az igazságra a költő szemét. És a választ is
megelőlegezte: „Talán csak nem az, hogy »akkor« mint
Hitler-követő kereste az érvényesülést, míg most az opportunitás
más utakat diktál?” Cikke zárlatában Bodó Béla
megjegyezte, hogy amikor az egyszerű, iskolázatlan embereket
felelősségre vonják nyilas párttagságuk miatt, akkor a
költőt, aki felelős azért, hogy ezek a kisemberek
megtévedtek, miért nem számoltatják el. „…a szóban
forgó íróktól tanulták meg, hogy éljen Hitler, az isten, a
dicsőséges és alkotása: a nácizmus!” – fejezte be Bodó
Béla emlékezését és Szabó Lőrinccel szembeni
vádbeszédét.
A Világ szeptember 16-i száma rögtön Szabó
Lőrinc kezébe került. A cikk feletti kétségbeeséséről Naplója
tudósít: „Reggel felmentem a Rózsadombra. Gyuszi mutatta a
legrémesebb eddigi támadást, a Világ tegnapi cikkét Bodó
Bélától, »Hitler: isten!« »Sajnállak egyénenkint, de ki
fogunk irtani benneteket!« – Ilyesmiket ad a számba, s rám
fogja, hogy a Hitler-istenítő cikkeket én kényszerítettem
rá a német követség útján a Pesti Naplóra!! A
valóság az, hogy én egyetlen német követet nem ismertem
személyesen, s egész életem során még csak egyetlenegyszer
sem láttam azt a nevezetes német sajtófőnököt – a neve se
jut eszembe –, akit annyit emlegettek, mint az itteni német
dolgok fő-fő irányítóját! – S mi az, hogy »isten«?
Olyan vallásos ember vagyok én? Micsoda beugrás ez, vagy vicc,
vagy nem tudom, mi? Talán olyasmi, mint amit Napóleon mondott
Goethének, s amit Szántó Rudi annyiszor szeretett idézni: »A
Végzet? Uram, tudja meg, hogy a Végzet: a politika!« Megáll
az eszem!” A Naplóban nem olvashatunk arról, hogy
másnap egy levelet írt barátjának, írótársának, Fodor
Józsefnek, aki ekkor a Világ vezető publicistája is volt.
„Kedves Barátom!
De kár, hogy tegnap nem találtál itthon!
Különben… akkortájban lehetett éppen, hogy a Világ cikke a
kezembe került. Rettenetesen hatott rám. Mi ez? Mit akarnak? mi
ez az érthetetlen valami? Milyen változatai jönnek még ennek
a szabályszerű boszorkánypernek? mi torzul itt pokolivá? Hogy
biztatja itt egymást a tévedés, torzulás, ősrégi
félreértés, kitalálás?
A cikkírótok szeretett engem. Emlékszem rá.
S arra is, hogy egyszer aztán, vagy hat-nyolc évvel ezelőtt,
érdes, ellenséges lett velem szemben, tartózkodó, gyanakvó
vagy még több. Később már nem láttam; néha hallottam
róla.
S most ilyen metafizikával jön!
Nem szólok a lelki hatásról, amit rám tett.
De a csodálkozással, hogy így fejezzem ki magamat, együtt
nőtt bennem a vágy, a kíváncsiság, hogy megértsem az
érthetetlen dolgot: azt, aminek mégiscsak kell lenni valahol az
emlékeinek fenekén, mint mozgatónak, mint magyarázó
indítéknak. Morálisan ugyanis épkézláb lélek ilyesmit nem
mondhat, nem érezhet, nem ismételne meg. Mi történt itt? Ma
reggel aztán a megoldással ébredtem. A teljes ködből
elődereng valami. Leírom neked. Istenem, istenem, ez a fiú –
mint fiúra emlékszem rá – így gondolt rám annyi éven át,
így beszélt rólam, mindezt hitte: képzeld, mennyit ártott,
árthatott »közhangulat« teremtésével, kialakításával!
Irtózatos, mondom. Isten és én? Mi ez, képletes beszéd?
Milyen határig? s milyen értelemben? Hitler mint isten? –
Most figyelj ide, azt hiszem, tetten értem egy babona
születését. Milyen groteszk szörnyűség.
Képzelj el egy meglehetős atheista-materialista
hangulatot, engem is benne, s egy szerkesztőséget, ahol olyan epatírozó
stílus járja, hogy pl. derék baráti polgárok éjszakai viziteinél
egy fiatal szerkesztő nyugodtan felsétál az íróasztalok
tetejére, és cigarettázva, minden átmenet nélkül, onnan
folytatja vendégei előtt a fejtegetéseit: »…mikor azt a
rántott gyermekagyvelőt ettük stb.« – ŕ la Baudelaire. S
vedd hozzá, hogy ugyanott milliószor idézte az egyik
szerkesztő Napóleon híres feleletét Goethének: »A Végzet,
uram? A Végzet – a politika!«
S ezek után:
»Isten nincs. Hitler van. Hitler a politika. A
politika a Végzet. Ergo: Hitler a Végzet.«
Érthető most már ez a vicces teológia? Ez a
rémség? S kellett ehhez hívőnek lenni, olyan
értelemben? S nem lett csakugyan végzete Hitler csaknem
mindenkinek ezen a tájon?
De hogy lehetett másképp, úgy érteni
valamit? S ezzel előállni! Az egész ügy dermesztő. Még
magyarázatnak sem tudom elképzelni egyéb alapját.
A cikkekben nincs istenítés. És Sz. L.
semmit nem »intézett« a német követségen a P. N. körül.
Más körül sem, soha. Egyetlenegy német követet nem volt
szerencséje megismerni! Még a nevezetes Excellenzet sem
ismerte, aki a sajtóügyeket intézte, s akit minden
újságíró ismert, zsidó és nemzsidó egyformán! S ugyanígy
minden, a többi. Egymás vízióit növelték bizonyos urak, a
rám-látásaikat, a rám-hallásaikat! S ha már ebbe a keretbe
raktak – abba, amelynek eddig legszörnyűbb bizonyítéka a
szombati cikk –, akkor már minden szavam és mozdulatom azt az
értelmezést nyerte bennük, amely a kialakított képnek eleve
megfelelt!
Bodó helyében én fognám a kalapomat és
indulnék Sz. L.-hez: – Uram, bocsásson meg…
Ezt, valami effélét mondtam volna el neked,
ha itthon találsz. Bár akkor meg csak bámultam magam elé a
semmibe, csöndesen megőrülni kezdő lélekkel, mint már
annyiszor, de máris arrafelé tapogatózva, amerre később,
éjjel, alvás közben mászkálhatott az eszem.
Ellenfeleimnek tulajdonképpen örülniük
kellene ebben a szörnyű világban – ha tudnák, hinnék a
valóságot –, örülniük kellene, hogy van valaki, akit nem
szükséges gyűlölniük, s az a valaki Sz. L.!
Isten veled. Hajnali beszélgetésnek
átküldöm hozzád ezt a leírott negyedórát.
Ölellek.”66
A fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága
szerint az újságírói igazolási eljárás szeptember 20-án
megtartott második tárgyalásán már szóba került a Világ
16-i számában megjelent cikk, s a bizottság úgy
döntött, hogy szerzőjét, Bodó Bélát megidézi mint tanút.67
Bodó meg is jelent a harmadik, szeptember 25-i tárgyaláson. A
bizottság előtt elmondta: „annyit szenvedett és kínlódott
az elmúlt rezsimben, hogy tudja, mi a szenvedés és
kínlódás, gyűlöli az üldözést és az embervadászatot,
nem szeretne abban részt venni, és ezért szeretné, ha a
bizottság felmentené a tanúvallomási kötelezettség
alól.”68 Mihályfi Ernő elnök nem adott helyt a
kérésnek, szükségesnek tartotta az egykori kolléga
meghallgatását.
A jegyzőkönyvben így maradt fenn Bodó Béla
vallomása: „Szabó Lőrincet huszonöt esztendeje ismeri, és
ebből – egypár év kivételével – úgy ismerte, mint a
demokrácia komoly harcosát. Hosszú éjszakákon keresztül
vitatkozott vele a kommunizmusról, a demokráciáról,
meggyőződéses jó baloldali volt. Elkövetkezett egy óra,
amikor mindenki úszott az árral, és feltételezi, hogy nem is
meggyőződésből, talán nem is átgondoltan, talán azért,
hogy érvényesüljön, talán azért úszott Szabó Lőrinc is
annyira az árral, mint cikkében leírta. De itt is tud egy
mentő körülményt, hogy amikor bekövetkezett a legrosszabb,
akkor számos embert megmentett.” Bodó e szavait követően
ismertették a szeptember 16-i cikket. A további történéseket
a jegyzőkönyv pontosan rögzítette:
„Tanú: A felolvasott cikkben írottakat
generálisan Szabó Lőrincre is értette, részben rá is
vonatkozik az, hogy istenítette Hitlert. Közben átnézte a
Szabó Lőrinc által írott cikkeket, és megállapította, hogy
azok a háború előtti keletűek. Pontosan nem emlékszik, hogy
melyik cikk volt az, de megjelenésük idején feltűnést
keltettek cikkei. A felelős szerkesztők abban az időben Mester
Sándor és Földi Mihály voltak. »Kiutazott Hitlerhez, és
tarsolyában egy csomó apotheózist hozott magával«, ez Szabó
Lőrincre vonatkozott. »Elintézte a német követség útján,
hogy a cikkek megjelenjenek.« Nagyon meg volt döbbenve, hogy
ilyen cikk a Pesti Naplóban megjelenhet, mire Földi azt mondta,
hogy meg kell hogy jelenjen, mert Szabó Lőrinc ezt illetékes
helyen elintézte. Ezt Földi egy négyszemközti beszélgetés
során mondotta.
Kérdésre kijelenti tanú, hogy nem tudja,
hogy Szabó Lőrinc milyen viszonyban volt Földi Mihállyal.
Felteheti azt is, hogy Földi maga is restellte ennek a cikknek a
megjelenését, és ezért takarózott ezzel a kijelentéssel.69
»Nyilatkoztak nem jobbra-balra, de mindig
szélsőjobbra.« Ez Szabó Lőrincre vonatkozott. Ezek szóbeli
nyilatkozatok voltak, de idézni nem tudja őket.
»Milyen hévvel magyarázta, hogy benneteket
ki fogunk irtani.« Szabó Lőrinc ezt tanúra értelmezte.
Lehet, hogy ez egy szarkasztikus megjegyzés volt. Ezt
magánügynek tartotta, annyira, hogy ezután beszüntette Szabó
Lőrinccel az érintkezést.
Megállapításait a tanú nem konkrét cikkre
alapította, hanem valamennyi cikkre, amit átnézett. Az a
véleménye, hogy botolhatott Szabó Lőrinc, de olyan lelkes
harcosa lesz a demokráciának, amilyen botlása előtt.
A cikk olvasása óta öt-hat év telt el,
nagyon sok szenvedésen ment át azóta, sok keserűség
gyülemlett fel benne. Cikke megírásakor nem olvasta el újból
Szabó Lőrinc megjelent írásait, hanem távlatból nézte a
dolgokat, impresszió alapján írta a Világban megjelent
cikkét.
Többek közt a Pesti Napló 1939. május 2-i
számában megjelent Hitler, a szónok című cikkre is
alapította azt a megállapítását, hogy istenítette Hitlert.
Farkas Ferenc kérdése: A Szabó Lőrinc ellen
elterjedt hangulatot fogta-e össze a Világban megjelent
cikkében, anélkül, hogy konkrétan gondolt volna valamire?
Tanú: Nem. Azt hiszi, hogy Szabó Lőrinc
naivságból írta ezeket a cikkeket, mert a Magyarország
szerkesztője akart lenni. Utóbb hallotta, hogy felkérés
nélkül is nagyon sok embernek segített, és tanú szemében
ezzel minden meg van bocsátva.
Hirmann József kérdése: Melyek azok a
jobboldali sajtókörök, amelyekben Szabó Lőrinc mozgott?
Tanú erre nem emlékszik.
Szabó Lőrinc: Semmi opportunitás nem volt.
Haszonszerzés, állásszerzés nem vezette. Wolff excellencet
nem is ismerte.70 Amikor Gombaszögi Frida
kérésére kiküldték, Földi Mihályt személyesen megkérte,
hogy húzza meg a cikkeit, alkalmazza a szükséglethez, és ő a
vezércikkek tónusához alkalmazta is. Földi és közte
feszült volt a viszony, sokszor bántotta, sértette,
megalázta, és lehetett benne az ingerültségnek bizonyos foka.
Arra a kitételre, hogy »kiirtunk benneteket«, nem emlékszik,
de ha ezt mondta volna, őszintén sajnálja, de ilyen kitételt
semmi esetre sem a maga nevében használt.
Tanú megesketését nem kívánták,
mellőzve.”71
Nem tudható, hogy a köztük lévő viszony a
későbbiekben miképpen alakult, és ezután egyáltalán
találkozott-e Bodó Béla a költővel. Egy 1957-es levelében Bodó
még kéziratot kért Szabó Lőrinctől az újonnan létrejött
Esti Hírlap számára, de erre már nagy valószínűséggel a
költő nem reagált. A megszólítás kedélyesen baráti:
„Drága Lőrinckém…” A búcsúzó szavak: „Ölel a régi
barátsággal: Béla”.72 Azonban ha tisztázódott
is valami közöttük, a szeptember 16-i cikk megmaradt,
állításainak cáfolata nem kapott szélesebb nyilvánosságot.
A költő 1945-ös Naplójának utolsó bejegyzésében
megemlítette: „a cikkíró Bodó Béla; visszavonult, nem
vádolt, elsiette a cikkét, tévedett, rendes volt, utána
kibékültünk.” Majd nem sokkal később a feljegyzések a
következő mondattöredékkel érnek véget: „És most
pihenni, felejteni, ébredni…”73
4.
Az újságírói igazolásának első
tárgyalása előtt két nappal, szeptember 10-én a költő
leányának, Gáborjáni Klára színésznőnek meg kellett
jelennie az Andrássy út 60-ban, egy napig tartották bent. Az
államvédelmisek egy fasisztának minősített összeesküvést
akartak leleplezni, erről faggatták. Amíg nem tért haza, a
család nem tudott róla semmit. Szabó Lőrinc akkor is úgy
érezhette, őmiatta büntetik meg a gyermekét. Korábban már a
Színészek Igazolóbizottsága fegyelmi jellegű büntetéssel
sújtotta Gáborjáni Klárát, ami a színészi munkától való
három hónapi eltiltást jelentett. Az ávós kihallgatás híre
elterjedt, Szabó Lőrinc a következőt jegyezte fel Naplójába:
„Csak terjedjenek a rossz hírek, a szörnyű pechek is csak
változzanak teherré, gyalázattá a kivédett rohamok is!”74
A sajtótámadások, az igazolási tárgyalások közepette
azonban elkezdett írni; augusztus végétől folyamatosan
születtek meg a Tücsökzene első darabjai.
Rába György szerint egy olyan sorsérzés
jelenik meg a Tücsökzene verseiben, ami korábban idegen
volt Szabó Lőrinc költői világában. Felülemelkedett saját
életén, és rátalált „a megbékélés nézőpontjára”.75
Ez a megtalált pont segítette túl az igazolását kísérő
megpróbáltatásokon. Némely kritikusai hiányolták a műből
a személyes és a tragikus történelmi események rajzát vagy
az ideológiai önkritikát,76 azonban ebből a
nézőpontból értelmetlenné válik a számonkérés. A Tücsökzene
Szabó Lőrinc korábbi meggyőződéseinek, véleményeinek,
tapasztalatainak és költői útjainak egy magasabb
szintézisét teremtette meg, Rába szavaival: „az időtlenben
kiteljesedő személyiségre” ismerhetünk.
1945-tel kezdődően egy minden eddiginél
erősebb és mindenki számára nyilvánvaló törésvonal jelent
meg az időben – Thomas Mann szavaival: „egy bizonyos,
életet és tudatot mélyen meghasító határ”77 –,
hiszen Szabó Lőrinc és nemzedéktársai életét egy
elképzelhetetlenül pusztítóbb és embertelenebb háború
osztotta különböző szakaszokra. E „meghasító határnak”
a természete, hogy mindent, ami a fordulat előtt történt, a
visszavonhatatlanság, a végérvényesség látszatával ruház
fel, ugyanakkor már-már időtlenné is tesz. A sors, a korábbi
történetek jellege régmúlttá, egykorivá válik.78
Szabó Lőrinc nemzedéktársai közül sokan érezhették azt,
hogy ami velük megtörtént, sorsuk egy része még életükben
történelemmé válik, ezáltal pedig maguk is némiképp
idegenné válnak saját múltjuk számára. A múltat
elidegenítő mozzanat jelenik meg a Tücsökzene 81.
versében: „Emlékezet! Anyám te s én fiad / egyek vagyunk
mi, és nem emberek: / mások vagyunk, oly személytelenek.” Az
egykor megtörtént dolgok érvényessége minden irányban
kiterjed az időben, és ezáltal az idő némiképp megszűnik
kiszámítható lenni. A múlt régmúlttá, majd hagyománnyá
válik, melyben ugyanakkor megnyílik a lehetőség a múlt és a
jövő felcserélésére, illetve egymásnak való
megfeleltetésére. A múltbéli dolgok „egykor
megtörténő” dolgokká válnak, vagyis jelentésük kettős
lesz, egyszerre érvényesek a múltban és a jövőben, és
ezáltal egy adott pillanatban egzisztenciális lehetőségként
jelennek meg. Az egyén az emlékezéssel a megtörtént dolgok
visszavonhatatlanságának tudata ellenére újra akarja élni a
múltat, oly ösztönös mohósággal, hogy úgy tetszik, mintha
éppen a múlt akarna feltámadni az érzésben. „…mintha
maguk az évek, egykori / dolgok akarnák újra kezdeni /
álmukat bennünk” – írta a költő a már idézett
versében. Azonban az egyén kiszolgáltatottá válik a
kialakuló kollektív emlékezetnek is, a megítélésben egy
tőle már idegen múltbeli látszat, egy szerep is
kizárólagosan realitássá válik, és fullasztó módon dermed
meg rajta.
Az emlékezet célja lehet még az Énhez való
viszony tisztázása is, vagyis megérteni, hogy mi volt a
visszavonhatatlanság előtt, visszatérni a kimondott szó
előtti hallgatáshoz, visszatérni a gondolathoz, az
ábrándhoz, mely megelőzi a cselekedetet. A személyes életnek
a korszakváltás, a „tudatot mélyen meghasító határ”
előtti történései kimerevedhetnek úgy is az időben, mint a
tárgyalások során. A vád és a védelem érveiben, a jogi
fogalomrendszer celláiban láthatólag végérvényesen
elgyengül vagy elhal mindaz, ami tegnap még az élet és a
halál egynemű valósága között az álom, a szorongás, az
önfeledtség, a rettegés, a vonzalom vagy az undor
állapotaként létezett. Vannak eszmék, művek, társadalmi
szerepek, és eltűnik mögülük az a valaki, aki mindezeket
megtalálta, megalkotta vagy viselte. Szerette volna az
emlékezet révén elhagyni, és újból visszanyerni azt az
Ént, akivel egy kevéssel korábban még nem tudta érezni a
közösséget. Nemcsak a „táj épül, omlik”, hanem az Én,
annak „azonosságtudata” is. Egyrészt megszüntetni akarta
az Ént, mivel emberi szerepében minden kétségessé vált,
minden megkérdőjeleződött, az is, hogy miképpen létezik
mint individuum: „hányszor szétrepülök / a semmibe, –
merevül a szemem, / szívem lassúl, – és üres testemen /
hogy zúg át oly istenek gyönyöre, / akiknek a Megszűnt Én a
neve.” Amikor az Én tőle már elválik, s hiánya által
kozmikussá növekedik, mégiscsak megtalálja önmagát: „úgy
hagy el az Én, / úgy rohan, úgy nő az egeken át / és csak
mikor már ő a burka, csak / akkor látod meg újra
magadat…” – írta a 352. versben.
Az alapvető törekvés leginkább:
visszatérni ahhoz az Énhez, mely önmagában se nem lírai, se
nem romantikus, se nem racionális, se nem reménytelen, se nem
reménykedő, visszatérni a személyiség előtti, a mintegy
metafizikai Énhez. Ez az Én az eredendő tudás, „az örök
vég és az örök kezdet” nem szűnő tapasztalata. Az
emlékezésben – vagy pontosabban: az alkotó emlékezés
révén – ezt kutatta: megnyitni a történések, a
jelenségek, a köztes lelki állapotok mögötti csendet, vagy
az annak megfelelő, örök tücsökzenét, mely pillanatokra
érzékelhető volt már abban az 1945. augusztusi pasaréti
nyáréjszakán hallható, szegényes, együgyű és monoton,
örömöt és bánatot kifejező ciripelésben is.
A Tücsökzene idején készített
kisebb-nagyobb feljegyzései között találni egy mondatot:
„Csak átvitelek erdejéből lépünk ki, vagy pedig egy
tükrökkel körülzárt palotából.”79 Ez egy Paul
Valérytől származó gondolatnak a megfordítása, mely a Leonardo-esszében
eredetileg így hangzik: „Csak egy erdőbe hatolunk, az
átvitelek erdejébe; vagy pedig egy tükrökkel körülzárt
palotába, melynek magányos lámpáját e tükrök a
végtelenségig szaporítják.”80 Az idézett
Szabó Lőrinc-mondat előtt a következő feljegyzésekkel
találkozunk: „Mindennap feltámadok és változok.” Majd:
„Legmélyebb gondolataimnak s életemnek nem lehet tanúja.”
Az utóbbit szintén felfoghatjuk mint egy Valérynek szóló
választ. A mondat, melyre jegyzetében reflektál, így szól:
„Még »legmélyebb« gondolatunkat is ama legyőzhetetlen
körülmények zárják magukba, melyek minden gondolatot
»felszínessé« tesznek.” Feltehető, lélekben Valéryvel
vitatkozott. Az ő kudarca nem az lesz, hogy végül az
átvitelek erdejébe téved, hanem ellenkezőleg, onnan akar
kijutni.
5.
A történetíró felelősségét érintő
gondolatokkal találkozunk egy másik helyén annak a magyar
nyelvű Valéry-kötetnek, melyet a költő a Tücsökzene
első verseinek keletkezése idején forgathatott, és amelyben a
Leonardo-esszé is olvasható. „Az irodalomtörténet,
mint maga a történelem, más-másképpen aranyozott
legendákból van egybeszőve. A legcsalókábbakat
szükségképp a leghitelesebb tanúknak köszönhetjük. Mi
téveszthet meg jobban bennünket, mint azoknak az igaz
embereknek a tanúbizonysága, akik csak azt mondják el, amit
láttak, úgy, ahogy mi is láttuk volna? – De mit ér az, amit
látni lehet?” – teszi fel a kérdést Paul Valéry La
Fontaine-ről szóló esszéjében. „Szellemünkkel is úgy
van, mint testünkkel: azt, amit legfontosabbnak érez, titokkal
burkolja be, önmaga előtt rejtegeti; épp azzal a mélységgel
jelöli és védelmezi, ahova eleve helyezi. Ami fontos,
fátyolozott; a tanúk s az okmányok elhomályosítják; a
művek s a cselekedetek egyenesen azért vannak, hogy álarcot
vonjanak rá.”81 Az emlékezők és emlékezések
azonban teret követelnek maguknak úgy, hogy közben
mellékessé válik az a kérdés, miképpen fontos az életrajz
a művek vonatkozásában. Nem lehetséges-e, hogy amikor
kutakodva szétválasztjuk az életet és az életművet,
voltaképpen a kettőnek egy hamis egységét alkotjuk meg?
Létezik egy cinikus felfogás: Szabó Lőrinc náciszimpatizáns
volt és antiszemita, de hát nem ezért szeretjük, ezért
felesleges is életútjának kétes aspektusaival foglalkozni.82
Ugyanakkor ha szétválasztjuk is az életutat és a költői
életművet, az egyik fényeit vagy árnyékát mégiscsak
rávetíti a másikra.
A Thomas Mann-i „életet és tudatot mélyen
meghasító határon” túl sokan már csak akkor próbálták
megérteni a másikat, ha valamilyen módon rákényszerültek az
önmagukkal való szembesülésre. Ugyanakkor 1945-tel a jelen is
ugyanolyan idegen lett többeknek, mint saját múltjuk.
Függetlenül attól a szereptől, hogy üldözők vagy
áldozatok lettek-e akkor, vagy melyik szerepben voltak
korábban. Az élmények megdermedtek a szenvedésben, az
emléktöredékek készen adódó, hamis összefüggésbe
kerültek, látszatokat közvetítettek a vélemények. Ezért is
kezdődhetett el újból és újból a „per”, és ott
munkált az ítélkezés kényszere is. A kései utókor
kötelessége azonban nem a mérlegelés, nem az ítélkezés,
hanem a múltra való figyelem, mely akkor teljes, ha
elfogulatlan. Ahogyan Simone Weil mondta: „Az igazság és
igazságosság szelleme nem más, mint figyelem…”83
Jegyzetek
1 A műsorról készült felvételt elvileg meg lehet
tekinteni a Magyar Televízió honlapján:
http://old.hirado.hu/nyomtatas.php?id=161269
2 Szabó Lőrinc két 1945-ös igazolási
eljárásával kapcsolatban lásd Kabdebó Lóránt: Szabó
Lőrinc igazolási pere a Magyar Újságírók Szövetségében.
Új Írás, 1991. márc. – Horányi Károly: Szabó
Lőrinc első igazolási tárgyalásának jegyzőkönyve.
Magyar Napló, 2007. okt. – Szabó Lőrinc: Bírákhoz és
barátokhoz. Összeállította, a jegyzeteket és az
utószót írta Kabdebó Lóránt. Bp., Magvető, 1990. – KabdebóLóránt:
Szabó Lőrinc „pere”. Bp., Argumentum, 2006. –
Szabó Lőrinc: Vallomások – Naplók, beszélgetések,
levelek. Összeállította, a jegyzeteket és az utószót
írta Horányi Károly és KabdebóLóránt. Bp., Osiris, 2007.
(Továbbiakban: Vallomások.) Az idézet az utóbbi kötet
517. oldalán.
3 Vallomások, 517.
4 Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc „pere”.
Bp., Argumentum, 2006, 367. Kiemelések a szerzőtől.
5 Gombaszögi Fridának a második igazolási eljárás
során tett tanúvallomását az 1945. szept. 12-én felvett
jegyzőkönyv a következőképpen örökítette meg: „Miklós Andorné,
Gombaszögi Frida, Akácfa u. 7., szül. Budapesten, 1890,
özvegy. A törvényes figyelmeztetés után. – Szabó Lőrinc
1938–39-ben a lap megbízásából Németországban járt. Nem
tudja, hogy akkor milyen esemény volt, de tudja azt, hogy akkor
nemcsak a Magyarországtól, hanem minden laptól kiküldtek
riportert, de kiküldtek minden más országból is. Tanúnak
volt az az elgondolása, hogy ne száraz riport jelenjen meg,
hanem küldjék ki Szabó Lőrincet, hogy egy költő szemével
látott színes tudósítást adhasson a lap. Az elvétele [Sic!
Feltehetőleg a Magyarország szerkesztőségében végzett
olvasószerkesztői munka időszakos felfüggesztésére, e
munkából való ideiglenes „elvételére” gondolhatott. –
H. K.] körül Szabó Lőrincnek semmi szerepe nem volt.
Szabó tanú szerint nem értett a politikához, nem is
politizált. Suttogtak arról, hogy nyilas jelvényt hord, ezt
meg is mondta neki, mire viccből megmutatta a kabátja
hajtókáját, és onnan egy gombostűt húzott ki. Tanúról
tudta Szabó Lőrinc, hogy zsidó származású, és úgy vele,
mint férjével évtizedek óta a legjobb barátságban volt.
Tudja azt, hogy másoknak is segítségére volt. 1944. március
19-én egész nap nem szólalt meg a telefonja, egy lélek sem
kereste fel; 20-án Szabó Lőrinc volt az, aki felrohant és
érdeklődött.” (Vallomások, 500.)
6 A Vezér c. verssel kapcsolatban az igazolási
eljárások dokumentumainak közlésén túl lásd Szabó
Lőrinc: Vers és valóság – Bizalmas adatok és
megjegyzések. Bp., Osiris, 2002 – a továbbiakban: Vers
és valóság –, 108., 134–135., 411., 417–418., 430.
– Rába György: Szabó Lőrinc. Akadémiai K., 1972,
104–108. – Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke
– Szabó Lőrinc 1929–1944. Szépirodalmi Kvk., 1974,
129–130. – Kabdebó Lóránt: Az összegezés ideje.
Bp., 1980, Szépirodalmi Kvk., 50. – Nyerges András: Színrebontás–
A költő és a „vezércsel”. Magyar Hírlap, 2000.
ápr. 8. – Murányi Gábor: Szabó Lőrinc rossz mondatai
– Prózai dolgok. HVG, 2000. ápr. 15. – Kabdebó
Lóránt: Egy vers vágóasztala. In uő: Szabó
Lőrinc „pere”. Bp., Argumentum, 2006, 69–89. –
Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója, első védőbeszéde és
igazolási tárgyalásainak jegyzőkönyvei; utolsó közlésük:
Vallomások, 470–471., 480–481., 484.
7 Mihályfi Ernőt 1936 áprilisában nevezték ki a
Magyarország főszerkesztőjévé, és 1939. nov. 17-ig jegyezte
a lapot. Az eljárás abszurditását jelzi, hogy Mihályfi, a
Magyar Újságírók Szövetsége Igazolóbizottságának az
elnöke, akkor még nem is volt igazolva. Az ő igazolására
csak 1946. ápr. 23-án került sor. Mihályfi Ernő igazolási
papírját pedig az igazolóbizottság akkor még funkcionáló
elnöke, MihályfiErnő írta alá. Lásd MTAKK Ms 6263/132.
8 1938. aug. 22. és 28. között Horthy Miklós és Imrédy
Béla, 1939. ápr. 28. és máj. 24. között Teleki Pál
sajtókíséretének volt a tagja. A tudósítások ezekben az
időszakokban keletkeztek.
9 A szovjet megszállás után az igazolási
bizottságok megalakulásával, az igazolási eljárások
megindulásával kialakult az előélet politikai szempontból
való vizsgálatának rendszere Magyarországon. Az
igazolóbizottságok felállítását 1945. jan. 4-én az
Ideiglenes Kormány 15/1945. M. E. sz. rendelete írta elő.
Feladatuk kezdetben az állami, majd később a
magánalkalmazottak háború alatti magatartásának politikai
szempontból történő felülvizsgálata volt. Az 1.080 és
1.146/1945. (illetve később az ezt kiegészítő 3.140/1945.)
ME. sz. rendelettel a szabad pályán dolgozó értelmiségieket
(állatorvos, mérnök, orvos, gyógyszerész, hírlapíró,
ügyvéd, színész stb.) is igazoltatták. Az igazolások köre
kiterjedt az írókra is. Lásd Magyar Közlöny 1945. I. 4., V.
2., V. 4., V. 8., VII. 1., IX. 26., 1946. I. 23., IV. 3., 1948.
IV. 1. – A m. állam szervei. Bp., 1985. I. 258.
10 Gömöri György: Újrakezdés a második
világháború utáni magyar költészetben. Kortárs,
1999/12. 76–86. Interneten:
http://www.kortarsonline.hu/9912/gomori.htm
11 Rába György: Szabó Lőrinc. Bp.,
Akadémiai K., 1972, 166.
12 Illyés Gyula: Szabó Lőrinc. Róla magáról.
In uő: Iránytűvel. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1975, 2. k.
230.
13 Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945.
Bp., Szépirodalmi Kvk., 1986, 363.
14 Vallomások, 480–481.
15 Vallomások, 386–388. Szabó Lőrinc fia
1934-ben töltötte be az ötödik évét.
16 Vallomások, 326–327.
17 Vallomások, 386–387. E helyen olvasható
Szabó Lőrinc erre vonatkozó egyik megjegyzése: „Ha
antiszemitizmusból csinálta volna, márpedig sehogy sem
csinálta, valaki azokat a rajzokat: miért barátkozott akkor
zsidókkal, miért hívott meg nagyrészt zsidókat arra a
baráti zsúrra.” (Kiemelés az eredetiben.) Lásd még az
1945-ös Napló más részeit is: Vallomások,
435., 450.
18 Hatvany Lajos hagyatéka, MTAKK Ms 391/19. Az
emlékiratot teljes terjedelmében közölte KabdebóLóránt: Szabó
Lőrinc „pere”, 286–287.
19 Amikor a Magyarország 1935 áprilisában
megjelentette az Új Szellemi Front mozgalmát valamilyen
formában támogató cikkeket, akkor a szerkesztőség számolt
Karinthy Frigyes hozzászólásával is. Lásd Zilahy Lajos 1935.
ápr. 26-i, Szabó Lőrinchez írott levelét. Közölte KabdebóLóránt:
Szabó Lőrinc „pere”, 106.
20 A kéziratban a „magyar ember” kitétel előtt
áthúzott szó: „paraszt”.
21 A Hatvany Lajos-féle emlékezésről lásd Kabdebó
Lóránt: Egy eszmélet története – Szabó Lőrinc
1945-ös Naplója. In uő: Szabó Lőrinc „pere”,
286. – Hatvany már 1927. máj. 16-án egy Szabó Lőrincnek
írott levelében kitért a Francia Kiss Mihály-ügyre. Erre a
levélre a költő 1927. jún. 1-jén válaszolt. A kettejük
vitájáról többek közt a következőket jegyezte meg: „A
dolog úgy áll, hogy erről az úrról [Francia Kiss
Mihályról] egy kollegájával kapcsolatban esett szó
köztünk, bizonyos Szamuelyvel kapcsolatban, aki nekem elvileg-nem-antipatikus
alkalomkor és célokért rendezett vérfürdőket, ugyanolyan
meggyőződéssel, mint az orgoványiak. Én azonban azt láttam
vagy véltem látni, hogy Bécs jobban víz alá nyomja F. K. M.-et,
mint Sz. T. urat, erkölcsileg is másképp nézi…” A teljes
levelet idézi Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc „pere”,
432–435.
22 Markos Erzsébet, grafikus, 1945-ben már kommunista
párttag. Lásd Szegi Pálné Markos Erzsébet: Emlékezés
Szabó Lőrincre. [Készült a Magyar Rádió számára.]
1959. MTAKK Ms 4697/26.
23 A levél teljes szövegét közölte Kabdebó
Lóránt: Szabó Lőrinc „pere”, 287–288.
24 Illyés Gyula: Szabó Lőrinc. Róla magáról.
In uő: Iránytűvel. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1975, 2.
köt. 230. KabdebóLóránt idézett kötetében közölte azt a
humoreszket, melyet TabiLászló írt Illyés emlékezésének
első folyóiratbeli közlésének alkalmával: „[…] a maga
helyében én is felkötném magamat. – Csakugyan? – Szavamra
mondom. A maga helyében. Sohase kötném fel magamat az én helyemben,
de a maga helyében miért ne? Mért sír? – Mert azt
reméltem, hogy megvigasztal. Hogy azt mondja, »fel a fejjel,
ember! Ne csüggedjék!« Ezt vártam magától. – Mert nem
olvasta az Új Írás szeptemberi számában koszorús
költőnk megemlékezését Szabó Lőrincről. – Nem is
tudtam, hogy Szabó Lőrinc is meg akarta ölni magát egyszer.
– Dehogyis akarta. Ő is csak tanácsolta Sárközi Györgynek,
amikor az annak idején, 1944-ben azon kesergett, hogy nem lát
más kiutat, mint az öngyilkosságot. – Hogy adhat egy költő
ilyen tanácsot? – Maga reménytelenül civil. Csak egy
költő adhat ilyen tanácsot! »Mert a költők egyik föladata
– írja nagy hírű költőnk – épp az elviselhetetlen, a
keservesen keserű dolgok kimondása és belénk
plántálása…« – És maga ezt megszívlelte? – Hát
persze. – De maga nem költő! Maga fogtechnikus! – Én
fogtechnikus és költő vagyok, ha tudni akarja. Fogtechnikus
vagyok, ha arról van szó, hogy én éljek, ellenben költő
vagyok, ha arról van szó, hogy maga felkösse-e magát vagy
sem. […]” Tabi László: Ketten beszélnek. Ludas
Matyi, 1964. szept. 17. Lásd még Szabó Lőrinc
„pere”, 376.
25 Tamás Gáspár Miklós: A rendszerváltás
zimankója. (Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz, Vers és
valóság.) Inuő: Másvilág. Új
Mandátum, 1994, 251.
26 Uo.
27 Szabó Lőrinc „pere”, 289.
28 Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945.
Bp., Szépirodalmi Kvk., 363.
29 Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai
írások. Szerk. Kemény Aranka. Bp., Osiris, 2003
(továbbiakban: Emlékezések), 313–314.
30 Lásd a Materializmus c. verset.
31 Kötetben meg nem jelent verse, a Kabdebó Lóránt
és Lengyel Tóth Krisztina által szerkesztett gyűjteményes
kiadásban [Lélekben: – egye meg a fene…] címmel.
32 Vallomások, 97.
33 Uo. 268. 1945. áprilisi bejegyzés.
34 Uo. 492.
35 Uo. 280. 1945. áprilisi bejegyzés.
36 Uo. 325. 1945. májusi bejegyzés.
37 Élet és halál. In Vallomások,
385–386.
38 Vallomások, 341. A „Lillafüred óta”
kitétel a propagandaminiszter, Antal István kezdeményezésére
létrejött, 1942. nov. 21. és 23. között lezajló
írótalálkozóra vonatkozik, melyen Szabó Lőrinc a korabeli
hivatalossággal szemben kritikusan felszólalt.
39 Lásd „A megélt költemény” – Szabó
Lőrinc levelezése Bernáth Auréllal és családjával.
Összeáll., a jegyzeteket és az előszót írta Horányi
Károly. Miskolc, Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhely,
2003. [Szabó Lőrinc Füzetek 4.]
40 Lásd a Kisörsi nádas c. verssel
kapcsolatos emlékezéseket: Vers és valóság, 178.
41 Szegi Pálné Markos Erzsébet emlékezése, MTAKK Ms
4697/26.
42 Az Europäische Schriftsteller-Vereinigung
működéséről és Szabó Lőrinc ellenzékinek mondható
magatartásáról lásd Frank-Rutger Hausmann: Dichte, Dichter,
tage nicht – Die Europäische Schriftsteller-Vereinigung in Weimar
1941–1948. Frankfurt am Main, Vittorio Klostermann Verlag,
2004. Lásd még: KabdebóLóránt: Szabó Lőrinc
„pere”. – Weimari beszámoló: Feljegyzés Zilahi-Sebess
Jenő min. titkár úrnak. In Vallomások, 204–210.;
726–727.
43 Szabó Lőrinc első védőbeszédében a
következőképpen idézte fel Ullein-Reviczky kérést indoklószavait:
„Magyarországnak, nemzetközi megállapodásai értelmében,
jelen kell lennie az Europäische Schriftsteller Vereinigungmásodik
évi gyűlésezésén, nem akar meg nem felelő vagy éppen
nyilas »írót« küldeni, utazzam ki én, nézzem meg, mi
készül ott, s referáljak.” (Vallomások, 461.)
44 Lásd Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet.
Bp., Haza és Haladás Alapítvány, 1993.
45 Lásd Ullein-Reviczky Antal: Német háború –
orosz béke – Magyarország drámája. Bp., Európa, 1993. Szegedy-MaszákAladár:
Amikor az ember ősszel visszanéz… Bp., Európa–História,
1996. Bokor Péter: Ullein-ReviczkyAntal és a
„kiugrási” politika. Magyar Hírlap, 1993. 104. sz.
46 Lásd Szabó Lőrinc: Lillafüredi találkozó.
In Emlékezések, 675–679. Először 1989-ben jelent meg
nyomtatásban: Harminchat év – Szabó Lőrinc és felesége
levelezése. I. Sajtó alá rendezte Kabdebó
Lóránt. Bp., Magvető, 1989. 681–686.
47 Lásd első védőbeszédét, melyet az írói
igazoláson mondott el 1945. máj. 9-én: Vallomások,
458–459.; és második védőbeszédét, melyet a szept. 12-én
kezdődő második igazolási eljárásra készített: Vallomások,
488–489.
48 Lásd Ascher Oszkár: Minden versek titkai.
Bp., Szépirodalmi Kvk., 1964, 194–196.
49 Szabó Lőrinc: „Jobb” és „Bal” és a
reformok. Magyarország, 1935. ápr. 26. Kötetben: Emlékezések,
374–376.
50 Lásd Vas István: Nehéz szerelem – Mért
vijjog a saskeselyű? Bp., 1984, Szépirodalmi Kvk., II.
köt., 262–263.
51 Lásd Gál Istvánnak a költővel készült
interjúját: A költő átéli a kort, és bekapcsolódik a
valóságba – Egy óra Szabó Lőrinccel. Új Szellem, I.
évf. 1937. 9. sz. jún. 15. 3–4. Kötetben: Vallomások,
133.
52 Szabó Lőrinc Trettina Jenőhöz írott, 1937.
máj. 17-i levele. MTAKK Ms 2287/63.
53 Márai Sándor: A teljes Napló 1943–1944.
Bp., Helikon, 2006, 278.
54 Lásd Szabó Zoltán: A „Központi Gyűlölde”
(1941. március 2.). In uő: Szellemi honvédelem.
Bp., Héttorony Kvk., 1994, 311–315.
55 Vallomások, 279.
56 A Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina
által szerkesztett gyűjteményes kiadásban A költő által
kötetbe nem rendezett versek című részben.
57 Lásd az első igazolási tárgyalás
jegyzőkönyvét: Vallomások, 480. Lásd még Boross
Elemér visszatekintését: Velük voltam. Bp.,
Szépirodalmi Kvk., 1969, 427.
58 Boross: i. m., 429.
59 Illyés – naplójának tanúsága szerint –
tiltakozásul kilátásba helyezte a Parasztpárt vezetőségi
tagságáról való lemondást. Lásd Naplójegyzetek,
359. Cikket szándékozott írni az írói igazolások ellen, és
végül a kommunista vezetőkkel megállapodott abban, hogy nem
jelenteti meg az írást, ugyanakkor a kommunisták
kezdeményezni fogják az írói igazolási eljárások
megszűntetését. Lásd Kabdebó Lóránt interjúját Illyés
Gyulával: A háborúnak vége lett. 158–160. Lásd még
Illyés május 9-re datált naplóbejegyzését: Naplójegyzetek,
361. A megegyezést megelőző tárgyalásokon felmerült még
Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János és Féja
Géza neve is.
60 Boross: i. m., 431–432.
61 Lásd az írói igazolás tervezetét. Ebből
idézve: „Szabó Lőrinc hírlapírói működését
áttekintve megállapította a bizottság, hogy az író 1939-ben
a hitleri Németországról több olyan riportot írt, amelyek ha
nem is politikai jellegűek, de a hitleri rendszert kedvező
színben tüntetik fel. Az, hogy ezeket a riportokat az író
parancsra írta, enyhíti ugyan a vétket, de menteni nem menti.
Vétkes Szabó Lőrinc abban is, hogy 1944. március 19-e után
egészen a Pest [valójában a Magyarország c. lap – H. K.]
megszüntetéséig lapjánál helyén maradt. Az, hogy nem írt,
hanem csak másodlagos technikai munkát végzett [vagyis
olvasószerkesztő volt], szintén nem fogadható el végleges
mentségnek. Ezek a tények pedig, ha nem is a háborús
bűnösség megállapítását, de feltétlenül komolyabb
büntetést vonnak maguk után. […] Szabó Lőrincet
mindennemű múltbeli vétkéért a nyilvánosságtól fél évig
tartó eltiltásra ítélte. Az ítéletet a bizottság
hivatalból közli a Magyar Újságírók Szövetségével,
azzal, hogy Szabó Lőrinc esetében a bizottság döntéséhez
csatlakozni szíveskedjék, mint ahogyan az írói
igazolóbizottság is minden esetben figyelembe veszi a
hírlapírói igazolóbizottság döntését, ha olyan író
igazolásáról van szó, aki elsősorban újságírónak
tekinthető.” Vallomások, 485–486.
62 Kassák Lajos: Emlékezés Knut Hamsunra. Új
Idők, 1945. aug. 4. A glossza zárása: „sorsa példa lehet
mindazoknak az íróknak számára, akiket, megfeledkezve
nagyszerű hivatásukról, bekötött szemmel kerget a hínárba
saját mértéktelen gőgjük és kielégíthetetlen
hiúságuk.”
63 Vallomások, 419.
64 Vallomások, 482.
65 Uo.
66 A gépírásos levél másodpéldánya Szabó
Lőrinc iratai közt. Petőfi Irodalmi Múzeum, Szabó
Lőrinc-hagyaték, letét.
67 Lásd a második igazolási eljárás második
tárgyalásának jegyzőkönyvét. Vallomások, 503.
68 A második igazolási eljárás harmadik
tárgyalásának jegyzőkönyvéből. Vallomások, 511.
69 Szabó Lőrinc a Vers és valóság egyik
emlékezésében úgy nyilatkozott, hogy Földi Mihállyal rossz
viszonyban volt, kapcsolatuk akkor normalizálódott, amikor már
nem voltak kollégák. Lásd 104.
70 Gustav Wolf erdélyi szász származású volt, az
első világháborút még mint az osztrák–magyar hadsereg
tisztje szolgálta végig, és a budapesti német
főkonzulátuson viselt állása révén lett német
tisztviselő. 1940-től követségi tanácsos a budapesti német
képviseletnél. A „Magyar Érdemrend középkeresztje a
csillaggal” kitüntetés birtokosa 1938-tól. Lásd róla Szegedy-Maszák
Aladár: Amikor az ember ősszel visszanéz… Bp., Európa–História,
1996, I. köt. 180–186.
71 Bodó Béla meghallgatásával kapcsolatosan lásd Vallomások,
511–512.
72 A levél teljes szövege: „Szabó Lőrinc
mesternek – Budapest, – II., Volkmann u. 8. – Budapest,
1957. március 8. – Drága Lőrinckém! – Most megpróbálok
telefonálni, de ettől teljesen függetlenül, viszont annál
mázsásabb nyomatékkal arra szeretnélek megkérni, hogy
mérlegelve régi barátságunkat, és azt, hogy az Esti Hírlap
számára szeretnék Tőled valamit, arra kérlek, hogy egy
szép, zsongó, daloló verset küldjél ennek a lapnak, amelynek
olvasói kitörő örömmel és szívből fogadják versedet.
Ölel a régi barátsággal: Béla (Bodó Béla)”. Az Esti
Hírlap fejléces levélpapírján. MTAKK Ms 2278/157.
73 Vallomások, 456. Kiemelés az eredeti
gépiratban.
74 Uo. 450.
75 Rába György: Szabó Lőrinc, 150–151.
76 Zelk Zoltán: A reménytelenség költője.
Tovább, 1947. júl. 25. – Szigeti József: Magyar líra
1947-ben. Fórum, 1947. okt.
77 Thomas Mann: Varázshegy. Ford. Szőllősy
Klára. I. k., 6.
78 Lásd Horányi Károly: Eredet és jelkép – Kodolányi
János és kortársai. Argumentum, 143–144. A megjelölt
rész az interneten: Horányi Károly: Párhuzamos
mitológiák – http://www.szabolorinc.hu/
79 MTAKK Ms 4654/707. Kötetben: Vallomások,
542.
80 Paul Valéry: Bevezetés Leonardo da Vinci
módszerébe. In uő: Változatok. Ford. StrémGéza.
Bp., é. n., Révai, 185. Feltehetőleg ezt a kötetet forgatta a
Tücsökzene keletkezésének idején.
81 Paul Valéry: La Fontaine, Adonis. In uő: Változatok,
68–69.
82 Kabdebó Lóránt egy meg nem nevezett
irodalomtörténész-kollégát idézett: Szabó Lőrinc
„pere”, 13.
83 Simone Weil: Kegyelem és
nehézkedés. Ford. Pilinszky János. Bp., Vigilia, 1994, 50.