51. évfolyam, 2005. 1. szám
Archívum

Megjegyzések az antikvár könyvkereskedés 19. és 20. századi történetéhez

ROSENTHAL, Bernard M.

Bernard M. Rosenthal előadásának (2001. szeptember 25. Lyon) olasz nyelvű változatát (Aspetti del commercio librario antiquario in Europa e negli Stati Uniti nel XIX e XX secolo. In: Accademie e Bibliotheche d'Italia, 70.a. 2002. 3-4. no. 55-63.p.) Mohor Jenő tömörítette.

 

 

 

Előadásomban elsősorban az Egyesült Államok antikvár könyvkereskedéséről szólnék, mely téma meglehetősen ismeretlen Franciaországban, ahol - hogy úgy mondjam - "feltalálták" a könyvtörténetet. S ha időnként a családomra is utalok, azért teszem, mert szorosan kötődnek a régi és ritka könyvekkel való kereskedéshez, ami ugyancsak a könyvtörténet része, miként az antikvár könyvkereskedés története része a bibliofília és a gyűjtemények megszületése történetének. Kezdjük a bibliofília, a bibliográfia és az antikvár könyvkereskedelem nemzetközi nyelvével kapcsolatos néhány megjegyzéssel.

Egészen az első világháborúig a hagyományos nemzetközi nyelv a francia volt, néha ekként szolgált az angol is, vagy a kettő egyidőben. A firenzei Olschki 1907-től 12 kötetben megjelent imponáló katalógusát (Choix de livres anciens et curieux) teljes egészében franciául szerkesztette, és az 1914-es lipcsei könyvipari világkiállítás alkalmával általa rendezett bemutatót kísérő szép katalógus nyelve (Le livre en Italie a traves les siecles) is francia volt, nem német. A müncheni Ludwig Rosenthal számos katalógusát franciául, vagy német/francia bilingvis változatban adta ki. Amikor öccse, Jacques Rosenthal már úgy érezte, hogy nyilvánosan védekezni kell a "gallománia" vádja ellen, az 1900-ban megjelent ősnyomtatványkatalógus előszavában arra mutatott rá, hogy csak úgy tettek, mint mások is, akik nemzetközi közönséghez fordulnak, példaként említve Bartsch és Schreiber francia-, illetve Kristeller és Haebler angol-használatát. A gallománia, gondolom, a frankofília pejoratív megnevezése lehet. Egyébként észrevettem, hogy nagyapám, ha a leíró rész franciául volt is, ha fel akarta hívni a figyelmet egy-egy ritka példányra, rendszerint angolul tette hozzá: "Not in the British Museum nor in the Bodleian Library".

A három Rosenthal testvér 1895-ben határozott úgy, hogy szétválnak - a legidősebb fivér, Ludwig 1859-ben alapította a könyvkereskedést - és a gigantikus könyvesbolt felosztását követően némiképp el is hidegültek egymástól. Jacques első katalógusa címlapján a megrendelőt a pontos címzés fontosságára figyelmezteti: "ne keverjék össze könyvkereskedésemet másokkal, melyek azonos nevet viselnek". Ő is használta a franciát, fontos hirdetésekben, sőt, számos 1900 körül kiadott katalógusában (főként a katolikus teológiát érintőkben) a latint, nemcsak a leírásokban, de néha a könyvtárosok tájékoztatására is, hogy milyen szolgáltatásokkal áll rendelkezésükre. Ki gondolna ma arra, hogy latinul hirdessen?

A franciát mint nemzetközi nyelvet - főként az első világháborút követően - fokozatosan az angol váltotta fel, véleményem szerint leginkább az amerikai piac növekvő fontossága következtében. A negyvenes évek után - úgy látom - a mi mesterségünkben már nincs "lingua franca", a könyvkereskedők a saját nyelvüket használják, és az amerikai könyvtárosok komoly felkészítést kapnak tanulmányaik során, mert mind megtanultak elolvasni egy "Catalog Italian"-t, vagy "Catalog German"-t.

 

A bibliofil és a gyűjtő

Szeretném aláhúzni a bibliofil és a könyvgyűjtő közti különbséget. A határ a ritka könyvek világában nem egyértelmű, és talán éppen ettől a meghatározatlanságtól is oly izgalmas a mi mesterségünk. Néhány egyszerű különbséget azért megemlítek.

Gyűjtő lehet pl. a latintanár, aki Sallustius minden kiadását gyűjti; a könyvtörténész, aki gyűjteményt épít a 19. század összes könyv-aukciós katalógusából, vagy éppen a Berkeley könyvtára, mely a hatvanas évek mozgalmainak idején összegyűjti az ösz- szes pamfletet, kiáltványt, röplapot és az egyéb efemer dokumentumok ezreit, melyek a vietnami háború idején forogtak közkézen. A cél ezekben az eseteken tehát a szöveg és az információ.

A bibliofil a szövegnél és az információnál többre vágyik: őt a szép példányok, az elegáns kötések, a ritka kiadások, az illusztációik, vagy a provenienciájuk miatt nevezetes könyvek, a tökéletesen megőrzött állapotúak (és újabban az azokban található széljegyzetek) érdeklik. A hangsúly tehát a könyvre mint az érzékekre ható objektumra, esztétikai - és talán történelmi - tárgyra helyeződik. Ide értendő, hogy az e kategóriába tartozó könyveknek a többinél magasabb a kereskedelmi értéke, ebből következően a bibliofil rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyek alapján megengedheti magának ezt a gyengeséget, vagy ahogy mások mondják, ezt a luxust. A kitűnő angol költő és latinista, Alfred Edward Housman ennél tömörebb definíciót adott: "Bibliophiles, an idiotic class".

 

Kereskedés a könyvritkaságokkal

Amikor a ritka könyvekről beszélnek, általában azokra a példányokra gondolnak, amiket a bibliofilek keresnek. De van egy másik kategória is, az elfogyott kézikönyveké, amit a kutatók és elsősorban az egyetemi könyvtárak keresnek, mégpedig egyáltalán nem luxusból. Normális esetben ezek a könyvek a szakkönyvtárakban megtalálhatók, ám a második világháborút követően nem egy ezek közül szinte megtalálhatatlanná vált, olyan könnyen elképzelhető okok miatt, mint pl.:

A mindezek következményeképpen létrejött "ínség" olyan mértékben emelte meg az árakat, hogy Renouard 1834-ben megjelent Annales de l'imprimerie des Alde-ja többe került, mint egy eredeti aldina, s ha Baudrier eltűnt Bibliographie lyonnaise-ének egy példánya a kezembe került volna, 1960-ban lélegzetelállító árat szabtam volna. Így történt, hogy nagyjából egy tucat éven át, kb. 1965-ig meglehetősen jól kerestem, a tudós könyveknek hála. Bizonyos nosztalgiával lapozgatom a listákat és katalógusokat ezekből az évekből: a kínálat átlag 90%-a kelt el. Vásárlóim szinte kizárólag az egyetemi könyvtárak voltak, s ez az ügyfélkör kevésbé volt rigorózus, mint a gyűjtők, akiket néha igen nehéz kielégíteni.

A kézikönyvek hiányát azok tömeges utánnyomása követte, gyakran éppen a könyvkereskedők voltak ezek kiadói. Így végeredményben a könyvtárak pótolhatták hiányaikat, a könyvesek visszatérhettek eredeti mesterségükhöz (és maguk is beszerezhették a kézikönyvtárukból hiányzó művek reprintjét). Persze néhány kézikönyvnek még ma is komoly kereskedelmi értéke van.

Nos, talán leszögezhetjük, hogy ha a bibliofil mindig gyűjtő is, a gyűjtő nem szükségszerűen bibliofil. Gyűjtők mindig is voltak, szemben a bibliofilekkel, akik csak a 18. században jelentek meg. És az is a 18. század fejleménye, hogy a régi könyvekkel való kereskedés, lassan, nagyon lassan kivívta a maga függetlenségét, elkülönültségét a használt könyvekkel való kereskedéstől, és megszülettek a specializált könyvkereskedések, és bibliográfiák is, alapjául szolgálva a kortárs bibliofíliának. Ennek a másféle, a francia királyok és általában az arisztokrácia által művelttől eltérő bibliofíliának talán 1763-ra tehetjük a születését, a francia könyvkereskedő Guillaume -François De Bure: Bibliographie instructive ou traité de la connaissance des livres rares et singuliers című munkája megjelenésének évére. Ez volt az első francia kézikönyv, mely kifejezetten a ritka könyvek gyűjtői számára készült.

De Bure művének hatása gyorsan átlépte a francia határokat. Az első amerikai bibliofil - egyébként az egyetlen ebben a korban - a philadelphiai William MacKenzie, aki 1780 körül kezdett gyűjteni. MacKenzie a könyveit a helyi könyvesboltokban vásárolta, Bostonban és Philadelphiában. Egyik fő szállítója a francia-amerikai Nicolas Gouin Dufiet volt, aki üres óráiban, nagy sikerrel folytatta az antikvár könyvkereskedést, s egyébként iskolaigazgató, a francia irodalom tanára, lexikográfus, könyvtáros és fordító is volt. MacKenzie halálakor (1828) könyvtára több mint hétezer kötetet számlált, benne 36 nagyértékű ősnyomtatvánnyal, s ő volt az első, aki az angol ősnyomdász, William Caxton 1483-ban Westminsterben nyomtatott Legenda Aurea-jának egy példányát Amerikába hozta.

Most már az Egyesült Államoknál maradva, az ősnyomtatványok példáján követném nyomon a ritka könyvek történetének vonalát. 1838-ban a New York-i teológiai szeminárium megvásárolta Németországban a benedekrendi teológiaprofesszor, Leander van Ess könyvtárát, hogy megvesse egy a tanulást és a kutatást segítő könyvtár alapjait. A könyvtár 13 500 kötete között számos középkori kézirat és négyszáz ősnyomtatvány volt. Zárójelben jegyezzük meg, hogy ilyen jelentőségű könyvtárak kialakítása és adás-vevése egyenes következménye volt annak a hatalmas méretű könyv-újraelosztási folyamatnak, mely a 18. század második felében a jezsuita rend feloszlatásával kezdődött, és az 1800-as évek elején is folytatódott.

Ez az elsősorban gyakorlati, didaktikai és történeti cél lelkesített fel több amerikai bibliofilt, főként az 1865-ös polgárháború után, és sokan építettek szép gyűjteményeket a nyomtatás eredetének és 15. századi elterjedésének illusztrálására. Közülük a legjelentősebb gyűjtő Rush Hawkins tábornok volt, aki katonás rendben állt neki a gyűjtésnek: listát szerkesztett valamennyi nyomdahelyről és minden nyomdászról, elsőként megjelent nyomtatványaik címével, mely dezideráta-jegyzékként szolgált, s mivel ki is nyomtatta, voltaképpen az USA-ban megjelent első ősnyomtatvány-katalógusnak is tekinthető. A tábornok nem kedvelte a könyvkereskedőket, ezért nagy gonddal választotta ki azt a néhány kizárólag európait, melyektől vásárolt, tanácsadója pedig az angol bibliográfus Henry Bradshow volt, akit többször meg is látogatott Cambridge-ben. Hála más gyűjtőknek, akik kevesebb ellenszenvvel viseltettek a könyvkereskedőkkel szemben, és hála az egészben megvásárolt gyűjteményeknek, 1900 körül az USA-ban már négy-ötezer körüli ősnyomtatvány volt, köztük Gutenberg bibliájának hét példánya.

Nem lehet közelebbről meghatározni, hogy mikor kezdődött el a ritka könyvekkel való kereskedés specializálódása az USA-ban. A polgárháborút követő években - főként New Yorkban - már voltak több százezer tételes leltárral rendelkező könyvesboltok, s ha a kereskedők tudták is, hogy könyveik közül néhány ritka, vagy akár igen ritka példány, s ennek megfelelően sokkal drágább a többinél, ettől függetlenül éppen úgy árulták a használt könyveket és az iskolai tankönyveket is. A legcsodálatosabb példa közülük talán William Gowans volt, akinek New York-i boltja több emeletet és egy világítás nélküli pincét foglalt el. A több százezer kötetes anyag minden rend nélkül volt felhalmozva, a pincében petróleumlámpával lehetett a könyvhegyek közti szűk sikátorokban közlekedni. A gyűjtő számára az ebben való kutatás egyszerre jelentette az "esetleg találok valamit" izgalmát és egy régészeti ásatás fáradalmait, vagy egy katakomba-látogatás lehangoló érzését. Gowans 1870-es halálát követően a boltot felszámolták: nyolc tonnát adtak el használt papírként, a többit részekre osztva bocsátották árverésre; csak a katalógus majdnem 2500 oldal terjedelmű volt. Kollégája, Joseph Sabin - talán kissé túl szigorúan - úgy nyilatkozott, hogy az egész anyag egyetlen értékes művet sem tartalmazott.

Az angol származású Sabin (Gowans skót volt) 1864-ben alapította könyvesboltját New Yorkban, mely hamarosan igen frekventált lett a környék gyűjtőinek körében. Sabin emellett kiadó, bibliográfus, katalógusok szerzője is volt és árveréseket is vezetett. Az amerikai kiadások specialistájaként folytatta a könyvkereskedő-bibliográfus hagyományt, s ma leginkább nagy americana bibliográfiájáról ismert, melynek első füzete 1868-ban jelent meg. Ő ugyan befejezetlenül hagyta a művet, de jelentősége olyan volt, hogy halála után ötven évvel is érdemesnek találták folytatni, s a New York Public Library egyik bibliográfusának munkájaként 1936-ban megjelent az utolsó, 28. kötet is. Halálakor Sabin (1881) az amerikai antikvár könyvkereskedés világának valószínűleg legismertebb személyisége volt. Mások szerint ez a titulus inkább a vermonti Henry Stevens americana-specialistát illeti meg, aki éveket töltött Európában, hogy amerikai kiadásokat kutasson fel amerikai ügyfelei számára. Anyagismeretét jellemzi, hogy Panizzi, a British Museum igazgatója szabad kezet adott neki az állomány hiánypótlására, s Stevens tíz év alatt kb. 16 000 munkát szerzett meg, melyek ma a British Library polcain vannak.

Ha most még a bostoni Samuel Drake-et is megemlítjük, hiábavalónak látszik az elsőség kérdésével foglalkozni. Egyszerűen megállapíthatjuk, hogy a 19. század elejének környékén megszületik Amerikában a ritka könyvekre specializálódott kereskedés, melynek egy másik úttörője az osztrák születésű philadelphiai Charles Sessler, aki 1880-ban települt az Államokba. Róla írta A. E. Newton: "évente két-három alkalommal Európába megy, tele erszénnyel, majd visszatér olyan könyvekkel, amelyek azután a mi erszényeinket ürítik ki". Sessler nagy versenytársa a régi philadelphiai zsidó családból származó Abraham Simon Rosenbach, akit az antikvár könyvkereskedelem Napóleonjának neveztek, s aki 1915 és 1945 között gyakorlatilag uralta is a legnagyobb üzleteket. Imádta a nyilvánosságot, s ha az európai kastélyokban és kolostorokban játszódó, ritka könyvek utáni vadász-történeteinek jó része a képzelet szüleménye volt is, alapos ismereteinek és "rámenősségének", energiájának és valódi elkötelezettségének köszönhetően számos kincs található ma amerikai könyvtárakban. 620 oldalas életrajzának szerzője (E. Wolf) joggal állítja, hogy mind az antikvár könyvkereskedelemben betöltött szerepe, mind az általa beszerzett, gyűjtött és eladott könyvek fontossága miatt életrajza egyúttal az amerikai antikvár könyvkereskedelem története is.

A ‘20-as ‘30-as években Sessler és Rosenbach mellett az ősnyomtatványok és az amerikai kiadások jeles szakértőjeként "uralkodott" Lathrop Harper, aki 1927-1930 között New Yorkban a legjobb szakértők által szerkesztett katalógust adott ki ezer ősnyomtatványról. Még tartott az ősnyomtatvány-divat uralkodása, melynek eredete a 19. századra nyúlik vissza, s aminek, hogy úgy mondjam "rendszerezésében" sok európai könyvkereskedő vett részt, köztük két nagyapám, Jacques Rosenthal és Leo Olschki is. A müncheni Rosenthal 1900-1905 között adta ki 3200 tételes Incunabula typographica című katalógusát, miközben a firenzei Olschki befejezte Monumenta typographica című, 1100 tételes katalógusának szerkesztését, mely teljes gyűjteményt a baltimore-i H. Walters vásárolt meg 1906-ban.

Visszatérve az amerikai helyzethez, jeleznünk kell még egy eseményt, mely jelentősen befolyásolta mesterségünket: a ‘30-as, ‘40-es években megérkeztek az osztrák és német menekültek: köztük könyvkereskedők, kiadók, középkorral foglalkozó történészek, művészettörténészek, akik, ha már New Yorkba értek, legtöbben - talán jobb híján - a könyvkereskedői mesterséget választották. Tapasztalataiknak, kultúrájuknak, nyelvismeretüknek (beleértve a görögöt és a latint) és európai gyökereiknek köszönhetően olyan katalógusokat készítettek amelyek - erudíciójuk színvonalát tekintve - még ma is ritkaság számba mennek az Egyesült Államokban. Ez a csoport radikális változást hozott mesterségünkben, a német iskola hagyományainak átültetésével úgyszólván teutonizálta a katalógusainkat, még ha a könyvkereskedők új generációja, úgy tűnik, ismét bevezet egy kevésbé szigorú, szubjektívebb leírói magatartást. A menekültek részt vettek az amerikai antikvár könyvkereskedelem nemzetközivé tételének folyamatában is, nagyrészt nekik köszönhető, hogy ma sem a francia ősnyomtatvány-gyűjtő, sem a tudós könyveket kereső japán könyvtáros, sem a középkori kéziratokat gyűjtő bibliofil nem hagyhatja figyelmen kívül az amerikai könyvesboltokat.

 

A bibliográfusok hatása a régi könyvek piacára

Talán meghökkentőnek tűnik, de van kapcsolat a bibliográfia nyugodt, méltóságteljes és tiszta tudománya és a piac, a kereskedelem között, és mi, könyvkereskedők, ki is használjuk ennek minden lehetőségét könyveink értékesítésére. Vegyük példaként ismét az ősnyomtatványokat. 1919-ben a Bibliographical Society of America kiadta első leltárát az Egyesült Államokban található ősnyomtatványokról (Census of fifteenth century books owned in America). Minden e névre érdemes antikvárius felhasználta ezt a munkát, hogy felhívja a könyvtárak és a bibliofilek figyelmét azokra a művekre, amelyek hiányoznak a gyűjteményükből. Következésképpen 1915 és 1975 között a 15. századi kiadások száma 6 300-ról 13 000-re, a példányok száma 13 000-ről 52 000-re nőtt. Mindahányan ősnyomtatványokkal kereskedünk, szobrot kellene hogy állítsunk az ilyen hasznos művek létrehozóinak: Winship-nek, és utódainak, Margaret Stillwell-nek és Frederick Goff-nak. Ma a "Goff nem ismeri" megjegyzés egy ősnyomtatvány le(rásán egyet jelent azzal, hogy "nagyon drága". Egy másik példa: a Bibliography of American Literature, 1955-1991 megjelenése; hihetetlen részletes leírást találunk benne minden 1931 előtt elhunyt fontosabb amerikai szerző műveinek kiadásairól. Így azután a könyvkereskedő, aki azt hitte, hogy van egy szép eredeti kiadású Hawthorne-je, szomorúan veszi észre, hogy létezik három példány egy korábban nem ismert szennycímes változatból, s példányának ára tovább esik majd, ha az is kiderül, hogy az első levonat példányait zöld vászonba kötötték, míg a kékes vászonkötést, ami az övé is, bizony a második levonat kapta. A mi árainkra, akik középkor és reneszánsz-specialisták vagyunk, gyakran hatnak nemcsak a bibliográfusok, hanem a tanárok és a kutatók is, persze tudtukon kívül. Ha - teszem azt - valaki közülük egy tanulmányt ír, amelyben azt olvasom, hogy ennek vagy annak a középkori prédikátornak egy 1495-ben Velencében nyomtatott prédikációgyűjteményében (melynek egy példánya évek óta eladhatatlanul hever a polcomon), szóval, ha a tudós azt a felfedezést teszi, hogy e prédikációk néhánya hatott Erasmus munkáira, nos, akkor az ár máris emelkedik, és az inkunábulum rövidesen egy Erasmus-gyűjtő birtokába kerül, aki még hálás is lesz nekem.

Fél évszázados tevékenységem során mesterségünk jelentős fejlődésének voltam tanúja. Az USA-ban fontos változás volt 1949-ben az Antiquarian Booksellers Association of America megalakulása, mely némi koherenciát hozott ebbe az egyébként individualista társaságba, akik még közös elnevezésben sem tudtak megegyezni. Korábban eléggé általános volt a "dealer in rare books" megjelölés, ám, az új szervezetnek hála, általánosan elfogadottá vált az "antiquarian bookseller" kifejezés, melynek egy hibája van, hogy - brit, holland és más kollégáinkkal együtt - figyelmen kívül hagyjuk a modern könyveket: ez a kétértelműség nincs meg Franciaországban, ahol a Syndicat de la Librairie Ancienne et Moderne létezik.

1953-ban, amikor megnyitottam könyvesboltomat, New York volt a ritka könyvek fővárosa az USA-ban, szinte minden nagy könyvesboltnak itt, vagy legalábbis a keleti parton, Boston és Philadelphia között volt a székhelye. Chicago, vagy a nyugati part nagy könyvesboltjai a helyi közönséget szolgálták ki, s Európába is inkább csak beszerezni jártak. Ma már Kalifornia valódi konkurenciát jelent New York számára.

Rendkívül népszerűek a viszonylag új fejleményként megjelent anikvár vásárok (kezdeményeik 1958-ra - London - és 1961-re - New York - nyúlnak vissza). Lehetőséget nyújtanak arra, hogy az antikvár könyvesek a nagy, hagyományos központokon kívül is gyakorolhassák mesterségüket, hogy a nagyközönségnek is bemutassák "áruikat", hogy eloszlassák a mesterség köré szövődött misztikumot és nem utolsósorban, hogy egymással találkozzanak.

Az aukciók mindig is kulcsszerepet játszottak a könyvtörténetben, az 1599-ban Hollandiában tartott elsőtől kezdve egészen napjainkig. Csak a 18. századi fiatal Amerikában mintegy ötszáz könyvárverés volt, a következő évszázadban pedig több mint négyezer. Szakmai életem folyamán néhány változást észleltem: Németországban például, - számomra úgy tűnt - a 2. világháborút követően a kereskedelmet szinte teljesen az árverések uralták. Angliában és az USA-ban a leírások fejlődése volt jellemző, ezeket gyakran kiváló szakemberek szerkesztették, és magas tudományos színvonaluknak köszönhetően a kézirat-aukció katalógusok fontos dokumentumokká váltak a művészettörténészek, paleográfusok számára. A háború utáni évek egy másik jelensége, hogy Amerika megjelent az európai régi könyvek exportőreként. A 2. világháború előtt, kétszáz éven át az út egyirányú volt, Európából Amerikába. 1950 körül a helyzet kezdett megváltozni: az európai nemzetek elkezdték repatriálni a könyveiket, s ezzel egyidőben Japán mint konkurencia jelent meg. Ez a tendencia máig tart, és hála az európai bibliofilek komoly jelenlétének az amerikai piacon, kereskedésünk természetesebb, kiegyensúlyozottabb, és mindannyian ugyanahhoz a világhoz tartozunk.

 

Országos Széchényi Könyvtár
Észrevételek