Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 2001 július-augusztus > A netnemzedék vizsgálatának szemléleti alapjai

Z. Karvalics László

A netnemzedék vizsgálatának szemléleti alapjai

a morális pániktól az ismeretelméleti megalapozásig1

Milyen is az internethasználaton felnövekvő netnemzedék megítélése? Van-e okunk a veszélyek ismeretében pánikhangulat keltésére vagy az eszközhasználat korlátozására? A szerző a pedagógiai viták ismeretelméleti hibáit elemezve, empirikus vizsgálatokra hivatkozva vázolja fel a netnemzedék jellemzőinek pozitívumait.

A netnemzedék megítélésének ellentmondásai

A morális pánik jelenségét a téma szakirodalmát 1972-ig visszavezető Kitzinger2 ekképpen határozza meg: „Egy csoport vagy egy bizonyos csoporthoz kapcsolódó jelenség az adott társadalom idealizált rendjét (...) fenyegető veszélyként tudatosul a társadalom tagjaiban. A média szenzációkeltő és leegyszerűsítő bemutatása nyomán a fenyegetést hordozó csoport könnyen azonosíthatóvá válik ... és autoritatív megoldásokat sürgető közhangulatot alakít ki, ... a felháborodás ... morális jellegű.”

A számítógépes kölykök (computer kids) helyére lépő, az internethasználatra gyermekként és tömegesen szocializálódó netgeneráció megjelenése – és ennek a sajtón átszűrt, szinte kizárólag a hálózati lét „sötét oldalaira” érzékeny „népszerűsítése” – valósággal sokkolta a közvélemény egy részét. Mégsem lehet kizárólag a sajtón elverni a port amiatt, hogy az internet megjelenése a fiatal korosztályokban morális pánikjelenséggé lett: maga az ún. szakmai közélet is szélsőségesen megosztott akkor, amikor az információs és kommunikációs technológiának (IKT) a gyermeki lélekre és az iskolai tanító-nevelő munkára gyakorolt hatásáról kell értékelő jellegű megállapításokat tennie.

Ha egy szakmai csoport azonnali moratóriumot hirdet az IKT általános iskolai elterjesztése ellen,3 egy másik a mostani rendszerek kiterjesztése és továbbfejlesztése mellett teszi le a voksát.4 Nagy sikerű és hatású esszék, könyvek jelennek meg, gyökeresen eltérő kiindulópontokkal és alapfeltevésekkel. Az egyik szerző szerint „a fiatalok teljes generációja (entire generation of young people) virtuális gépként, afféle bioszámítógépként raktározza az információkat, mert nem képes ezeket a morzsákat a tudás jelentésteli korpuszaivá szervezni. Így az ifjúság könnyű céltáblájává válik a hálózatot elárasztó pederasztáknak, pornóárusoknak és manipulátoroknak”.5

A másik pontosan fordítva, a változások nyerteseiként láttatja a fiatalokat: „egy új világ, a 21. század bevándorlói vagyunk valamennyien, hiszen az állandóan és gyorsuló tempóban változó környezet szinte ugyanolyan erejű adaptációra késztet minket, mintha hazát cserélnénk. Eközben gyermekeink, a screenagerek anyanyelvükként szívják magukba ezt az új kultúrát, s a világgal való kapcsolattartásuk módja drámaian különbözik attól, amivel nagyapáink éltek.” 6

A megközelítés, a szemlélet láthatóan oppozíciós párokba rendezi az érintett szakembereket, újságírókat, szülőket és pedagógusokat. A terméketlen sáncháború helyett azonban ideje volna végre megtalálni a gondolkodási csapdák elkerülhetőségét biztosító kifejtési és vitamódszereket. Az ezekkel szemben támasztott alapkövetelmény az, hogy előbb álljon rendelkezésünkre a kiválasztott kérdéssel kapcsolatos megalapozott értékelést biztosító, kipróbált és végiggondolt szempontok sora, amelyekhez aztán már hozzá lehet rendelni a sokszínű, formagazdag valóságot, illetve annak trendszerű fejleményeit. Így legalább azt el lehetne érni, hogy ne visszamenőleg épüljenek fel az érvhátterek egy-egy lelkesült vagy morális pánikban fogant állítás/vélemény mögé, hanem végre a valódi problémaszinteken vetődhessenek fel a vitakérdések. Ez a szint a netnemzedékkel kapcsolatban bizonyosan metapedagógiai. Egy sokkal átfogóbb társadalomelméleti, bölcseleti mezőből pásztázzuk az oktatás-nevelés, az iskola, a tudásszerzés és a viselkedés új fejleményeit. Ítéleteinket és értékelő szempontjaikat innen, a kultúrára, a társadalomfejlődés logikájára és menetére, a közösségi lét és az emberi minőség legátfogóbb tartományaira vonatkozó (sokszor rejtett) nézetvilágból „importáljuk”.

Mielőtt mérlegre tennénk tehát a vitázó feleket, először azt kell tisztáznunk, milyen alapon fogjuk eldönteni, hogy kinek adunk igazat. Mitől tekintünk megalapozottnak és rendszerszemléletűnek egy kutatást és egy arra épített következtetéssort? Egyáltalán: mik a jó kérdések, amelyeket fel kell tennünk? Ezúttal arra kívánok rámutatni, mennyit segíthet a hasonló gondolati kísérletezgetésben és útkeresésekben a tudománytörténet szigorú útitársa, az ismeretelmélet.7

A pedagógiai viták ismeretelméleti hibái

Vegyük szemügyre azt az öt legjellemzőbb ismeretelméleti hibát, amelyeket sokszor már akkor elkövetnek a netnemzedék körül zajló pedagógiai viták képviselői, amikor tulajdonképpeni tárgyukhoz még el sem érkeztek!

Az univerzális kvantor összekeverése az egzisztenciálissal

A gondolatrestségből vagy az előítéletekből fakadó téves általánosítások (amelyek „elfogadhatóvá” formálásában nagy szerepet játszanak a harsogó szalagcímek) leggyakrabban egy kétségkívül meglévő, de az „Egész” szempontjából periferikus jelenség mértéktelen felnagyításával születnek. A „van olyan, hogy...” szerkezet összekeverése a „mindenre igaz az, hogy...” szerkezettel számos tarthatatlan, ám a köztudatba mélyen beégő balvélekedést táplál.8 Közülük azok a leginkább figyelemre méltóak, amelyek a téves szemléleti beidegződések birtokában súlyos politikai-stratégiai döntéseket képesek befolyásolni. Hogy egy friss példával éljek: Csehországban a tervek szerint azért fogják cenzúrázható VPN (Virtual Private Network) formában kiteljesíteni az ottani Sulinet-hálózatot, mert a program gazdáinak meggyőződése, hogy az interneten teljesen szabadjára engedett gyerekek túlnyomórészt pornóoldalak letöltésével töltenék az idejüket. Sok szülő, politikus és tanár él még ebben a meggyőződésben, miközben valamennyi, a kérdéssel foglalkozó releváns felmérés 10% alá helyezi ezt a tevékenységet: pontosan tudható, hogy a „tiltott gyümölcs” jellemzően a korai hálózathasználathoz köthető megízlelése után a kommunikáció különböző formái és a tudásműveletek kerülnek előtérbe, s ezeket messze leszakadva követi a játék. Vagyis a pornográf vagy szexoldalak nézegetése végképp a listák végére szorul.9 Ugyanígy válnak a morális pánikot megalapozó „univerzális” állítássá egy-egy „elrettentő” eset nyomán a fiatalok szenvedélybetegség-szerű hálózathasználatával, elidegenedésükkel, családi és baráti kapcsolataik meglazulásával összefüggő vélekedések, miközben a kutatások eredményei jellemzően ezek ellenkezőjéről üzennek.

A potenciális összekeverése az aktuálissal

A korai utópiákon és antiutópiákon edzett elméknek meg sem kottyan, ha egy viszonylag friss fejleményből lehetséges jövőket kell kibontaniuk. A gond akkor támad, ha a sok megvalósulásra esélyes jövőállapot bármelyikét valószínűbbnek tartva egy majdani lehetséges fejlődési út esélyét a jelenállapotot jellemző valósággal keverik össze. Az elgépiesedéssel és a virtuális valóság veszélyeivel kapcsolatos rémlátomások például így nőhetnek napi oktatásfejlesztési döntéseket meghatározó szemléleti kiindulóponttá, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy mindaz, amit az iskolába behatoló IKT által megváltozni látunk, végtelenül sok továbbfejlődési forgatókönyvet enged meg. Ráadásul a digitális korszakba lépő pedagógiának a szemünk láttára kibontakozó és számos ellentmondást egyidejűleg tartalmazó valósága sokkal színesebb, változatosabb és formagazdagabb, mintsem hogy azt egyetlen szempontra leegyszerűsítő módon felfűzött jövőképpel le lehetne fedni.

A környezeti meghatározottságok figyelmen kívül hagyása

A dakota indiánok arra tanították gyerekeiket, hogy használják szaglásukat, és ott is lássanak, ahol pillanatnyilag semmi néznivaló nincs, sőt füleljenek akkor is, amikor minden csendes.10 Ismereteik és oktatási rendszerük a természeti környezet adott – néhány tucat négyzetkilométeres – „cellájára” voltak szabva. A modern közoktatási rendszerek már a 19. század nemzetállami integrációjának igényeihez és munkaerőpiacaihoz igazodtak, s abba a gyerekek egyre nagyobb méretű közösségekben, a természeti és társadalmi környezet egyre több relevánsnak minősített információját birtokolva tagolódtak be, miközben a tőkés gazdasággal együtt a megismerési folyamat is mindinkább a földi mérettartományok nagyságrendje felé száguldott.

Amikor Sagan Kapcsolat című filmjében hatalmas, a világűrből érkező jelekre éhes űrteleszkópok alatt kisiskolások a kozmoszról kérdezgetik a féreglyukakon keresztül galaxisokat átutazó űrhajóst, megérezzük, hogy új rendszerszint formálódik. Ebben a cselekvés és az érdeklődés térbeli kiterjedése, illetve kiterjesztése egy még átfogóbb, globális minőség felé mutat, amelyben megkezdődik a valóságos „kozmikus expanzió”, a mindenkori gyerekeket a korábbi csoportlét, nemzeti tudat és az egységes emberiséghez való felismert tartozás után immár még átfogóbb identitáskörnyezet felé terelgetve.11

Ha elemzéseinkbe nem építjük be a gyerekek szocializációját, érdeklődését, a mind összetettebb és nagyobb méretű közösségi és megismerési alakzatokhoz való viszonyát meghatározó funkcionális rendszert, időtlennek tartott „önértékek” és ad hoc viszonyítási pontok határozzák meg a politikai és pedagógiai döntéseket megalapozó szemléletet.

Önkényes kiemelés a szimultán igazságok közül

Az oppozíciós szerkezetekre (jó-rossz, hamis-igaz, progresszív-retrográd) felfűzött történet-és valóságértelmezések egyre kevésbé képesek szilárd és adekvát hátteret biztosítani a netnemzedékkel kapcsolatos pedagógiai, erkölcsi, szociológiai és más vizsgálódásoknak, illetve értékítéleteknek. Aki nem ismeri fel vagy nem fogadja el, hogy a lényeges jelenségek sokarcúak, „többdimenziósak” – vagyis egyszerre több dolog is igaz rájuk –, az beletemetkezik valamelyik jellemző kizárólagos mérlegelésébe, elzárva az utat egy teljességre törekvő elemzés többi koordinátájától.

1996 szeptemberében Bedokban, Szingapúr egyik „külső” negyedbeli közkönyvtárában járva meglepett, hogy egy hétvégi napon szülők és gyerekek tömegesen keresik fel az intézményt, és együtt lapozgatnak, olvasgatnak a medenceszerűen kiképzett olvasótermekben. Az „Olvasó Nép” mozgalom legszebb reményeire emlékeztető idilli képtől kínai kísérőm kommentárja rántott vissza a földre. Elmesélte, hogy a szingapúri szülők pontosan tisztában vannak azzal, hogy gyermekük általános iskolai teljesítményének maximalizálásán át vezet az út azokhoz a középiskolákhoz, amelyek a legnagyobb esélyt kínálják majd a legjobb egyetemekre való bekerülésre. Ami tehát ártatlan szabadidős/gyermeknevelési epizódként tűnik fel, amögött a karrierszempontok számító mérlegelése és nem valamiféle szülői odaadás a vezérmotívum. No, de miért ne lehetne egyidejűleg igaz a kettő? A gyerek szempontjából a szülővel együtt töltött idő, az olvasáson keresztül megszerzett élmények és a majdani pályaív kíméletlen kontúrjai egyszerre kerülnek be a „képbe”.

A közoktatási rendszerekben ma hasonlóképpen egyidejűleg van jelen a versenyelv, a munkaerő-piaci kiképzés, a kultúraátadás és a nevelés dimenziója – az egyik a másik nélkül értelmezhetetlen. Attól például, hogy az „információs korszakban” az oktatás kiemelt gazdaságstratégiai (sőt több országban nemzetbiztonsági) prioritássá vált, semmivel nem tette kevésbé fontossá a többit. Kizárólag egyetlen funkcióra koncentrálva óhatatlanul féloldalas marad bármiféle koncepció.

Jól látszik ez a szerkezet a Pokémon típusú tinikultuszfilmek megítélésekor is. Önmagában az a tény, hogy a Pokémon-világ leírhatónak tűnik a köré épített üzleti és fogyasztói hisztériával, sokak számára már elégséges a jelenséggel kapcsolatos elutasító álláspont megfogalmazásához. Pedig üzleti dimenziójától független a tartalma lehetne ilyen is, olyan is, értékét vagy értéktelenségét inherens minősége (üzenetei, dramaturgiája, korszerűsége, esztétikai jellemzői stb.) határozza meg.12 Mindez fordítva is igaz: nincsen olyan kulturális érték, „tiszta” tartalom, amely ne volna képes egyidejűleg üzleti siker forrásává vagy valamilyen versenyelőnyképzés központi mozzanatává válni. A világ egyszerre bontja ki ezeket a „vegyértékeket”.

Kontextus nélkülisége miatt üres axióma

A digitális kultúra iskolákba való behatolásának leghevesebb ellenzői előszeretettel idézik a gyermekek életmódváltozással összefüggő fizikai „elsatnyulását” megerősítő adatokat és véleményeket. Mit kezdünk azonban egy ilyen (a már idézett Fool’s Gold-jelentés szerzői által döntő érvként a cilinderből előhúzott) állítással: „a mostani a fiatalok legtöbbet ülő generációja az amerikai történelemben”? 13 A „logikai sor” egyértelmű: a számítógép „magnetikus vonzása” – sok ülés a képernyő előtt – gerinc- és mozgásszervi betegségek (valamint látáskárosodás) – generációs szintű fizikai leromlás. Ergo: a számítógép-kultúra a hibás, ki vele az iskolából!

Hogyan válhat azonban az ülő életmód önmagában ultima ratióvá? Létezne talán egy kontinuum, ahol az ülés hiánya a legjobb, és minél többet ül valaki, annál „rosszabb”? Vagy kiszámítható egy „ülésmentességi hányados”, egy optimális arány az ülés és a különböző mozgásformák között? Egyáltalán: hogyan emelhetjük ki az időháztartást alkotó mozgásos tevékenységek rendszeréből éppen az ülést, anélkül, hogy a mozgásmintázatoknak az ülésmennyiség növekedésével együtt járó más jellemzőire nem fordítunk figyelmet? Honnan veszi el az ülés az időt? A kevesebb idejű mozgás vajon intenzívebb-e? Hány kalóriát égetnek el a rövidebb ideig, de intenzíven sportoló gyerekek?

Azt véletlenül éppen tudjuk számos, egymást megerősítő felmérésből, hogy a netgeneráció többet jár a természetbe és többet sportol, mint kontrollcsoportjai.14 Azt is tudjuk, hogy a kiváló ergonómiai megoldások tömegesítéséhez még idő kell. Nem lehet kétségünk afelől sem, hogy az életmódváltásnak vannak és lehetnek az egészségre hátrányos vonatkozásai. De az biztos, hogy a fizikumváltozással kapcsolatos tapasztalatok értékeléséhez olyan módszert vehetünk csak igénybe, amely a problémakörnyezet minden elemét képes komplex módon kezelni.

Az empirikus kutatások pozitív tapasztalatai

Indiától Kambodzsáig, Afrikától Latin-Amerikáig számos olyan kísérleti programról tudunk,15 amelyek azt vizsgálták, hogy a gyermekek elsődleges találkozása a digitális eszközkörnyezettel – elsősorban a számítógépekkel – milyen mintázatok alapján megy végbe. A különféle kutatások eredményei izgalmasan meglepőek és egymást feltűnően megerősítőek voltak. Tapasztalataik alapján óvatosan megfogalmazhatónak tűnik több mint fél tucat alapelv, amelyek „pozitív kiindulópontként” használhatóak a pedagógiai vizsgálódásokban. Tézisszerű bemutatásukat csak részben indokolja az a tény, hogy termékeny ismeretelméleti következtetések vonhatók le belőlük. Legalább ekkora szerepet játszik az a szándék is, hogy a netnemzedékről szólva ne kizárólag hibás okfejtések bírálatáról, hanem empirikusan megtermelt háttérismeretekről is beszélhessünk.

A digitális írástudás (computer literacy) elsajátítása, illetve elsajátíthatósága kizárólag hozzáférés kérdése. Előismerettől, nyelvtől, kultúrától, alfabetizációs szinttől függetlenül az esély mindenki számára adott, amennyiben rendelkezésére áll használható eszközkörnyezet.

A gyerekek (még az írástudatlanok is) gyakorlatilag a felnőttek segítsége nélkül képesek megtanulni alapvető funkciók használatát.

Amennyiben a hálózati elérés biztosított, egyetlen lépcsőben válhat hálózati polgár (Netizen) a gyerekből.

A gyerekek számára a számítógép öröm- és élményszerzés forrása, amely még a kilátástalanság körülményei között is értelmes és hasznos tevékenységet biztosít.

Még az elemi számítógépes készségek és jártasságok is nagyban megnövelik a fiatal korosztály munkaerő-piaci esélyeit.

Mivel a géphasználat fortélyait a világot felfedező gyerek természetes ösztönével, előítéletektől és félelmektől mentesen, szinte észrevétlenül sajátítja el a mindezt külsődlegesként, „tanulásként”, kényszerként megélő felnőtt társadalommal szemben, a gyerekek által megtestesített generációs esély jelenti a legnagyobb lehetőséget a digitális szakadék leküzdésére.

A túlnépesedett fejlődő országok számára reális perspektíva az általuk alig fenntartható alapfokú oktatási rendszerek mellé (ritkábban helyére) a közösségi hozzáférésre épülő és számítógépre alapozott öntevékeny tanulás formáinak elterjesztése.

Arra a kérdésre pedig, hogy nagy mintán folytatott kutatások alapján mit tudunk magáról a netnemzedékről, idézzük a téma „klasszikusát”, Don Tapscottot, aki az N-Gen-kultúra tíz sarkköveként16 az alábbi jellemzőket emeli ki:

A fentiekkel még nem oldottunk és nem magyaráztunk meg semmit. De talán részben sikerült megtisztítani az utat, hogy mindehhez hozzáfoghassunk.