IX. Dáné Károly levele.
Hátszegvidék, Demsus, nov. 12.

A Vasárnapi Ujság 45-ik számában közlött, Petőfit illető kolozsvári névtelen levelet nem hagyhatom némi észrevétel nélkül. Az ezred. levélben kimondott állitás egyelőre nagyfontosságunak látszik s képes lenne, a Petőfi haláláról elterjedt átalános véleményt egyszerre megdönteni, ha az, mint meg vagyok győződve, egy kis datumbeli tévedésen nem alapulna. Mig ezt kimutatni az igazság érdekében megkisérteném, engedje meg ön, egy pár szót szólanom a segesvári csatáról.

Ezen végzetes ütközetben én is, mint tüzér, résztvettem, s hogy nem osztám társaim sorsát, egyedül azon körülménynek köszönhetem, hogy ütegemnek a harczban résztvett ágyui a csata derekán elrepedvén, velök a Fehéregyházon felül (az első falu Segesváron felül a Székelyföld felé) állott tartalékhoz utasittattam. Itt több szemtanutól hallottam, hogy Petőfi közvetlenül a katasztrofát megelőző perczekben azon helyen járkált gondolataiba mélyedve, hol őt sz. kereszturi orvos Lengyel ur látta; (lásd Vas. Ujság 42. sz .) azon helyen, mely legelőbb ki volt téve a nagy tömegben előtört ellenséges lovasság rohamának s honnan nem volt menekülés egy gyalog számára, mint Petőfi volt. S midőn a veszély láttára ezt azzal kisértette meg, hogy futással érje el a már sebesen visszavonuló tartaléksereget, a bizonyos halálba rohant: mert egyszerre jobbra és balra elterülő szénarétek és ugarföldek közt találta magát, melyek sehol menhelyet nem igértek. Pedig azon perczben a balról rohanó lovasság elzárta a visszavonulást, mig az országuton elészáguldók dsidái kegyelem nékül osztották a halált, kiknek jobb futói még a már jó tova haladt tartaléksereg utórészeit is beérték. Tehát, fájdalom! több mint valószinű, hogy a felejthetlen költő itt találta kora sirját. A helyet könnyü megtalálni: egy nagy sir domborul az ut mellett, mely mindig nő az utazók kegyeletes figyelme miatt, mint ha éreznék, hogy az nem elég nagy, a nagyszerü vesztés méltó jelölésére.

S most visszatérek a fenemlitett levélre. Tudósitó ur azt irja, hogy augusztus 5-én Petőfit a Bem m.-vásárhelyi főhadiszállásán látta s onnan Kurzzal utazott volna el a Székelyföld felé. Ez dátumbeli világos tévedés, mert sem Bem, sem a magyar sereg nem volt augusztus 5-én M.-Vásárhelyt. Ugyanis a segesvári csata julius 31-én történt. Bem azon nap késő este hozatott Kereszturra; mert a visszavonuláskor Héjjasfalva mellett lovával együtt egy malomárok iszapjába dőlve, több huszár vette ki hosszasabb idő után. Kereszturról, régibb sebei bekötözése után, még azon éjjel Vásárhelynek indult, itt átvéve a Beszterczétől oda visszavonult Damaszkin-féle had osztályt, csepp megállapodás nékül Medgyesen keresztül augusztus 4-kén már Szeben alá ért, azt bevette; de már 5-én ujra elvesztvén, sebes visszavonulásban volt Déva felé (lásd Kőváry „Erdélyi régiségek” 89. l.) Tudósitó ur tehát aug. 5-én nem láthatta Petőfit Vásárhelyt, hanem meg vagyok győződve, láthatta akkor, midőn Petőfi csakugyan Vásárhelyről az öreg kiséretében a segesvári csatára indult. Emellett szól különösen azon körülmény, hogy a tisztelt tudósitó ur Petőfit Kurzzal látta elutazni Vásárhelyről, mert épen az Egressy ur leveléből bizonyos, hogy Petőfi midőn Vásárhelyről a segesvári csatára ment, Kurzzal utazott. Semmi osoda egyébiránt, ha tisztelt tudósitó ur 11. év után ez elutazást a segesvári csata után történtnek hiszi. Hanem hogy ezen tévedést Kálnoky Dénes gróf még hitelesebben felfogja világositani, semmi kétségem. S ekkor a történész bátran oda teheti Petőfi életrajzába. Meghalt a csatatéren Fehéregyház mellett 1849. julius 31-én, (mert nem a segesvári, hanem a fehéregyházi határban történt.)

S midőn ez történelmileg ki lesz mondva, egy szent kötelesség marad hátra a hálás nemzedéknek. Nem is kell kimondanom, minden igaz kebel tele a gondolattal: Emléket a drága sir fölé! Isten mentsen, hogy az én gyenge szavam felszólitás akarna lenni. Ezt tegyék azok, kiknek szavuk méltóbb a nagy költőhöz, s elhangzik e hon minden zugába. Én az esetre csak egy pár igénytelen szót akarok intézni székely testvéreimhez. Igen, székelyek, ne feledjétek, s büszkén gondoljatok rá, hogy Petőfi irántatok a legőszintébb rokonszenvet érezte. Nem egyszer mondta, hogy regényes bérczeink közt fog letelepülni, ha majdan a harcz vészei lenyugosznak. Én érzem, hogy a kezdeményezés kötelessége a mienk. Hiszen bérczeink közvetlen szomszédságában aluszsza örök álmát és pora a közös sirban nem elhullott testvéreinkével vegyült-e össze! Helyén lenne, ha ezen ügyet tekintélyeink valamelyike tenné magáévá.

Dáné Károly.