A zlatnói üveghuta.

Nógrádmegyének legészakibb részén van egy regényes hegylánczolat, neve Zlatnó. Völgyek, magaslatok különfélekép váltják fel egymást itten, koszoruzva sugár csererdők lombjaival, mellyeken zengő énekesek dalják embertől nem zavart danáikat, boldog lakói a rengetegnek. A hegyláncz elhajol Gömör határa felé, nógrádi részén egy hosszu, mindig összébb szoruló völgyet képezve, mellyen keresztül az Ipoly egyik mellék ága vágtat, s a mellyet legészakibb pontján egy bércz gömbölydeden zár el. Itt, ezen medencze alaku zugban, itt, hol három évtizeddel elébb farkasok és medvék tanyáztak, susogó vastag cserfák égig meredtek, s ember lábai nem jártak: itt áll most egy nagyszerü üveghuta, pompás kastélylyal, számos épületekkel, s háromszáz munkással; a hol rövid idő előtt némán hallgatott a bércz, most a mész- és kovacskövet törő gép zuhog tompán és egyformán; hol huszonhét év előtt csak a futó fellegg vagy eltévedt szénégető-gunyhó füstje ült a sziklák csucsain, most a gyárépületek széles keményeiből száll felfelé a barna füstgomoly; – a vágtató patak ember keze által, ember eszének egy gondolatából szoros deszkautakba, csővekbe szorittaték, hogy szolgáljon az emberi dolgoknak eszközéül. És a ki mindezt fáradhatatlan szorgalommal, kitartó erővel és sok költséggel véghezvivé, Zahn János ur, a huta tulajdonosa s alapitója.

Evenkint számosan látogatják meg Zahn ur gyárát, részint a kies völgyet és a mesteségesen épitett uri és gyári lakokat látandók, részint tapasztalataik terjesztéseül, hogy élő szemmel lássák azt, mit tán könyvek elméleteiből tanulmányozának. Mindkét nemü látogatók szivesen fogadtatnak a tulajdonos ur által, ki örömest vezeti be a tudnivágyót gyárába, hol igen érdekes dolgokat szemlélhetni. S mivel az üvegkészités egyike a legsajátságosabb munkáknak, s tán a Vasárnapi Ujság olvasóinak nagyobb része nem is olvasott felőle egyszerü magyarázatot: leirom azt a lehető legrövidebben, a mint azt láttam a hutában.

Először is egy kamrába vezettek, hol nagy deszkahombárokban finomra őrölt alakban állt kova, hamuzsir és mész. E három tárgyból készül az üveg. Azon arány, mellyben egybevétetnek, tökéletesen attól függ, millyen erőt, s milly tisztaságot akar a gyáros az üvegnek adni; minél tapasztaltabb, s ügyesb a készitő, annál összevágóbban teszi fel a vegyités arányát, mellyben végre olly jártasságot nyer, mint a vegyész, ki emléleti uton kever és egyeztet. Kérdém Zahn urat, ha vajjon bizonyos, a vegytan által megállapitott mértékkel működik-e? – Igen, mondá, az én saját, éveken át tapasztalás utján szerzett gyári vegytanom mértékeivel. – Miután a fent megnevezett vegyrészek összekevertettek, az egész tömeg az olvasztó-kemenczébe kerül, mellynek külső alakját s átmetszetét a következő rajz mutatja.


Az olvasztó kemencze. Az olvasztó kemencze átmetszete.
A. a kemencze nyilása. – B. hozzá tartozó állvány. – a. a nyilathoz alkalmazott kampók. – d. katlan. – C. kemencze alsó része. – D. a kemencze felső nyilása.

Azon falak, mellyek az olvadt vegyitéket magukban tartják, a legtűzállóbb agyagból készittetnek, ugy hogy ama roppant forróság, mellyben naphosszat állnak, sem árthat tömörségöknek. Minden egyes nyilásnak egy katlan felel meg, és minden nyilás előtt látható állványokon egy egy munkás.


A fuvópipa.

Miután a vegyitett tömeg tökéletesen megolvadt, mit fehér szine mutat, az állványon álló, sápadt munkás fogja egyetlen eszközét, az ugynevezett pipát (Pfeife), melly egy másfélrőf hosszu vascsőből áll, felén tul tartásra alkalmatos faboritékkal; ezt belemártja az olvadékba. Eleinte csak vékonyan boritja a folyós üveg müszere végét, majdan többszöri bemártás után egy kis gyermekfej nagyságu, piros izzó gumót képez. Valahányszor bemártja a már felszedett olvadékot, azt a levegőben egy földön álló fiu vaslappal összenyomogatja, s hideg vizbe mártja. – Most az a kérdés, miféle üveget akar fuvatni a gyáros? Ha palaczkokat kiván, akkor a gyártás következő. A pipáján tartott gumót rendkivüli erővel kitágitja egy nagy fuvás által, melly után a tömeg belsejében üres tér támad; most egy más munkás tenyérnyi széles vaslappal hozzáér a buborékhoz, s mialatt, a fujó tágitja, ő csupa kézi ügyessége által megalakitja a kivánt üveg nyakát, domborulatát stb. s ha pezsgős csöveget készitnek, akkor egy gömbbel egyszerüen benyomja a buborék allját, s kész pár percz alatt a palaczk. Most párszor meglóbálják a pipán tartott gyártmányt a légben, mire az gyorsan megkeményedik s azután egy kis gyémántos végü eszközzel körülharczolják, erre szépen letörik a pipáról, s valahová kihülés végett felállitják. Az üveg szinét azután a vegyületbe tett szer adja meg, igy például a pezsgős csövegekhez bazalt adatik, melly keményit s fest.

Legérdekesebb azonban az ablak- s más üvegtáblák készitése. Az ember nem hinné, mikint lehet fuvás által sik táblákhoz jutni, pedig ezeket is ugy készitik.

A gyáros meghatározza, hogy minő nagyságu tábla kell neki; a munkás dolga tudni, mennyi olvadékot szedjen pipájára. Szemmértéke megmutatja neki azt, melly hosszas gyakorlás által rendkivül pontos. A felszedett ruganyos maszszát, mint feljebb emlitém, először is egy erős fuvással kitágitja, s száját le nem veszi többé pipájáról; – egy percznyi fuvás után, mialatt a pipát szüntelen forgatja kezeiben, hirtelen égnek emeli fel buborékját, s azt függőlegesen tartva fujja. Ekkor épen egy jókora svajczi sajthoz hasonlit a buborék, tökéletesen ollyformán lapulván szélesre, ismét pár másodpercz után, mikorra elegendő szélessé lőn, leereszti azt, s (C) ürben lóbálja félkör alakban, a midőn is bámulatos ügyességgel kerüli ki a mindig hosszabra növő s henger alakot nyert buboréknak a saját allványáhozi ütését, mellytől az csak egy hajszálnyira repked a légben. Egyszerre felkapja a hengert, s pipáját a nyilások oldalaira alkalmazott kampóra nyugtatva, egy pillanatig a lángok felett tartja üvegét, hogy kellő ruganyosságát el ne veszitse, aztán még párszor meglóbálja, s imé áll a henger alaku üveg akkorán, mint kell. Most már egyik társa hosszu vaspóznát márt az olvadékba, azzal a henger átelleni s igy alsó végéhez érint; ez a forró anyag ismét lágygyá teszi az üveget, s a munkás ekkor hirtelen bedugja a lángok fölé; az ember egy lágy puffanást hall; ismét kiveszi azt onnan a fuvó, s a henger fenekén egy jókora nyilás van, mellyet ama forró anyag segitett kipattantani. Ekkor egy forró vassal kört huz a henger azon végén, hol a pipa tartja, s a földön álló segéd szépen letőri azt és lyukas felével az égfelé a földre állitja. A fuvó most leszáll állványáról, s most már (dohányos) pipára gyujt és pihen. Ezen hengerből lesz az ablaktábla. Kihülvén kellőleg, a gyárépület más oldalára viszik, hol egy zavartalan phlegmáju férfi kezei közé jut, ki is egy lóczán lelóggó lábakkal ül s előtte egy műszer áll, melly félkör alaku, s most izzó vasból van készitve. A hengert kétkézre fogva, azon végét, hol a kipattant lyuk van, nagy lassan megforgatja az izzó vason, azután ujját megnyálazva, leveszi először az elváló részt, melly a lom közé vettetik; s hamar megérinti a forró hengerszélt nedves ujjával; azon pillanatban végig reped az egész, most már mindkét felén üres henger. Ennek oka az, hogy amint a hideg nedv hozzáér a forró s a meleg által kitágult üveghez, azon ponton rögtön öszefut az, s ezáltal repedést okoz végig az egész hengeren.

Illy állapotban bevitetik a hütőkemenczébe (Kühlofen), hol következő történik: van ezen kemenczében, melly négyszögalaku, egy nagy kőtábla; a kőtáblát egy gépely által ide s tova lehet vonni belől; a kemencze két részre oszlik, egyikben fűtenek, másikban nagy léghuzam foly; – a hengert most a léghuzamos oldalon beteszik a kőlapra ugy, hogy repedt felével felfelé fekszik, s aztán a lángok fölé vontatják. Pár percz mulva forró lesz az üveg, majdan ruganyossá, s kétoldalra válva lassan kezd kinyulni; most egy munkás hosszu póznával szépen hajtja kétoldalt lefelé, s végre kiterjeszti egy sikban a kőtáblára. Az üveg most lágy, s ezt használva, ha a legkisebbke homorulat vagy csomó van sikján, azt egy póznára kötött négyszögletes fácskával kivasalja a dolgozó hutás, s midőn egészen sima, a gép által bevonja a léghuzamos oldalba. Percz mulva kemény az üveg, s most egy lapos águ villával nagyon ügyesen felemeli a kőről, s a kemencze oldalához támasztja. Mindezen esemény alig öt percz műve, s készen van az ablak vagy más sik üvegtábla.


A villa.

Ezek történnek a gyár azon épületében, hol az üveget fujják. Egy más, igen érdekes mühely a köszörümalom (Schleifmühle), hol a poharak, üvegek stb. szép fényesre alakittatnak, mert a fujt üveg eredetileg nem átlátszó, hanem homályos és felszine durva. A köszörülés három, függőleges vagy fölszinesen forgó, gömbölyü lapokon történik; az első lap öntött vasból van, erre jő legelőször a köszörülendő darab; itt megnyeretik az alak, melylyel birni fog; azután egy kőből készitettre jő, hol már sima lesz, de nem fényes; végre jő egy fa lap, s itt lesz tündöklővé. A munkás dolga itt nagy kézbeli ügyességet igényel, ugy tartani a forgó lapokra tárgyát, hogy az a kivántató alakot birja. A homorulatos üvegeket, például egy serleget, palaczkot stb. a függélyesen álló lapon köszörülik. Mindezen lapokat pedig egy vizgép forgatja, melly az épület egyik végén van elhelyezve, s erdei patak szolgál forgatására.

Itt láttam egy munkás kezében egy roppant serleget, melly a legtisztább, gyémántként fénylő üvegből van készitve; a serleg több egy láb magasnál és olly faragványosnak látszó, mintha nem a kőlap és tiz ujj, de éles vésü tette volna czifrábbnál czifrábbá. Egyik oldalán Ő cs. k. Felsége mellképe volt rajta – kinyomatban (geprägt). Midőn meglátám e müvet, elcsodálkozva kérdém, vajjon s mikép lehet üvegre vésni? – olly finoman volt rajta a legkisebb hajszál, a legkisebb domborulás jegyezve. Zahn ur felelé, hogy az nem más, mint nyomat; az egyedül az ő gyárának titka; mert jóllehet hasonlót láthatni franczia munkákon is, – s ő nekem mutatott ollyat – de az nem is legyint tökélyben az övéhez. Ezen serleget az esztergomi ünnepélyre készitteté herczegprimás ő eminentiája, hogy azt ő Felségének mint hazai gyártmányt átnyujtsa; fájdalom, a serleg csak pár napra az ünnepély után készülhetett el, miután kiköszörülése sok fáradságot igénylett. Készitője egy igénytelen külsejü mester, Winter nevü volt, ki legügyesebb a zlatnói hutában.

Innen az üvegfestő mühelybe vezettetém. Azon szint, mellyet az üvegen észrevehetünk, kétfélekép nyeri az üveg; először anyagába tett különféle érczek oxydjaival, vagy pedig beégetett festék által. Első esetben például az aranyoxyd ad rubin szint; a réz zöldet, az ezüst sárgát stb. Ezenkivül van még az email ötvözés (Legirung) melly tiszta hófehér. A második esetben olajfestékkel a legczifrábbat tudják pusztakézzel üvegre festeni, mellyet azután egy kemenczébe tesznek, hol először forró lesz üveg és festék, akkor hirtelen bemártják hidegvizbe, s ismét lángra teszik, s ez által a festék, tökéletesen beég az üvegbe, s lemoshatlanná leszen. Van eset, hogy egy poháron hétféle üveg is van; itt az anyagok egymásután fujatnak a darabba. Az illyen legdrágább. –

S most még csak egyről teszek emlitést a zlatnói üveghutában, s ez azon éremgyüjtemény (numismatika) melly a természettani plastika által van előteremtve; ez abból áll, hogy régi vagy uj érdemjel vagy pénzdarab, gombolyü vagy másforma üvegdarabkára olly hűséggel nyomatik, hogy első tekintetre tökéletes csalódást idéz elő, s csak midőn kézbe veszi az ember, látja, hogy alsó fele a darabnak üveg. A zöld rozsda, a homályosult ezüst és arany, vagy verhenyeges réz a legtermészetesben van visszaadva, ugy hogy zsebemben hordott „kurucz libertas” és az ott látott közt nem tudtam valamire való különbséget tenni. Ezen gyüjteménye Zahnnak Párisban a mükiállitáson érdemjelt nyert; azon időben volt is erről emlités téve valamelly lapban. S ha felveszszük, hogy hazánkban sok, nagyon sok tanoda szükölködik éremgyüjteménynyel, minek világos oka a szegénység és példányhiány s ha elgondoljuk, milly könnyen lehetne igy, az üvegre nyomott érem által ezen tanodákat ellátni, – mert hisz a tanulhatást nem a holt ércz, de annak értése eszközli, – valóban kivánatossá lesz, hogy ezen szép találmány ne maradjon egy gyár titka, de vitessék át a nyilvánosság terére is. –

Ennyit a zlatnói hutáról; s midőn gyarló leirásomat végzem, csak azt vagyok bátor megjegyezni, vajha kedves hazánkban az ipar minden ága virágoznék, vajha nem hagynók parlagon heverni azt, mit az Ur kegyelme adott a természet áldásaiban; hogy ne kénytessünk ehhez hasonlókat hallani: ámbár a magyarhoni szik jobb, mint az angol, de drágább levén, bizony onnan fogunk hozatni. Vállalkozó szellemek, van anyag elég, csak ne hagyjátok a kezdet idejét elkésni!

Válkai Imre.