II.
Madeira Funchal lakossága, éghajlata Rio-Janeiro lakossága környéke őserdők. Brazilia belviszonyai.

Sürü, setét felhő gyanánt tünt fel előttünk Madeira, midőn november 11-én láthatárába értünk; nem sokára Porto Santó is felbukott a habokból, mig balra, meztelen sziklaszigetek voltak láthatók, mellyek sivatag szigetek neve alatt ismeretesek s szegény halász családok által lakvák.

A parttalan világtenger közepében a vulkáni erők hatása észrevehető volt. – Madeira maga nagy hegytorlasz gyanánt emelkedett a magasba, széttöredezett sziklák egész sorát tolva a tengerbe; majd éles csúcsokat, darabos tömegeket, majd barlangokat, íveket s más csodás alakzatokat képezve. Mennél közelebb értünk, annál nagyobbra terült el előttünk.

Zöldelő hegyoldalon fehér pontokat lehete megkülönböztetni; tengeri pázsitra szórt kagylók gyanánt tünedeztek fel Funchal, Madeira fővárosának épületei, – melly a bájos tengeröböl körűl elterült, környezve gyönyörü kéj – s kies falusi lakoktól.

Horgonyunk a mélységbe zuhant; utazásunk egyik része be volt fejezve s egész kényelemmel élvezhettük a gyönyörü látványt, melly tekintetünket elbájolá.

Madeira hossza tizennégy, szélessége két és fél mérföld, – portugallok fedezék fel 1419-ben. Gonzales Jargo vezérlete alatt; – a monda azonban más eseményt emlit, melly a sziget feltalálásával kapcsolatban áll.

Harmadik Eduard angol király korában egy fiatal nemes, neve Machine Robert szerelemre gyult az ép olly szép, mint maga származásu d’ Arfel Anna iránt; – szerelme viszonoztatott, de a szeretetnek dölyfös rokonai Robertet tömlöczre vetteték. – A szerelemtől lelkesültnek azonban békóit lerázni, börtönéből kitörni s imádottját elragadnia sikerült, – hajójuk, édes terhével, már már elérte Frankhon partjait, midőn iszonyu zivatar támadt s a boldogtalan szerelmeseket Madiera partjaira sodorta; – egy kis öbölben kötöttek ki, melly maiglan Machico nevet viseli. – De a szép Anna pár nap mulva meghalt, kedvese csakhamar követte, s mindketten egy agg czedrusfa tövében, közös sirba temettettek, –közelében azon keresztnek, mellyet szerencsés menekvésük hála ézetében emeltek az ég urának. – Machiko templomának főoltárjánál maiglan láthatók a kereszt maradványai; sirhalom és cedrus rég eltüntek.

Bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy mostani nevét a portugalli telepedők által erdei miatt nyerte, mert Madeira ezen nyelven fát jelent.

A sziget népessége körülbelül 120,000 lakóra rúg; kereskedése, melly kizárólag angolok által űzetik, virágzó; a kiviteli czikkek között első helyen állván a világhirü madeirai bor.

A sziget főhelye Funchal igazán délszaki város, a házak tetői laposak, s messze nyulnak ki az utczákra, hogy igy a benlakóknak árnyat szerezzenek. –Az ablakok kicsinyek, s az alsó emeletben majdnem egészen hiányzanak, s fa táblák vagy zsalúk által pótoltatnak.

Utczái szükek s homályosak, de felette tiszták. – Járműk ugy szólva ismeretlenek, mindenki vagy gyalog jár vagy nyargal lóháton vagy öszvéreken; csak a gazdagok, kik fényes palankinokban vitetik magukat, s a borhordók tesznek kivételt, miket alacsony szánokon, sovány de nagy szarvú ökrök vonczolnak.

A lakosság felette vegyült; találhatni minden tartománybeli európait, a nép legnagyobb része azonban néger eredetü, nyomorult faj. – A férfiak külseje, szálas termetük s villogó szemeikkel, tűrhető, – de a nők a szép nem czimre csakugyan nem jogositvák, – mi leginkább a sanyaru életmódnak tulajdonitandó.

Az ott töltött három nap alatt két kirándulást tettem a sziget különböző részei felé.

Először délnyugatnak tarték, s felette szorgalmasan mivelt tájakon haladtam keresztül, hol a legkisebb mivelhető földdarab szőlőnek volt használva, mellyek rendszerint kőfallal keritettek, ezeken keresztül nádat raknak s erre lugosként kötik a szőllőt, melly igy, árnyékban érik s ebben vélik a madeirai bor kitünő jóságának okát találhatni.

A földmivelés előmozditására jótékonyan hat s Madeirát jellemző a sok viz-vezetés; a viz ugyanis vékony, kőből készitett csatornákon vezettetik a hegyekről az alantabb fekvő vidékekre s számos ágakra oszolva, mindenfelé hüvességet, frissességet s termékenységet áraszt.

Más nap reggel fogadott lovamra ülve a sziget éjkeleti részének látogatására siettem; – a legkiesb falvak s gyönyörü kéjkertektől övedzett falusi lakok mellett vezetett el a kanyargó ut, mellyet kiszáradt patakok medre képezett; az ut szélén, azt ugy szólva szegélyezve, virultak mind azon virágok, mellyeket honunkban csak üvegházakban láthatni, – lángoló szinekben viruló kaktus, pelargoniak, fuchsia s rózsabokrok voltak láthatók, közbe közbe egy büszkén emelkedő pálma vagy gránátfa.

E kis éden, mintha levegőbe függne, ugy emelkedik az alatta tátongó mélység fölé, mellyből az égszinkék tenger tompa zugása hallatszik. – Óriás délibáb gyanánt nyulnak a Senhora del Monte czimű gyönyörű zárda tornyai a magasba, hoszu ingatag árnyat vetvén a fényesen rezgő habokra.

Kirándulásom felette érdekes volt. – Tüzes hegyi lovam könnyü ügetéssel haladt, hegyen völgyön keresztül, néha a meredek bérczfal mellett elnyuló keskeny uton fel a magasba, paripám farkába kapaszkodva, veres kis föveggel fején vigan szaladt mögöttem egyhangu danájával siettetve lova lépteit. Igy jutánk a hegyek tetejére, honnan tekintetünk a kis szigetre s onnan a végtelen tengeren szállongott.

Madeira, mellyet a fecskék csak az év legzordabb napjaiban látogatnak, áldott földével, mellynek föltörésére eke vagy ásó nem szükséges, de emberi kezek elégségesek, a legboldogabb kerülők s inkább hagymával s kenyérrel elégednek meg, csak hogy erejöket ne kelljen megfesziteniök. – Hatalmas, fájdalmas unalom érzete ömlik el az egészen, s az utas azon gondlattal, hogy mit Isten jól tett, azt az ember keze elrontotta, – kénytelen megválni a szigetkétől.

Ellenállhatlan vágy ragadja meg az emberi kebelt kiszállani a határtalan tenger végtelen sivatagára; – hol a teremtés nagyszerüségét, emberi balgaságnak torzitani nem sikerült.

Nappal a delphinek fürge játéka, éjjel a csillagos ég, s a tengervillogás (Leutchten des Meerses) gyönyörü látványa üzte el a hosszu tengeri ut unalmát. – Minden megtörő hullám fényes, szines tüzben égett s a habok fecscsenése száz meg száz gyémánt ragyogványaként villogott. – Ha a szélcsend tartós s nagy a meleg, az egész tenger ugy látszik, mintha lángolna; gyakran egy hold-sütötte hósík gyanánt tünik fel s a villogás olly erős, hogy a hajó fedezetén olvasni is lehet. Majd zöld, majd kékes szinü reppentyük gyanánt, sikamlanak halak, villogó kagylók s puhányok (molluskok) a tenger setét tükörén ide s tova; – szines tüz-csikot hagyva maguk után. – Ezen gyönyörü tüneményt a tengerben roppant mennyiségben található ázalék- s egyéb állatkák képezék, rothadó testeikből sajátságos vilós (phosphoricus) fény sugározván, mint a szent Jánosbogarakból.

Huszonhétnapi utazás után kötöttünk ki Rio Janeiro révén, mellyen akkoron a világ majdnem minden részéről jött hadi hajók horgonyoztak.

A császári palota korán sem felelt meg azon fogalomnak, mellyel egy fejedelmi lakról birunk. De annál nagyobbszerű a főtemplom, nem annyira kivülről, mint belülről; belseje pazarul van faragványokkal, képekkel, arany-ezüsttel ékesitve, s istenitisztelet alkalmával lehetlen, hogy magasztos ábrándos hangulat ne szállja meg keblünket.

Rio Janeiro bazárján végig sétálni sajátságos neme az élvezetnek, tarka tömkelegben tolul ide s tova rajokban a különbnél különböző szinű népség. Majd halvány creolok, majd búskomoly indiánok, itt ében-szinű izmos szerecsen, ott sárga-arczszinű spanyol tünik fel szemünk előtt. – A számtalan majom, lud, kajdács s más madár kiáltozása képzelhetlen zajt okoz, mig gyümölcsök, fényes szinű tengeri halak s kagylók, illatos ananasz s kokusdió halmak, közbe tengeri rákok, pálmagyékények s óriás hagymák, minden érczeket igénybe vesznek.

Utczái szűkek s meglehetősen szennyesek, a kövezet felette rosz s nagyobbszerű esőzések alkalmával, patakokká válnak, s ekkor kézláb-törés nem épen ritkaság; – annál is inkább, mert utczavilágitás ismeretlen; igen setét éjeken azonban a főtéreken gyántás fanemekből egész máglyákat raknak, mellyek messzevilágitó lángja körül a szerecsen gyermekek, visitó, fülrepesztő zene s vad kurjantások kiséretében tánczolnak, mi az idegeneknek pokoli jelenet gyanánt tünik fel.

A lakosság legnagyobb részét teszik a szerecsenek, kik részint rabok, részint szabadok. A rabkereskedés tilos ugyan, de mind a mellett évenkint vagy 20,000 rab hozatik Afrikából. A kormány gyakran elfogdozza a rabhajókat, a szállitmányt elkobozza, s a négereket, felruházván közmunkákra használja. A kormánynak még is kevés hasznos hoz e’ rendszer, roppant sikkasztások történvén. A felügyelők a négereket eladják s neveiket az orvos segélyével a holtak sorába iktatják; az árt egymásközt felosztván. A néger rabok sorsa itt nem olly szomoru mint vélnők; legroszabb azoké, kik szabad négerek rabjai.

Többféle kirándulásaim közől az utolsó Praya Grande, Rio egyik távolabb külvárosának meglátogatására volt szánva. – Gyönyörü házsor vonul a kikötő s a közelfekvő tó között el, a környező dombokról a legszebb kilátás kinálkozik, melly csak képzelhető. Előttünk a kikötő, tarka lobogóival és sürgölödő zsibongó hajóival, alattunk Rio városa, s mi ott távolban látható, amaz zölden ingadozó falak, azok a meleg égövnek őserdei; valóban erőltetésbe került, ezt valónak s nem gyönyörü álomképnek vagy csalékony délibábnak tartani.

Ezen ős erdők, mellyeket itt szűz erdőknek is neveznek, mert szűzies érintetlenségben láthatók, a mint a teremtő „legyen”-ére a földből kiemelkedtek, – hatalmas bámulattal igézik meg a vándor tekintetét, melly nyomasztóvá válnék, ha nem volna bennük egyszersmind egyesülve mind az, mi az emberi szemre legszebb s legbájolóbb.

Óriás nagyságu törzsük majd világos, majd setét szinű lombtetőt emel fel a magasba, mellynek gyönyörü szinekben pompázó virágaihoz emberi kéz nem fér; az ágakon liliomok s számos vendégnövények tenyésznek, mig egyik fától a másikhoz a felfutó végtelen sokasága nyujtja s fonja ágait, mellyek majd hajókötelekként összesodortak, majd üresek mint óriás kardhüvelyek. A repkények ezen hálója közől hatalmas óriás cserjék, bozontos bokrok emelkednek, ugy hogy az ember tekintete nem hathat az erdőbe, mert már a legközelebbi tárgyak feltartóztatják. Lepkék ezerei, a legragyogóbb szinekben, millyeket a legmerészebb képzelet alig bir kigondolni, repkednek a szépség e vadonjában; ragyogó fénybogarak donganak, s fen a fák legfelsőbb ágaikon fényes tollazatu madarak kara danol, kicsi, soha nem nyugvó nyelveikkel.

Mi csak egy, vagy legfölebb néhány fanemekből szoktuk alakultnak látni az erdőt, zöld lombozattal s épen virágok nélkül vagy csak igénytelenekkel. Itt szák a hely azon soknemű fáknak s növényeknek, mellyek kitörnek s egymást kiszoritani igyekeznek s ezer különbféle alakzatban s csodálatos változatosságban tünnek fel egymás mellett; távolabbról tekintve a majd setétebb majd világosabb zöld, a szivárvány szineiben ragyogni látszik a számtalan, minden szinekben pompázó virágoktól, mellyekre arany zománczot öntenek a setét lombok résein keresztűl törő napsugarak.

Kábitó illatot lehel a vadonság s szemeink kápráznak a szinek villogó tarkaságától, mellyet a leggazdagabb képzelet álmodni sem képes. S ez mind nem az, mi a nézőt bámulásra ragadja, de a tárgyak nagyszerűsége, melly minden fát óriássá tesz, minden bokrot fa, minden füvet bokor gyanánt tüntet fel, s az alakok képzelhetlen változatossága az, mi a legnagyobb csodálkozásra gerjeszt. A fatörzsök majd tekertek s csúcsokkal lepvék, majd reszelőként rovásoltak, a levelek nagyok, fényesek s vastagok, mint fénymázos bőr, felszinükön setétzöldek, alsón sárgák, veresek, vagy barnák; virágaik mind szinre, mind nagyságra s alakra nagyszerüek.

S még is – ha e nagyszerű vadonságban jár kél a vándor, s lelke minden tehetsége, testének minden érzéke a számtalan csodaszéptől, mi végtelen változatosságban minden lépésnél ujból tünik fel előtte, elbájoltatik; ha a meglepetések gyönyörében kifárad; ha a szép és nagyszerűt egész az unalomig élvezte – visszarepül gondolaja hideg égaljunk egyhangu szegényes természetéhez, de nem sajnálattal. A déli természet buja növényzetének s mesés pompájának közepette, hiányzik a fenyvesek üdesége s ábrándos titkos zugása, – hiányzik a cser zivatar-edzett, viharokkal daczoló, büszke erőteljes alakja s a nyalk ezüstös oszlopon nyugodni látszó nyirek nyári csendje; hiába keressük az erdei rétek s legelők zöld bársonyos szőnyegét, mellyel az utast telepedésre s a mormoló ezüst csermely melletti nyugvásra készteti; s feltünik a vándor vágyó lelke előtt az édes szeretett honnak képe, s összehasonlitva azzal, mit érzéki szeme előtt lát, olly büszke, olly gyönyörü alakot ölt magára, hogy önkénytelenül fennen kezd dobogni szive kéjtől, ha az imádott haza természete s szent nevére vissza emlékezik.

Brazilia belviszonyai megismerésére, kevés volt mulatásunk ideje. – Annyi áll, hogy illy roppant segédforrások mellett, a nemzeti jólét legmagasb fokán kellene állania, holott ép az ellenkező eset látszik uralkodni. Gyér, alig ötmillió lakossága, legnagyobb részben tudatlan, rabságban szenvedő négerből áll. A vallási közönyösség legnagyobb fokra emelkedett, s az egész istentisztelet nem értett imák elmormolásából, keresztvetés s kiáltozásból áll, miben a négerek legnagyobb buzgalmát fejtenek ki. A hivatalnokok, minden felügyelettől menten, a legnagyobb zsarolásokat követik el, a miveltebb osztályok kéjbe s anyagi élvezetekbe merülnek. Brazilia, a jövő országa, de mint fogja azt elérni, a gondviselés titka.

A sárga láz kitörvén, néhány nappal később elhagyók Rio révét, mellyről kétségtelen méltán szól a népdal: „Rio Janeiro, valóban te pompás város vagy!”

Bajtársaktól kivonatva a szabad tengerre szálltunk; szép idő s jó széllel december 29-én Montevideo partján kikötöttünk.

(Folytattatik.)