Látogatás a basi-bozukoknál.
Mutatvány URHÁZY György „Keleti képek” czimü munkájából.

A mult május elején erős török hadosztály vala fölállitva Viddintől, fölfelé egész a Timok vizéig, melly Szerbiát Bolgárországtól elválasztja, s ezen viz mentében is jókora távolságnyira. Ezen hadosztály arczéle a Dunának, következőleg a Kis-Oláhországban levő oroszoknak volt forditva, mig oldala ugy vala fölállitva, hogy a Timok vizének, e szerint Szerbiának látszott irányozva lenni. A főhadiszállás vala Noviselloban. Itt parancsnokolt Massur pasa, lovassági vezérőrnagy (liva-pasa), az alparancsnok, Omer őrnagy pedig Rakoviczán üté föl hadiszállását.

A Timok vizétől Viddin felé messze sikság terül, csak Rakovicza közelében látszanak dombos helyek, alkalmasint emberi kéz által alkotott sánczok romjai, minthogy e kis emelkedettségen a sánczszárnyak, megcsonkitva, most is észrevehetők. Bolgárországban annyi háboru folyt, hogy az illy sánczmaradványok szembe se tünnek: a rakoviczai sáncz az utóbbi orosz-török háboruból való.

Ezen jó hat órányi távolságu téren, mellynek folytatása egyébiránt a messze fehérlő Balkánig nyulik, hurubákból álló nyomoru oláh és bolgár falvak füstölnek, mint sötét pontok a messze zöld mezőben. Mig egyfelől, ezen viskókról itélve, a bolgár földön csak nyomort láthatunk, másfelől a kolompoló csordák és nyájak sokasága ellenkezőről fog meggyőzni. Ezen a roppant térségen százezrekből álló gazdagság, mozog egyik helyről a másikra: a téren most megjelen, majd eltünik, mihelyt háboru vagy más veszély fenyegeti, s menhelyet azon cserjés erdőségekben talál, melly e tér nyugoti oldalán kezd lankásan emelkedni. Tulajdonkép ezen erdőség közt él a bolgár: ide rejti gazdaságát, hogy rá senki se áhitozhassék. Illyen erdőbeli gazdaságok hasonlitanak a magyar pusztákat pontozó, ugynevezett tanyához. Vannak azonban nem csak eldugott bolgár tanyák, hanem szép nyaralók is: az erdő széleken vöröslenek a gazdag törökök kioszkjai, s az itt levő kertek árnyai alatt szoktak mulatni és unalmaskodni a főurak háremei. Az illy török főurnak gazdag birtokai vannak, és a földmivelést, marhatenyésztést szorgalommal üzeti.

Ezen zöld térséget, mellyen, mint megjegyzém, annyi gazdagság szemlélhető, a mult májusi napokban több helyütt fehérlő sátorcsoportok boritották: messziről a juhnyájaktól alig lehetett volna megkülönböztetni, ha csak a fegyverek éles villanása nem jelenti, hogy ezen sátrak alatt nem szelid természetü pásztorok, hanem harczias, mogorva törökök tanyáznak. Ha azonban egy pillanatra csalódásban vagyunk is, majd a dobok pörgése, a török sipok sajátságos zenéje – mi messze hallatszik – jelenteni fogja, hogy török tábor felé közeledünk.

Ki régi képes könyvekben török tábor rajzát látta, a mostanit a régitől alig fogja különbözőnek találni, legalább első látásra. Nagyon kiváncsi valék, hogy a tábor közébe juthassak, mi egyébiránt sok más emberre nézve nem lehetett volna kellemes mulatság, kivált a bolgár földre lépve, ha lovas basi-bozukok és gyalog arnauták körülfogják.

Mikor én a Timok vizén átkeltem, a tulsó, tudniillik bolgár parton, lovas basi-bozuk szemőrség állott. A basi-bozuk őrségnek nem volt sátra, hanem egy kis földalatti hurubája, mi rosz időben, s éjelenként menhelyül szolgál. A huruba tetejére fehér szegélyü zöld zászló volt kitüzve, mellynek közepén távolból is kivehető vala a félhold és csillag, mi minden török zászlónak közepén szokott állani.

Alig léptem ki a partra, egy basi-bozuk, izmos, koromfekete kisázsiai arab, megállitott: „teskere!” – utlevelet! – mondá, s én nem késlekedtem utlevelem előmutatásával: figyelmesen látszott olvasni, a nélkül azonban, hogy érthette volna, kivéve a belgrádi visát, mellyben mint negociant szerepeltem. Pek eji (igen jó) mondá, s kezével keletiesen üdvözölt. A bolgár ladikost kértem, hogy a basi-bozuk népség között tolmácsi szerepet vállalna magára, mit a bolgár meg is tön. A basi-bozuk utat mutatott, egyenesen a hurubához, melly körül ott állottak a nyeritő lovak, rosz töreken tengődve, mert a széna mindenütt elfogyott volt. A basi-bozukok mindjárt kijöttek a hurubából, s alkalmam vala fölöttök szemlét tartani.

Ezek mindnyájan Kis-Ázsiából, vagy mint ők nevezik Arabistanból valók voltak. Fekete, napégetett éltes férfiak. Öltözetök a rendes török öltözet volt: fejöken vörös fez, melly vékonyos turbánnal vala köritve; felső öltözet: vörös vagy zöld, kivágott ujju dolmányka vala, mi alatt az aranyos vagy ezüstös zsinorzatu mellény diszelgett; oldalukat kis-ázsiai szövetü shawl körité, mi alatt a fekete bőrből pisztoly és jatagánnak – török kés – tartója vala; nadrágjok a bő bugyogó (sálvár) ez is zsinorozva. Lábukon csizma vala, fél sarkantyuval. Azonban ne hogy azt higyje valaki, mintha ezen öltözetdarabok a magok épségökben lettek volna: csak a foszlányok mutatták, hogy valaha ollyanok lehettek. Ezen egyébiránt nem lehet csodálkozni: Kis-Ázsia jó tova van; aztán a török sólymot az orosz sasok ollykor ollykor megtépdesték.

– Hos geldin! – üdvözlének törökül.

– Szefá bolduk – viszonzám, s egymást keletiesen megtiszteltük. Megkináltak, hogy főhadiszállásukra, azaz a hurubába mennék be. A huruba fedele fegyvertárul szolgált: ebbe szurkálták puskáikat, pisztolyaikat, jatagánjaikat. A huruba közepén tűz égett, s egy öreg török épen pillav készitéssel foglalkozott. – A lábasban rizskását főzött, fris pörkölt juh hussal, azután reá marhazsirt azaz olvasztott faggyut öntött: ebből állott a basi-bozuk pompás eledele.

A pillav már készen volt, s készültek, hogy hozzá lássanak. Nem akartam őket ebédjöktől megfosztani – ki akartam a hurubából menni. Leültettek, s ebédre marasztottak. Csak ne volna annak a faggyunak olly különös szaga! – gondolám magamban; azonban mégis elfogadtam a meghivást, mert visszautasitani nagy megsértés lett volna. Kezeiket megmosták, s egy széles kerek fatálra a pillavos lábast föltették. A szögletben nyers juh-bőrök valának, ezeket az asztal, azaz fatál mellé teritették, s keresztbevetett lábakkal ráültek. Velem, fájdalom, egy nagy bunda vala: kün hagytam volt, a huruba ágasára teritve. A bundát egyik basi-bozuk behozta, hirtelen összehajtá, s alám tevé – fájdalom alám tevé – bár ne tette volna. Egyébiránt ő jót akart.

Nehány falatot ettem, s az oldalomon levő kis rhumos üvegből egy kortyot rányomtam – mert szemem káprázni kezdett. A dragomán bolgár jóizün falatozott – én nem mondhatnám. A rhumból másodszor is egy kortyot fölhajtottam. Egy török azt gondolta, hogy vizet iszom – de szagát a többiek már érezvén: jok szu – nem viz – mondák – hanem rhum. Rhum? mi az a rhum? kérdé a vén Izmail. A szalmás üveget odanyujtám. Izmail megkóstolá. Ráki – raki – pálinka, kiáltott. Eji, pek eji – mondá, s az üveget jól meghuzta. Ezután a basi-bozukok rendre ittak belőle: eji, pek eji! helyesléssel.

A basi-bozukok a pillavot jobbközök három első ujjával jóizüen felfalatozták, s midőn a lakomának vége volt, kimentek a Timok partjára, ujjaikat megmosták.

Bundám zsebében – melly bundának a hurubában előre rosz végét sejtettem – fél oka jó török dohány volt. Tudja az isten, mintha megérezték volna. Alkalmasint az, ki a huruba fogásáról behozta, észrevette volt – s minden kérés nélkül neki állottak, és vékony, fél hosszu száru,  kis cseréppipájokba egész kényelemmel tömték. A világért sem szóltam volna. Hisz ők becsületes, jó emberek valának, kik engem szivélyesen megvendégeltek. Mind oda adám a dohányt. Szegények kifogytak belőle, pedig a török katona inkább éhezik – csakhogy pipázhassék. Kiültünk mindnyájan a gyepre, ugy néztük a Duna tulsó partján busongó dal között le és fölfelé portyázó-kozákokat. A kozákoknak a tulsó parton nem vala különb palotájok. Ott is nagy füst volt: alkalmasint ebédeltek.

Midőn igy a hurubát környező füstfelleg között élveznők a keleties elmélyedés örömeit; midőn tiz percz alatt pár szót alig szólottunk, egy Socratesfejü basi-bozuk azon megjegyzést teszi egész komolysággal, hogy kávé jok – azaz nincs kávé! A többiek ezen megjegyzésre olly képet csináltak, mintha szégyelnék, hogy a pipa mellé kávét nem adhatnak. Én mentegetőztem, hogy a kávét ugyan szeretem, de ebéd után rám nézve nem annyira nélkülözhetlen. Az öreg Izmail fejét csóválni látszott, kezéve térdére ütött, mi annyit tett: bizony baj, hogy nincs kávé.

E pillanatban Novisello felől álgyulövés hallatszott. Én fölkeltem, hogy halljam, mellyik részről hangzik az álgyuzás. A basi-bozuk szánó képet vetett reám, mintha sajnálná fáradságomat. Moszkow gyaur! – mondá egyik, mi annyit tett, hogy az oroszok álgyuznak. Még pár lövést hallottam, s mindjárt gondolám, hogy az oroszok valami dunaparti előörsre lödöznek. A Duna bal partján előörsön levő kozákok is kifutottak földkunyhóikból, s mindjárt lóra pattantak. A basi-bozukok mosolyogva néztek a tulsó partra, s még fülöket sem mozditották. Talán sejtették, hogy nem nagy a veszély.

Hogy némi mulatságot szerezzenek, egyik elővette pisztolyát, s lődözni akart; de az öreg Izmail intett, hogy tenné le, mert a kozákok is mindjárt lődöznek, s mutatott Rakovicza felé, hol a parancsnok szállása volt, ki alkalmasint a lődözést megtiltotta volt. Mit tegyenek hát? kettő lóra ült, s versenyt futtatott. Ritka pára ez a basi-bozuk ló! Többnyire 14 és legfölebb 15 markosok, gömbölyü idomuak, széles szügygyel és erős nyakkal, lihegő orrlyukakkal és élénk szemekkel. Kérdezém, hogy a lovak Arabistanból valók? Igen, Arabistánból, de azért nem tiszta arab vérüek: fél arab és fél török vér. Egyébiránt bajosan lehetne megkülönböztetni a telivér arabtól: nagy tapasztalat és lóismerés kivántatik, hogy szemünk ne csaljon. Daczára, hogy mint Toldi lova csak töreken tengődnek, nem valának rosz husban, mit tán a jó gondozás okozott. A török lovát ugy szereti, mint feleségét, s tán sok még jobban.

Mint a szél Arabistán homoktengerén, nyargalt végig a két basi-bozuk a Duna partján: a tulsó parti kozák csak nézett utánok, hogy mit mivelnek azok a hóbortos török katonák.

Mig visszajöttek, addig megtekintém nyeregszerszámaikat: a kantár nagyon egyszerü készitésü, kivéve, hogy a zabola czifrább mint a miénk, kettős kanyarulattal, minőt makranczos lovaknál szoktak nálunk használni; a nyereg egészen bőr, elől és hátul kápa nélkül, alul jól megbéllelve, a felső bőr szép rózsaszin, czifrán kivarrva, oldalról sallangok fityegnek, mint a mi betyárainknál. A mell- és farszijjat is használják, s rendesen az előmellszijj csillagozva és félholddal ékesitve van. Egyébiránt valamint magának a basi-bozuknak öltözéke, ugy a lováé sem viseli magán az ujság jeleit. Mutatja, hogy nem Abdul-Medzsid szultán fegyvergyárából került ki. A basi-bozuknak mindene sajátja. A padisáhnak csak háboru idején szolgál, s ekkor örömest szolgál, mert legalább ennivalót kap, ha pénz fizetésökre alig jut is.

Fegyvere: egy kurta puska, ez is kovás, két pisztoly, egy jatagán, egy görbe kard és egy kis oldalbicsak, mikép ezt törökül is nevezik.

Minthogy a Timok vizéig fogadtam volt szekeresem, a faluig, tudniillik Rakoviczáig alkalmat kellett várnom, vagy pedig valamelly basi-bozuk lovára fölkaparodnom. És Izmail csakugyan észrevette aggodalmamat; figyelmeztetett, hogy ha tetszik, lovával szolgál. Tüzes kis szürke jószág volt. Mit kér érte félórányira? kérdeztetém. Az öreg megsértve látszott magát érezni. Fejével intett, hogy pénzre nincs szüksége. Mit adjak neki? gondolám a megvendéglés és megtisztelésért. A rhumos üveg neki megtetszett volt; jól van, gondolám, s neki átnyujtám. Lelke látszott az ajándéknak örvendeni. A többi közt a dohányt osztám szét, száz meg száz evvala effendim (köszönöm uram) nyilatkozatok között.

A szürkét elévezették. Izmail a nyereg hátuljáról lelóggó kerek tököt, mellyben néha néha rakit tartott, levette, s a rhumos üveget akasztá helyébe. Kevés uti podgyászomat hátul rákötötte, s még pár lovas basi-bozuk kiséretében megváltam a Timok-parti hurubától, a legkedvesebb érzések között, kivéve, hogy a huruba földjére teritett bundám jövendője egyre aggasztott.

Megindultunk, vagyis indulni akartunk. Az öreg Izmail lova érezte, hogy nem a basi-bozuk ül alatta: tánczolni kezdett. Ügyekeztem ránczba szedni, s miután magát kifútta, ugy viselé magát, mint Mohamed Borák-ja, s csak röpültünk a török hadparancsnok hadi szállására, fehér-zöld sátrak közé, mellyeknek hosszu sorai legszebb rendben huzódtak el a puha pázsit fölött. A parancsnok sátra annyival volt kitünőbb, hogy a zászló mellé volt kitüzve, s a sátor tetején csillagos félhold tündökölt.

Midőn a sátrak közé értünk, a rendes török katonaság bámulva nézett ránk, inkább reám. Mint később hallottam, azt gondolták, hogy a basi-bozukok által megfogott kém vagyok. De a basi-bozukok mindjárt fölvilágositották őket – s a katonaság illedelmesen félreállt, s utat mutatott a parancsnok sátra felé.

A basi-bozukoknak valami pénz-ajándékot akartam adni, de némi boszankodással utasiták vissza: jok, jok! mondák kifejezéssel. Pedig nemcsak a basi-bozukok, hanem a rendes katonák is hét hónap óta egy para fizetést sem kaptak. De azért lelkesedés, kitartás hiányáról panasz nem lehetett.

A basi-bozukoktól megválva, a parancsnok sátra felé közeledtem. A sátor zászlóját a májusi szél egész erővel lobogtatta, mert annyira meg volt rongyolva, hogy rajta bátran átmehetett.

E zászlót a csetátei nap viselte meg. Bojtját tüzes golyó perzselte le: közepét puskagolyók lyuggatták keresztül. A zászlónyél ketté volt lőve, s most vas pánttal szoritották össze. Hol e zászlót vitték, ott meleg órák lehettek. A dicsőség napja forró – de fényes.