Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 9. szám · / · Cs. Szabó László: FEGYVERES TAVASZ

Cs. Szabó László: FEGYVERES TAVASZ
EURÓPAI ÚTINAPLÓK
Április 24.

Már az első beszélgetések meggyőznek, hogy a könnyelmű, kesergő lengyel kipusztult. Vége az orosz Bach-kornak, s ezzel a néma tüntetésnek, duhaj búsulásnak. (Ettől a búsulástól kaptuk el mi az ötvenes években a cigányozó nyavalyát.) A lengyelnek immár élni kell, magát és népeit kormányozni. "Az élettől kell félni, nem a haláltól", mondja egy ruszin közmondás. Most tanulják, s megőszülnek bele.

Úgy jártak, mint az apostol, akit a király egy nap megtesz miniszterelnöknek. A lengyel a szabadság bujdosó apostola volt, most meg kell valósítania ezt a szabadságot. Szerencsére sok tapasztalatot gyűjtött az elnyomás alatt, s a bujdosásban. Kiismerte az oroszt, a németet, az osztrákot, a franciát, az angolt s az amerikait: az elnyomót, s a szállásadót. Másképp érthetetlen volna, hogy az egykori összeesküvők és légionáriusok sima, óvatos államférfiakká változtak az új Lengyelországban. Ebben a nemzedékben sok a jó diplomata, mai jellemükből arra lehet következtetni, hogy fiatal korukban sem voltak régimódi romantikus összeesküvők, hanem hidegfejű forradalmárok.

De a rabság alatt szerzett nagyobb népismeretért egymás közt mégiscsak meg kellett fizetniök. Az ember nem lehet büntetlenül sokáig orosz (azaz kijevi), osztrák (azaz galíciai), porosz (azaz poseni), s emigráns lengyel. Ismét össze kellett szokniok, s a szomszéd népek szorítása nélkül valószínűleg sok bajjal ment volna ez az összeszokás.

Mikor a húszas évek végén először jártam köztük, a tisztek még fegyvernemként nyilvántartották a származásukat. Az orosz lengyel jó lovas, az osztrák lengyel jó tüzér, a porosz lengyel jó baka, kötekedtek egymással félig komolyan. Az összeforrasztott ország szinte egyénenként valamelyik fegyvernemhez, s ezáltal valamelyik elnyomóhoz tartozott. De szerencsére vannak még veszedelmes szomszédok a világon. Szerencsére, mondom, mert így hamarább összeszokott a három vagy még többféle lengyel.

*

Lengyelország fiatal állam, és öreg, megterhelt föld, a vastag történelmi kéreg nehezen tűri új honalapításukat. Régi bűneikre a felosztás alatt új bűnök és hibák száradtak. Lengyelország olyan szegény, mint egy szűz Amerika, s már annyi a jóvátennivalója, mint egy kiélt országnak.

Két legnagyobb gondja a föld és a nemzetiségi kérdés. A nagybirtok ma is jobban hasonlít egy-egy jókora megyéhez, mint egy racionális nagyüzemhez, a parasztok közt milliókra rúg a cseléd és a föld nélküli. E szapora, földéhes, és sokhelyt írástudatlan parasztságból forrtak föl a háború után a fegyelmezetlen, forradalmár parasztpártok. Gyökeres földosztást követeltek, érthető izgalmuk már a húszas években megbénította a parlamenti demokráciát. A festői lengyel népviselet szörnyű szegénységet takar, s ebből alig van menekvés: az országnak kevés az ipara, nincs gyarmata, s az emigráció megszűnt. Nyugat-Európában a paraszt polgári módon él, mégis a városba költözik. Két jómód közt választhat. A nyomornak azonban nincs választása. Franciaországban és Angliában kiürülnek a faluk, Lengyelországban tovább duzzadnak a mozdulatlan birtokhatárok közt. Szomorú játéka a sorsnak, hogy a paraszt ott ragaszkodik legjobban a földhöz, ahol legkevésbé az övé. Visszatartja a vágy és a muszáj. Ha egy tündér valamelyik éjjel Lengyelországban is lerakna három-négy Ruhr-vidéket, a faluk egyszeriben leapadnának.

Ne értsenek félre, nem vádolok senkit. Egy szomorú állapotot ábrázolok. De ha mindenáron vádlottat keresnek, ne felejtsék ki a Vázákat, az orosz kormányzókat s a bécsi udvart. Mindazokat az idegeneket, akik a hazai hanyatlást mesterségesen meghosszabbították.

A parasztkérdés a társadalmat feszíti, a kisebbségi probléma az államot. Pilsudsky diktatúrája mögött ott áll Witos, a parasztvezér, az ukrán Konovalec: ők a történelmi előzmény. (Witos nemrég szabadult a börtönből, Konovalecet egy bomba széttépte Rotterdamban.) Lengyelországnak nincs olyan végleges, megkövült történelmi, földrajzi határa, mint Franciaországnak vagy Magyarországnak, mai keleti határát az 1920 körüli legendás harcokban és lovas kalandozásokban szerezte. Név szerint csak Ausztria s Oroszország volt a vesztes. A valóságban az a csecsemőkorú ukrán köztársaság is, amely kétévi vonaglás után háromfelé szakadt. A volt orosz Polézia és Volhinia, s a volt osztrák Galícia körülbelül hat és félmillió ukránnal Lengyelországhoz került, a Dnyeszter és Kubán közti föld Szovjetoroszországhoz, a maradék Romániának jutott.

A lengyelországi ukránok közt nagy a különbség, a volhiniai és poléziai félpáriáktól egyelőre nem kell tartani. Annál öntudatosabb a galíciai. Fellegvárát, Lwowot még az osztrák-magyar világban rendezte be. Bécs évtizedekig kímélte a galíciai ukránt, kijátszta a nyugtalan krakkói lengyel ellen, s megcsillogtatta a határon túl elnyomott kijevi fajtestvéreknek. Divide et impera, vallotta Bécs egyszerre a belpolitikában és a diplomáciában. Érthető, hogy Lengyelországnak több a gondja a galíciai művelt ukránnal, mint a volhiniaival: emez csak most tanulja amattól a nacionalizmust.

Az ukrán kérdés a tatárjárással kezdődik. Egy nemzet 1240 óta keresi honját a hazában. 1918-ban majdnem rátalált. A központi hatalmak a szétmálló Oroszországról leválasztottak egy önálló Ukrajnát. Maguknak az őslakóknak vegyes örömük volt benne: a pártfogók éléstárnak, a hazai kalandorok szabad vadászterületnek tekintették, s úgy is bántak vele. Nemsokára elmerült. De ez a szippantásnyi szabadság végképp átváltoztatta az ártalmatlan kultúrnacionalizmust politikai nacionalizmussá, a tanult ukrán ma már állami önállóságra, s nem csupán nyelvi autonómiára gondol. Négyfelé szakadásukkal új izgatószer került ebbe az irredentizmusba. Az orosz kommunisták ugyanis eleinte szerepet cseréltek az osztrákkal, s széles önkormányzatot adtak az ukrán szovjet köztársaságnak (vagyis a kijevi ukránoknak), hogy a határon túl élő galíciai ukránokat új uraik, a lengyelek ellen ingereljék. De a lengyel se maradt rest, az orosz izgatók fejében lengyel izgatókat küldött át, a húszas évek végén szovjet Ukrajna lángban állt, a harmincas évek elején visszasüllyedt a cári szolgaságba. Jobbágyok voltak, jobbágyok lettek. Illyés Gyula puskaropogásra érkezett Oroszországba, éppen akkor végeztek az ukrán miniszterekkel. Nehéz tagadni, hogy néha a lengyel pacifikálás is megcsúszott a vérben. A két Ukrajnában egy idő óta minden csendes: az oroszok megtizedelték, a lengyelek vaskézben tartják a lakosságot.

A második legnagyobb lengyel kisebbség a zsidó. Körülbelül három és félmillió. A hanyatlás korában gyűlt ide, nagyrészt Nyugatról. Az olvadó lengyel gettók a háború előtt a monarchián keresztül Nyugatra s a tengerentúlra csorogtak, a háború után darabosan átszakadtak Palesztinába. Amaz lassú húzás volt, az apákat és fiúkat egymáshoz boronálta az asszimilálódás, amelyben rendszerint a fiú segített az apának, miután jobban beszélte a befogadók nyelvét. A háború utáni kiválás két világot állított szembe. Az istentagadó, harcias, földközösségben élő fiatal palesztinai nacionalista már nem érti az otthonmaradt, alázatos ortodox apát.

Palesztina kapuin már alig van rés, Amerika kapui egészen becsapódtak. A lengyel-zsidó tömb ismét megkeményszik. Lengyelországban nincs zsidótörvény, s az antiszemitizmus is gyöngén pislog, ettől azonban még nem enyhül a probléma. A demokráciák türelemre intik a lengyelt, de ugyanakkor maguk is minden rést eldugaszolnak a szivárgás elől. Az ország fegyverkezzen, s kímélje a londoni és New York-i zsidók érzékenységét! Bölcs tanács, a lengyelek keserűn mosolyognak rajta.

Jó tíz esztendő után ismét elmentem a Gesia és Pawia utcába. Ez a "forrásvidék", a Tharaud-testvérek dokumentációs regénysorozata is ide követte visszafelé a nyírségi zsidót. Milyen szívettépő világ! A zsidók európai élete a legteljesebb polgári elhullással kezdődik, s ha nagy részük húzódik az állami önállóságtól, azzal magyarázom, hogy a Gesia és a Pawia utcából (s a többi orosz és lengyel utcából) leverő emlékük maradt az együttélésről. El egymástól, s el Keletről! Az ember az életút felén visszafordul a maga forrásvidékére - (úgy-e tamási Áron?) - a zsidó haláláig távolodik tőle, s talán még New Yorkban is túl közel érzi.

Van a lengyeleknek egy harmadik gondjuk is, de ehhez ragaszkodnak. Ők a második legszaporább nép Európában. Legkönnyebb magyarázat az kívánkozik, hogy földmíves proletárok. Kell a sok ingyenmunkás, a gyerek. Igenám, csakhogy a jómódú holland és frankokanadai gazda is közel jár a lengyel szaporasághoz! A bő gyerekáldás nem mindig a hátramaradás jele, valószínűleg a lengyel sem azért szapora, mert proletárnép. De mivel proletárnép, mindenesetre a falusi proletáriátust duzzasztja. Említettem, hogy az országnak nincs gyarmata, s Szilézia és Lodz kivételével iparvidéke sincs. Akár a gyökeres birtokreformhoz, akár az iparosításhoz akkora tőke kéne, ami Lengyelországnak csillagászati számnak is nagy. Franciaország a háború után átalakult immigrációs területté, és sok lengyelt befogadott, a feldúlt Lotharingiát lengyel telepesek, s a flamand iparövet lengyel bányászok és vasmunkások szállták meg. Ez sokat könnyített a belső nyomáson. Csakhogy a világválság alatt a francia zsilip is lezárult, egyúttal a munkanélküli bevándorlók lecsapolásához is nekiláttak. A dolog nem ment simán, a szerencsétlenek megszokták a francia életszínvonalat. Elsáncolták magukat a bányákban, csendőrség szállt le értük.

Lengyelország tulajdonképpen olyan "have not" ország, mint Itália, Németország és Japán. Ha nem hasított volna német népterületbe, s ukrán része nem feküdne a Drang nach Osten útján - (két súlyos ha!) -, mai állapota a három "have not"-hoz állítaná. Eggyel tisztában lehetünk. Ha a frontok egyszer mégis beszakadnak, s a felek egy új világháború után (vagy talán anélkül is) újra felállnak, Lengyelországot a nagy népszaporodás s a nagy szegénység igazi helyére, a "have not" oldalra nyomja. A múltjában öreg, gazdaságában fiatal ország egyszer még olyan proletár nagyhatalommá válik, mint a mai Olaszország.

*

Az Ismeretlen Katona mögött a Szász Kertet ellepték a gyerekek. Csak egy rács van a sírkőlap, s a fel-felcsapódó emberhullámocskák közt. Ez a nép még nem kérdi, hogy az életnek vagy a halálnak terem-e? Túlszárnyalják a halált, mint a középkori parasztok és kézművesek.

Isten vidám Ur a föld fölött:
Lengyelországot Isten óvja.
Polónia a vidám rabok
S törött sajkások víg hajója.

A Visztulánál hajdan s ma is
Tréfás, dalos halászok ülnek
S Polóniának asszonyai
Uj és uj lengyelt egyre szülnek...

*

Lengyel asszonyok. Walewska, Hanska, Curie. A legmeghatóbb szeretőt, a legszívósabb kékharisnyát, s a legférfiasabb asszonyelmét Franciaországnak ajándékozták.