Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 9. szám · / · Cs. Szabó László: FEGYVERES TAVASZ

Cs. Szabó László: FEGYVERES TAVASZ
EURÓPAI ÚTINAPLÓK
Április 18.

Francia műtörténeti kiállítás Davidtól Cézanne-ig. A franciák csak az 1937-es világkiállításon eszméltek egészen a festészetükre, amely sokoldalúságában s kutatókedvben az olaszon is túltesz. Az 1855-ös kiállításon megdicsőült a vetélkedő Delacroix és Ingres, az 1867-es kiállítás Courbet, az 1878-as Manet csatája volt. 1937-ben egyszerre ezer év hódított, a franciák szinte megsemmisültek önnön fényükben. Azóta a vidéki gyűjtemények folyton úton vannak Párizsba, a válogatott gyűjteményeket pedig diplomáciai szolgálatra rendelték. Ezen a tavaszon a múlt századi művészek Belgrádban, Buenos Airesben és New Yorkban hódítanak Franciaországnak.

Két Bonaparte-kép. Az elsőt Gros festette a fiatal tábornokról, a másikat Gerard a császárról. Gros az Arcole-i hídfőhöz állítja. A beesett arcon még sóvárgás remeg: ezt a fiatal tisztet nemrég szörnyű lelki éhség marcangolta. Tele van gondolattal, de a gondolat a szája köré gyűl, vezényszó lesz belőle. Gerard előtt már a kielégült császár áll, az arc kitelt, puhul, a szilaj farkasból eszes, tapasztalt ragadozó lett. Már nem látszanak rajta az éjjeli olvasmányok, látomások helyett csak a korona fényében tündöklik.

*

Mestrovics István szobrai. Egy kis nép művészóriása nemzeti kifejezéssé teheti a maga műfaját; Thorwaldsen óta a szobrászat jár a skandináv művészetek élén. Mestrovicsot egyelőre csak dalmátnak, s nem "jugoszlávnak" érzem, mediterrán archaizálását a franciáktól tanulta, s parasztos katolicizmusában több gyönyörűsége telt volna Szent Ambrusnak, mint Cirillnek és Metódnak. A századvégi szecesszió is erősen megihlette, legalább annyira, mint Lechner Ödönt a maga műfajában. Lehet, hogy az idő vegyszere valamikor átalakítja a délszlávok közös kifejezőjévé, s Róma és Bizánc összesimul benne. Egyelőre csak a Földközi-tenger és a századvég vallhatja igazán a magáénak.

De átváltozás közben az idő valószínűleg meg is tépázza. Mestrovics rendkívül nagy szobrász, de erőszakos és profetikus, mint minden művész, aki nemcsak a maga nevében, hanem egy homályos néplélek nevében is szól. A tizenkilencedik század zengő ércszobraira (a Victor Hugokra) emlékeztet, azoknak a zengésén is hallatszott, hogy nagyok, de nem egészen tömörek. Ami a szobrain latinos, egyszersmind megnemesedve horvát is, a homályos néplélek ellenben csak zavaros és szónokias szecesszióba hajtotta. Sokszor szinte önmaga ellenére óriás. Legrosszabb pillanataiban határozottan azokra a népies íróinkra emlékeztet, akik gyanús könnyedséggel lebuknak "a béreslélek balladás mélységeibe".

*

A Várat beborította az orgona. Jobban siet az otthoninál: a Gellérthegyen csak most bimbózik.

Amerre nézek, a víz az úr. Innen látszik csak igazán, mekkora víz a Duna s a Száva! Kétféle színüket lassan kavargatják. Csodálatos, félvad táj; szemközt, az idevaló Pest helyén ezüst bozótok mosdanak a folyóban. Amott, a kis szávai szigeten ömlött ki a világháborúban az első férfivér. Ismét világháborús harctéren járok.

V. P. Szavojai Jenő bástyáit magyarázza, s közben azokra a végbeli vitézekre emlékezik, akik szerb papot kértek maguknak, jeléül, hogy idevaló legények is verekedtek a magyar kapitányok alatt. "Tépjük, s szeretjük egymást, mint a galambok." Ebben a gáláns mondatban egy aggódó kis nép üzen a másiknak.

Három napja követ ez a szorongás. Hovatovább ez lesz a kis népek legerősebb érzése a szétmálló Európában. "Gyanítom, hogy az európai közös haza örökre füstbe ment. Egy kontinensközi nemzeti érzés születik helyette: angol, francia, német, olasz, japán birodalmi hazafiságnak hívják. Európának megmarad a csatatér. Lombardia és Belgium volt a nagy nemezetek csatasíkja. Európa lesz a birodalmaké. Nagyobb ellenfeleknek nagyobb hely kell. De ezért az új kontinensközi hazafiságért a kis népek fizetnek." 1938 szeptemberében írtam ezeket a mondatokat.

Korunk a kis népek Leviathánja, még egy háború, s felhasad előttük a Vörösmarty-látta sír. A múlt századnak egyforma kedves volt minden nép, a kicsiből megcsinálta Belgiumot, a nagyból Németországot. A huszadik század csak birodalmakkal cimborál, s a kis népek félelmükben bevetik magukat a lábuk előtt tátongó sírba.

Jugoszlávia csalódott Franciaországban, nem bízik Olaszországban, s aggódik Németország miatt. A 160 kilométeres olasz határ az Anschluss óta meghosszabbodott 250 kilométer német határral, Szlovéniát már vonzza a Habsburg-birodalom emléke, Horvátország a szomszéd hatalmakhoz fellebbezhet, Olaszország Albániában a háta mögött áll. Ha Szalonikin át volt fegyvertársával akarna találkozni, a tiranai olasz repülők hamarább érnének oda. A területtel együtt megnőtt a gondja. Így szokott ez lenni.

Szerbia a cár intésére még a hatalmas monarchiával is kikezdett. De Jugoszláviának több a vesztenivalója. A szerbek homlokán megjelent a felhő, amely a magyarét régtől fogva takarja. Gondoljunk erre a felhőre, ha valaha ki akarunk békülni egyetlen becsületreméltó ellenfelünkkel.

Virítanak az orgonák, a virágok zsenge illattal sürögnek a tavasz körül. Este a kocsmákból ki-kiharsan a bosnyák muzsika. A pincér hozza a gőzölgő török kávét. Fiatal katonák ülnek a szomszéd asztalnál, naiv mosollyal nézik a muzsikus lányokat.